Galló Gergely összes bejegyzése

Az idő zabál

Ha az idő szörnyeteg volna…
Csaknem öt méter magas lenne, sötétbarna bőrű, hosszú végtagokkal, megroggyant lábakkal és földig lógó karokkal. Combjai vékonyak lennének, lábszára vastag húsú. Ugyanígy kezei: vékony felkar, vastag alkar. Bőre löttyedt, mint valami lebeny, de teste nagy részét dús szőr fedi. Lapos fejét kiváltképp. Koponyájáról hosszú, egyenes szálú sörény fut le egészen a mellkasáig. Fog nélküli száját hatalmasra tudná tátani, mint egy sötét és feneketlen mélységet. Szemeit, mintha egyetlen izomszál sem kötné koponyacsontjához, csupán a szemüregébe behelyezett golyók volnának, s ahogy az utcán ugrándozik lefelé, úgy jojózik szeme is. Szóval az idő, mint egy majom, ugrándozik az utcán. Karjai lengenek. Átugorja a kerítéseket, beleharap a postaládákba, az autók kerekébe, az ereszcsatornákba, megrágja a vezetékeket. A kutyák nem mernek a közelébe menni, de még ugatni sem mernek. Lekushadt fejjel,  nyüszítve várják kis házikójukban, hogy a förtelem elvégezze dolgát. Az idő nem megy el egyhamar. Mániákusan eszik, fal, zabál, de gargantuai étvágyát képtelen kielégíteni. Csak akkor távozik, ha új étek kerül terítékre, például egy gyanútlan autós, aki az utcába tévedt. Az eleven hús pedig ízletesebb az eresztéknél. Az idő három öles ugrással a kapunál terem, aztán átlendül rajta és a kocsi motorházát beszakítva ér földet. Mire az ember nyikkanni tudna, az idő már nyeli befelé a füstölgő roncsok tetején. Aztán ott trónolna még egy darabig, semmitmondó hüllőpofával, karjait hasán nyugtatva, és az sem zavarná, hogy nedves szemén egy légy kérődzik. Az idő emészt ilyenkor.
És ha jönne valaki, rajtakapva az időt, amint egy ház második emeleti ablakán behajolva terrorizálja a bentlakókat, a látványtól felbőszülve a rákiáltana, mintha csak egy hamis kutyára kiáltana:
‒ Mit csinálsz te?!
Az idő tétován húzná ki fejét az ablakból és ijedten forogna körbe az apró lény fenyegetésére. Mély hörgéssel venné tudomásul, hogy rajtakapták. Ezután négykézlábra ereszkedne és rohanna, rohanna az ember elől. Az ember utána. Fiatal, könnyűszerrel átugorja az utcán keletkezett méretes gödröket, az idő harapásnyomait. Az idő  befordulna egy sarkon, csak végtagjainak kaotikus rángatózása látszódna a távolban, míg üldözője fokozatosan elmarad mögötte.
Aztán ki a városból, a környező domboknak és azon túl a hegynek. Az ember lassít, hosszú és nehéz sprinten van túl. Egy kicsit kifújja magát, erdők és hegyek emelkednek körülötte. Az idő elrejtőzött előle. Az ember megnézi a bozótban, a sebesen sodró folyók mélyén. Köveket görget el, de azok alatt csak csúszómászókat talál. A réten sincs, az erdőben sem. Az ember erősnek gondolja magát. Úgy érzi, képes lenne az időt egyetlen csapással leteríteni. Ezzel a magabiztossággal indul neki a hegyeknek, a legmagasabb csúcs felé. A táj lassanként megváltozik, eltűnnek az erdők, a rétek, a források. Törpefenyők futják be hegy oldalát aztán ezek is eltűnnek, körös-körül sziklákkal szabdalt csillogó élek látszanak.
– Hol vagy?! Gyere elő! – ordítja az ember rekedten.
Most holtfáradtnak érzi magát. Térdre esik, összegörnyed. Már egyáltalán nem érzi magát erősnek. Csontjai recsegnek. Térde úgy lüktet, mintha egy évszázadot végigrohant volna. Látása sem a régi, de lehet az erős szél miatt is, ami porfelhőbe burkolja a hegycsúcsot.
Aztán egy sziklára esik tekintete. Hunyorogva látja, hogy a szikla megmozdul, felegyenesedik, széttárja hosszú végtagjait. Az idő az. Ugrándozva az ember közelébe oson. Az ember még kinyújtja kezét, hogy elérhesse a szörnyeteg lábát, de ebben a mozdulatban csupán a korábbi szándék halvány visszfénye ragyog. Az idő azért még visszahőköl, még fél egy kicsit az embertől, hátha mégis összegyűjti maradék erejét, feláll és nekiront öklével. De ez a félelem már nem tart soká, az ember erejéből nem sokra futja. Az ember végigsimítja arcát. Ujjai alatt mély ráncokat érez.
‒ Hát bazd meg, megöregedtem – ismeri be.
Az idő ezután szélesre tárná hatalmas pofáját és befalná vele az embert.

Egy óra ebédszünet

Bárki megrágalmazhat bárkit. Ez az utolsó gondolatom. Mint egy visszhang. Zsibbad a fejem.
– Kiugrom ebédelni!
Az irodafőnök hátratett kézzel lépked az íróasztalok között.
– Ki akar menni, hm? – fordítja felém sunyi képét.
– Jelentenék is. Reggel nem jelentettem.
– Rendben van Ká, rendben van – mondja. – Ne maradjon soká, egy órán belül érjen vissza, világos? – és jelentőségteljesen megkocogtatja a karóráját.
Odalent a portás átvizsgálja a kilépőket.
– Gyerünk, gyerünk, tovább. Á! Kit látnak szemeim. Mindig ugyanabban az időpontban – fölemeli a fémdetektort. – Van valami elvámolnivalója? Hm? Ká! Hm? – A pult mögötti monitorban megpillantom magamat. Széttárt karokkal állok a portás előtt, akár egy madárijesztő. Miközben végigmér, az ajtó feletti motivációs szövegre nézek:

A KI NEM MONDOTT GONDOLAT: KÉZ A GYILKOS PENGÉN!

Lehetne valami kevésbé ijesztő.
A portás leengedi a fémdetektort: – Rendben van, aztán ne halljak magáról semmi rosszat – vigyorog. – Jó monológot!

Kilépek az épületből. Halk morajlás mindenfelől, mozgó ajkak őrlik a szót, mint valami imaházban. Lehajtott fejek. El kell kezdenem, jó hangosan, még a végén kiszúr egy rendőr. Valami semleges témát keresek. Mondjuk ezt:
– A könyvesbolt kirakata előtt magányos ember álldogál. Amott egy nő a kínai étterem előtt. Hú, de jó ötven százalékos leárazás! Pompás nap van az égen. De jó egy ilyen pompás nap az KMB-be menni. Kereszteződés, piros lámpa – nyelek egyet, aztán. – Egy rabszállítóbusz fordul be a sarkon! – Elhallgatok. A rozoga, kék matuzsálem a kereszteződés felé csikorog. Sötétített ablakain a zöldre várakozó tömeg, mindenki beszél, pofázik, locsog, amit akarnak, csak az a madárijesztő ott középen, az hallgatott el egy hosszú, gyanús pillanatra. A busz füstölögve megy ki a képből, a járdaszigeten hangos madárraj. Gyerünk, erőltesd meg magad és beszélj. A lámpa zöldre vált, elindul a tömeg.
– Most ment el a rendőrbusz – a hang mintha nagyon távolról jönne, röhejes, hogy mégis a sajátom. – Megint. Ezek sosem tanulnak. Kijárnak a parkba és körbe ülnek. Nem csinálnak semmit, csak ülnek. Ez gyanús! Hm, de finom illatok jönnek a gyros-ostól. Megéheztem. Ha nem lenne csak egy órám, és nem mennék a KMB-be, biztos beülnék egy tálra. Jó az a motivációs felirat: Gyermekeink biztonsága, a beszéd áradása – és a többi, mosolygós gyerekekkel. Megállok, a kabátzsebemből előveszem a spray-t. Kiszáradás ellen. Nagyra tátom a szám, nedves és hűvös, fémes íze van. Míg ott állok az utca közepén, egy nagydarab fickó lép mellém. Megismerem, ez Pé a munkahelyről.
– Jó monológot – köszön rám felvont szemöldökkel.
– Monológot.
– Megismer?
– Igen, Pé, a Mosoly–osztályról.
– Dialógusozhatunk?
– Csak tessék.
Együtt sétálunk a metró felé.
– Ebédszünet?
– Be kell mennem a KMB–be.
– De az itt van a közelben, húsz perc alatt végez. Utána simán ehet.
Ránézek. Gyanakvó a tekintete. Folytatja a fecsegést:
– Az előbb hallottam, hogy a fiatalokat említette, meg hogy az gyanús. Megtudhatom, hogy mi a gyanús.
Erre nem számítottam. Most esik le, hogy Pé egy spicli a Mosoly osztályról.
– Há–hát ülni és nem csinálni semmit – mondom neki.
– Ja, értem. Csak tudni szerettem volna, mi nem tetszik, amikor ilyen jó a közbiztonság?
– Minden a legnagyobb rendben. Megjegyeztem, hogy a rendőrbusz kiment a főútra és hogy azok a fiatalok a parkban ostobák.
Két rendőr sétál el mellettünk. Fociról beszélgetnek, aztán az egyik felénk tartja az agypálcáját. A pálca vége vörösen felizzik, ártalmas gondolatokat jelez. A rendőrök elindulnak felénk.
– Monológot – mondja az egyik rendőr. – Maguk meg miről dumálnak itten?
– Jó monológot! – hajlong Pé. Ideges, tuti, hogy ő volt. Ő gondolt rosszra. Ahogy ott hajlong a rendőrök előtt, olyan, mint valami dagadt galamb. A rendőrök csak röhögnek.
– Vigyázzanak, mire gondolnak! – mondják és továbbállnak.
Pénél nem múlik az idegesség.
– Nézze azt a hirdetést – egy motvációs szövegre mutat az utca túloldalán. – Csökken a bűnözés. Hát nem nagyszerű!
– Szép a hirdetés piros háttere, meg az a mosolygó gyerek rajta, meg jó a szlogen, hogy „A közlés biztonsága, otthonaink biztonsága” – fent egy falra szerelt gömbkamera. Két sétáló alak görbül az optikáján, egy nagydarab és a madárijesztő forma. – Nincs kivetnivalóm semmi ellen.
Elköszönünk egy kínai étteremnél. Ő bemegy, én folytatom az utam a metró felé. A mozgólépcsőn veszem csak észre, hogy futok.
– Sietek, sietek, bocsánat!
– Mi van veled? – kérdi a srác, akit majdnem fellöktem, és tesz egy kézmozdulatot felém. – Balfasz! – Kiáltja utánam.
Egy férfi katatón képpel a reklámokat bámulva: – Színház, mozi, étterem, színház mozi étterem.
De én sem vagyok jobb nála: – Sietek, sietek, bocsánat, sietek, sietek, bocsánat.
Odalent a peronnál felbolydult méhkas a tömeg. Egyesek spray–t fújnak a szájukba. Én is kihasználom az időt. Két fújást engedélyezek magamnak, csakhogy ne kelljen beszélnem.
– Most befizetted vagy nem fizetted be?… – hallom magam körül. – Igen, igen az előadás tulajdonképpen jó volt… Holnap megyek az SZTK-ba kihúzatni a fogamat… – magamon érzem az emberek pillantásait, mint egy rossz álomban. – Csökken a bűnözés, ez már jó eredmény… – mondja egy nő mellettem párjába karolva. Üres a tekintete.
Elfog a szédülés. Én mindig az álmodozók közé tartozom, nem is tudom, hogy éltem túl idáig. Sosem tudtam egyhuzamban folyamatosan beszélni.

