Závada Péter első könyve kiválóan megszerkesztett kötet. Azért is fontos ezt már az elején leszögezni, mert a felépítés, a váz, amire a verseket felfűzték, igen látványosan tudja alakítani az olvasás mikéntjét, de ezzel együtt nem sugall kizárólagos értelmezést. A négy rész többé-kevésbé különböző versvilágokat tár az olvasó elé, noha az átjárhatóság, tehát a nem-lineáris olvasat lehetősége is adottnak tűnik. Ami még mindenképpen megemlítendő pozitívumként hat, az a kötet rövidsége. Elsőkötetes szerzőknél előfordul, hogy olyan szövegek is bekerülnek a válogatásba, amelyek könnyedén elhagyhatóak lennének; szerencsére úgy tűnik, Závada Péter könyvének összeállításakor ezt a prototipikus hibát sikerült elkerülni, s így valóban rövid, de annál feszesebb szövegvilág jöhetett létre a szerkezetet tekintve.

 

Az első két rész két témát hoz újra és újra az olvasó elé: nagyváros(i lét) és évszakok. Az előbbi láthatóan igen jól illik Závada Péter világához, mindezt könnyedén össze tudja kapcsolni a párkapcsolatok megjelenítésével. A szövegekben felbukkanó Másik nem megragadható, mintha valamennyire mindig idegen maradna, az ölelés is egy némafilm pergő filmkockáinak segítségével jöhet csak létre: „Majd néhány őszi vágóképpel később / egy elég bátortalan ölelés jött” (Film helyett). Amennyiben mindezt a városban való lét, az azzal való kapcsolat metaforájának (is) tekintjük – márpedig ez az olvasat könnyedén megengedhető lenne –, akkor ezt a két szálat talán érdemes lett volna hangsúlyosabban összekapcsolni, cizellálva ezzel is az olvasási lehetőségek mikéntjét. A második részből a Pesti sampon című, (reklám) alcímű verset emelném ki. Deák tér, Moszkva tér, Oktogon – az ezekről született négysoros leírások olyan pillanatképek, melyek kapcsolódhatnak az előbbiekben említett filmszerűséghez is. Az évszakok mindig városi környezetben láthatóak/érzékelhetőek a lírai beszélő számára, ez mindenképpen figyelemreméltó, de mivel túl sokszor fordul elő ez a megoldás, nagyon könnyen monotonná válik.

 

A négy fejezet közül a harmadikat tartom kiemelkedőnek. Ezekben a versekben a lírai én egy teljesen más utat választ arra, hogy magáról beszéljen: a saját múltját és ehhez kapcsolódóan a saját jelenét. Érdekes színfolt ez a már tárgyalt városi és évszak-témához képest. Külön kiemelném a leíró részeket, amelyek már nem a nagyvárost, hanem a lakást, illetve annak környékét jelenítik meg. A mikrotér világának megjelenítése erőteljes képeket eredményez: „Szembejön az árnyékuk: egy roncsolt / arcú cigányfiú és egy gigantikus dán dog.” (Klauzália). Remek szerkesztési megoldás az is, hogy a déd- és (apai ágú) nagyapa alakja már az első részben felbukkant két versben (Amíg alszom és Résistance naïve), mintegy előképét adva a harmadik rész anyai nagyapjának (Valami fényes). Izgalmas és sajátosan egyéni versekkel találkozhatunk itt, mindenképpen ezt a hangvételt tekintem érdekesnek a kötet egészét nézve.

 

Az utolsó rész szonettformában írt verseket tartalmaz. Nem feltétlenül érzékelhető ennek a versformának az indokoltsága a kötet összességét tekintve. Könnyed hang jellemző ezekre a szövegekre, illetve az irónia alakzatának használata is itt teljesedik ki leginkább. Ez utóbbi túlsúlyát nem látom feltétlenül megalapozottnak, ugyanakkor fenntartom annak lehetőségét, hogy ezek a formai megoldások később olyan tartalmi megvalósításokká alakulnak, amelyek akár jellemző sajátosságok is lehetnek.

