Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regényének elbeszélő-főszereplője, Tanja Lucić a szétdarabolt Jugoszláviából érkezik az amszterdami egyetem szlavisztika tanszékére vendégtanárnak két szemeszterre. Ennek a tíz hónapnak az eseményei adják a regény cselekményét, amely közé a tanítványok különböző módon elbeszélt emlékei ékelődnek (levelek, versek, apró feljegyzések). Az oktatói állás azonban kényszerhelyzetnek bizonyul, hiszen a nő voltaképpen a délszláv háború következményei elől menekül Hollandiába.

 

A horvát származású írónő újabb emigráció-témájú regénye a kitelepülés kettős érzésével néz szembe. Az idegen országban való letelepedésnek egyfelől a visszaemlékezés aktusával kell megküzdenie, másfelől pedig a jelennel való szembenézés kényszerét is magában kell foglalnia. Mindezt úgy éri el, hogy közvetlenül az elbeszélő-főszereplőnő emigrálása utáni időszak áll a történet középpontjában. Tehát az elbeszélés apropója a jelen állapot kényszerű megértésvágyában, és a visszatekintés különös módozatában érhető tetten. Ennek a kettős folyamatnak a nehézségei és lépcsőfokai, az emigráns-lét kettős kényszerhelyzete szolgáltatják a történet alapját.

 

 

Tanja szemináriumi csoportja szinte kizárólag jugoszláv menekültekből áll, akikkel rövid időn belül szoros kapcsolatot, barátságot alakít ki. Kávéházakba, bárokba, múzeumba jár velük. Az egyetemi órákat sem a hivatalos tanterv szerint alakítja, hanem egy játékot indít, amelynek tétje az emlékezés. Rövid ideig népszerűvé válik a hallgatók körében. A „jugónosztalgia” elnevezésű játék eleme lesz például egy dolgozat formájában megelevenített gyermekkori emlék, vagy egy-egy tárgy, egy-egy sztori, akad egy népdal vagy egy regény, amely az otthonra emlékeztet. Mindez alkalom arra, hogy az egy-nézőpontú egyes szám első személyű elbeszélés megszakadjon, és eltérő látásmódok is megszólaljanak. A közbeékelt szövegrészek eltérőségükben teszik sokszólamúvá a regény nyelvezetét. Ez a játék azonban kettős: felszínre hozza a háború okozta nyomokat is. Hiszen valamennyien a háború elől találtak (hol ideiglenes, hol végleges) otthonra az amszterdami egyetemen, Hollandiában. A fesztelen hangulat azonban addig tart, amíg a tanszékvezető nem értesül Tanja szabados módszereiről. Azt követően határozott tematikájú előadásokkal lép fel, hallgatói lemorzsolódnak, és mindössze négyen maradnak a csoportban. Tanja teljesen egyedül kényszerül saját helyzetével szembenézni. Ez azonban csak feloldhatatlan ellentmondásokban jöhet létre.

 

A regény az emigráns-lét különböző problémáit szólaltatja meg. Regénypoétikai szempontból a kötet tulajdonképpeni tétjét ezeknek a problémáknak a feloldhatatlan feszültségei alkotják. Ilyen, az egész történeten végigvonuló komponens – nem meglepő módon – az (anya)nyelv. Tanja elbeszélésében saját nyelve (szerbhorvát) jelenti a legfőbb kérdést, és nemcsak hazájának kontextusában, hanem a saját anyanyelvén történő megszólalás idegen, sőt irritáló élményében: „gyakran idegenszerűnek élem meg az anyanyelvemet” (10.); „amióta külföldön találtam magam, az anyanyelvemet dadogásnak élem meg, káromkodásnak, átoknak, becézgetésnek vagy száraz, színtelen, értelemszegény frázisnak” (225.). Tehát a kivándorló ember első szembesülése saját létmódjával a nyelvi reflexióban történik meg. A szöveg telítve van a három nyelv (szerbhorvát, holland, angol) különböző szlengjeivel, összevont kifejeződéseivel, idegen nyelvű mondatokkal, mondókákkal, versekkel. Ezzel a módszerrel saját elidegenedett állapota nemcsak a történet szintjén fejeződik ki, hanem a nyelvi dimenzióban is helyet kap. A befogadói oldalról azonban éppen ez a megoldás teszi természetessé, hitelessé a regény szövegét. A nyelv-problematikánál tehát azt is figyelembe kell venni, hogy – bár Radics Viktória fordítása az eredeti nyelv alapján jött létre – a regény soknyelvűsége a fordíthatóság kérdéskörét egyaránt szemlélteti. Az értelmezésnél az említett nyelvi formák éppen ezért lényegi összetevőként szolgálnak; így marad hű a fordítás az eredeti nyelvhez, és ez által a tartalomhoz.

 

Az emlékezés aktusa mellett, mintegy ellenreakcióként, a felejtés kényszere is fel-felbukkan. A zágrábi epizódok például, amelyek Tanja (haza)látogatásának egy hetét beszélik el, a régi élettel való leszámolásként olvashatóak. Tanja az első szemeszter után hazatér édesanyjához, de meglepődve szemléli saját idegenségét otthonában. „Meg fog hökkenteni a tény, hogy mindössze néhány év alatt mindent elfelejtettem, hogy alig emlékszem azoknak a nevére, akik az életeinkkel játszottak. Szembesülni fogok a feledéssel, s ez mélységes irtózattal tölt el.” (230.) Valamennyi szereplő beteg ember képében tűnik fel, és Tanja célja a jugónosztalgiával egyfajta pszichoterápiaként is felfogható. Saját magának és hallgatóinak is gyógymódot keres a hazájukban történtek megértésére. Az emlékezés és a felejtés egymást felszámoló és kiegészítő, ellentmondásos gesztusai végig központi momentumai a történetnek.