SEMMIT NE TARTSON MAGÁBAN, NE LEGYEN A CSALÁDJA KÁRÁRA!

Olvasom a motivációs szöveget. Micsoda baromság. Család, gyerekek, ilyenekkel tömik a fejed egész nap.
– Miért nem beszél az a férfi – hallom a hátam mögül. Megfordulok. Nő a falnak támaszkodva, félig lehunyt szemmel, mint aki ébren is van és alszik is. Ezek a szemek engem néznek. – Miért nem beszél, talán valami nyomja a lelkét. Mire gondolhat? – a motivációs szövegre néz, aztán vissza rám. – Igen, valami rosszban sántikál… – sunyi mosoly. Valamit mondani kell, mielőtt rám hívja a zsarukat.
– Cs-csökken a bűnözés, ez jónak számít – ahogy belekezdek, a nő elfordította a tekintetét. – Találó a hirdetés: színes. Mosolygó család. Jó a betűtípus. Folyamatosan csökken a bűnözés, a világ egy jobb hely tegnap óta. Hm… Jó a szlogen. Enyhe szellő árad az alagútból. A járat végén fény dereng. Süvöltő hangok, és fény. Mindjárt megszólal a hangosbemondó. A peron mellett vigyázzanak! Az állomáson szerelvény halad át! Utasokat nem szállít! A peron mellett vigyázzanak!
Azon kapom magam, hogy együtt beszélek a hangosbemondóval. – Az állomáson szerelvény halad át!
Benedvesedik a szemem. Sötétből kiváló reflektorok. Rendőrségi metró robog keresztül az állomáson.

Egy megállóval és néhány perccel arrébb újra az utcán. A Központi Megosztó Bizottság előtt méretes sor. Beállok egy ember mögé, aki szinte szakasztott mása Pének. Egy pillanatra megijedek, hogy idáig követett, de ez csak addig tart, míg rám nem néz. Nem Pé, de ugyanaz a buta tekintet ül az arcán.
– Mi ül az arcomon? – kérdi.
A picsába, hangosan beszéltem.
– Egy légy – ez tetszik. – De már elrepült.
Azt lehetne hinni, hogy ennyivel beéri, de a fazon tovább bámul. Valamit akar tőlem.
– Dialógus? – bólintok, hogy csak tessék. – Nyúzott a képe – Benyúl a kabátzsebébe és kék kapszulát szed elő.
– Kér?
– Nem köszönöm. Nekem nem ilyen van előírva.
Megvonja a vállát és mindkét kapszulát a szájába tömi. Fogaival összeroppantja, aztán szárazon lenyeli őket. Rejtett agresszió. Egyszer nekem is felírták. De csak agresszívebb lettem tőle.
A fickó megrázza a fejét, arca eltorzul. A nyállal kevert porszemcsék most értek le valahová, talán az agresszió központjába, jelentsen ez bármit is. Miután összeszedte magát mond valamit a Parkba járó fiatalokról:
– Nagyon szótlan, hadd találjam ki, olyan beszéltetőn van. Maga szerint azok a kis köcsögök miért járnak a Parkba?
– Biztos valami kormányellenes összeesküvés, így akarják megbontani a rendszert. Lázadnak a jól működő dolgok ellen – elégedettnek tűnik ezzel a válasszal. Lassan lépkedünk befelé a KMB épületébe, mint az egymáshoz láncolt rabok. Az ajtó felett vidám gyermekarc, ugyanaz állt modellt, mint a többi motivációs szöveghez.

KAPSZULÁÉRT FORDULJON A LEGKÖZELEBBI KMB INTÉZETHEZ! KMB, SEGÍTSÉG A JÓ KONDÍCIÓHOZ!

– Folyton elkalandozik – mosolyog a kék kapszulás. A kapszula kifejtette hatását: kedélyes pofáját nem fél az arcomba tolni, miközben szemei a semmit pásztázzák. – Miért kalandozik el folyton?
Valamit kell mondanom, akkor talán békén hagy:
– Elrágtam a munkahelyemen egy zöldet. Annak lehet a mellékhatása.
A kék kapszulás kissé összegörnyed és kuncogni kezd:
– Maga zöld kapszulán van? Egyszer én is szedtem, azt mondták nem elég határozott. A feleségem miatt volt. Üdv a klubban, papucsállatka… – ezt még addig folytatja, míg a KMB–s kisasszony be nem hívja. Utána én jövök. Az üveg mögött irodista kisasszony műanyagkeretes szemüvegben.
– Adna egy igazolványt?
Átnyújtom neki, keze egy ideig a billentyűzeten játszik, én közben megpróbálom felmondani a Pitagorasz–tételt. Már amire még emlékszem.
– Szóval Ká – az igazolványt elém teszi. – Elmulasztotta a reggeli ellenőrzést. Ki kell fizetnie a késedelmi díjat. Mindjárt megkapja a csekket és két napon belül…
– Ismerem az eljárást.
– Egy pillanat – mondja. – Most látom, hogy már van egy rendezetlen késedelmi. Addig ezt a mostanit nem tudja befizetni. Volt már állapot–vizsgálton?
– Úgy érti a negyedévesen?
– Nem, úgy értem a folyamatos késések miatt. Ha jól látom a munkahelyéről is érkezett panasz, és az analitikusától is. A pszi kezelés fontos, úgy, mint az agykontroll és a hipnózis vizsgálat. Ezek fontos mérések. Nem szóltak még a késések és a mulasztások miatt?
– Nem, még senki sem említette.
A lány végigmért.
– Adok beutalót.
– Elfoglalt vagyok, sok a munka. Nem hiszem, hogy éppen most elengednének.
– Ez elsőbbségi, első besorolást kap, így a munkahelyéről el kell engedniük, amikor csak óhajtja.
– És ez mit jelent? Mármint mit fogok kapni?
Fölényesen mosolyog:
– Honnan tudjam? Ez nem az én dolgom. Ezt majd a kivizsgáláson eldöntik. Most szed valamit?
– Zöldet határozatlanságra és a lilát merengés ellen.
– Ez megmagyarázza, miért késik mindenhonnan. Lilából melyik fajtát szedi?
– B-t.
Klikkel és begépel valamit. Aztán jelentőségteljesen rám néz.
– És kábítószert?
– Úgy érti azok kívül, amit felírnak?
– Ne humorizáljunk, rendben, Ká, ne humorizáljunk. Ez komoly dolog. Az önről szóló jelentésben az áll, hogy egyszer volt már elterelésen, napi szintű alkoholfogyasztás miatt.
– Semmit – sóhajtom. A lány gépel, én meg arra gondolok, hogy de jó is volt literszám vedelni a Johnny Walkert. A lány feje fölött pirosan felizzik egy agypálca. Eddig észre sem vettem. Irodista kisasszony hátra néz, majd vissza rám.
– Vigyázzon, mire gondol, Ká. Beírjam, hogy ne csak rutin ellenőrzés legyen, hanem teljes átvilágítás? Ezt akarja?
– Nem, a világért sem.
– Mivel kihagyta a reggeli megosztást, muszáj az álmai felől kérdeznem. Szokott emlékezni az álmaira?
– Nem emlékszem. Tudtommal erre van az álomblokkoló tabletta.
– Az éjszakai hangminta azt mutatja, hogy gyakran beszél álmában.
– Erről én nem tudok, többnyire alszom.
Hezitál. Az agypálca jelzését várja. Azt gondolja, hogy hazudok. A pálca nyugodt marad.
– Szedi a stresszoldó granulátumot? – kérdi.
– Igen.
A pálca most felizzik. Lebuktam. Súlyos pillantás az üveg mögül.
– Ugye tudja, hogy a granulátum elmulasztása súlyos vétség. Akár AbNormra is kerülhet miatta. Legfontosabb alaptörvényünk ellen vét, aki ezt nem szedi – hátramutat a posztitekkel és jegyzetekkel teleragasztott falra, aminek közepén tekintélyes helyet foglal el az állami szlogen: „Ép testben, stresszmentes társadalom.” – Maga szerint minek köszönhetőek az elmúlt évek remek statisztikái? Ugye maga sem akarja, hogy a házába betörjenek vagy megkéseljék az utcán, ahogy régen tették. Ugye nem akarja?
– Nem.
– Akkor szedje azt a nyavalyás granulátumot, nem véletlenül írjuk elő!
Alig állok a lábamon, lassan vissza kell mennem, de az irodista még faggat a kérdéseivel:
– Volt magának negatív gondolata az elmúlt huszonnégy órában?
– Nem.
– Mire gondolt?
– Hogy mennyivel jobb lesz nekünk egy év múlva az általános adóemelésekkel, hogy támogatom az emberek bemikrofonozására tett javaslatot, és hogy a fiatalok teljesen megbolondultak. Tudja, kijárnak a Parkba ülni és mindenféle illegális dolgot csinálni.
– Mégis miféle dolgokat?
– Nem tudom. A hallgatás elég illegálisnak számít?
Az agypálca most sem jelez.
– Igen – mosolyog elégedetten az irodista.

Távozva a KMB épületből úgy érzem, minden kamera engem figyel. Nehéz felemelt fejjel járni, úgy, hogy közben jár az ember szája, mint a bolondnak.
– Gyalog, de jó, még van húsz percem. Pé jól kiszámolta. A fák leveleiket hullajtják. Sok… kocsi megy… az úton. Leárazás. Kiárusítás. Akció. Olcsó hitel a közeli Lakásbiztosnál. Gyalog megyek vissza a munkahelyemre. Már alig várom, hogy hazaérjek és ledőlhessek a kanapémra. Alig várom az agyszenzorokat magam körül. A szél felkapja a faleveleket és arrébb rakja, akár a közmunkások. Befordulok egy mellékutcába. Mert erre kevesen járnak…
Abbahagyom. Előttem a kapu. Régi, vasból készült, mindig nyitva áll. Elhanyagolt kis kertet rejt, tele lehullott levelekkel. A kertet két nagy zömök téglaépület veszi körül. Van itt egy sarok, ahová el lehet rejtőzni a tekintetek elől. Az utcai kamera nem láthatja. Hiába a milliós technika és a szuperérzékeny panorámakép, ha egy kinyúló bokor eltakarja. Mindenhová az állam sem láthat el. Ha valaki a járókelők közül kiszúrná, hogy bejöttem, csak annyit mondok neki: szólított a kötelesség. Öt perc mindennap. Ennyi szabadság jár, ennyi szabad gondolkozás. Egy fickó lép ki a bokrok közül. Mint akit megzavartak. Összenézünk, könyörgő tekintettel néz rám, próbálom megnyugtatni. Ez hatott. Sietősen távozik. A kertben vagyok. Zúg a fejem, muszáj leülnöm. Úgy érzem magam, mint aki évek óta nem aludt. Mint akit nem hagynak aludni. Még a lakásomon sem érzem magam biztonságban. A szenzorok és tabletták. A kapszulák megoldást jelenthetnének, de mégis… Előszedem a kis csomagot a kabátzsebemből. Az a hülye portás! A fémdetektor persze, hogy nem mutatja ki, hogy könyv van benne. Régi puha fedeles krimi. Kicsomagolom a könyvet és olvasni kezdem. Minden lelassul körülöttem. Senki sem rohan sehova, nem grasszál minden sarkon rendőr, nincsenek kamerák, és nem járnak rendőrmetrók, és rendőrbuszok. Már alig-alig emlékszem, hogy létezett egy ilyen világ. Pedig létezett egyszer, csak már senki nem emlékszik rá. Mindent meg lehet szokni.
Ekkor léptek zaja hallatszik. Valaki közeledik. Becsapom a könyvet és felállok.
– Ide, ide, gyorsan – egy fickó áll előttem lyukas pulóverben, kezében partvissal. – Jöjjenek – lihegi az ember és előttem hadonászik a seprűvel. – Sarokba szorítom. Könyv van nála. Ez nem az első. Ide szokott járni, és magában olvas.
Pattogó hangok a kapu felől: – Jövünk, jövünk, jövünk – Egy tucat rendőr jelenik meg.
– Köszönjük! Most már átvesszük. Teljesítette állampolgári kötelességét – mondja az egyik. – Vegyék el a könyvet. Megvizsgáljuk a tartalmát.
Falhoz állítanak, érzem a karperec hidegét, ahogy a kezemre fonódik.
– Százados nézze – mondja egy másik rendőr. – Ezen a könyvön nincs címke. Ez bizony súlyos szabálysértés.
Az előző veszi át a szót:
– Letartóztatjuk magában olvasásért, és a tartalom bevizsgálásának elmulasztásáért. Jogában áll megosztani a gondolatait, bármit, amit elhallgat, felhasználható ön ellen a bíróságon.
Nem védekezek, de amikor a rendőrbusz felé tuszkolnak saját szánalmasan vinnyogó hangomat hallom:
– Kérem, engedjenek el, vissza kell mennem dolgozni! Kérem, vissza kell mennem dolgozni!
Bevágnak a rabszállítóbuszba. Odabent kölykök ülnek színes ruhákban és hallgatnak. Csak ülnek és hallgatnak. Az egyikük rám néz. Lustán, magabiztosan. Látszik rajta, hogy egyáltalán nem fél.

