Minden, ami arról jut eszébe, az arról is szól. Vagyis nem róla szól, mert az ugyan az. Szóval minden, ami eszébe jut Argoszról, az maga Argosz. Ha valaki belép ebbe az amtikváriumba, ahol dolgozok,mondja az öreg,  az hallja a történetet. Meg kell hallgatni, mert  az öreg mondja, elmeséli a maga kesze-kusza módján. Mert ugyanis szenilitás ide, vagy oda,  az öreg tud mesélni Argoszról, azzal kezdi, hogy el kell mondanom, mert elfelejtem, naponta egyszer legalább el kell mondanom, és ha most maga, vagyis én, jött be hozzám, akkor magának, vagyis nekem, kell elmondanom, hogy mi a legnagyobb dráma ebben a könyvben. Nincs rajta borító, a címét meg már elfelejtettem, nem vagyok egy olvasott ember (a nagybátyámé volt a hely, de meghalt és rám hagyta, meg amúgy sem kell hozzá nagy műveltség, hogy eladjak egy antikvitást, ha megkérdezik melyik korból való, akkor hazudok, rájönnek a csalásra és kimennek, vagy nem, és vásárolnak. ) Amúgy meg, ha valaki ide belép, az még a kérdése előtt, mely egy ismeretlen tárgyra vonatkozik, meghallgatja Argosz történetét, és utána kérdés nélkül vásárol, mert kell valami, ami nem a történelemre, nem a tárgy eredetére, nem a műkincsbirtoklás, a tulajdonlás biztonságára ( miszerint több vagyok, jobban vagyok attól, hogy van valamim), szóval nem ezekre emlékezteti őket, mondja ő,  hanem erre a helyre, és az itt hallott történetre, miszerint a legnagyobb dráma ebben a könyvben a következő, várjon szóltam közbe, én ismerem ezt a könyvet, mondtam ezt miután borító híján ráláttam az első oldalra, annak szövegére, tudom, mindenki ismeri, de eddíg senki, és most maga sem fogja elárulni nekem a címét, érti, értem, mert a fenyegetés magába foglalta, hogy soha nem fogom ismerni a legnagyobb drámát. Azt ami az öreg szerint dráma, azt el is mondja, vagyis az élet az unalmasabb részek nélkül, vagyis ez a könyv a szövege nélkül, kivéve azt a hét sort, ami a dráma. Hiszen ez az emberiség egyik legismertebb írása, mondom én, mire ő nevet, mert nem olvasott ezen kívül mást, mert ebbe ott a dráma , amit senki sem ismer, és minek mást olvasni, ha ezt sem tudja befejezni, mert ha a végére ér, kezdi előröl, és már nem tudja, borító híján, jobbára csak sejti, hogy hol a vége és az eleje. Ebben a hét sorban, az érthetetlen és közben az egyetlen igazi dráma mindent leír. A filmet, amit hetvenvalahányban az akkor még leendő, most már halott feleségével látott, azzal a jelenettel, melyben a francia fiú és a horvát lány a pályaudvaron csókolóznak, és a film kimerevedik, vagyis csak a pár csókja merevedik ki, míg mindenki más mozog körülöttük, vagyis mindenki más merevedik ki, csak a pár mozog, ölelkezve, csókolózva, vagy lehet, hogy mindenki mozog, csak a fókusz van a páron, vagy lehet, hogy az egész egy álló kép. Egy fotó, amit egy kiállításon láttak hetvenvalahányban.  A reggelt, amit megigért, hogy együtt a helyről, a hegy tetejéről nézik majd, de csak hat napig voltak ott, csoda, hogy eljutottak odáig nyaralni, akkor még annyira szegényen, de később mikor visszatértek, nesze neked nosztalgia, megint megígérte, hogy együtt (vagyis ketten, mert akkor már a gyerekekkel voltak, akik, míg alszanak, addíg ők ketten) megnézik, de ő mindig átaludta a napfelkeltét, ami pedíg egyedül sosem élmény, háromnak meg már sok, de ő aludt, aztán évekkel később, mikor ébren volt, a feleség már halott volt, és a hegyről, reggel, egyedül nézte a színeket, ami így soha nem lesz élmény. A hét sorban ott az a pár év, mikor három műszakban dolgozva, csak hogy jó legyen a gyerekeknek, lekéste a gyerekeket. Mindig ott voltak, de a szavalóverseny, mert a lánya ügyesen szaval, meg a kosárlabdameccsek, mert a fia egy méter kilencven lett tizenhét éves korára, mind kimaradtak, mert ő aludt. Most meg másik országból évente egy lap ugyanazzal a szöveggel, és egyikük sem tér be hozzá az antikváriumba, hogy meghallgassa annak a hét sornak a drámáját, melyet jobb szavak híján bocsánatkérésül mondana, és az amikor tükör híján a falnak rohant neki, de az nem törött darabokra, vagy ha darabokra törött is, azokban nem úgy látta magát, ahogy a tükör darabjaiban látta volna, ha lett volna a házban tükör, ami darabokra törik, Meg ilyenek sorolt , még pár tucatot, melyek benne vannak abban a hét sorban, ami maga az élet, vagyis az unalmasabb részek nélkül, vagyis az elmulasztott boldogság utáni várakozás ( mindegy, hogy antikváriumban, vagy tengerparton, mint argosz), helyesebben az az öröm, amire ő is vár, amit Argosz érzett,, félt, hogy sikerül-e annyira, úgy és olyan érthetően, ahogy szeretné, mikor elkövette az egyetlen, legnagyobb emberi cselekedetet, mikor futva a part felé, de nem sietve, a saját ritmusában, mert bár erre várt húsz év óta, mikor a parton húsz év után, mielőtt a vak öreg, a saját fia, vagy Penelopé felismerte volna, meglátta gazdáját. Nem  hibáztatta Tróját, a sziréneket, vagy akárkit, csak örömében ( melyre az öreg is vár, akitől vettem is egy gyertyatartót) szörnyethalt.