– Ébresztő! – figyelmeztette magát az álom és ébrenlét határán. Kinyitotta szemét, sűrűn pislogva meredt a semmibe. Vörös, digitális számjegyek lobogtak a sötétben: 4:40.

  Felkattintotta a villanyt az éjjeliszekrényen. Gyenge fény töltötte be a hálószobát, az árnyékok az ágy alá és a takaró redői közé menekültek.

– Csúnyán elaludtam, kurvára csúnyán – morogta artikulálatlanul, mire a mellette heverő női test megmozdult.

 – Hmm…?

  A nő nem ébredt fel, csak alig láthatóan megremegett, mint a sima víztükör a rá hulló falevéltől. Megpuszilta a nő vállát és felült. Miért nem jelzett ez a vacak? Fölemelte az órát, a számlapon újabb vörös perc kattant, mintha az idő gúnyosan kacsintott volna: megszívtad haver: 4:48 van! Halványan földerengett előtte, hogy valaki hívta álmában, csak nem ébredt fel. Kerek egy órával korábbra állította az ébresztőt, hogy mielőtt elmegy dolgozni legyen ideje írni. De nem ébredt fel és most várja őt az üzem és a gépek, esélye sincs arra, hogy írjon.

  Tímár Kálmán szépen gondozott kis házban élt Nórival Monsotoron. Kálmán gépkezelő volt egy közeli üzemben, amely vegyszereket meg tisztálkodási szereket gyártott. Gépzúgásba belefásult agya és a gépek kibelezésébe belefáradt kezei újabban regényen dolgoztak. Tímár Kálmán amikor tehette bevette magát az egykori vendégszobába, mely újabban dolgozószobaként működött, és írta fantasztikus regényét, a polcon katonás sorban álló Kozmosz kiadványok alatt. A regényírás első hónapja gördülékenyen ment, Kálmán étvágya is nagy volt, írt lendületből hetven oldalt. A második hónapban, miután újraolvasta az addig írtakat, már nehezen jutott egyről a kettőre. Az egész görcsössé vált. Többet javítgatta az első hetven oldalt, mintsem hogy újabb fejezeteket írt volna. Kálmán addigi napi adagját két-három napos kihagyások váltották fel, aztán a szünet négy napos lett, öt, hat, egy hét is eltelt már sorok nélkül. Nóri a helyzet enyhítésére, sorban elkészítette férje kedvenc ételeit, mert olyanok is elhangzottak a férfi szájából, hogy a munka az oka az egésznek, és ki fog lépni, mert utálja, hogy semmire nem jut ideje. Végül elhatározta: csupán rendszeressé kell tennie az írást. Eddig este írt, és ettől a napja nehezebben indult, de úgy döntött, mostantól korábban fekszik, és egy órával korábban kel, hogy írni tudjon. Ezt a remek tervet meg is osztotta Nórival. Az asszony nem szólt semmit, csak bólogatott, úgy kalkulált, még fél év, elvonul a tél, nem lesz bezárva a férfi és újra normális hobbi után néz. Horgászni fog meg ilyesmi. Kálmán három nap után rájött, hogy képtelen ilyen korán fölkelni, pedig most sokat tépelődött magában, új jeleneteket fabrikált a sötétben, mialatt Nóri átadta magát az álomnak.

  Gőzölögve lépett ki a zuhanyzóból. A közlekedő folyosón ránézett az állóórára. Idegen vendég volt ez a monstrum az IKEÁs bútorok között, de rézingája hűségesen kalimpált évtizedek óta. A két mutató fáradhatatlan üldözte egymást: 5:07, súgta az óra kissé siettetve.