 

 

(Illusztráció: Robert Schlaug)

Hazatérés

Vizeletszag áradt a nyitva felejtett WC-ajtó mögül. Zoli kedd esti egykedvűséggel csapolta a sört. A tévére sandított.
‒ A Santos vezethet támadást a jobb szélen. Egy beadás!… Fölé! – szólt a tévé.
Lajos erősen fogadkozott magában, hogy hazamegy, de a kezdő lépést képtelen volt megtenni. Sosem egyszerű, ha az ember beugrik egy sörre és ottfelejti magát. Húsz éve próbálkozott ezzel a lehetetlennek tűnő feladattal. Jobbján egy cingár ipse kék melósban csak a fejét ingatta, lába le-lecsúszott a székről. Ő sem a gyors távozások híve.
‒ Még ezt megiszom – mondta Lajos a söre fölött.
Zoli tankhajókat megszégyenítő lassúsággal fordította oda a fejét.
‒ Már egy ideje mondogatod.
‒ Mennyi az idő?
A csapos lomhán felemelte karját, mire Lajos elsápadt:
‒ Tyű, a mindenit, tíz óra! Akkor tényleg húzok haza. Az asszony…
‒ Megint a Santos próbálkozhat… ‒ fűzte hozzá a kommentátor. Lajos ráhunyorított az eredményjelzőre: kettő-egy a hazainak. Jobbján az ember most pantomimmel próbálkozott. Megpróbálta kitapogatni az őt körülvevő láthatatlan falak határát.
‒ Hazavonszolom magam – mondta Lajos, és kilépett a monostori estébe. Részeg Tóbiás ült a kocsmaajtó mellett, a szobafestő. Cigarettázott.
‒ Vonszold haza a segged – röhögött Tóbiás. Lajos morogva legyintett és otthagyta. Csendes este volt. Pára telepedett az utcákra, az aszfalt szikrázva verte vissza az utcalámpák fényét. Szokásos útvonal: Lajos végigbaktat a Széchenyin, befordul a szűk Síp utcába, az iskola mellett, az iskola kerítése mentén egy emberre lesz figyelmes, aki biciklijét a hátának támasztva lepisálja a kerítést. Lajos ernyedtnek érezte magát a rátörő fáradtságtól. Fölnézett. Megbarnult falú hosszú épület, padok a kerítés mögött, rácsos ablakok, az ajtó felett hívogatóan világít a Soproni-s neon. Tóbiás még mindig az ajtó mellett: a Pillangó az. Hogy a kurva életbe…?
Megvakarta homlokát. – Ez meg hogy lehet? Elindulok haza, és itt kötök ki. Megin’. Ha már úgyis itt vagyok… – Tóbiás felnyerített, azon a gégemetszett hangján:
‒ Na, mi van, eltévedtél?
Lajos elengedte a füle mellett, belépett a kocsmába.
‒ Hát te? – Zoli is szélesen vigyorgott. Mindenki vigyorog, ha hülye az ember. ‒ Nem találtál haza vagy mi van?
‒ Adj egy sört – mondta Lajos a pulthoz lépve. ‒ Ezt nem hiszem el, elindulok haza és erre tessék, itt találom magam.
‒ Előfordul az ilyesmi.
Félig leitta a korsót, aztán lassított. Vidámabb hangulatban lóbálta sörét. Belenézett a meccsbe.
‒ A Santos vezethet támadást a jobb szélen ‒ mondta a kommentátor.
Lajos a pultra könyökölt, elöntötte a fáradtság. Víz zubogott a klotyóban, az ajtó megnyikordult. Tóbiás lépett ki rajta.
‒ Lali! – üdvözölte Lajost, mintha most találkoztak volna először, aztán a pantomimes mellett a pulthoz lépett. Most nem volt előadás. A pantomimes a pultra hajtotta fejét és elaludt. Lajos megnézett még két támadást, közben megitta a sörét. Zoli a pultot támasztotta.
‒ Na, ideje, hogy hazamenjek.
‒ Járj szerencsével!
‒ Itt az idő, hogy elinduljak.
‒ Akkor ne habozz, indulj azonnal!
Lajos alighogy kilépett az ajtón, újra megjelent.
‒ Hadd találjam ki, megint eltévedtél – a derék csapos már csak egy árnyalatnyit mosolygott. Ez már kezd kétségbeejtő lenni.
‒ Adj innom – Lajos feje kivörösödött, kábé dinnye nagyságúra duzzadt. Odakintről Tóbiás fojtott röhögése hallatszott. Szerinte még mindig nagyon vicces ez a töketlenkedés. A pantomimművész időközben a fogasig kúszott. Próbált feltűnésmentes lenni, hogy megússza a Moszad-ügynököket.
‒ Egyszerűen nem értem – tárta szét a karját színpadiasan Lajos. ‒ Pedig most direkt odafigyeltem. Ennyire azért nem baszhattam be!
Zoli egyszerre nézte a tévét, foglalkozott Lajos problémájával.
‒ Nem tudsz hazamenni, ilyen egyszerű.
‒ Lónak a faszát! Pohárral add a sört… És egy rövidet is csapjá’ hozzá.
Felhajtotta a rövidet, és a sört is. Kért egy újratöltést, ezúttal korsóval.
‒ Gyöngyit nem hívod fel? – nézett rá Zoli.
‒ Minek? Biztos alszik már. Minek felhívni? Haza tudok menni.
‒ Beszélj vele, mondd meg neki, hogy itt vagy, csak nem tudsz hazamenni.
‒ És mit mondjak, szerinted mire fog gondolni? Arra, hogy ittam. Pedig nem ittam – Elhallgatott. Tekintete végigsiklott a pulton. Csupa terhelő bizonyíték. Legyintett. ‒ Akkor sem hívom fel, biztosan alszik.
‒ Te tudod – mondta Zoli, és visszatért a meccshez.
Hallgattak. Lajos azon kapta magát, hogy belefeledkezett a mérkőzésbe.
‒ Mennyi az állás? – kérdezte.
‒ Kettő-egy a Paolonak.
Lajos a feleségére gondolt. Megnézte a sorozatait és alszik. Nem fogja felhívni, mert akkor felébreszti. Különben is, az ember nem hívja fel az asszonyt a kocsmából.
‒ Egyszer történt már ilyen – Zoli bizalmasan közel hajolt. ‒ Hogy egy ember nem tudott hazamenni. Egyszerűen képtelen volt. Valahányszor megpróbálta, mindig visszatért.
Lajos feszülten figyelt, arca kikerekedett.
‒ És mi lett vele? Hazajutott végül?
Zoli megvonta a vállát.
‒ Azt hiszem a kocsmában halt meg.
‒ Ez egy baromság – grimaszolt Lajos. – Ilyen nem történt. Reggel ki kellett, hogy nyisson a kocsma. Akkor csak haza tudott menni.
‒ Higgy nekem. Nem tudott hazamenni és belehalt.
‒ De én, én haza tudok menni. Fogadjunk, hogy haza tudok menni.
‒ Fogadjunk, hogy úgy jársz, mint az a másik.
Fogadtak. Ezer forintban. Lajos fölvette a kabátját, szeme lángolt a magabiztosságtól és harmadszor is nekivágott.
‒ A Santos vezet támadást a jobb szélen – mondta a kommentátor.
‒ Itt az ezresed – csapta a pultra Lajos. Elérzékenyülten hanyatlott le a bárszékbe. – Az utolsó ezresem volt.
‒ Hát ezt gyorsan megjártad.
‒ Hát ezt kurvára megjártam. Mit csinálsz?
‒ Whisky, a férfiak löttye. Erre van most szükséged.
A csapos kitöltötte a piát és odacsúsztatta elé.
‒ De hát nincs pénzem.
‒ Csak nem gondolod, hogy üzérkedek mások szerencsétlenségével.
‒ Ez kedves tőled, igazán haver vagy.
Lajos két kezét a pohárra csúsztatta és lassan a szájához emelte az italt. A whisky átjárta a testét.
‒ Ma már nem jutok haza. Itt ragadtam.
‒ Azt látom.
‒ Minden utat végigjártam, de egyik sem vezet sehová. Vagyis, mindegyik ide vezet.
‒ Ez hülyeség, berúgtál.
‒ Nem tudok hazamenni. Képtelen vagyok. Úgy járok majd, mint az az ember, akiről meséltél.
Zoli egyetértően bólogatott.
– Ez már helyes beszéd. Látom érted, hogy mennek a dolgok. Most pedig fogd magad, hörpintsd fel az italod. Mert bezárok, értjük egymást?!
Zoli vigyorogva mondta, de Lajost ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Arra gondolt: most meg hová menjen, ha ez a kóceráj bezár, sanszos, hogy egész hátralévő életében bolyongani fog.
Otthon minden sötét volt. Sötét ház, sötét ablakok. Alig talált bele a zárba. Próbált halk lenni, de a csönd minden zajt felerősített. Megnyikordult az ajtó. A küszöbön csak úgy beesett, mint egy zsák. Hát ezt nem így tervezte.
‒ Ssss – csitította magát és bambán vigyorogva meredt a sötétbe. De már késő volt. Odafent világosság támadt. Aztán dirr-durr, lépések zaja.
‒ Úúú. Ez a feleségem!
Megpróbált feltápászkodni. Amikor Gyöngyi megjelent a lépcsőfordulóban, egy görnyedt roncsot láthatott a férje helyén, aki mintha Szodomára nézett volna, azonnal megmerevedett.
‒ Te meg mit csinálsz?!
‒ Bejöttem.
‒ Halkabban te. Jesszusom, hogy nézel ki? Már megint ittál, igaz?!
‒ Miért csitítasz – védekezett Lajos. ‒ Félsz, hogy meghallják? Tudod, milyen vastagok ezek a falak? Tudod te?
‒ Nem, azért csitítlak, mert még alszom.
Lajos nevetett.
‒ Hogy értetted, hogy még alszol?
‒ Jaj, hagyd, semmi, csak úgy mondtam.
‒ Most már tényleg érdekel.
‒ Elaludtam a tévé előtt. Képtelen vagyok felállni és odébb menni.
‒ Micsodaaaa?!
‒ Ahogy te sem tudod elhagyni a kocsmát…
Fölemelte a fejét. Három pohár a pulton. A pulton! Rájött, hogy még mindig a Pillangóban van. Zoli háttal állt neki és telefonált. Sao Paolo – Santos meccs a tévében, a pantomimes a kabátjára dőlve. Alszik. Lajos lassúnak érezte mozdulatait, mintha a vér megalvadt volna ereiben. Zoli letette a telefont.
‒ Most beszéltem a nejemmel. Mondtam neki ne várjon haza. Hajnali három van, és én képtelen vagyok bezárni.
Lajosra nézett. Arca tele zavarral és kétellyel.
‒ És nem tudom hanyadszor mondom ezt, de a Santos vezethet támadást a jobb szélen – ismételte a kommentátor a tévében.

