Nagy Beáta összes bejegyzése

Bejegyzések

Az emigráns-lét és az emlékezet módozatai (Balkán-újraolvasó I.)

Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regényének elbeszélő-főszereplője, Tanja Lucić a szétdarabolt Jugoszláviából érkezik az amszterdami egyetem szlavisztika tanszékére vendégtanárnak két szemeszterre. Ennek a tíz hónapnak az eseményei adják a regény cselekményét, amely közé a tanítványok különböző módon elbeszélt emlékei ékelődnek (levelek, versek, apró feljegyzések). Az oktatói állás azonban kényszerhelyzetnek bizonyul, hiszen a nő voltaképpen a délszláv háború következményei elől menekül Hollandiába.

 

A horvát származású írónő újabb emigráció-témájú regénye a kitelepülés kettős érzésével néz szembe. Az idegen országban való letelepedésnek egyfelől a visszaemlékezés aktusával kell megküzdenie, másfelől pedig a jelennel való szembenézés kényszerét is magában kell foglalnia. Mindezt úgy éri el, hogy közvetlenül az elbeszélő-főszereplőnő emigrálása utáni időszak áll a történet középpontjában. Tehát az elbeszélés apropója a jelen állapot kényszerű megértésvágyában, és a visszatekintés különös módozatában érhető tetten. Ennek a kettős folyamatnak a nehézségei és lépcsőfokai, az emigráns-lét kettős kényszerhelyzete szolgáltatják a történet alapját.

 

 

Tanja szemináriumi csoportja szinte kizárólag jugoszláv menekültekből áll, akikkel rövid időn belül szoros kapcsolatot, barátságot alakít ki. Kávéházakba, bárokba, múzeumba jár velük. Az egyetemi órákat sem a hivatalos tanterv szerint alakítja, hanem egy játékot indít, amelynek tétje az emlékezés. Rövid ideig népszerűvé válik a hallgatók körében. A „jugónosztalgia” elnevezésű játék eleme lesz például egy dolgozat formájában megelevenített gyermekkori emlék, vagy egy-egy tárgy, egy-egy sztori, akad egy népdal vagy egy regény, amely az otthonra emlékeztet. Mindez alkalom arra, hogy az egy-nézőpontú egyes szám első személyű elbeszélés megszakadjon, és eltérő látásmódok is megszólaljanak. A közbeékelt szövegrészek eltérőségükben teszik sokszólamúvá a regény nyelvezetét. Ez a játék azonban kettős: felszínre hozza a háború okozta nyomokat is. Hiszen valamennyien a háború elől találtak (hol ideiglenes, hol végleges) otthonra az amszterdami egyetemen, Hollandiában. A fesztelen hangulat azonban addig tart, amíg a tanszékvezető nem értesül Tanja szabados módszereiről. Azt követően határozott tematikájú előadásokkal lép fel, hallgatói lemorzsolódnak, és mindössze négyen maradnak a csoportban. Tanja teljesen egyedül kényszerül saját helyzetével szembenézni. Ez azonban csak feloldhatatlan ellentmondásokban jöhet létre.

 

