Négylépcsős

Ő villamossal érkezett, én busszal. Ugyanott szálltunk le. A London körút és a Kálvária sugárút sarkán. Mindketten vizsgáztunk másnap, de egy italra volt időnk. Bementünk a Négylépcsősbe. Mikor kikértük az italt, egy pillanatra elfelejtettük, hogy nem otthon vagyunk. Itt máshogy kell mondani. Elmagyaráztuk, hogy mit kértünk, majd leültünk a leghátsó asztalhoz. Mi van veled mostanában? Semmi. Veled? Ugyanaz. Persze ez nem így volt. Ő éppen szakított, én meg éppen nyugtattam, hogy jól tette, hogy szakított. A pultos kihozta az italunkat. Elnézést, mi nem ezt kértük. Ebbe nem kell bor! Visszavitte, majd kihozta úgy, ahogy otthon isszuk. Bor nélkül. Otthon mindennek más neve van. A leghátsó asztalnál csak ketten ültünk. Bátran beszélgettünk magunkról, szakításról, italokról, mikor egy idős úr leült mellénk. Vas megyeiek vagytok? Igen. Honnan tudja? Ott voltunk katonák. Maguk? A Patkó meg én. A Patkó meg ő. Mintha egy híres páros, akiket mindenkinek ismernie kellene. Mint Stan és Pan, Hacsek és Sajó. A Patkó és ő. Semmi nem változott itt! – mondta az öreg, majd leült az asztalunkhoz. A székre akasztotta barna vászonkabátját, az asztalra dobta kalapját, és elkezdett mesélni. Nem akartunk törődni vele, figyelni rá, de ő csak mondta. Ez volt a törzshelyünk főiskolás korunkban. Beszélt, beszélt, nőkről, cigarettáról, a szombathelyi laktanya menzájáról, de most már csak a négylépcsős történetre emlékszünk mindketten. Mikor leváltották a kedvenc pincérünket egy mogorva, undok hölgyre, Patkó kitalálta a négylépcsős ugratást. Hogyan lehet négy lépésből felidegesíteni a pultost? Első: kikérni valamit, amit a pultos nem ismer. Második: visszaküldeni az italt valamilyen kifogással. Harmadik: mikor a pultos azt kérdezi, hogy kérünk-e még valamit, egy flegma nemmel válaszolni. Negyedik: nagy címletű pénzzel fizetni, hogy a pultosnak nehéz legyen a visszajárót odaadni.

Zavart minket az öreg őszintesége, túl közvetlennek éreztük, ezért próbáltuk elhitetni vele, hogy unjuk a történeteit. Közönyünk feltűnt neki, és átült a szomszéd asztalhoz, de addigra már úgy éreztük, hogy mindent tudunk róla. Róluk. Hallottunk a dékán mellényéről, Patkó kaján mosolyáról, vitákról, verekedésekről, az ötvenhatos disszidálásról, mikor az öreg mindezt magával vitte, a tíz év csendről, az első karácsonyi üdvözlőlapról Floridából, a negyvenhárom el nem küldött levélről, bennük cigarettával, nőkkel, katonasági menzákkal, törzshelyekkel. Tudtuk, hogy tizenhat éve nem találkoztak, tudtuk, hogy már fél éve kitűzték a mai dátumot. Beszélgettünk tovább, mikor a pultos elvitte a poharainkat. Kértek még valamit? Nem. Az öreg a szomszéd asztalnál mosolygott, és kezébe vette a megyei újságot. Lassan lapozgatott.

Egyszerre vettük észre a teljesen átlagos öregember arcán azt a könnycseppet. A bal szeméből indult a bajsza irányába, de azt már nem érte el, mert az egyik ráncán elcsúszott, és az asztalra esett. Az öreg felkelt, kért két kisvodkát, elővett két szűrő nélküli cigarettát, és az egyikre rágyújtott. A két poharat összekoccintotta, majd az egyiket kiitta. Felvette barna vászonkabátját, és a kalapját kereste. A mi asztalunkon volt. Átnyúlt érte. Patkó tudja, hogyan kell egy lépésből megviccelni az embert! – mondta, és elindult az ajtó felé.  Néztük, ahogy kisétál. Szinte egyszerre ugrottunk az újsághoz. A kisvodka, amit az öreg otthagyott, az alábbi szöveget takarta: Patai Kornél, élt 87 évet.