 

 

 

(Illusztráció: Carlos Torres)

Éjszakai járat

Ahogy felvillant a piros figyelmeztető lámpa, Malkai felgyorsította lépteit, és a legközelebbi ajtóhoz rohant. A zúgás elhallgatott, a piros fény kialudt. A HÉV nagy rándulással indult el, odakint nekilendült a peron.
Körbenézett. Üres tekintetek meredtek maguk elé, későn hazatérők, munkások, éjjeli baglyok, és egy fickó a sarokban sörös dobozába kapaszkodva. Malkai elnyomott egy ásítást, és táskáját az ölébe véve leült az ablak mellé. Odakint házak, büfék, gyorséttermek kivilágított ablakai és feliratai. Utcai világítás, neon, és autók reflektorai, akár a karácsonyi függősorok. A fickó kezéből kicsúszott a sörösdoboz, és élesen csörömpölve a HÉV padlójára hullott. A fickó nem törődött vele, egy kissé előrébb görnyedt, de ennyi. Talán halott, gondolta Malkai, de nem érdekelte. Felőle lehet akár kétnapos hulla is. Egyedül a kanapéra vágyott, és a tévére. Zuhanyra, vacsorára. Anyja szavai jutottak eszébe, aki most is ott ül a kivilágított konyhában és várja, hogy hazaérjen, aki folyton a nősüléssel zaklatja. Huszonnyolc éves vagy fiam, miért nem szerzel magadnak egy rendes lányt, aki főz rád, hallotta anyját. Ilyenkor mindig azt mondta, persze, csak magában, nem úgy megy az, előbb kéne egy jobb állás. A nőknek olyasvalaki kell, akinek sok pénze van. A sörösdoboz egy mobilja fölé hajoló lány elé gurult. A lány oda sem nézett, úgy rúgta arrébb a dobozt. Malkai kinézett az ablakon. Saját elnyűtt képe nézett vissza rá, nagy, karikás szemek, de legalább a képe megborotválva. Talán nem kéne borotválkoznom, gondolta, az arcom sokkal nyúzottabbnak néz ki tőle. Nem lehet komolyan venni egy ilyen arcot.
Felpattintotta táskáját és kihúzott belőle egy könyvet. Clayton A. Morris: A futurista. Sima puha fedeles könyv. Egy antikvárium előtt találta a háromszázas könyvek között. Valakinek nagyon bejött, mert elég kopott volt a fedele. Akkor miért hagyta ott a járda szélén? A könyv valami csapatról szólt, akik menekülnek egy városban. Ennyi. Utazós regény, nem igazán érdekelte.  Ellapozott a százharmincnegyedik oldalra, aztán a százharmincötödikre. Megnézte a bekezdések hosszúságát. Asszem itt tartottam. Olvasni kezdte:
Nemsokára megtalálták a Marquee klubot. Jake kinézett a sikátorból, át az út túloldalára. A füstszínű téglaház basszus ütemére lüktetett. Egy teremtett lelket sem látott az utcán, csak a nagy foncsorozott vasajtót, fölötte a Marquee pislákoló neonjával. Visszament társaihoz. A maroknyi kompánia szorosan a fal mellett lapult. Mindenki lihegett a kimerültségtől. Ulster testét a falnak támasztották.
Malkai előtt egy kettő harminc körüli zöld óriás jelent meg, először nem tudta miért. Az óriás mosolygott. Aztán visszatértek az ismerős hangok, az ismerős zötyögés. Lehunyta a szemét. Baromi fáradt volt, de folytatta a könyvet. Tehát:
Ulster testét a falnak…
De ki az az Ulster?, kérdezte az embert a létra tetején. Tágas teremben voltak, falai mellett padlótól a plafonig nyúló hatalmas olajfestmények. Az ember egy festékszóróval lefújkálta a képeket. Egy ideig csak a létra recsegése és a festékszóró sziszegése hallatszott. Aztán az ember abbahagyta. Meglóbálta a festékszórót és lenézett. Legnagyobb meglepetésre, egy konszolidált, hivatalnokforma fickó volt. Vastag lencséjű szemüvege óriásira nagyította szemeit. Föleszmélt. Megint elszundított.
Szóval Ulster teste… – Jake, tudod egyáltalán mit csinálsz? – zihálta Raw a térdére támaszkodva. Szíve ki akart ugrani a bordái közül. Amfetaminnal kevert túlélési ösztön. Látszott, hogy szétbassza a feszültség, hogy legszívesebben berúgna a létező legjobb faja vörösborral, és leszólítana egy húszdolláros prostit.
Malkai a szemét dörzsölte. De mi van Ulsterrel? Visszaolvasta azt a részt.
Zihálta… Ulster… Támaszkodva… Támasz…
Mit szól ehhez az ember a létra tetején? Most a nagy zöld óriás nézett rá a létra tetejéről, aki kettő harminc magas. Azt mondja a nagy zöld óriás: Malkai Endre, A futuristát olvasod, és mindjárt elalszol.
Sötét volt, amikor fölébredt. A sötét egészen maga alá gyűrte. Első gondolatát, hogy hol van hamar megválaszolta. A HÉV-en vagyok. A másodikra, hogy miért áll a HÉV és miért van sötét, nem tudott válaszolni. Lába elzsibbadt. Maga mellé helyezte táskáját, ami mindvégig az ölében volt, és kinyújtózott. Ez így nem természetes. Mobiljának kijelzője felvillant a sötétben. A HÉV-en vagyok, és egy darab utas nincs itt. Ennyit aludtam? Picsába! Kinézett az ablakon. Nem volt egy nagy kilátás. Közvetlenül az ablak mellett fal húzódott, szerszámfélék lapultak a fal mellett. Elaludtam, és a vonatot szép csöndben kivonták a kocsiszínbe, most itt dekkolunk. A HÉV-en ragadtam, és senki sem vett észre. Nem látták, hogy itt vagyok. Eltette a telefont a táskába, és bizonytalanul a közlekedő folyosóra lépett. Most mitévő legyek, morfondírozott, haza kell jutnom. Tompa zajt hallott maga előtt, és látta, hogy a kocsi túlsó végében egy kékes fénysugár szökik be az utastérbe. Aztán furcsa hangot hallott. Olyasféle volt, mintha lánc csörrenne. Megnyugodott. Valaki a közlekedésiektől. Átnézi a kocsit. De hogy szólítsam meg? A fénysugár nyugodtan haladt a sorok között, majd a kocsi közepénél megtorpant. Morgás hallatszott. Egy kutya! Malkai ereiben megfagyott a vér. A kutya ugatni kezdett. Lánccsörgés.
– Nyugi, nyugi – nyugtatta egy mély férfihang. – Mit érzel? – A férfi előrevilágított, egyenesen Malkai szemébe. – Hát maga mi a faszt keres itt?! – a mély hang most fenyegető dörrenésre váltott. – Itt nem lehet, ember! Mi a faszt keres itt, mit?!
Malkai csak dünnyögött. Remegett az ajka. Mire megtalálta a hangját, a férfi és a kutya már sarokba szorította.
– Én csak… én…
A férfi lassan közeledett:
– Nem érted? Húzzál innen! Ne akard, hogy a kutyát rád eresszem – megcsörgette a láncot, és megmarkolta Malkait. Az ajtó felé lökte.
Ezzel képtelenség tárgyalni. Esélyem sem volt, dühöngött magában, miközben a HÉV  mellett kigyalogolt a hangárból. Odakint megigazgatta a ruháját. Tompa fények. Jó, hogy nem tépte szét a kabátomat. Az ilyen nem ért a szép szóból. Mit gondolt, hogy valami tolvaj vagyok? Odakint körülnézett. Félig kivilágított és sötét hangárok. Időnként felsikoltott egy körfűrész, vagy egy csiszoló, vagy fúró, vagy a jó ég tudja mi. Lába alatt sínpárok kígyóztak a sötétbe. Világos, gondolta, ez a kocsiszín. Ekkor bevillant neki: A francba, a táskámat fent hagytam! Elindult vissza egyenesen a hangár belseje felé. A közelben fény derengett. Két munkásforma alak jelent meg  lámpával.
– Elnézést uraim – kezdte bizonytalanul. – A táskámat fennhagytam… Felmehetek. Nem zavarnék…
Hireteln befejezte, mert a két fickó barátságtalanul ránézett, aztán egymásra, majd vissza rá. A gyér fényben is ki lehetett olvasni: nem díjazták az ötletet. Elindultak felé, mozgásuk lassú, fenyegető volt, mint annak a másiknak, a kutyával.
– Mi a faszt keres itt? – mondta az egyikük. – Ide tilos bejönni! Húzzon innen. – Malkai észrevette, hogy a másik vascsövet szorongat. Sarkon fordult és elfutott a kijárat felé.
Legalább háromszor összerezzent a távoli kutyaugatásoktól, mire megtalálta a kaput. A kaput tárva-nyitva találta, őr nem állt mellett. A portás fülkéjét is megtalálta: ablaka beverve. A fülkében csak néhány újságpapír volt, meg üvegtörmelékek. Fölötte szöveg: KUTYÁVAL ŐRZÖTT TREÜLET! BELÉPNI TILOS!
Majd holnap reggel, határozta el magát, visszajövök a táskáért. Biztos van talált tárgyak osztálya vagy mi. Egyúttal panaszt is teszek a melósokra. Milyen bánásmód ez?
Az utcán volt, de nem tudta merre. Kéne találni egy buszmegállót. Valami éjszakai járatot, ami hazavisz. Úgy okoskodott, hogy a külvárosban lehet, a rendező pályaudvaron. Elindult a betonkerítés mellett.
Nem sokkal a telephely után talált egy buszmegállót. Pénztárcája a zsebében volt. Legalább ez megvan. A telefont úgyis baszhatja. Én hülye, miért tettem a táskába, korholta magát, ha most nálam lenne, legalább egy taxit  hívhatnék. De legalább pénzem van. Ez is több mint a semmi. Megszámolt a pénzt. Egy buszútra még elég lesz. A táblához lépett, menetrendjét leszakították. Talán valaki tud segíteni. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem talált. Az utca kihalt volt. Vagyis: Mégis volt ott valaki. Egy háromszintes ház árnyékában lapul a fal mellett. Most előlépett az árnyékból, és felnézett az egyik földszinti ablakra. Megszólítsam, morfondírozott Malkai, látszólag nagyon elvan, meg, ki tudja milyen ez is. Úgy döntött, inkább behúzódik a buszmegállóba és megvárja mi történik. Addig itt vár, amíg nem jön a busz. Kb. tíz perc. Az a fura alak még mindig az ablak alatt állt, és fölfelé nézett. Várt. Volt valami a kezében. Egy cső. Talán egy vascső, vagy pajszer. Az ember hátrahajtott fejjel meghúzott egy üveget, és az ablaknak hajította. Éles csörömpölés. Malkai összerezzent. Behunyta a szemét, mintha attól jobb lenne, de a kíváncsisága erősebb volt. A fickó már az ablakban lógott. Lábai jó darabig a levegőben tapostak, de végül sikerült beküzdenie magát. Fojtott csörömpölés, ahogy földet ért a törött üvegszilánkokon. El kell tűnnöm innen, pattant fel Malkai, itt nem biztonságos.
Céltalanul rótta az utcákat, valami támpontot keresve. Házak, házak mindenütt. Itt néhány panel, arrébb kertes házak. Néhány üres, gazos telek. Kutyaugatás. Autók zaja valahonnan, sötét mellékutcák mélyéről. Ahogy így csendben sétálgatott, és hallgatta belső kétségei visszhangját, egy éjjel-nappali üzletet talált. Világított az ablaka, emberi jelenlét fényét öntve az utcára. Elindult a bejárat felé, ami előtt egy ütött-kopott tragacs állt. Egy özönvíz előtti félig roncs matuzsálem. Közelebb lépett. A matuzsálem oldala mindenféle színes festékkel és feliratokkal telefirkálva.  Malkai az ajtóhoz lépett. Félig benyomta, amikor egy kéz megállította. Egy lány lép elé a sötétből. Fényes bőrcsizma, miniszoknya, és bunda felső. Arcán erős smink. Barna hajába néhány szőkített tincs is vegyült. Álmatag tekintet.
– Én a helyedben most nem mennék be – figyelmeztette Malkait, aki elengedte az ajtót.
Mit akarsz, pénzt?
A lány elengedte a kezét.
– Segíteni akarok.
– Honnan veszed, hogy segítségre szorulok? – kérdezte Malkai, és közben arra gondolt, hogy végül is a lány is segíthet neki.
– Mert úgy tűnsz, mint aki segítségre szorul.
A lány ujját végighúzta Malkai arcán, mire az ellökte magától.
– Csak az időmet vesztegeted.
A lány megragadta és magához ölelve elrántotta a bolt mellé, a sötétbe.
– Hagyjál! – kiabálta Malkai, de a lány apró kezét a férfi ajkára tapasztotta.
– Ssss, inkább bújj hozzám – suttogta a férfinak, és halkan felkacagott. Jó móka, mi, gondolta Malkai, és maga sem tudta miért ökölbe szorított kezét ütésre emelte.
Ekkor megcsörrent a bolt ajtaja. Malkai megállította a kezét. A boltból egy fehér inget és piros nadrágtartót viselő alak ugrott a járdára. Nadrágján megcsörrentek a láncok, lábán méretes katonai bakancs. Baseball-ütő a kezében. Nyomában három társa lövellt ki a boltból. Az utolsó kezében ezüst fényű pisztoly csillant. Malkai a lányra nézett, aki behunyt szemmel ült mellette, és a vállát simogatta. Segített nekem, ismerte be magának Malkai. A punkok egyenként beugrottak a rozoga matuzsálembe, és elhajtottak. Benzinszagot és kényelmetlen csend maradt utánuk.
– Most már mehetsz – mondta a lány színtelen hangon, azzal felegyenesedett, és elindult az utcán lefelé. Malkai a fejét forgatta. Vajon kövessem?… Vagy menjek be a boltba. Őrült egy nőszemély, de segített nekem. A boltot viszont most rabolták ki, nem hiszem, hogy érdekelné a nyavajám. A lányt figyelte, aki egy utcai lámpa fénykörébe érve megállt és visszanézett.
– Na mi lesz? Akkor jössz vagy sem?
A lány után sietett.
– Szóval bajban vagy, Andy – állapította meg a lány. A férfiba karolt, szorosan hozzásimult, akár egy macska. Malkai már várta, mikor kezd el dorombolni. Furcsa, egyszer a végletekig kedves, másszor, úgy beszél, és bánik velem, akár a tulajdonával. A filmekben van ilyen, gondolta. A lány nagy kerek szemekkel, túlontúl ártatlannak tűnő szemekkel nézett rá. Ne hagyd magad megtéveszteni, intette magát, de tudta, nem tehet mást. Nem rázhatja le, haza akart jutni és ebben jelen pillanatban csak ő segíthetett.
–Csak azt szeretném, hogy segíts – mondta a lánynak, miközben azon volt, hogy elhúzódjon előle. – Ha nem akarsz segíteni, már itt sem vagyok.
A lány csak mosolygott.
– Rendben, de nem lesz egyszerű. Van feleséged?
Kitépte a kezét a lány karjából.
– Franc essen beléd. Fáradt vagyok. Csak mutasd meg nekem, hol van a közelben buszmegálló, és ennyi, elköszönünk egymástól.
A lány megsimogatta a vállát.
– Jól van édes, csak érdeklődtem. Nem beszélgethetünk, ha már egyszer összehozott minket a sors?
– Franc beléd, nincs feleségem!
A lány elégedetten mosolygott. Elérte a célját. Hozzádörgölőzött a férfihoz és egy park felé irányította.
– Hová viszel?
– Itt levágjuk.
– Csak vigyél egy buszmegállóhoz.
– Innen nem jár busz oda, ahova szeretnél menni. És ha már olyan pancser voltál, hogy a telefonodat is elhagytad, legalább kedves lehetnél. Lássuk be: patthelyzetben vagy. De bízd rám magam.
Belátta, hogy a lánynak igaza van. Tényleg a kezében volt. Rá kellett bíznia magát.
– Hívhatnál nekem egy taxit – próbálkozott.
– Bízz bennem – súgta a fülébe a lány. – Jobb öltetem van.
Nem ezt a választ várta.
– Tudod, csak látnám már azt az ötletet! Pénzt akarsz? Van pénzem. Csak légy szíves ne játssz velem. Fáradt vagyok.
A lány megállította, és mélyen a szemébe nézett.
– Mit gondolsz, mi, hogy kurva vagyok? Hogy szívességből ne segítenék a barátaimnak?
Erre nem tudott mit mondani. Tényleg kurvának nézte.
– De egy vacsorára meghívhatnál – kacsintott a lány, ahogy kiléptek a parkból az út túloldalára mutatott. Egy kínai étterem csalogató fényeire.