A regény az emigráns-lét különböző problémáit szólaltatja meg. Regénypoétikai szempontból a kötet tulajdonképpeni tétjét ezeknek a problémáknak a feloldhatatlan feszültségei alkotják. Ilyen, az egész történeten végigvonuló komponens – nem meglepő módon – az (anya)nyelv. Tanja elbeszélésében saját nyelve (szerbhorvát) jelenti a legfőbb kérdést, és nemcsak hazájának kontextusában, hanem a saját anyanyelvén történő megszólalás idegen, sőt irritáló élményében: „gyakran idegenszerűnek élem meg az anyanyelvemet” (10.); „amióta külföldön találtam magam, az anyanyelvemet dadogásnak élem meg, káromkodásnak, átoknak, becézgetésnek vagy száraz, színtelen, értelemszegény frázisnak” (225.). Tehát a kivándorló ember első szembesülése saját létmódjával a nyelvi reflexióban történik meg. A szöveg telítve van a három nyelv (szerbhorvát, holland, angol) különböző szlengjeivel, összevont kifejeződéseivel, idegen nyelvű mondatokkal, mondókákkal, versekkel. Ezzel a módszerrel saját elidegenedett állapota nemcsak a történet szintjén fejeződik ki, hanem a nyelvi dimenzióban is helyet kap. A befogadói oldalról azonban éppen ez a megoldás teszi természetessé, hitelessé a regény szövegét. A nyelv-problematikánál tehát azt is figyelembe kell venni, hogy – bár Radics Viktória fordítása az eredeti nyelv alapján jött létre – a regény soknyelvűsége a fordíthatóság kérdéskörét egyaránt szemlélteti. Az értelmezésnél az említett nyelvi formák éppen ezért lényegi összetevőként szolgálnak; így marad hű a fordítás az eredeti nyelvhez, és ez által a tartalomhoz.

 

Az emlékezés aktusa mellett, mintegy ellenreakcióként, a felejtés kényszere is fel-felbukkan. A zágrábi epizódok például, amelyek Tanja (haza)látogatásának egy hetét beszélik el, a régi élettel való leszámolásként olvashatóak. Tanja az első szemeszter után hazatér édesanyjához, de meglepődve szemléli saját idegenségét otthonában. „Meg fog hökkenteni a tény, hogy mindössze néhány év alatt mindent elfelejtettem, hogy alig emlékszem azoknak a nevére, akik az életeinkkel játszottak. Szembesülni fogok a feledéssel, s ez mélységes irtózattal tölt el.” (230.) Valamennyi szereplő beteg ember képében tűnik fel, és Tanja célja a jugónosztalgiával egyfajta pszichoterápiaként is felfogható. Saját magának és hallgatóinak is gyógymódot keres a hazájukban történtek megértésére. Az emlékezés és a felejtés egymást felszámoló és kiegészítő, ellentmondásos gesztusai végig központi momentumai a történetnek.

 

Ez a jelenség pedig máris egy következő ellentétpárt hív elő: a saját és az idegen kérdését. Természetesen ez sem meglepő, figyelembe véve Tanja kényszerhelyzetét: „Mindent szürkének és kopottnak láttam, olykor a sajátoménak, olykor idegennek, olykor a volt városomnak” (102.). A szöveg sokszor tényszerű leírást ad az elidegenedett nő státuszáról, állapotáról, viszonyairól – voltaképpen mindenről; ugyanakkor ezek a leírások sosem mennek át száraz, unalmas vagy adatoló nyelvezetbe. Az objektivitás az idegenérzés legalapvetőbb sajátosságává válik. Ehhez a nyelvezethez pedig erős letisztultság társul. Érdekes módon, mégis ezzel a letisztult formával éri el az elbeszélő azt a megrendítő hatást, amely a kötet olvasása közben, után fellép. Az idegen környezetben átélt megbékéletlen szorongás és – ezzel párhuzamosan – a honvágy hiánya készteti beszédre a főszereplőt. Az emigráns-lét megelevenítésének súlya és a világos, érzelemmentes hangnem ütköztetése alkotja a regény egyik kitüntetett érdemét.

 

A letisztult, világos beszédmód mellett erős kritikai hangnem is érezhető: egyfelől a már nem létező Jugoszlávia állapotának bírálatában, másfelől pedig Hollandia steril „babaház”-jellegű tökéletességének ironikus szemlélésében. Komoly bírálat ez a regény saját nemzetének irodalmáról is. Az egyetemi referátum önálló regényfejezetté válik, melynek funkciója, hogy a százéves horvát irodalom történetének vázolásával felhívja a figyelmet arra, hogy – szerinte – a világirodalom kontextusában mennyire nincs egyéni hangneme, egyéni hőse a horvát irodalomnak. „Ez a mi egész irodalmunk számomra nem más, mint szomorú, szegényes irodalmi kása. Talán újra kellene írni elölről az egészet…” (156.), mondja Igor, a legszélsőségesebb hallgató.

