Dunajcsik Mátyás második kötetében izgalmas témát feszeget. Balbec Beach című elbeszéléskötetében 13 olyan történetet közöl, amely tematikájában érdekes és problémagazdag koncepciót mutat. Érdemes megfigyelni a különböző tér- és helyleírásokat, azok játékba hozását, összefüggésrendszerét a személyiség-problematikával. Mégis hogyan ragadható meg mindez?
Valamennyi novella központi eleme egy bizonyos tér körvonalazása, s benne a szubjektum meg- vagy éppen meg nem ragadhatósága. Már a címadó darabban is érzékelhető egy olyan tér-elgondolás, melyben egy ismeretlen levél(író) készteti az elbeszélő képzeletét saját valóságvonatkozásának létrehozására és élettérszerű felépítésére. A láthatatlan Budapestben pedig a magándetektívnek öltözött narrátor az őt felbérelő énekesnőt a tér folytonos szűkítésével (Múzeum körút, Fuharos utcai bérház kapuja, majd egyik emeleti lakása) vezeti az elhagyott bérlakás sötét és dohos szobájába, melyben a nő saját történetének és életének megértésével próbálkozik – sikertelenül.
A rövid, könnyen befogadható elbeszélések újra és újra felbukkanó szereplőket, összefüggő szálakat nem sorakoztatnak fel, jellegzetes, ismétlődő és szövegalkotó egységeket, motívumokat azonban bőven találunk a szövegekben. A kötet legelején olvasható mottó sem véletlen választás: „Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk”. Talán nem túl merész kijelentés, hogy a kötet élére helyezett Proust-mondat egyfelől költői programot hirdet, másfelől útmutatót nyújt a különböző szövegek megragadhatóságához. Ezen felül egy olyan elemként is szolgál, amely implicit módon akár, de fellelhető a történetek mindegyikében, s amely vezérfonalként az értelmezés középpontjában is állhat. A tér, s annak betöltése vagy – éppen ellenkezőleg – be nem tölthetősége alakítja a novellák motívumhálózatát. Legyen szó egy képzeletbeli, fiktív térről (túlvilági gondolaút a Piccolo Nivicoban), egy intertextus által megidézett tér átjárhatóságáról (Thomas Mann Halál Velencében című kisregényének környezete – Átkelés a Lidóra), vagy egy valós hely megjelenítéséről (A láthatatlan Budapest). Az elbeszélések által létrehozott közös szövegvilág tehát erősen provokálja a térbeli valóság és formaiság körvonalazódását, s mindennek előhívására olyan komponenseket alkalmaz, amelyek olykor egészen pontos képet, sőt a topográfiai adatolás illúzióját is kelthetik.
A szövegek különlegessége – mellyel közelebb kerülünk a személyiség tematikájához -, a bemutatott tér-motívumból ered. Hogyan kapcsolható össze azonban a személyiség problematikája a novellákban feltűnő terek kibontásával? Elegendő arra utalni, mennyire hangsúlyos szerepet kap egy-egy város(rész), épület, utca, szoba vagy éppen a tengerpart és a repülőtér a szereplők számára önmaguk megközelítésében: „Vajon mikor lett ez a város ennyire sötét és idegen?” – teszi fel a kérdést nemcsak a városra, hanem önmagára is vonatkoztatva Vadász Henrik, az Elefánt című szöveg főszereplője. Érdemes odafigyelni tehát arra, hogy ezeknek a tereknek milyen funkciójuk van a szövegben szereplő figurák szubjektumának kidolgozásában. Minden felvonultatott tér valamilyen kommunikációs közvetítőként értelmezhető. Természetesen csupán annyiban, amennyiben elfogadjuk Marshall McLuhan gondolatmenetét, amely szerint a különböző közvetítő közegek – a mi esetünkben az ember alkotta tér és annak eltérő, de egymástól nem független módozatai –, a szubjektum kiterjesztéseként értelmezhetőek. A legszemléletesebb metafora erre talán Budapest mint a Duna által kettészelt város képe, amely nem csupán egy novella központi helyszíne. Ebből a szempontból pedig nem elhanyagolhatóak az írásokban megjelenő kettősségek, amelyek mindezt alátámasztják, s amelyek provokálják az én-szakadás jelenségét.