Miközben a lány jóízűen evett, Malkai a terem másik végébe nézett, ahol egy nagydarab  dagadék (jó hogy nem folyt szét a hája) nyers békát tömött a szájába. A béka olyannyira nyers volt, hogy még élt, amikor a pacák elkezdte rágni. A béka csontjai halkan sercegtek. A szertartásos zabálás végeztével a dagadék lenyúlt egy újabb példányért hájas kezét mélyen belefúrva az előtte felpúpozott nyálkás mocorgásba. Malkai még sosem látott ilyet, hányingere támadt. A lány a szezámmagos csirkét rágcsálva kuncogni kezdett.
– Én inkább kint megvárlak – mondta Malkai. – Nem bírom ezt.
– Ne legyél gyerek. Ha nem bírod, ne nézz oda.
– Könnyű neked. Te háttal ülsz.
Undorította a hely: két skatulyából húzott kínai leste a békát zabáló Jabba-hasonmást. Idegesítette a lány is. Úgy volt vele, hogy már eleget játszadoztak.
– Eleget játszottunk, végre mondd el, hogy juthatok haza. Vagy most azonnal elmegyek.
– Itt maradsz, oké? Különben nem segítek.
– Eddig se sokat segítettél. Oké, a boltnál fejbe is durranthattak volna, azt köszönöm. De azóta csak a mellébeszélés megy, meg a hájas buzi a békáival.
– Nem mész sehová – ismételte a lány. – Nincs más választásod. Ha elmész, sosem jutsz haza.
– Csak látnám azt a segítséget. Még annyit sem árultál el, hogy hol az ördögben vagyunk.
– Ó, te szegény, menten megsajnállak.
– Na jó, viszlát – mondta Malkai, és lendületes léptekkel megindult az ajtó felé. A lány hangja azonban megállította.
– Ne menj ki – habozás. – Kérlek maradj.
Visszafordult.
– Miért is?
– Mert itt találkozom valakivel. Egy barátommal.
– Akinek ingyen teszel szívességet?
– Aki nekünk tesz szívességet… Ingyen.
– Nekünk?
A lány lenyelt egy falatot.
– Van kocsija, hazavisz téged.
Bazd meg, kezdhetted volna ezzel is, mondta magában. Most tűnt fel neki, hogy az egész kajálda őt bámulja. Még a hájas is abbahagyta a rágást. Méretes békaláb lógott a szájából. A láb rándult egyet. Malkai gyomra hasonlóképpen.
– Oké – mondta a lánynak. – Kint megvárlak.
A lány közömbösen intett neki.
Kinyílt az ajtó:
– Hol vagy, Andy? Hazamentél, édes?
– Még nem – lépett elő a sötétből.
– Szarul nézel ki. Hánytál?
Inkább nem válaszolt. Leült a járdaszegélyre. A lány letelepedett mellé és rágyújtott. Most nagyon szexi volt, ahogy hátrahajtott fejjel kifújta a füstöt. A füst felkígyózott a sötétségbe, és eloszlott az éjszakában. Nem látszott csillag, mintha egy hatalmas sötét kupola zárná el a valódi éjszakát. Legszívesebben ő is rágyújtott volna, pedig életében nem dohányzott. Taszította az érzés, de nem tudta miért.
– Dolgozol valamit? – kérdezte a lány.
– Igen.
– Mit?
Nem egyből válaszolt: – Teremőr vagyok… Köhm. Egy galériában.
– Na, ne mondd – kuncogott a lány.
– De!
– Komolyan? Én valami dílernek néztelek. És stukkered is van?
– Nem vagyonőr, teremőr, az más.
– Hm. Az unalmas lehet. Mármint, én halálra unnám magam.
– Nem mindig az.
– Lehet. Nem járok gallériába.
Mielőtt Malkai válaszolhatott volna, felberrent egy motor a közelben. Egy pár reflektor kúszott a járda mellé, és a hozzá tartozó ütött-kopott kasztni. A lány felpattant és tapsolni kezdett.
– Á, a barátom, Greco!
– Kicsoda?
– Be ne vedd, semmi köze a spanyolokhoz. Ez amolyan becenév. Majd én beszélek, oké?
Greco áthajolt az ülésen, és megnézte magának Malkait. Éles tekintete volt, olyan, ami már fegyvernek számít.
– Pattanjatok be – dörmögte. A lány magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Hát nem aranyos!
Az autó márkáját nem lehetett volna megmondani. Átalakított jószág sokféle autóból összetákolva. Ahhoz hasonló, amit korábban a bolt előtt látott, csak graffitik nélkül. A hátsó ülésen ült a lánnyal, mert az anyósülés Greco kardjának volt fenntartva. Micsoda lökött környék, gondolta egykedvűen.
– Szóval ő az új áldozat? – Greco a kérdést a lánynak címezte, de közben Malkait figyelte a tükörben. – És neve is van?
– Malkai Andy – hajolt előre a lány.
– Endre – helyesbített Malkai. – Malkai Endre.
– És miben utazik, Mr. Endre?
Megint a lány válaszolt: – Teremőrködik egy galeriben.
A tekintet egy árnyalatnyit enyhült.
– Valóban? Kapásból dílernek néztem. Ez a lökött tyúk csak olyanokat csíp fel.
– Jaj, Greco, az úr bajban van, segítenünk kell neki.
– Mi baja? A zsaruk üldözik?
Miért hiszi mindenki, hogy bűnöző vagyok, gondolta Malkai.
– Szóval hazaviszed? – kérdezte a lány.
– És mit kapok cserébe?
Malkai elővette a tárcáját, de a lány megállította. Olyan mozdulat volt ez, amiben benne van az is, hogy ő majd lerendezi a tagot. Greco ezt nem láthatta. A lány hangja mézes-mázas lett:
– Légysziiii… Grecooo?
Malkai látta, hogy morzsolni kezdi Greco fülcimpáját, aztán a szájába veszi.
– Na, jó! –mondta a sofőr. – Csak mondjátok a címet.
– Hurrá! – huppant vissza a lány nagyokat tapsikolva, Malkai pedig magában hálálkodott egy sort. Először érzett megkönnyebbülést. Végre társakra lelt. Elmondta a címet. Egy ideig csendben mentek. Az autó halkan és simán vette a kanyarokat. Malkai érezte, hogy a tagjai elnehezülnek. Ásított. Ahogy az utcákat figyelte ismerős érzés szállta meg. Így kezdődött az egész.
– Min gondolkozik? – kérdezte Greco a visszapillantóból.
– Semmin, köszönöm, hogy hazafuvaroz.
A lány vette át a szót.
– Greco a legjobb. Őt nem bánthatja senki. Most már biztonságban vagy.
– Hogyhogy nem bánthatja senki? – kérdezte Malkai a visszapillantótól.
– Csinálok ezt-azt. A rendőrség nem bánt, és a helyi bandák se. Én érinthetetlen vagyok. Olyan, mint azok Indiában, a kasztrendszer alján. Csakhogy én nem legalul állok. Én nem állok sehol. Tudja, kívülálló vagyok.
Nem hitte, hogy különösebben érti a dolgot, de nem is akarta megérteni. Örült, hogy végre vége a bolyongásnak, hogy egy happy endes sztori marad belőle, semmi több. Fejét az üvegnek támasztotta. Érezte, hogy a szemhéja elnehezül, hogy minden pillanattal közelebb kerül egy álomhoz. Utolsó emléke az volt, hogy a Marquee Klubról beszélnek. Honnan tudnak ezek a Marquee Klubról?
– Jársz még oda? – kérdezte Greco a lánytól.