Felöltöztünk, és a pulthoz indultunk. Fizetnénk. Négyszázhatvan forint lesz. Most vettem fel az ösztöndíjamat. Meghívlak – mondta, és átnyújtott egy tízezrest a pultosnak.

Szóval most egy hónapig nem találkozunk. Éppen elkezdődött az Új év, és betiltották a dohányzást az összes pályaudvaron a nemdohányzók védelméről szóló valahányadik törvény értelmében. Ő felszállt én meg nem gyújthattam rá ott helyben. Kérsz egy szálat? –kérdezte egy tarisznyás figura a kijelölt dohányzóhelyen. Érdekes. Itt mindig kérni szoktak. Elfogadom.– válaszoltam. Én csak öt percet kérek.– mondta, aztán mehetsz. Öt perc éppen elég volt rá, hogy elmeséljen valamit. Így szálról szálra, történetről történetre haladtunk, mi dohányosok. Most, hogy leszoktam, nem a cigi hiányzik, nem a mozdulat, és nem is a nikotin. Leszoktam a történetekről, az ötpercesekről. És a kávéról. Egy kávé mellett, füst nélkül hamisnak tűnnek ezek a történetek. Egyszer az orvosok fogják bebizonyítani, hogy a nikotinmentes élet káros az egészségre. Szobrot állítanak a dohányzásnak, mint, szinte már az egyetlen szenvedélynek, amit nem lehet interneten keresztül űzni. A szaklapok majd megírják, hogy anya és fia, két szobatárs, vagy egy szerelmes pár már csak árnyékaik önmaguknak, nem beszélgetnek, nincs öt percük. Orvosilag előírt, receptre kapható történeteket fognak osztogatni, egy szál cigaretta formájában. Nekem, pont a leszokás előtt még volt öt percem, arra, hogy meghallgassam Zabos történetét. Én vagyok az első magyar flaneur. Zabos, a flaneur. –mondta. Az meg mi a fene?– kérdeztem. Városi kószáló!– mondta, és közben meggyújtotta a cigarettáját. Francia.– tette hozzá, de ezt már én is éreztem a kiejtéséből. Olvastad? Mit? Hát a Zabhegyezőt.– mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne, mintha két slukk között pont azon kellett volna gondolkodnom, hogy mit jelent a neve? Ezért hívnak Zabosnak. Mindenhol, amerre jártam. Berlinben Cabosnak, Caracasban Szabosznak ejtették, de mindenki így hívott. És meg ne próbáld elsütni azt a poént, hogy zabszem van a seggemben! Eszem ágában sincs. Arra biztos zabos! – nevettem magamban. Vannak oldalak, melyeken elidőzök, vagy visszalapozok hozzájuk, de mégis haladok előre lapról lapra. Pontosan ilyen az élet. –mondta. Mikor elköltözött, váltott, otthagyott mindent, a könyvet sem vitte magával. Mégis minden egyes nap ott volt a táskájában, mert azonnal vett egy új példányt. A bal combján, egy tenyérnyi területen kikopott a szőr. A regény koptatta ki. –mondta.  Annak mindig ott a helye a táskában. Egyszer az oldaltáskába rakta, és több ezer kilométer, harminc nagyváros, és többmillió súrlódás után lassan simára csiszolódott a bőre.  Az utolsó nap mielőtt tovább állok, annak adom oda a könyvet, akit utoljára látok azon a helyen. Elnyomta a cigarettát, kezembe adta a könyvet és elsétált. Fura egy ember. –gondoltam, miközben még mindig cigiztem. És milyen gyorsan el elszívta! Pedig erősebb az enyémnél, a szűrőjéről láttam, hogy legalább 0.7– es. Kinyitottam a könyvet, és az első oldalon, a cím alatt megláttam egy feliratot: „Változatlan utánnyomás”. Pontosan ilyen az élet? Akkor ezért áll mindig tovább, arra vár, hogy majd most, majd itt, vagy ott, Berlinben, vagy Caracasban, meg azon a helyen, ahova éppen utazik, más lesz. Az a könyv is, meg az élet is. Hát kedves idegen, remélem a következő könyvek között lesz egy olyan is, amire azt nyomták a cím alá, hogy javított kiadás.