Az identitás problémája Dunajcsiknál a szétesett ember, a különvált testrészek mintázatában érhető tetten. Mindez talán az Elefánt című bizarr novellában látszik leginkább kirajzolódni, melyben a főhős állatok, és emberi testrészek kitömésével, illetve azok művészi szintre emelésével foglalkozik, munkája során pedig fokozatosan fogalmazódik meg benne test és lélek kapcsolatának mibenléte. Foglalkozásából adódóan szembetűnő az összefüggés: maga a test egy kitöltött tér formájaként tételeződik. Mivel azonban halott állatok puszta testéről van szó, a tér kitöltése deformációt mutat, amely egyben a személyiség torzulására utal. Ezt a már önmagában is „démonikus munkát” tetézi, s mintegy a körbejárt témát kiegészíti Vadász Henrik perverziója és vonzódása az amputált testrészek iránt. Ez az aspektus szintén egyfajta torzítást hoz játékba a személyiség egészében. Nagymamája végrendeletében saját lábát hagyja unokájára, aki korábban gipszből megformázta azt. Ez a különös rész-egész játék a testrészekkel a kettéhasadást idézi, mely a többi szövegben is ismétlődik, például a Formalin című írásban: „Ez a bécsi gyűjtemény azonban inkább a viaszba öntött különböző testi torzulások bemutatásában jeleskedett”. Szerepük korántsem mellékes, hiszen a részek ebben az esetben átveszik az egész funkcióját. Innentől nem meglepő az elbeszélések alakjainak különös viszonya a tárgyakhoz (metrószerelvény, Duna vizével töltött üvegcsék), vagy az amputált végtagokhoz (nagymama lába), hiszen mindig a tárgy felől van értelmezve az ember, illetve ezek az eszközök (terek) mint közvetítő közegek az egyén szubjektumának kiterjesztéseként tárulnak fel.
A kötet címadó darabja is illeszkedik a felvázolt tér-konstrukcióba, annak hatásos indítása. Erős érzéki gesztus figyelhető meg a rövid perszonális elbeszélésben, amelyben a megfoghatatlan is tökéletes térbeli alakzatként formálódik, hol illatáradatként a szobát betöltve, hol a szálloda egészében körbezárt épület terébe préselve: „a friss sós levegő úgy áramlott be a szétnyíló üvegtáblák között, mintha be akarná tölteni az egész szobát, (…) A szél tovább keringett a szobában; egyetlen hatalmas hangdoboz volt most a szálloda, melyben fel-alá rohangált a sós levegő”. Azonban felmerül a kérdés, vajon miért éppen a legrövidebb elbeszélés került a kötet élére? Milyen funkciót tölt be – amennyiben betölt egyáltalán – Balbec Beach a többi szöveg kontextusában? Többszöri újraolvasásra sem körvonalazódik a válasz, s talán ebből következtetve megállapítható, hogy kérdéses bárminemű összefüggést, kapcsolóelemet keresnünk Balbec Beach státuszát illetően.
A prózanyelvet érintve azonban akadnak kifogásolható és követhetetlen eljárások. A kifejtett tér-szubjektum elgondolást nem kíséri megfelelő nyelvezet. A narrációs technikájában sokszor követhetetlen, zavaros megoldások nem túl átgondolt szövegszerkesztésről árulkodnak. A gyakori én-elbeszélő alkalmazása önmagában jó és találó fogás – nem beszélve a szubjektum kiterjesztésének ebből nyert lehetőségeiről, ezek azonban nem jutnak kifejeződésre, ugyanis elvesznek a klasszikusokat idéző szavak, összefüggések halmazában. Gyakori írói gesztus ugyanis az, amikor az intertextust bástyaként a szöveg terébe idézve eltűnik a saját, egyedi nyelvalkotás. Az elbeszélések sorai között közvetve vagy közvetlenül, de kivétel nélkül megtalálhatóak a világirodalom, a magyar irodalom ismert alkotói, kifejezései, regényeinek szereplői, amelyek beépülve egy-egy történet struktúrájába kiépítik a hozzájuk tartozó gondolatkört – sokszor feleslegesen és túlmagyarázóan. Gondolhatunk a Szerb Antal megkísértése, Átkelés a Lidóra, vagy M. Proust: Emlékeim Sigmund Freudról című írásokra. Amit továbbá az olvasó jogosan nehezményezhet, az az erőltetett, jellegzetes irodalmár-létre apelláló hősök különc magatartása, bevett mozdulataik, a közhelyszámba menő cigarettás „kalandok”.
Kétségtelen tehát, hogy a leghangsúlyosabb előnye a Dunajcsik-kötetnek a tér játékba hozása, és ezen túlmenően az, amit a szubjektum kiterjesztéseként elfoglal az egyes elbeszélésekben. Ugyanakkor a narrációs eljárások és a nyelvezet tekintetében – annak ellenére, hogy az én-elbeszélő szerepeltetése jól illeszkedne az egész koncepció kiépítéséhez –, nem nevezhető gazdag, sokrétű kötetnek, sokkal inkább érezhető egyfajta erőltetett írói törekvés.
Dunajcsik Mátyás, Balbec Beach, Libri Kiadó, Budapest, 2012.