 

Nemcsak Tanja története teszi ki a regény tartalmát. Számos apró élettörténet keresztezi a nő életelbeszélését, amelyek legtöbbször csupán egy-egy bekezdést alkotnak. Valamennyi rövid életdarab a kivándorlás különböző formáját, valamint egy-egy megrázó történetét mutatja be. Ilyen a mellékszereplő, Uroš példája, aki háborús bűnös nagyapja miatt öngyilkos lesz. Mozaikszerűen épülnek bele ezek az apró töredékek a szöveg egészébe, Tanja élettörténetébe. A történet legfőbb mozgatórugója tehát a háború, s a háború okozta sérülések, amelyek az egyéni sorsok mellett a különböző népek és a városok képét is mérhető pontossággal rajzolják ki. A kivándorlás tehát többféle nézőpontból világítja meg az egyéni és a közösségi léttapasztalatot.

 

Az idegen város és alapvetően a téma, az emigráns életmód szükségszerűen előtérbe hozza az identitás kérdését is. Rengeteg szöveghely él a tükröződés metaforikus kifejeződéseivel. Az egyes szám első személyű elbeszélés mintha provokálná is az identitás bizonytalanságának ilyen jellegű reprezentálását. A láthatatlanság, a tükröződő én, a szülővárosban és az Amszterdamban való eltévedés motívumát többször kihasználja a szöveg. Ehhez olyan metaforikusan kiterjesztett tárgyak (tükör, ablaküveg, térkép) társulnak, amelyek gyakori szerepeltetése kevésbé tűnik kreatív eszköznek, mégsem veszít értékéből a regény sem nyelvi, sem történeti szempontból; nem alkotnak terhes megjelenítési formákat, nagyon is természetessé, láthatóvá teszik Tanja történetét, a számvetés törekvését.

 

 A regény olvasása után, de már közben is motoszkál a kérdés: miért a fájdalom minisztériuma? Hogyan vonatkoztatható a cím a történet egészére? Bár kiderül, hogy némelyik hallgató feketemunkájának színhelye a „minisztérium”, amely a pornóipart hivatott megjelölni, mégsem talál valódi kontextusra a regényben. A címadás ebből kiindulva vitatható, félrevezető pontja marad a kötetnek.

 

Alapvetően a regény mégis olyan feloldhatatlan ellentétpárokat használ az emigráns-lét kifejezéseként, amelyek nemcsak egy történetet hoznak létre, hanem poétikai szempontból is kidolgozottnak bizonyulnak. Az emlékezés és a felejtés, a saját és az idegen, az anyanyelv és az idegen nyelv, az egyén és a közösség történet- és nyelvteremtő aspektusainak feszültsége rajzolódik ki a történetben. Ezen komponensek folyamatos játékban tartása pedig nemcsak a cselekmény szintjére íródnak rá, hanem a nyelv szintjén is mozgásba lépnek. A kötet kiemelkedő érdemét elsősorban tehát éppen ebben lehet megragadni: az emigráns-lét megrajzolásának kellemetlen, zavarba ejtő szenvedéseit, önsajnálatát félretéve tud poétikailag is kimagasló, letisztult történetet létrehozni.

 

Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma, fordította: Radics Viktória, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008.

 

Bejegyzések

„kóstoló a mások életéből” (Bestseller és kritika VI.)

A Corvina Kiadó 2012-es nyári újdonsága egy regénysorozat kiadása, amelynek keretében más szerzők művei mellett Bókay János történeteivel is találkozhat az olvasó. Mindez különösnek mondható, mert olyan kötetekről van szó, amelyeket a két világháború között írtak, és közel 60 évig nem kerültek az olvasóközönség horizontjába. Kúnos László, a kiadó vezetője hangsúlyozta a sorozatot reklámozó interjúban, hogy „könnyű nyári olvasmányokról” beszélhetünk, amelyek elsősorban szórakoztató jellegűek, ugyanakkor olyan színvonalas művek, melyek időszerűek és alkalmasak az újrakiadásra.