Minden, ami arról jut eszébe, az arról is szól. Vagyis nem róla szól, mert az ugyan az. Szóval minden, ami eszébe jut Argoszról, az maga Argosz. Ha valaki belép ebbe az amtikváriumba, ahol dolgozok,mondja az öreg,  az hallja a történetet. Meg kell hallgatni, mert  az öreg mondja, elmeséli a maga kesze-kusza módján. Mert ugyanis szenilitás ide, vagy oda,  az öreg tud mesélni Argoszról, azzal kezdi, hogy el kell mondanom, mert elfelejtem, naponta egyszer legalább el kell mondanom, és ha most maga, vagyis én, jött be hozzám, akkor magának, vagyis nekem, kell elmondanom, hogy mi a legnagyobb dráma ebben a könyvben. Nincs rajta borító, a címét meg már elfelejtettem, nem vagyok egy olvasott ember (a nagybátyámé volt a hely, de meghalt és rám hagyta, meg amúgy sem kell hozzá nagy műveltség, hogy eladjak egy antikvitást, ha megkérdezik melyik korból való, akkor hazudok, rájönnek a csalásra és kimennek, vagy nem, és vásárolnak. ) Amúgy meg, ha valaki ide belép, az még a kérdése előtt, mely egy ismeretlen tárgyra vonatkozik, meghallgatja Argosz történetét, és utána kérdés nélkül vásárol, mert kell valami, ami nem a történelemre, nem a tárgy eredetére, nem a műkincsbirtoklás, a tulajdonlás biztonságára ( miszerint több vagyok, jobban vagyok attól, hogy van valamim), szóval nem ezekre emlékezteti őket, mondja ő,  hanem erre a helyre, és az itt hallott történetre, miszerint a legnagyobb dráma ebben a könyvben a következő, várjon szóltam közbe, én ismerem ezt a könyvet, mondtam ezt miután borító híján ráláttam az első oldalra, annak szövegére, tudom, mindenki ismeri, de eddíg senki, és most maga sem fogja elárulni nekem a címét, érti, értem, mert a fenyegetés magába foglalta, hogy soha nem fogom ismerni a legnagyobb drámát. Azt ami az öreg szerint dráma, azt el is mondja, vagyis az élet az unalmasabb részek nélkül, vagyis ez a könyv a szövege nélkül, kivéve azt a hét sort, ami a dráma. Hiszen ez az emberiség egyik legismertebb írása, mondom én, mire ő nevet, mert nem olvasott ezen kívül mást, mert ebbe ott a dráma , amit senki sem ismer, és minek mást olvasni, ha ezt sem tudja befejezni, mert ha a végére ér, kezdi előröl, és már nem tudja, borító híján, jobbára csak sejti, hogy hol a vége és az eleje. Ebben a hét sorban, az érthetetlen és közben az egyetlen igazi dráma mindent leír. A filmet, amit hetvenvalahányban az akkor még leendő, most már halott feleségével látott, azzal a jelenettel, melyben a francia fiú és a horvát lány a pályaudvaron csókolóznak, és a film kimerevedik, vagyis csak a pár csókja merevedik ki, míg mindenki más mozog körülöttük, vagyis mindenki más merevedik ki, csak a pár mozog, ölelkezve, csókolózva, vagy lehet, hogy mindenki mozog, csak a fókusz van a páron, vagy lehet, hogy az egész egy álló kép. Egy fotó, amit egy kiállításon láttak hetvenvalahányban.  A reggelt, amit megigért, hogy együtt a helyről, a hegy tetejéről nézik majd, de csak hat napig voltak ott, csoda, hogy eljutottak odáig nyaralni, akkor még annyira szegényen, de később mikor visszatértek, nesze neked nosztalgia, megint megígérte, hogy együtt (vagyis ketten, mert akkor már a gyerekekkel voltak, akik, míg alszanak, addíg ők ketten) megnézik, de ő mindig átaludta a napfelkeltét, ami pedíg egyedül sosem élmény, háromnak meg már sok, de ő aludt, aztán évekkel később, mikor ébren volt, a feleség már halott volt, és a hegyről, reggel, egyedül nézte a színeket, ami így soha nem lesz élmény. A hét sorban ott az a pár év, mikor három műszakban dolgozva, csak hogy jó legyen a gyerekeknek, lekéste a gyerekeket. Mindig ott voltak, de a szavalóverseny, mert a lánya ügyesen szaval, meg a kosárlabdameccsek, mert a fia egy méter kilencven lett tizenhét éves korára, mind kimaradtak, mert ő aludt. Most meg másik országból évente egy lap ugyanazzal a szöveggel, és egyikük sem tér be hozzá az antikváriumba, hogy meghallgassa annak a hét sornak a drámáját, melyet jobb szavak híján bocsánatkérésül mondana, és az amikor tükör híján a falnak rohant neki, de az nem törött darabokra, vagy ha darabokra törött is, azokban nem úgy látta magát, ahogy a tükör darabjaiban látta volna, ha lett volna a házban tükör, ami darabokra törik, Meg ilyenek sorolt , még pár tucatot, melyek benne vannak abban a hét sorban, ami maga az élet, vagyis az unalmasabb részek nélkül, vagyis az elmulasztott boldogság utáni várakozás ( mindegy, hogy antikváriumban, vagy tengerparton, mint argosz), helyesebben az az öröm, amire ő is vár, amit Argosz érzett,, félt, hogy sikerül-e annyira, úgy és olyan érthetően, ahogy szeretné, mikor elkövette az egyetlen, legnagyobb emberi cselekedetet, mikor futva a part felé, de nem sietve, a saját ritmusában, mert bár erre várt húsz év óta, mikor a parton húsz év után, mielőtt a vak öreg, a saját fia, vagy Penelopé felismerte volna, meglátta gazdáját. Nem  hibáztatta Tróját, a sziréneket, vagy akárkit, csak örömében ( melyre az öreg is vár, akitől vettem is egy gyertyatartót) szörnyethalt.