Megálltak. Vége az álomnak. Emberek beszélgettek a közelben, a könyv lecsúszott az öléből. Lassan kinyitotta a szemét, és felszisszent…
A HÉV helyett egy kocsiban ült. Egy lány ült mellette, aki lassan, gyengéden simogatta a kézfejét.
Hirtelen beugrott minden. Az egész. Ahogy a lánnyal találkozott, ahogy Grecoval találkozott, a kocsikázás az éjszakában. Most is a férfi autójában ülnek, megálltak valahol.
– Itt vagyunk – Greco szeme a visszapillantóban, halványkék füstcsík terjengett körülötte. – Háromezer lesz.
– E-egy pillanat – Malkai előkotorta a tárcáját, és ügyetlen mozdulattal kihúzott egy pár ezrest. Greco  hátrafordult. Cigi és ráncos félmosoly.
– Csak vicceltem haver. Majd a csajjal lerendezem. Az adósom, te meg az övé. Neki tartozol, oké?
Greco kirakta őket, és elhajtott. A lány belé karolt. Már nem érdekelte. Kezdte megszokni.
– Vigyázz vele – figyelmeztette a lány. – Grecóval. Előadja a nagy kemény orgazdát, de közben a zsaruknak dolgozik. Ezért nem bántja senki. Légy vele óvatos.
Hál’ istennek, nem látom többet, tette hozzá magában.
– Gyere menjünk – rázta meg finoman a lány. – Látni akarom, hogy élsz.
Ahogy elindultak a ház felé, megállította a lányt.
– Ez nem az én házam. Rossz címre hozott.
Ez nem az ő háza. Széles, földszintes épületet látott leredőnyözött ablakokkal. Sehol a kivilágított konyhaablak, ami mögött az anyja épp halálra aggódja magát.
– Ez nem az a cím. Rossz, címre hozott – A lány felé fordult. Megragadta a vállát és rázni kezdte. – Ez volt a terv? Mi? Hogy elcsaljatok ide? Válaszolj, így van, igaz?
Rémült, remegő szempár. A rémület őszinte volt, a szempár is. A lány totál beijedt.
– Nem dehogy, nem – megölelte. – Nem, nem, Greco jó helyre hozott. Ő megbízható. Nézd meg a kulcsoddal. Nézd meg, hogy jó-e.
Nem bízott benne, valami mégis azt súgta, hogy meg kell néznie. Nem kevés rossz érzéssel, beillesztette a kulcsát a zárba. Elfordította. A zár kattant egyet. A kapu kinyílt. Ez hogy lehet? Kinyílt. Engedett. A saját kulcsa, és egy idegen zár. Belépett a kapun. A bejárati ajtó is egyből engedett. Nem a saját lakása, mégis sikerült bejutnia, és ami a legfurcsább… úgy érezte, mintha már járt volna itt. Otthonos volt, pedig a tárgyak nem az ő ízlését tükrözik. Minimalista módon berendezett konyha. Elegáns fekete és fehér színek. Ez neki luxus. Benyitott egy tágas szobába. Talán ez a nappali. A villanykapcsolót nem találta. Feltűnt neki, hogy nincsenek ablakok. Ahogy a kapcsolót kereste, a lány jelent meg az ajtóban.
– Váo! Micsoda kéglid van! Ilyen jól keresel a teremőrködéssel? – Malkai elengedte a füle mellett. – Mit keresel?
– A villanykapcsolót – morogta.
A lány valamit kiszúrt magának, átvágott a szobán.
– Nem is tudtam, hogy ilyen kamerás vagy – mondta, egy állványhoz lépve. Lenyúlt valamiért a sötétbe. Amikor fölegyenesedett Malkai látta, hogy egy hatalmas lila műfaszt szorongat a kezében.
– Neked ilyen cuccaid vannak? – vigyorgott a lány diadalmasan. – Nem is tudtam.
– Őszintén? Én se.
– Lebuktál. Nem teremőr vagy te, hanem pornós – kacsintott a lány. Malkai otthagyta a szobában. Bezárkózott a fürdőszobába, nekidőlt az ajtónak. A francba, mi történt velem? Miért épp a fürdőszobába jöttem, tudva, hogy ide akartam jönni? De rögtön meg is tudta válaszolni. Mert már jártál itt, mert itt laksz. Mert a kulcsaid nyitják az ajtókat. A felismerés rémülettel töltötte el. A mosdóhoz lépett. Megmosta a kezét, és vizet locsolt az arcára. Önkéntelenül megérintette az arcát, amikor a mosdó feletti tükörbe nézett. Szája kerekre nyílt, de a hang a torkában fagyott. A tükörben nem a saját arcát látta.

Illusztráció:

Kiss Ákos Zoltán: 7. dimenzió

 

 