 

A Julika, a fiúk barátja című regény elsőként 1936-ban jelent meg, de ma is különös olvasat kialakítására késztet. Tekintettel a borító képre, és valamelyest a címre is, egy női közönséget megcélzó, vidám, ugyanakkor szívet facsaró történetre számítunk. Előfeltevésünket azonban nyugodtan félretehetjük, hiszen már a cím kettősséget mutat. Bár hívogatja a romantikus lektűr regényeket kedvelő olvasót, ugyanakkor valami másféle szemléletre utal, amely elválasztja a sablonszerű történetektől. Mindezt a szöveg sokrétűsége is bizonyítja. Nem törekszik giccses és feltűnő eseményszálak felvonultatására, vagy korszakalkotó bölcsesség kimondására. Éppen ellenkezőleg. Julika, a vénlány automatikussá vált hétköznapjaiban van valami a századelő regényeinek összetettségéből. Szó sincs nehézsorsú leány talpra állásáról, romantikus ömlengésről, vagy szerelemről – kivéve a beteges rajongást a család férfitagjai iránt. Ahogyan a fülszövegben is olvasható, ebben az esetben inkább „szellemes és egyben megindító” eseménysorról van szó. Érdemes tehát azokat a karaktereket, aktusokat, vezérfonalakat kiemelni, amelyek értékelhető történetalkotási gesztust mutatnak. Mindez pedig a címszereplő alakja köré csoportosuló csomópontokban ragadható meg leginkább.

 

Mohácsi Jenő a Nyugat 1936-ban megjelent 7. számában „kitűnő jellemtanulmány”-nak nevezte a Bókay-regényt. Ezt alátámasztva elmondható, hogy Julika központi szerepe és egyben jelleme furcsa, érdekes körülmények között bontakozik ki. Szinte cselédszerepben mozog saját húga családjának házában. A fonák oldal azonban abban érhető tetten, hogy a címszereplő élvezi a szerep minden mozzanatát. Ő a ház valóságos „feje”, irányítója, nála összpontosul minden hatalom, ami a házvezetés dolgát illeti – persze mindez nevetséges formába öntve. Julika lány korában szerelmes volt húga jelenlegi férjébe, és ez a rajongó szeretet a család legkisebb fiújába, testvére gyermekébe plántálódott át, akinek nevelőanyja, barátja, cinkostársa lehet. Bókay ügyesen aknázza ki az ebből nyert előnyöket, felhasználva a gúny és az irónia alakzatait. Julika olykor esetlen, olykor határozatlan, sőt szerencsétlen alakja a humor forrása, azonban ennek hátterében egy magára maradó vénlány történetének tragédiája húzódik meg. A szereplők közül Béla, a család orvosa az egyedüli, aki megérteni és egyben összegezni próbálja Julika valódi élettörténetét: „Az öreg Béla újságot olvasott. Most felnézett az újságjából. Csendesen mondta: Nem lehetett könnyű szegénynek. Miért, maga talán sajnálja? Mindenkit sajnálok, aki magára marad.” (247.) Ennél konkrétabban és világosabban nem jelenik meg a vénlány históriája, mégis közvetve ott van a dialógusokban és a leírásokban. Talán ez a mozzanat, és vele együtt ennek érzékeny szemléltetése lendíti túl a szöveget a sablonszerű elbeszéléseken.

 

Központi szereppel bír Julika szobája is a regényben, hiszen az asszony tárgyi alakmásává válik: „Kis szoba volt, (…) de Julika nem cserélte volna el semmiféle luxusszobával. (…) valóságos hangközpont, ahová minden nesz, zaj, lárma pontosan befutott”. (19.) Az idézet újabb ismertetőjelet világít meg Julika karakteréből: a hallgatást/hallgatózást. A regény talán egyik legfontosabb érdeme ebből a hallgató-attribútumból adódik. Szépen és követhetően kiépített motívuma ez a szövegnek, amely valamennyi jelenetben újabb és újabb értelmet nyer. Már a regénykezdő mondatok is erről árulkodnak: „Az előszobaajtó előtt állt, és hallgatózott. A lépcsőházban alvó csendet fürkészte, mohón lesett minden kis neszt”. (5.)