 Kálmán felöltözött, kávét ivott. Úgy kalkulált, hogy reggelizni már csak a munkahelyén fog és kocsival megy, hogy legyen rá ideje. Maga előtt látta az üzemi étkezdét, a kopott, piros linóleum padlót, a kávéfoltos, morzsás nagy fehér asztalt, a kollégákat, akik az asztal körül ülnek és hangosan reggeliznek. Béla bá’ az öreg gépkezelő ott fog állni a radiátor mellett egy bögre teával, és okoskodik. Ő bemegy, a többiek üdvözlik. Kulcs a kávéautomatához, a gép zúgni kezd, egy vicc elhangzik a háta mögött, természetesen Béla bá’ szájából. Az öreg mintha folyton az ember mögött állna, és  viccet akarna mondani.

  A konyha falán világoskék keretű műanyag falióra figyelmeztetett: 5:15. Kálmán úgy érezte a vére gyorsabban jár, a sejtjei felélénkülnek, de nem a kávé vagy a zuhany miatt. Ez valami szorongásféle érzés, mintha valaki folyton a nyomában lenne. Az öreg gépkezelő szavai jutottak eszébe: „Fiam, hülye hazárdjáték ez a gépekkel. Egyszer minden gépészt megharapják egy kicsit.” Béla bát három éve „harapta meg” az egyik gép, azóta csak a rutint lihegi Kálmán hátába, mintha viccet mondana.

 Kálmán az ablak mellett állt és kibámult a sötétbe. Kint koromsötét volt. Homályos arcképe vissza bámult   az ablakból. Arcképe kávét kortyolgatott és fölnézett a válla mellett álló faliórára. 5:18. Beindítom az autót, gondolta, aztán újra eszébe villant a regény.

  Ha volna egy kis idő, ha nem aludnék el folyton. Odabent persze nem tudják, min dolgozok, leesne az álluk ha tudnák. A lányoknak biztosan. Némi elégedettség töltötte el lelkét. Aztán az öreg gépkezelőre gondolt. A hírre meg se mozdulna, angyali mosollyal venné tudomásul Kálmán rejtett tevékenységét. Azt mondaná: „És mi van a medencével, amit a múlt nyáron kezdtél el? És mi van a halastóval, amit az azelőtti nyáron? Regényt írsz? Megáll az ész!”

  Beindítom az autót, határozta el magát Kálmán, de valahogy nem akaródzott továbblépni az elhatározáson. Az előszobából halkan kihallatszó ingajárás sürgető volt. Francba, ha lenne egy órám, gondolta, most képes lennék egyszerre megírni az egészet… ha lennének a hétköznapoknak mindenféle rejtett csodái… egy kis haladék, csak erre a reggelre, onnantól kezdve az üzlet beindulna és jönnének a gondolatok.

  A kék műanyagkeretes falióra a válla felett szigorú volt: 5:25, nincs apelláta! Be kell indítani a kocsit, reggelit csomagolni. Nem baj, vigasztalta magát Kálmán, ha hazaérek. Hulla leszek, nem érdekel, de leülök és írni fogok. Végül is ez a titka az egésznek, csak segg kell hozzá.

  Öt percen belül kész volt mindennel. Kint duruzsolt a kocsi motorja, Kálmán pedig visszament a házba, hogy magához vegye a becsomagolt szendvicseket és a piros szerszámos ládáját. Véletlenül benyitott a dolgozószobába.

 – Milyen hülye vagyok – dünnyögte szórakozottan, és megállt az ajtóban.

  A számítógép és a monitor árnyképei hívogatták. A számítógépnek a merevlemezén volt a fájl, amely, akár a kútba vetett kő, hirtelen feszült várakozásra késztette. Agyának egyik része hallgatta a másodperceket, a másik töprengve fülelte a várható csobbanást. Eltelt néhány másodperc, a kút mély volt. Aztán szívében parányi visszhangot vert az alkotás iránti vágy. Határozott: leül és ír tíz percet. A számítógép süvöltve és villogva indult el, leült a gép elé. Csak tíz perc, nyugtatta magát, figyelni fogok. Hatkor műszakkezdés, ötvenre odaérek, és még mindig jó vagyok. Legfeljebb nem reggelizek, de ezt most muszáj megírnom, mert marhára bennem van.