 

Külön kiemelendő, hogy mind a négy szakaszon átívelnek a részeket lezáró Csak addig című versek. Mintha ezekben a versekben tudná leginkább kamatoztatni Závada Péter az elképzeléseit. Különböző tájak (Olaszország, USA) kapcsolódnak itt össze, s egy szerelmi szál története éppúgy kiolvasható belőlük, mint a saját múlt emlékképeinek értelmezése. Véleményem szerint ezek azok a szövegek, a harmadik rész egy-egy darabján túl, amelyekben leginkább érzékelhető Závada Péter egyéni hangvétele, itt nem találkozunk annyi gyenge verssorral vagy megoldatlan formai megvalósítással sem.

 

Ami viszont folytonosan visszatérő probléma, az a nem túl kifinomult rímtechnika. A hol páros, hol keresztrímes megoldások sok esetben erőtettetek, még akkor is, ha mindez finom (ön)iróniával párosul. Csak hogy néhány jellemző példát idézzek:

 

 „Mit kaptál, csak jellemem.

Külcsín vagyok, semmi más.

Azt remélted, kell legyen

a lét mögött identitás.” (Macskakör)

 

„És akkor az a hűvös rettegés

– úgy lebegett fölöttünk, mint a kés.” (Hiánydramaturgia)

 

Ezek a sorok nyelvjátékként is kevesek, a tartalom közhelyességét most nem is említve. Závada Péter versvilágához úgy tűnik, sokkal jobban illenek a rímtelen sorok, mintha a szövegek sűrítettsége is jobban működne, amikor nem használ rímeket (jó példa erre az utolsó, Konkáv című vers). Szintén visszatérő problémának érzékelem az intertextusok indokolatlan használatát. Az egyik leglátványosabb példa a Jövőre harminc című vers: a Jelenések könyvéből vett mottó egyrészt egy nagyon erős felütést implikálna, erre azonban egyáltalán nem megfelelő a „Vesémbe látsz, Istenem, mint a röntgen” kezdősor. Másrészt a „Jövőre harminc – szívem visszadöbben” (feleslegesen) kurzivált része, mely Kosztolányi Dezső Hajnali részegségéből vett idézet, mintha túlságosan is támaszkodna (a vers egészét is tekintve) a 20. századi költő versére; ahhoz azonban, hogy párbeszédbe lépjen vele, sokkal erőteljesebb képek, sorok kellenének.           

 

Összességében azt gondolom, hogy Závada Péter első köteténél a szerkesztésnek köszönhetően sikerült elkerülni az elsőkötetes szerzők több típushibáját is, ugyanakkor a gyenge, olykor kifejezetten közhelyes verssorok kiiktatása már a következő verseskönyv feladata lesz, mint ahogy a rímek vagy az intertextusok használatának átgondolása is.

 

Végezetül talán érdemes néhány szót ejteni a szókratészi bábáskodás módszeréről is. Bába nélkül nem születik meg a gyerek, ő segíti világra, de a vajúdást kísérő fájdalmakat csak enyhítheti. Jelenlétük tehát szükségszerű, de nem állandó, hiszen a szülést követően már nincsen funkciójuk – igaz kell legyen ez a verseskötet megszületésére is. Tehát nem biztos, hogy szerencsés megoldás, hogy két elismert szerző (Parti Nagy Lajos, Darvasi László) ajánlószövegét is olvashatjuk a könyv hátlapján. Mindezt azért is tartottam fontosnak megjegyezni, mert a reklám, ami természetes velejárója és nyilvánvalóan nagyon fontos része egy-egy könyv útjának, rossz esetben elfedheti a létrejött alkotást is – a könyv mostani fogadtatását nézve ez igencsak aktuális kérdés. A kötetről, a benne lévő versekről tehát szintén beszélni kell(ene), sok embernek, sok szempont szerint. Mert a versek élete, ha már ennél a metaforánál maradunk, akkor kezdődik el csak igazán. S akkor jó esetben a bábák is háttérbe szorulnak.

 

 

Závada Péter, Ahol megszakad, Budapest, Libri, 2012.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/