 

Ezen túlmenően Julika önmegragadásában is óriási szerepet kapnak a hanghatások, annál is inkább, hiszen „fülében jobban bízott” mindennél. Világhoz való odatartozásának indexe ez a hallgatózó magatartás: „Hogy élvezte Julika az átszűrődő hangokat! Kapzsi gyönyörűséggel hallgatta őket”. (53.) Nem túlzás azt mondani, hogy Julika életét a lopott hangok, mások életének hanghatásai alkotják. Ebből következik a feszült figyelem, és ami még pontos, ötletes ábrázolást mutat alakjában: a gépiesség aspektusa. Rendszerszerű létmódjában automatikussá válik minden mozdulat – kissé hasonlóan Édes Anna mechanikus cselekedeteihez -, és éppen ezért nem véletlen a gép-metafora többszöri alkalmazása sem a vénkisasszony megjelenítésében: „Fürgén és puhán mozogtak a kezei, mint az olajozott gépek”. (283.)

 

A történet egészét figyelembe véve érezhető, hogy a cselekmény nincs túlzsúfolva. Mindez a regény erényének is tekinthető, ugyanakkor előfordul ebből kifolyólag, hogy olykor kisiklik a történet, és unalmassá válik. Erre példaként a funkciótlan, így eltérítő leírások, és ezzel összefüggésben a késleltetés aktusa szolgál, amely a történet elején kifejezetten zavaróan hat. Mindezt azonban a szórakoztató karakterek, illetve jól sikerült dialógusaik ellensúlyozzák.

 

A kötet összességében túlmutat a lektűr irodalom tipikusnak nevezhető szenvedélyes túlkapásain, s emiatt talán kérdéses és kétséges az említett kategória sorában említeni. Bókay regénye sokszor humoros és ötletes, amelyben főként a karakterek megjelenítése érdemel figyelmet. Julika alakjának sokrétűsége akár egy, a lektűrhöz illeszkedő olvasásmódot meghaladó, terjedelmesebb értelmező vizsgálatot is igényelne. A szerző tehát nemcsak témaválasztásában, de annak megjelenítésében is elhatárolja magát a szórakoztató irodalom népszerű képviselőitől.

 

Bókay János, Julika, a fiúk barátja, Corvina Kiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

A kiterjesztett szubjektum terei

Dunajcsik Mátyás második kötetében izgalmas témát feszeget. Balbec Beach című elbeszéléskötetében 13 olyan történetet közöl, amely tematikájában érdekes és problémagazdag koncepciót mutat. Érdemes megfigyelni a különböző tér- és helyleírásokat, azok játékba hozását, összefüggésrendszerét a személyiség-problematikával. Mégis hogyan ragadható meg mindez?

 

Valamennyi novella központi eleme egy bizonyos tér körvonalazása, s benne a szubjektum meg- vagy éppen meg nem ragadhatósága. Már a címadó darabban is érzékelhető egy olyan tér-elgondolás, melyben egy ismeretlen levél(író) készteti az elbeszélő képzeletét saját valóságvonatkozásának létrehozására és élettérszerű felépítésére. A láthatatlan Budapestben pedig a magándetektívnek öltözött narrátor az őt felbérelő énekesnőt a tér folytonos szűkítésével (Múzeum körút, Fuharos utcai bérház kapuja, majd egyik emeleti lakása) vezeti az elhagyott bérlakás sötét és dohos szobájába, melyben a nő saját történetének és életének megértésével próbálkozik – sikertelenül.