 Megnyitotta a fájlt. Hosszú szöveg jelent meg előtte: betűk, szavak, bekezdések csapongó mintázata. Normál esetben tíz-tizenöt perc is eltelik, mire maga előtt látja azt a másik világot, most be kellett érnie fél perccel. Átgondolta a cselekményt. Itt-ott beleolvasott az előzményekbe, 5:27 volt…

   A történet szerint egyetlen város maradt a földön, miután a tengerszint olyan magasra hágott, hogy nem maradt egy talpalatnyi szárazföld sem a bolygón. Ebben a kontinens méretű városban, maroknyi tudós  legfontosabb feladatának érzi kideríteni az idő mibenlétét. A tudósok és mérnökök öregek és kissé bogarasok. Két elképzelés létezik. Az egyik szerint az idő végtelen, mint a számegyenes és egyenes vonalú. A másik elképzelés azt vallja, hogy az idő kezdő és végpontja ugyanaz, a keletkezés egyben a vég is, és ciklikusan megismétlődik minden, ugyanolyan módon. Ha tehát valaki leél egy életet, mint gépész, tudós, csavargó, az minden ciklusban ugyanazt az életet fogja élni, akár egy körforgásban. A tudósok közt éles viták vannak a két elmélet helyességéről, miközben fogytán az élettér a Földön, a város lakóit pedig a közelgő világvége foglalkoztatja. A ciklikus elmélet tudósai, akik már-már az okkultizmus felé fordultak, úgy gondolják, hogy az idő zárt volta miatt és számtalan ismétlődése következtében hagyhatott valamiféle lenyomatot ebben a ciklusban is, melyek látomások formájában előhívhatók az emberek tudatából. Ők a világvége kérdést jósokkal és látnokokkal igyekeznek feltárni. A lineáris idő elvét vallók sokkal gyakorlatiasabbak: időgépeket indítanak a jövőbe, hogy fényt derítsenek az emberiséget több ezer éve foglalkoztató kérdésre: milyen lesz a világvége és leginkább, mikor következik be? De az időutazás még csak kísérleti stádiumban van, veszélyes lenne a megmaradt tudósok közül küldeni valakit, ezért önkénteseket keresnek a feladatra. Rengetegen jelentkeznek, hiszen a város elöljárói számos kiváltsággal jutalmazzák a küldetés végrehajtóit. Ennek megfelelően az elvárások is nagyok a jelentkezőkkel szemben. A tesztek és vizsgák egy Jarvis nevű bűnözőnek sikerülnek a legjobban, aki hamis személyazonossággal jelentkezett a válogatásra. Kijátszva a törvényhatóságot és az Időutazó Bizottság tagjait, őt éri a megtiszteltetés, hogy elsőként hajtsa végre a nagy csinnadrattával kísért időugrást. Az ugrás nem a legszerencsésebb, meghibásodik a gépezet és Jarvis egy nyüzsgő metropolis nyomornegyedében találja magát. A nyomornegyed azt a helyet juttatja eszébe, ahol felnőtt. A házak piszkosak és sötétek. A szurokfekete égboltról lopakodó helikopterek fénypászmái kúsznak az utcákra, a hangszórók kijárási tilalmat üvöltenek szerteszét. Jarvis kikászálódik a gépből: 

 – Teremtőm, hová kerültem! – mondja Jarvis a fejét fogva. Úgy érzi, mintha  nekirohant volna egy betontömbnek.

 Kálmán hirtelen felnézett.

 – Bassza meg – mondta – elkéstem!