Elindult a tizedikről. Nem a liftet választotta. Ha lifttel indult volna, biztos, hogy elkésik. Először arra gondolt, hogy miért olyan szerencsétlen helyen kapott szobát, mint a tízedik. A vizesblokk nem működik, csőrepedés miatt elzárták az egész szinten a vizet, ha zuhanyozni akar, le kell sétálnia a kilencedikre. A kilencediken járt, mikor az apja jutott eszébe. Az apja kilencedik gyerek volt a családban, kilenc pofont kapott tőle kiskorában, ha rossz volt. Soha sem érezte az összefüggést köztük, de egy életre összekapcsolta a két dolgot. A nyolcadikra érve a kerületre gondolt. Ott lakott négy évig, ez alatt hétszer verték meg, jutott eszébe a hetediken, ahova elképesztő hamar eljutott, úgy érezte egyre gyorsabban halad. Jó, hogy nem a liftet választotta, így nem késik el. A hatodikon mintha megállt volna. Emlékek sora tört elő belőle, mindegyik nyári emlék volt. Az ötödiken érezte a szelet, a hűvös, csípős, mozgó levegőben érezte a tél szagát. Holnap havazni fog, gondolta, sőt tudta, mert valahogy mindig eltalálta, hogy milyen idő várható. A negyediken meglátott egy lányt, akinek integetni próbált, de az már el is tűnt a szeme elől. Nem látott tisztán, a lány alakja elmosódott. Vajon visszaintegetett?- kérdezte magában. Visszafordult volna a másodikról, de már nem bírt megállni. Különben is elkésett volna. Az elsőn már hallotta az utca zaját, autók dudáltak, labdák pattogtak a szomszéd játszótéren. A félemeletre érve azon mosolygott, hogy ez a szint teljesen értelmetlen. Ki áll meg a félemeleten? Még a lift sem áll meg a félemeleten, pedig van hozzá gomb. Mekkora baromság ez a félemelet-dolog!- gondolta végül, mikor pont időben, ahogy tervezte, bár a hatodikon, úgy érezte túl sokat időzött, és a negyediken lakó lány kissé elterelte a figyelmét, de ezek ellenére mégis pont időben odaért. Ha lifttel indult volna, biztos elkésik. Megérkeztek a mentők, akiket a lány hívott a negyedikről, de már késő volt. Még a helyszínen azonosították a testet.