 

A rövid, könnyen befogadható elbeszélések újra és újra felbukkanó szereplőket, összefüggő szálakat nem sorakoztatnak fel, jellegzetes, ismétlődő és szövegalkotó egységeket, motívumokat azonban bőven találunk a szövegekben. A kötet legelején olvasható mottó sem véletlen választás: „Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk”. Talán nem túl merész kijelentés, hogy a kötet élére helyezett Proust-mondat egyfelől költői programot hirdet, másfelől útmutatót nyújt a különböző szövegek megragadhatóságához. Ezen felül egy olyan elemként is szolgál, amely implicit módon akár, de fellelhető a történetek mindegyikében, s amely vezérfonalként az értelmezés középpontjában is állhat. A tér, s annak betöltése vagy – éppen ellenkezőleg – be nem tölthetősége alakítja a novellák motívumhálózatát. Legyen szó egy képzeletbeli, fiktív térről (túlvilági gondolaút a Piccolo Nivicoban), egy intertextus által megidézett tér átjárhatóságáról (Thomas Mann Halál Velencében című kisregényének környezete – Átkelés a Lidóra), vagy egy valós hely megjelenítéséről (A láthatatlan Budapest). Az elbeszélések által létrehozott közös szövegvilág tehát erősen provokálja a térbeli valóság és formaiság körvonalazódását, s mindennek előhívására olyan komponenseket alkalmaz, amelyek olykor egészen pontos képet, sőt a topográfiai adatolás illúzióját is kelthetik.

 

A szövegek különlegessége – mellyel közelebb kerülünk a személyiség tematikájához -, a bemutatott tér-motívumból ered. Hogyan kapcsolható össze azonban a személyiség problematikája a novellákban feltűnő terek kibontásával? Elegendő arra utalni, mennyire hangsúlyos szerepet kap egy-egy város(rész), épület, utca, szoba vagy éppen a tengerpart és a repülőtér a szereplők számára önmaguk megközelítésében: „Vajon mikor lett ez a város ennyire sötét és idegen?” – teszi fel a kérdést nemcsak a városra, hanem önmagára is vonatkoztatva Vadász Henrik, az Elefánt című szöveg főszereplője. Érdemes odafigyelni tehát arra, hogy ezeknek a tereknek milyen funkciójuk van a szövegben szereplő figurák szubjektumának kidolgozásában. Minden felvonultatott tér valamilyen kommunikációs közvetítőként értelmezhető. Természetesen csupán annyiban, amennyiben elfogadjuk Marshall McLuhan gondolatmenetét, amely szerint a különböző közvetítő közegek – a mi esetünkben az ember alkotta tér és annak eltérő, de egymástól nem független módozatai –, a szubjektum kiterjesztéseként értelmezhetőek. A legszemléletesebb metafora erre talán Budapest mint a Duna által kettészelt város képe, amely nem csupán egy novella központi helyszíne. Ebből a szempontból pedig nem elhanyagolhatóak az írásokban megjelenő kettősségek, amelyek mindezt alátámasztják, s amelyek provokálják az én-szakadás jelenségét.

 

Az identitás problémája Dunajcsiknál a szétesett ember, a különvált testrészek mintázatában érhető tetten. Mindez talán az Elefánt című bizarr novellában látszik leginkább kirajzolódni, melyben a főhős állatok, és emberi testrészek kitömésével, illetve azok művészi szintre emelésével foglalkozik, munkája során pedig fokozatosan fogalmazódik meg benne test és lélek kapcsolatának mibenléte. Foglalkozásából adódóan szembetűnő az összefüggés: maga a test egy kitöltött tér formájaként tételeződik. Mivel azonban halott állatok puszta testéről van szó, a tér kitöltése deformációt mutat, amely egyben a személyiség torzulására utal. Ezt a már önmagában is „démonikus munkát” tetézi, s mintegy a körbejárt témát kiegészíti Vadász Henrik perverziója és vonzódása az amputált testrészek iránt. Ez az aspektus szintén egyfajta torzítást hoz játékba a személyiség egészében. Nagymamája végrendeletében saját lábát hagyja unokájára, aki korábban gipszből megformázta azt. Ez a különös rész-egész játék a testrészekkel a kettéhasadást idézi, mely a többi szövegben is ismétlődik, például a Formalin című írásban: „Ez a bécsi gyűjtemény azonban inkább a viaszba öntött különböző testi torzulások bemutatásában jeleskedett”. Szerepük korántsem mellékes, hiszen a részek ebben az esetben átveszik az egész funkcióját. Innentől nem meglepő az elbeszélések alakjainak különös viszonya a tárgyakhoz (metrószerelvény, Duna vizével töltött üvegcsék), vagy az amputált végtagokhoz (nagymama lába), hiszen mindig a tárgy felől van értelmezve az ember, illetve ezek az eszközök (terek) mint közvetítő közegek az egyén szubjektumának kiterjesztéseként tárulnak fel.