 Sűrűn pislogott, a szíve hevesen kattogott az előszobai állóóra ritmusára. Időérzéke azt súgta, hogy legalább fél órája ül a számítógép előtt. A monitor sarkában levő apró számjegyek rácáfoltak: 5:30. Eszébe jutott, hogy nem nézte meg mennyi az idő, mielőtt leült a géphez. Hát jó, gondolta, a motor odakint jár. Hét perc, amíg beérek, még három míg becsekkolok, onnantól kezdve jó vagyok. Negyvenig csak befejezem.

  Jarvis tehát elkezdhet menekülni az időközben őt kiszúró helikopterek elől. A hangszórók megállásra szólítják fel, de ő ösztönösen rohan tovább, pedig tudja, nincs sok esélye, mert ha meg is ússza a légi járőröket, földi támogatást küldenek utána. Alighogy a gondolat átfutott az agyán, a távolból robogó motorok zaját hallja. Jarvis befordul jobbra az egyik utcába. A legalattomosabb sikátor, amit momentán keríteni lehet, de megteszi. Neki ez most előny. Ha tényleg olyan a hely, mint ahol felnőttem, okoskodik, van esélyem. Az utca ahová beugrott valóban a város legmocskosabb és legsötétebb patkányjárata. Jarvis azonban elszámította magát: ez nem sikátor, hanem kanális, másfél méterrel az utca szintje alatt. Leérkezve beüti a bokáját és térdre borul a büdös, szemetes vízben.

 Kálmán ismét föleszmélt és az órára nézett: 5:35.

 Gyorsan, gondolta, még befejezem a jelenetet, aztán tényleg elindulok.

 Kálmán fölállítja Jarvist és elindítja, hogy továbbmeneküljön a kanálisban a fürkész reflektorok elől. Az idő sürget: 5:36. A helikopterek nem tudnak lejjebb ereszkedni a szorosan álló házak miatt. Jarvis nem hallja, csak érzi, hogy a feje fölött köröznek és hőlámpával figyelik a környéket. Álomba merülten világító testek és gubbasztva rettegők csillagtérképét láthatja most a pilóta monitorán, egy lihegő hullócsillag után kutatva. Az idő figyelmeztet: 5:38, ideje menni!

 – Mindjárt indulok, csak befejezem – mondta Kálmán fennhangon.

  Hamarosan alacsony merülésű, hangtalan siklókkal fogják üldözni a kanálisban. A siklók gyorsak, hamar beérik. Sajog a bokája, ereje fogytán. Jarvisnak vajmi kevés esélye van a térdig érő vízben. Sürgősen találnia kell egy kis lyukat, ahol legalább elrejtőzhet.

 – Most már befejezem – mondta Kálmán.

  A háta mögött fények cikáznak keresztbe-kasul a szorosan álló házfalakon. Ezek ők! Jarvis gyorsabb tempóra ösztönzi magát. Szíve felgyorsul. Kálmánéval együtt lüktet. Az idő dühöng: 5:39, indulj már! Ekkor valaki erősen megmarkolja a vállát. Vasmarka van. Jarvis megpördül. Rusnya, öreg fazon áll előtte. Arcán széles vigyor.

  Kálmán szintén szélesen mosolygott. Ez az, gondolta elégedetten, ez az! Az órára nézett, minden megdermedt körülötte. Az üldöző helikopterek remegve álltak meg a levegőben. A hangszórók elhallgattak. A siklók a felvert vízzel együtt a pillanatba fagytak. Az előszobai ingaóra koppanása megállt. Kálmán úgy érezte, mintha valaki az ő vállát is megérintette volna és a fülébe lihegve azt mondja:

 – Hát barátocskám te már nem mész sehova. A műszakod nem kezdőik el soha, a te Csipkerózsikád nem kel fel többé. Itt maradsz a jó öreg Jarvis barátoddal a sötétben!

  A hálószoba felől halk neszezés hallatszott. Nóri moccant meg fektében. Hmm…? – hallatszott odaátról. Nem sokkal múlt négy óra negyven. Az idő bezárult Tímár Kálmán körül.