Szóval most egy hónapig nem találkozunk. Éppen elkezdődött az Új év, és betiltották a dohányzást az összes pályaudvaron a nemdohányzók védelméről szóló valahányadik törvény értelmében. Ő felszállt én meg nem gyújthattam rá ott helyben. Kérsz egy szálat? –kérdezte egy tarisznyás figura a kijelölt dohányzóhelyen. Érdekes. Itt mindig kérni szoktak. Elfogadom.– válaszoltam. Én csak öt percet kérek.– mondta, aztán mehetsz. Öt perc éppen elég volt rá, hogy elmeséljen valamit. Így szálról szálra, történetről történetre haladtunk, mi dohányosok. Most, hogy leszoktam, nem a cigi hiányzik, nem a mozdulat, és nem is a nikotin. Leszoktam a történetekről, az ötpercesekről. És a kávéról. Egy kávé mellett, füst nélkül hamisnak tűnnek ezek a történetek. Egyszer az orvosok fogják bebizonyítani, hogy a nikotinmentes élet káros az egészségre. Szobrot állítanak a dohányzásnak, mint, szinte már az egyetlen szenvedélynek, amit nem lehet interneten keresztül űzni. A szaklapok majd megírják, hogy anya és fia, két szobatárs, vagy egy szerelmes pár már csak árnyékaik önmaguknak, nem beszélgetnek, nincs öt percük. Orvosilag előírt, receptre kapható történeteket fognak osztogatni, egy szál cigaretta formájában. Nekem, pont a leszokás előtt még volt öt percem, arra, hogy meghallgassam Zabos történetét. Én vagyok az első magyar flaneur. Zabos, a flaneur. –mondta. Az meg mi a fene?– kérdeztem. Városi kószáló!– mondta, és közben meggyújtotta a cigarettáját. Francia.– tette hozzá, de ezt már én is éreztem a kiejtéséből. Olvastad? Mit? Hát a Zabhegyezőt.– mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne, mintha két slukk között pont azon kellett volna gondolkodnom, hogy mit jelent a neve? Ezért hívnak Zabosnak. Mindenhol, amerre jártam. Berlinben Cabosnak, Caracasban Szabosznak ejtették, de mindenki így hívott. És meg ne próbáld elsütni azt a poént, hogy zabszem van a seggemben! Eszem ágában sincs. Arra biztos zabos! – nevettem magamban. Vannak oldalak, melyeken elidőzök, vagy visszalapozok hozzájuk, de mégis haladok előre lapról lapra. Pontosan ilyen az élet. –mondta. Mikor elköltözött, váltott, otthagyott mindent, a könyvet sem vitte magával. Mégis minden egyes nap ott volt a táskájában, mert azonnal vett egy új példányt. A bal combján, egy tenyérnyi területen kikopott a szőr. A regény koptatta ki. –mondta.  Annak mindig ott a helye a táskában. Egyszer az oldaltáskába rakta, és több ezer kilométer, harminc nagyváros, és többmillió súrlódás után lassan simára csiszolódott a bőre.  Az utolsó nap mielőtt tovább állok, annak adom oda a könyvet, akit utoljára látok azon a helyen. Elnyomta a cigarettát, kezembe adta a könyvet és elsétált. Fura egy ember. –gondoltam, miközben még mindig cigiztem. És milyen gyorsan el elszívta! Pedig erősebb az enyémnél, a szűrőjéről láttam, hogy legalább 0.7– es. Kinyitottam a könyvet, és az első oldalon, a cím alatt megláttam egy feliratot: „Változatlan utánnyomás”. Pontosan ilyen az élet? Akkor ezért áll mindig tovább, arra vár, hogy majd most, majd itt, vagy ott, Berlinben, vagy Caracasban, meg azon a helyen, ahova éppen utazik, más lesz. Az a könyv is, meg az élet is. Hát kedves idegen, remélem a következő könyvek között lesz egy olyan is, amire azt nyomták a cím alá, hogy javított kiadás.