 

A kötet címadó darabja is illeszkedik a felvázolt tér-konstrukcióba, annak hatásos indítása. Erős érzéki gesztus figyelhető meg a rövid perszonális elbeszélésben, amelyben a megfoghatatlan is tökéletes térbeli alakzatként formálódik, hol illatáradatként a szobát betöltve, hol a szálloda egészében körbezárt épület terébe préselve: „a friss sós levegő úgy áramlott be a szétnyíló üvegtáblák között, mintha be akarná tölteni az egész szobát, (…) A szél tovább keringett a szobában; egyetlen hatalmas hangdoboz volt most a szálloda, melyben fel-alá rohangált a sós levegő”. Azonban felmerül a kérdés, vajon miért éppen a legrövidebb elbeszélés került a kötet élére? Milyen funkciót tölt be – amennyiben betölt egyáltalán – Balbec Beach a többi szöveg kontextusában? Többszöri újraolvasásra sem körvonalazódik a válasz, s talán ebből következtetve megállapítható, hogy kérdéses bárminemű összefüggést, kapcsolóelemet keresnünk Balbec Beach státuszát illetően.

 

A prózanyelvet érintve azonban akadnak kifogásolható és követhetetlen eljárások. A kifejtett tér-szubjektum elgondolást nem kíséri megfelelő nyelvezet. A narrációs technikájában sokszor követhetetlen, zavaros megoldások nem túl átgondolt szövegszerkesztésről árulkodnak. A gyakori én-elbeszélő alkalmazása önmagában jó és találó fogás – nem beszélve a szubjektum kiterjesztésének ebből nyert lehetőségeiről, ezek azonban nem jutnak kifejeződésre, ugyanis elvesznek a klasszikusokat idéző szavak, összefüggések halmazában. Gyakori írói gesztus ugyanis az, amikor az intertextust bástyaként a szöveg terébe idézve eltűnik a saját, egyedi nyelvalkotás. Az elbeszélések sorai között közvetve vagy közvetlenül, de kivétel nélkül megtalálhatóak a világirodalom, a magyar irodalom ismert alkotói, kifejezései, regényeinek szereplői, amelyek beépülve egy-egy történet struktúrájába kiépítik a hozzájuk tartozó gondolatkört – sokszor feleslegesen és túlmagyarázóan. Gondolhatunk a Szerb Antal megkísértése, Átkelés a Lidóra, vagy M. Proust: Emlékeim Sigmund Freudról című írásokra. Amit továbbá az olvasó jogosan nehezményezhet, az az erőltetett, jellegzetes irodalmár-létre apelláló hősök különc magatartása, bevett mozdulataik, a közhelyszámba menő cigarettás „kalandok”.

 

Kétségtelen tehát, hogy a leghangsúlyosabb előnye a Dunajcsik-kötetnek a tér játékba hozása, és ezen túlmenően az, amit a szubjektum kiterjesztéseként elfoglal az egyes elbeszélésekben. Ugyanakkor a narrációs eljárások és a nyelvezet tekintetében – annak ellenére, hogy az én-elbeszélő szerepeltetése jól illeszkedne az egész koncepció kiépítéséhez –, nem nevezhető gazdag, sokrétű kötetnek, sokkal inkább érezhető egyfajta erőltetett írói törekvés.

 

 

Dunajcsik Mátyás, Balbec Beach, Libri Kiadó, Budapest, 2012.