Game over

Vége a játéknak!
A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír.
Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. Ez a harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.
Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán. Be a házba, egyenesen fel az emeleti lakásba, a nagy ablakokkal. Miután betöröd az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehér testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben ül a rohadék. A vámpír. Mielőtt bármit is tehetne, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút, és karosszékéhez szögezed a szarházit. A végén még a részleteket is kidolgozod: a karó egy nyitott könyvet szegez a vámpír mellkasához. Címe: Prüfung.
Miközben erre gondolsz, eszedbe jut, vajon most mit csinál most a lány? Kinézel az utca túloldalán álló régi házra, a sötét ablakokkal. Aztán egy flepnisre pillantasz, aki a rózsaszín neonfénnyel körbefuttatott pultnál ül. A flepnis egykedvűen szívja cigarettáját, és a pult mögötti tükörben nézegeti magát. Aztán benyúl a pult alá, és letépi az odaragasztott csomagot. Porrá őrölt serkentőt szór az italába.
A képre gondolsz, amit a megbízód nyomott a kezébe. A kép platinaszőke, puha arcú embert ábrázol, vörös lencsés napszemüvegben. Elmosódott arc, egy klubban készülhetett. Akkor az volt az első gondolod: ez nem vámpír, hanem egy buzeráns. Mégis szárazon nyeltél a kép láttán, hiszen sosem volt dolgod vámpírral. Mit is tudsz róluk? Vért vedelnek, képesek a hatalmukba keríteni, és az elevenedbe hatolni. De ez csak amolyan városi legenda. Ki ez a tag? Kérdezted az olajfoltos munkásruhát viselő pacákot. Nem válaszolt a kérdésre, csak vigyorgott széjjelrohadt barna fogaival. Megbeszélésetek egy lepratanyán zajlott, hasonló a Dervishez. A zenétől és a küszködő ventillátoroktól alig lehetett hallani valamit. Közelebb hajoltál, hogy értsd mit dumál a másik. Kinek dolgozik? Kérdezted. Fruit Long? Kitérő válasz:
‒ Ahogy megbeszéltük haver. Kivárod, hogy megérkezzen a fazon. Egyszerű fejvadász meló. A végén felnyalod érte a stekszet. Itt foglak várni. Ha tiszta munkát végzel, akár alkalmazhatunk is. Remélem, világos a dolog, szépfiú? ‒ Engedelmesen bólintottál, nem tehettél mást, le voltál égve. A dagadt folytatta: ‒ Több címe is van a városban, nekünk egyet sikerült felderítenünk. A csomagban, amit hamarosan átadok, benne lesz a cím. Ide csak lányokat szokott felvinni, este kell csinálnod, akkor találod otthon.
Miután befejezte, a kövér pacák átcsúsztatott egy csomagot az asztal alatt. Benne volt az átalakított fegyver, a célszemély címe és némi előleg. A pénzt erősen megszorítod. A tapintása puha és meleg.
A Dervisben semmi érdekes nem történik. Egy hete itt dekkolsz minden este. Csak a hőség nagyobb. Kinézel az ablakon. Túloldalt egy szedán kúszik elő a mélygarázsból. Sötét krómja, mint a sikló bőre tükrözi vissza az utcai fényeket. Aztán egy meztelen nő hajol ki az egyik emeleti ablakon. Melleit a párkányra nyomja és cigarettázik. Jobb szemedhez kapva rögzíted a képeket.
Ekkor a lány csusszan melléd:
‒ Szia, széparcú. ‒ Hangja, mint egy hangszóró basszusa. ‒ Mondd csak, jó vagyok nálad egy italra? Lángoló szemei jelzik, felturbózta magát a mai estére. Szolgálatkészen előveszel egy marék pénzt (könnyű kézzel szórod az előleget), és minden lazaságodat latba vetve a lány elé kínálod:
‒ Rendelj valamit – mondod neki, és gondolatban hozzáteszed, én már úgyis meguntam ezeket a majmokat. Aztán a lányhoz fordulsz, aki már félúton jár a pult felé, és megkocogtatod az egyik üres üveget jelezve, hogy neked is hozzon. Már négy sört megittál az este, mellé elszívtál vagy másfél doboz cigit.
Míg a lány elvan, eszébe jut, hogy talán valaki figyel. Hogy a vizsgák már csak így mennek. Egy ideje – a megbízatás kezdete óta – rögeszméddé vált, hogy valaki követ. Ki lehet a megbízó? Fruit Long? Ki más? Ha ő az, nem hibázhatsz. Bizonyítanod kell, hogy helyed van a pályán. Semmi töketlenkedés.
A lány visszatér két sörrel. Most jobban megnézheted: rózsaszín miniszoknyája alig takar valamit a fenekéből. Testhezálló lila blúzt viselt, sminkje kissé elkenődött a hőségben, a párás városi dzsungelben, vörös haja befonva. Hüvelykujjaddal megtörlöd alsó ajkad. Bízol benne, hogy erre rá fog harapni a szemétláda. Nincs más választásod. A lány a te legnagyobb adud.
‒ Tessék a söröd, széparcú – Szemmel láthatólag nehezen viseli az ugráltatást. Melléd ül. Lehellete dögszagot áraszt, talán speedet nyomott a pultnál. Undortól hajtva ráparancsolsz, hogy inkább szembe üljön.
‒ Hogy te mekkora paraszt vagy – berzenkedik a lány, de végül engedelmeskedik.
Előveszed a cigidet, és rágyújtasz. Megkérdezed, rágyújt-e? Udvariasságod csupán formaság.
A lány visszautasítja, de látszik rajta, hogy majd’ megdöglik egy szálért. Ez az a fajta, akit könnyű lekenyerezni. Szívsz a cigiből, és elnyújtózol, hogy érezze, mekkora király vagy. A lány összefonja a karját, mint aki fázik.
‒ Azt hittem keresek egy kis készpénzt. De te egy istenverte fasz vagy. Ráadásul elárulnak a gondolataid, hiába adod itt a megfejthetetlent – tüntetőleg oldalt hajtja a fejét, nem néz rád. Tudod, hogy hamarosan megtörik. Nem régóta ismered, de az összes mozdulata ott van az agyadban, behunyt szemmel is meg tudnád rajzolni ezeket a dacos gesztusokat.  Megnyugtatod egy közhellyel, és kinézel az ablakon. Kurvának kurva, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy van egy csalid, amire az a perverz ráharaphat. Megkérdezed milyen éjszakája volt. Kell az infó. Nem véletlenül stichhel  egész éjjel.
‒ Szar – mondja, miközben egyfolytában a cigarettáddal szemez.
Tovább faggatod.
‒ Semmi. A pasid nem jelentkezik. Én meg végigkorzózom a környéket miattad.
Erre a pénzzel érvelsz. A lány elmosolyodik. Félelmetes a mosolya:
‒ Szerintem átvertek – mondja. ‒ Nem is lakik itt vámpír. Különben is láttál te már olyat?
Próbálsz nyersen válaszolni, ehelyett valami béna dolgot mondasz. Aztán hallgattok egy sort. Te a házat figyeled, az öngyújtójával kattogsz, meg az agyad is kattog közben, és egymás után szívod a cigarettát.
‒ Már meg akartam kérdezni tőled, széparcú – töri meg a csendet végül. ‒ Mi van a szemeddel?
Jobb szemedhez kapsz, vagyis a jobb szemed helyén lévő érmenagyságú implantátumhoz. Azt mondod, hogy emlék. Igen, egy emlék őrangyal korodból. Biztos állás, biztos megélhetés. De ezt már nem teszed hozzá, csak gondolatban. Egy meghitt másodpercig elnosztalgiázol magadban a régi szép időkön.
‒ Őrangyal voltál? ‒ mosolyog a lány. Ezt jól összerakta. ‒ Zsaru?
Élesen ránézel, erre ő megvonja a vállát.
‒ Jártam egy fiúval. Neki rugalmas acélszálakkal vagy mivel erősítették meg az izomzatát. Ő is őrangyal volt.
Megkérdezed, honnan tudta, hogy őrangyal?
‒ Az elején titokzatos volt, mint te. Aztán felszívódott. Amikor újból találkoztam vele, nyíltabb lett. Akkor mesélt a munkáját. Elmondta, hogy a szervezet befuccsolt és nem vették ki a testéből azokat a huzalokat. Gyógyszerre nem volt pénze, és iszonyatos fájdalmai voltak. Azt hiszem csak azért segítettem neki, mert bevallotta, hogy őrangyal. Ez imponált benne. Neked nem fáj a beültetett kütyüd?
Minden álmos éjszaka újabb kínszenvedés… De csak annyit mondasz, hogy minden implantátum más. Csak azok a rohadt rémálmok ne gyötörnének. A szemed képeket vetít a homloklebenyedre. Halottak, te nyírtad ki őket, de közben élnek is. Ezt a halott dolgot persze megint megtartod magadnak.
‒ Szóval imponált nekem ez a fiú… a munkája miatt – Legalább eltereli a gondolataidat az élőhalottakról ‒ Persze ez nem jön be mindenkinek. Mégiscsak egy szemét zsaruról beszélünk, ahogy a helyiek mondanák. Úgyhogy nem árt, ha óvatos vagy.
Úgy érezed a „szemét zsaru” neked szól. Inkább nem is reagálsz. Kitérő manőverként megkérdezed mi lett az őrangyallal.
‒ Semmi. Nem tudom. Szereztem neki anyagot, megköszönte és elment. Újra. Cserébe egy csomó dolgot megtudtam rólatok.
A lány közelebb hajol. Meg akarja érinteni a szemedet, de még időben elkapod a kezét. Azt mondod, hogy ezt még egyszer ne merészelje. A lány visszahuppan.
‒ Bármit tesztek is, a stigmáitok megmaradnak.
Van benne valami nyugtalanító: egyáltalán nem ismerted, nem tudod, megbízhatsz-e benne. Elképzeled azt a szerencsétlen őrangyalt az acélbetétes izomzatával. Persze nem ismerted őt. Az őrangyalok nem sokat tudnak egymásról, azt leszámítva, hogy léteznek más őrangyalok is. Elképzelhető, hogy összeakadtak az útjaitok, de ha dolgod volt az ügynökségen, csupán üres irodákat találtál, unalmukban iratokat megsemmisítő alkalmazottakkal. Sejted azonban, hogy a történetnek ez csak az egyik oldala. Hogy a lány egy rakás szerencsétlent bepalizott már. Információkat szerzett, hálózatokat építgetett, és a többi. Elképzeled a lakását: bútorok híján hegyekben állnak a könyvek és a magazinok. A padlón ott hányódik a saját acélvázától csontig rágott férfi, a lány körötte sertepertél. Cigarettázik, zenét hallgat, olvas meg ilyenek, miközben a férfi száraz torokkal felé fordul, könyörögne neki valami fájdalomcsillapítóért, hangok helyett azonban csak összetapadt nyál csorog a padlóra. A lány, aki eddig ügyet sem vetett rá, fölé hajol és a füstöt az arcába fújva azt mondja: „Ja, hogy te is itt vagy?” Ismét szédelegsz, rá kell gyújtanod. A lány rád néz, aztán a cigis dobozra. És újra rád.
‒ Tudod – mondja. ‒ Hasonlítasz rá.
Megkérdezed, miért is.
‒ A te kezedet sem szabad elengedni, mert elsüllyedsz a pokolban.
Bár kicsit hatásvadász, el kell ismerned, hogy plasztikus körülírása jelenlegi helyzetednek. Aztán elhessegeted minden démonodat, mintha erre a pillanatra vártál volna, hogy végre kijózanodj. Olyanokat mondasz a lánynak, hogy elég volt a bájcsevejből, ideje, hogy megdolgozzon a pénzéért. A magad megnyugtatásaként azt mondod, hogy biztos bejön neki, a vámpírok perverzek. Pszichopaták. Sokért nem adnád, ha végre felbukkanna az a rohadék.
‒ Csak látnám már azt a pénz – mondja a lány elmenőben, mert közben felállt és elindult az ajtó felé.
Megnyugtatod, hogy ma este eljön a tetű.
Kinézel az ablakon.
A lány átvág az úton.
Jön egy újabb kattogás.

Harmadik módszered az, hogy elképzelted hogyan fog végződni: Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán, be a házba, egyenesen a felső emeleti lakásba a nagy ablakokkal. Miután betörted az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehérbe játszó testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben a vámpír. Könyvet olvas, és szivarozik. Hosszú ujjain, hosszú piros körmök vannak. Még mielőtt megmoccanhatna, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút (a reflexeid még a régiek), és az elsütőbillentyű lenyomásával karosszékéhez szögezed a vámpírt. Hülyén vigyorog holtában, mintha azt akarná mondani: rábasztál haver. Nem kell több magyarázat, tudod miért vigyorog az a seggfej. Valóban rábasztál…
Nem emlékszel? Csak néhány részlet van meg? A kettesével vett lépcsőfokok, a rúgásától valósággal szétrobbanó ajtó, és a szédülés, ami aztán fogott el, hogy beléptél. Egyszerűen elernyedtél, mint akit leeresztettek. Az a tetű megelőzött.
Most a padlón heversz, moccanni sem tudsz. Nem érzed a végtagjaidat. Egyedül csak a szemed tudod forgatni. Bassza meg, ennyi. A lakás híján van bútoroknak. Mindenfelé könyvek és magazinok hevernek. A falon együttesek poszterei: Bizarro, A Modern Helsingék. Női láb úszik a képbe bőrcsizmában, követed a lábak vonalát: rózsaszín szoknya, lila blúz, nagy vörös lencsés napszemüveg. Meg valami stukker, amilyet idáig nem láttál. A lány fel-alá járkál. Telefonál.
‒ Egész jó állapotban van, miszter. Még ma este le tudom szállítani. Szem implantátum. Nagyon érzékeny kütyü. Mennyit ajánl érte?… Nyolcvan? Pompás.
Miután leteszi odajön hozzá, és föléd hajol.
‒ Szarul nézel ki, széparcú. Te tényleg elhitted, hogy léteznek vámpírok?
Nevet. Lehunyod a szemed. Sötét nevetés.
VÉGE A JÁTÉKNAK!
ÚJRAJÁTSZÁS?
TÖLTÉS…

A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír. Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. A harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.

 

 

Második csapás

 

Aznap este a förtelmes bűz is megérkezett. Savanyú dögszag volt. Ági félálomban még mondott valamit, de hallani már nem hallottam, mit mond, szinte azonnal álomba merültem. Kedd hajnalban ismét eleredt.

– Megyek, csinálok egy kis reggelit – mondta Ági – Kávé?

– Naná – ásítottam. – Mi ez a lárma?

– Tessék? – kérdezte Ági a konyhából.

– Te nem hallod ezt az iszonyú zenebonát? – ismételtem öltözködés közben.

Aztán egy hangos sikoltás. Ági sikoltott. Kirohantam a folyosóra, aztán balra, be a konyhába. Ági az ablak előtt állt, mozdulatlanul.

– Mi baj? – kérdeztem és én is kinéztem.

 Az udvar békákkal volt tele. A sáros felszín merő barna kocsonyává vált, mozgott a rengeteg állattól. Öklömnyi varangyok özönlötték el az udvart. A környékbeli házak kertjei is tele voltak velük, de megszállták az utcát is. Ugráltak és brekegtek és rettentően büdös volt tőlük.

 

Óvatosan léptem ki az udvarra, nehogy akár egy is beugorjon a házba. Szememet jobb híján műanyag hegesztőszemüveggel védtem, szám elé kendőt kötöttem. A békák felett érzett undor ellen nem volt semmi védelmem. Gumicsizmámmal vigyázva gázoltam köztük, mégsem lehettem elég óvatos, éreztem, ahogy a puha testek összelapulnak talpam alatt. Normális esetben talán mind elmenekült volna, de így egymás hegyén-hátán nehézkesen mozogtak, meg aztán, mint később kiderült, mind dögrováson volt.