 

Ez a jelenség pedig máris egy következő ellentétpárt hív elő: a saját és az idegen kérdését. Természetesen ez sem meglepő, figyelembe véve Tanja kényszerhelyzetét: „Mindent szürkének és kopottnak láttam, olykor a sajátoménak, olykor idegennek, olykor a volt városomnak” (102.). A szöveg sokszor tényszerű leírást ad az elidegenedett nő státuszáról, állapotáról, viszonyairól – voltaképpen mindenről; ugyanakkor ezek a leírások sosem mennek át száraz, unalmas vagy adatoló nyelvezetbe. Az objektivitás az idegenérzés legalapvetőbb sajátosságává válik. Ehhez a nyelvezethez pedig erős letisztultság társul. Érdekes módon, mégis ezzel a letisztult formával éri el az elbeszélő azt a megrendítő hatást, amely a kötet olvasása közben, után fellép. Az idegen környezetben átélt megbékéletlen szorongás és – ezzel párhuzamosan – a honvágy hiánya készteti beszédre a főszereplőt. Az emigráns-lét megelevenítésének súlya és a világos, érzelemmentes hangnem ütköztetése alkotja a regény egyik kitüntetett érdemét.

 

A letisztult, világos beszédmód mellett erős kritikai hangnem is érezhető: egyfelől a már nem létező Jugoszlávia állapotának bírálatában, másfelől pedig Hollandia steril „babaház”-jellegű tökéletességének ironikus szemlélésében. Komoly bírálat ez a regény saját nemzetének irodalmáról is. Az egyetemi referátum önálló regényfejezetté válik, melynek funkciója, hogy a százéves horvát irodalom történetének vázolásával felhívja a figyelmet arra, hogy – szerinte – a világirodalom kontextusában mennyire nincs egyéni hangneme, egyéni hőse a horvát irodalomnak. „Ez a mi egész irodalmunk számomra nem más, mint szomorú, szegényes irodalmi kása. Talán újra kellene írni elölről az egészet…” (156.), mondja Igor, a legszélsőségesebb hallgató.

 

Nemcsak Tanja története teszi ki a regény tartalmát. Számos apró élettörténet keresztezi a nő életelbeszélését, amelyek legtöbbször csupán egy-egy bekezdést alkotnak. Valamennyi rövid életdarab a kivándorlás különböző formáját, valamint egy-egy megrázó történetét mutatja be. Ilyen a mellékszereplő, Uroš példája, aki háborús bűnös nagyapja miatt öngyilkos lesz. Mozaikszerűen épülnek bele ezek az apró töredékek a szöveg egészébe, Tanja élettörténetébe. A történet legfőbb mozgatórugója tehát a háború, s a háború okozta sérülések, amelyek az egyéni sorsok mellett a különböző népek és a városok képét is mérhető pontossággal rajzolják ki. A kivándorlás tehát többféle nézőpontból világítja meg az egyéni és a közösségi léttapasztalatot.

 

Az idegen város és alapvetően a téma, az emigráns életmód szükségszerűen előtérbe hozza az identitás kérdését is. Rengeteg szöveghely él a tükröződés metaforikus kifejeződéseivel. Az egyes szám első személyű elbeszélés mintha provokálná is az identitás bizonytalanságának ilyen jellegű reprezentálását. A láthatatlanság, a tükröződő én, a szülővárosban és az Amszterdamban való eltévedés motívumát többször kihasználja a szöveg. Ehhez olyan metaforikusan kiterjesztett tárgyak (tükör, ablaküveg, térkép) társulnak, amelyek gyakori szerepeltetése kevésbé tűnik kreatív eszköznek, mégsem veszít értékéből a regény sem nyelvi, sem történeti szempontból; nem alkotnak terhes megjelenítési formákat, nagyon is természetessé, láthatóvá teszik Tanja történetét, a számvetés törekvését.

 

 A regény olvasása után, de már közben is motoszkál a kérdés: miért a fájdalom minisztériuma? Hogyan vonatkoztatható a cím a történet egészére? Bár kiderül, hogy némelyik hallgató feketemunkájának színhelye a „minisztérium”, amely a pornóipart hivatott megjelölni, mégsem talál valódi kontextusra a regényben. A címadás ebből kiindulva vitatható, félrevezető pontja marad a kötetnek.

 

Alapvetően a regény mégis olyan feloldhatatlan ellentétpárokat használ az emigráns-lét kifejezéseként, amelyek nemcsak egy történetet hoznak létre, hanem poétikai szempontból is kidolgozottnak bizonyulnak. Az emlékezés és a felejtés, a saját és az idegen, az anyanyelv és az idegen nyelv, az egyén és a közösség történet- és nyelvteremtő aspektusainak feszültsége rajzolódik ki a történetben. Ezen komponensek folyamatos játékban tartása pedig nemcsak a cselekmény szintjére íródnak rá, hanem a nyelv szintjén is mozgásba lépnek. A kötet kiemelkedő érdemét elsősorban tehát éppen ebben lehet megragadni: az emigráns-lét megrajzolásának kellemetlen, zavarba ejtő szenvedéseit, önsajnálatát félretéve tud poétikailag is kimagasló, letisztult történetet létrehozni.

 

Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma, fordította: Radics Viktória, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008.