Egész délelőtt az udvart takarítottam. Lapáttal szórtam ki a békákat az utcára, gondoltam onnantól ez már nem az én hatásköröm. Mindenki így tett. Murányi, a mellettünk lakó szomszéd járt a legrosszabbul: a békák utat találtak a házába. Lapátszámra szórta ki ajtaján a dögöket. A legrosszabb az egészben az az elviselhetetlen szag volt, a kendő ezen mit sem segített. Murányi szomszéd nálam optimistábbnak tűnt, mosolygott és vígan énekelt. Legalább az eső elállt, és a felhők felszakadoztak.

– Félelmetes, nemde? – kérdezte a szomszéd. Elsőre nem értettem, miről beszél.

 Lapátjára támaszkodva állt kertje közepén és cigarettázott. Az eget bámulta, arcán szórakozottság.

 Délre végeztem. Az utcán döglött békák kupacai hevertek. A szemközti szomszéd terepjárójával elindult, hogy találjon valakit, aki meg tudja magyarázni, mi folyik itt, és hogy megnézze máshol mi a helyzet. Azt mondta most nem érdemes gyalog elindulni semerre, mert az egész környéket ellepték, nagy a fertőzésveszély. Megkérdezte, nincs-e szükségem valamire? Nincs szükségem, köszönöm, mondtam. Csak a kenyér említésénél gondolkoztam el, étel az bizony kell. Visszarohantam a házba és gyorsan összeírtam egy listát.

 Ági riadt szemekkel nézte a tévét egész nap, és hol elmosolyodott, hol rémült arccal nézett maga elé. Aggódtam miatta. Körbejártam a házat, s közben úgy tetszett saját zavart sétáim visszhangoznak mindenfelől. Mintha a kelleténél korábban sötétedett volna.

 A híradó szűkszavú jelentéseket közölt… Elmondták, hogy több település érintett a dologban, az egész környéken rengeteg csapadék hullott. A békákról bővebb tájékoztatást nem tudnak adni. Többen megbetegedtek. A felvételeken helikopterek látszottak, de én egyet sem hallottam napközben. A híradó közölte, hogy további viharok várhatóak a napokban, és, hogy mindenki zárkózzon be. 

 

Másnap ismét a békák kórusa és dögszag ébresztett. Hatalmas békaszőnyeg terült szét az egykori udvaron. A diófa körül, a karosszékben, amelyet nagyon szerettem, de most ki nem állhattam. Olyannyira, hogy békástul kihajítottam az utcára. Az utcából aznap többen elköltöztek. Ágival maradtunk. Murányi szomszéd is maradt. Lapáttal a kezében strázsált a kertjében. A döglött békákat lapátolta.

– Mostantól ez lesz a menetrend – mondta a szomszéd –, este jönnek, reggel takaríthatunk, az eső eláll, az utcán hömpölyög a szar, és az út két szélén halmokat emelünk döglött állatokból.

 Egyetértően bólogattam. Nem tetszett, ahogy Murányi szomszéd szeme villogott. A szemben lakó, terepjárós morogván lépett ki házából. Garázsa megtelt a békákkal. Mielőtt elindult volna szokásos körútjára, odakiáltottam neki:

– Megtudott valamit?!

– Nem! – mondta az autóból. – Csak azt tudom, hogy pucolni kell innen. A vihar nem csillapodik. Azt mondják, jön a segítség, de az utakat ellepték a békák és nehéz a körzetet megközelíteni.

 

Ági szokatlanul vidám volt. A nap nagy részében nevetett torkaszakadtából. Vidámsága fénytelen szemekkel és álmatag ábrázattal párosult. Nyugtalanító volt. Féltem, hogy megbetegedett a döglött állatoktól. A tévé a megbetegedéseken és a viharokon kívül egyébről nemigen tájékoztatott. Azt mondták, még napokig számolni kell a békaesővel.

Többen felhívtak Pestről az ismerőseink közül. Ajánlották, hogy lakjunk nálunk pár napig, míg rendeződnek a dolgok. Nem hajlottam a dologra. És nem szóltam Áginak sem.

– Ez a ház az otthonom – mondtam a telefonba –, néhány nap és minden rendeződni fog. Ha elmegyünk, bárki betörhet ide, ha mindenki elmegy, itt végigrabolják a környéket.

Aztán, mint egy holdkóros bolyongtam a szobák fogságában.

Később Ágival együtt ültünk a kanapén. Áram már nem volt. Gyertyákat hoztam fel a pincéből. Csak ültünk összebújva, és hallgattuk az esőt.

Aztán felemelkedtem a kanapéról. Ő ijesztően festett, teste, mintha ott sem lett volna, mintha egész idő alatt a semmit öleltem volna.

– Megyek, megnézem be van-e zárva minden – mondtam. 

– Ne menj! Maradj itt, nehogy elmenj. Végre találjuk ki, hogy mi legyen. 

 Reggel egy döglött szarvasbikát találtam az udvaron. A hátán feküdt, lábai a levegőben, körülötte békák barna és zöld foltjai. Az egész takarítástól elment a kedvem. Kihalt volt az utca. A szemközti szomszéd a terepjáróval eltűnt, a másik, Murányi még mindig lapáttal a kezében ténfergett a kerítés túloldalán. Röhögött, mint egy eszelős.

– Nem úgy van az. Nem úgy van az – ismételte.

 Hirtelen elfeledve az egész helyzet abszurditását, azon kezdtem törni a fejem, vajon a szarvas hogyan került a kertembe, hiszen nem is laktunk erdőszélen.

 

Ági hajának kócos tincsei az égnek meredtek, és már arra sem volt ereje, hogy a fésűt fölemelje. Egész álló nap egymást néztük, hiszen el nem tudtunk menni, és a ház is elnyelt bennünket. Délután néhány katona jelent meg teherautóval. Ők voltak az elsők a békák feltűnése óta. Kicsit megnyugodtam ettől. Nem mentem ki a kapuhoz, ők jöttek be az udvarra. Szájukat kendővel takarták el. Felajánlották, hogy elvisznek engem és Ágit. Visszautasítottam őket, mondván:

– Nem hagyom itt az életem – Talán túl szentimentális voltam?

 Rávettem őket, hogy a szarvast eltüntessék. A békákkal már senki sem foglalkozott…

– Mire gondolsz? – kérdezte Ági egy alkalommal, talán a békák megjelenésének ötödik napján

– Megyek – mondtam –, megyek és ellenőrzöm az ajtókat és az ablakokat.

Ági rettenetesen félt aznap este. Egy pokrócot csavart maga köré és vacogott. Magamhoz öleltem, mire ő egyre csak azt hajtogatta, hogy valaki van a házban, valaki betört a házba.

– Nincs senki – nyugtattam -, senki sincs itt, csak én vagyok.

Erre kibontakozott az ölelésemből és hisztérikusan rángatózni kezdett.

– Mért vagyunk még itt?! Mit keresünk még itt?!

Próbáltam lecsillapítani.

– Nyugodj meg, ez csak egy rossz álom, ami nemsokára véget ér. Nem hagyhatjuk itt, amit felépítettünk. Ideköt minden. Nem emlékszel?

– Tudod mit, gyűlölöm ezeket a falakat, a bűzt és a békákat! Érted?! Gyűlölöm!

Megpróbáltam lefogni, de ő egyre csak kapálódzott. A gyógyszerei után nyúltam, de kiütötte kezemből.

– Én elmegyek! – ordította. Aztán nyugodt lett.

Szemét forgatta, hallgatózott. Arca fehér volt, szája kék, kezei hidegek.

– Valaki járkál a házban – suttogta halkan.

– Csak az eső kopog a cserepeken. Nyugodj meg végre.

Ekkor elnevette magát.

– Te nem érzed? Nem érzed, mi? Ostoba kölyök vagy, tudod, ostoba. Brekk-brekk…hahaha! – mondta gúnyosan. – Tudod, milyen hülyén tudsz nézni, mint egy igazi fajankó! – aztán elhallgatott, ismét fülelni kezdett. – Csitt! – mondta más hangon. – A békák… – aztán megint más hangon. – Ugye szeretsz még?

– Persze, hogy szeretlek, de kérlek vedd be a nyugtatódat, holnap talán ismét eljönnek az egyenruhások, akkor elmehetsz innen.

– És te, veled mi lesz? – kérdezte.

– Én maradok – mondtam és indultam volna, hogy megnézzem az ajtókat és az ablakokat, de Ági a ruhámba kapott.

– Ne menj, maradj velem, mellettem, sosem voltál itt mellettem.

– Megyek, lehet, hogy beázott a tető.

– Ne hagyj itt! Érted! Ne merj itthagyni!

 

A fejem zúgott. Ági hangjától zúgott és az egyre erősödő kopogástól a tetőn. És amelyik béka nem lapult szét a cserepeken, az a kertben szenvedett ki. És mindennek savanyú szaga volt, erős és émelyítő. A hányinger kerülgetett.

Aznap este belázasodtam. Holtfáradtan, remegve hevertem az ágyon. Félálomban Ági hangját hallottam a nappaliból. Mintha segítségért kiáltott volna. Fel is ültem, de feltápászkodni képtelen voltam. Aztán brekegést hallottam mindenfelől. Hadonászni kezdtem: El innen! Leléptem az ágyról. Hatalmas loccsanás. Hideg és nedves a talaj. A hálószobában bokáig ért a víz. Ágit akartam magamhoz ölelni, el akartam hagyni ezt az átkozott helyet. Visszazuhantam az ágyra. Minden elhomályosodott, tudtam, valahol mélyen éreztem, hogy ő veszélyben van, hogy segítenem kell rajta, de képtelen voltam. Az álom és a láz elnyomott. Hajnalban egy pöfeteg varangy ébresztett. A mellkasomon trónolt, egyenesen a szemembe nézett sötét, gombszerű szemével. A halál nézett velem farkasszemet. A varangy döglött volt. Leráztam magamról. Körülnéztem. A szürkület fényeiben kevés kontraszttal, de látható volt a szoba. Vízben állt minden, döglött állatok és a szoba különböző tárgyai lebegtek a felszínen. Megláttam a tévét az ajtó mellet. Olyan érzésem támadt, mintha szemrehányó küklopsztekintetével Ági hangjával a következőket mondaná:

– Megmondtam. Én megmondtam, hogy menjünk el, de te nem hallgattál rám.

Elordítottam magam. A vak tévét bámultam és ordítottam. A hideg átjárta testemet. Ismét álomba zuhantam. Mire kinyitottam a szemem, a tévé eltűnt. helyette néhány egyenruhás tolakodott be a szobába. Karomon csípést éreztem. Orvos is volt köztük és homályosan egy fecskendőt is láttam.

– Hol van, hol van a feleségem? – kérdeztem tőlük. – Nem látták?

– Hogy kicsoda? Van még valaki a házban? Megkeressük…

 

Egy teherautón tértem magamhoz. Többedmagammal ültem a nyitott platón. Mellettünk az elsuhanó házak. A látvány leírhatatlan: mintha mindegyiket khakiszínű festékkel öntötték volna le. A fák ágai is békák tetemeitől hajlongtak. Az utca két oldalán méteres döghalmok emelkedtek. Még mindig kába voltam, de amennyire a számat mozgatni tudtam, Ági után kérdezősködtem. Murányi szomszéd fordult felém. Ott ült mellettem. Arca püffedt volt. Nagy kerek szemei üvegesek. Murányi szomszéd arca egy ronda nagy varangy arca volt.