Vámpír

 

Elmesélek egy történetet a gyerekkoromból:

 Harmadikos vagy negyedikes lehettem. Monostor-felsőn éltünk, egy hosszú utcában, amely az állomástól egészen a Remetési-erdő sárga földútjáig húzódott. A „felső” szócska bármily hangzatosnak tűnik, nem  emelte Monostor-felső színvonalát. Alsó és felső közül furcsamód mindig is ez utóbbi számított az alvégnek. Voltak itt szegény emberek, meg kevésbé szegények, de gazdagot mifelénk egyet sem ismertem. Délutánonként az utcákat jártam a környékbeli gyerekekkel, és a játszótereket. Az erdőszélen pókokat, és gyíkokat fogdostunk. Legtöbbet a szomszéd fiúval lógtam, akit Attilának hívták. Vegyes érzésű emlékeim vannak róla. Egyfelől mindig kéznél volt ha kellett, délutánonként a két telket elválasztó drótkerítésen lógtunk, kalandokon ábrándoztunk, másfelől viszont az iskolában nem nagyon kerestük egymás társaságát, mert mindkettőnknek megvolt a saját bandája.

 Egyik délután kimentünk a játszótérre, ami tőlünk nem esett messze, néhány perc följebb, a sarkon túl. Hintáztunk, néztük a földet, és azt tervezgettük, milyen védelmi rendszert kéne a játszótér köré vonni, merthogy az a mi pályánk volt, és valahogy meg kellett védeni. A tervezgetésbe a nyílvető géptől a lézerágyúig minden belefért. Játszóterünk elég lerobbant volt, félig földbe ásott autógumik jelölték a határokat, kikopott talaja hemzsegett a póklyukaktól, ha nyáron hagyták, hogy a fű megnőjön, és a fű elgazosodjon, és hagyták is, a tücskök végiglármázták a tikkasztó délutánokat. A hintán kívül volt egy mászóka, egy keményre szikkadt homokozó, néhány pad, meg egy félig kész csúszda, ami ha csúszdaként nem is, de őrhelyként használható volt, és le lehetett róla ugrani.

 Szóval ott himbálóztunk délután, néztük az utca túloldalán álló régies házat, mely ódon kastélyként él képzeletemben még ma is. A kétszintes téglaépület barnán és sötéten olvadt bele az alkony pirosába, összemosódott a ház mögött álló fűzfával. Öntöttvas, és betonoszlopokból álló kerítésén démoni mintázatokat véltünk felfedezni. Régóta figyeltem már a házat, kísérteties vonásait.  Megkérdeztem Attilát, tudja-e ki lakik ott?

 – Egy vámpír.

 Azt gondoltam csak akkor abban a pillanatban találta ki, nem volt nehéz a házhoz képzelni egy vámpírt, hegyes metszőfogaival, sápadt, ráncos homlokával és álmatag szemeivel.

 – Ezt te honnan tudod?

 – A dzsipes Frici mondta.

Arra a „dzsipesre” gondolt, aki korábban a játszótér környékén sertepertélt. Okoskodó hülyegyerek volt, magasabb és talán kicsit idősebb nálunk. Egyszer találkoztam vele, a földbe ásott gumik érdekelték, ugyanis, mint mondta, kell neki a gumi a dzsipjéhez. Innen lett ő a dzsippes. A világ dolgaiban járatos volt. Miután biciklivel legyorsultuk, azt mondta, hogy ugyanez nem menne nekünk a Halál Völgyében. Rettenetesen idegesített a baromságaival. Találkozásunk végén lökdösni és ütögetni kezdtem, de csak nem akarta abbahagyni, végül betelt a pohár: megvertük és elkergettük a játszótérről.

 – A dzsipes idejött? – íratlan szabály volt, hogy a betolakodókat el kell kergetni és a dzsipes betolakodó volt.

 – Nem, átmentem hozzá Nintendózni – mondta Attila magától értetődően. – Amúgy jó fej. Ő mondta, hogy abban a házban vámpír lakik. Egy nagy és ijesztő öreg. Egyszer látta a dzsipes, meg egyszer én is láttam.

 – Mikor?

 – A múltkor. De csak éjszaka látni. A Frici mondta, hogy az öreg vámpír, és éjszaka előmerészkedik és gyerekeket eszik.

 – A vámpír?

 – Igen.

 – A vámpír vért eszik, nem gyerekeket. Ez hülyeség.

 – Ez egy emberevő vámpír.

 – Ez hülyeség – erősködtem.

 Még sokáig beszéltünk, a gyermeki fantázia kicsapongó mintázatait követve, mígnem ránk esteledett. Tiszta este volt. Az ég háta lilára vált, a pereme narancsszínűre. Halványan felderengett néhány csillag. A házak lassanként esti életjeleket sugároztak: kéken vibráló négyszög volt a tévénézés, sárga a vacsora, a garázsban lógó viharlámpa pedig fontos barkácsolni valót jelentett. Aztán kigyulladtak az utcai lámpák. Egyedül az öreg háza volt sötét. A délutáni meleg helyére, hűvös érkezett.

 Aznap éjszaka a vámpírral álmodtam. Álmomban a játszótéren hintáztam. Aztán leszállt az est. Lepattantam a hintáról, fogtam a bringámat és elindultam haza. De hiába indultam el az ismerős útvonalon, utcánk krétával telefirkált aszfaltja helyett földútra tévedtem, ami egy kiszáradt erdőn vezetett keresztül. Lehet, hogy az ellenkező irányba indultam az utcán és a Remetési erdőbe tévedtem. De ez nem számít. Szakadozott fény látszott a fák között, az alkony utója. Anyám hangja kísért. „Ideje hazamenni, sötét van már” – kiáltozta. Aztán ez is elhalt. Egy dülöngélő alakot pillantottam meg az út közepén. Ismerősnek tűnt, hát közelebb tekertem. A dzsipes Frici volt az, látszott az arcán, hogy jól elbántak vele. „Hát te hová mész?” – kérdeztem tőle. Feletet helyett tett egy félfordulatot, mintha mutatni akarna valamit. Távolabb, az út végén egy házat lehetett látni elmosódottan. Az a régi ház volt, melyben a vámpír lakott. Aztán a dzsipes feje körbefordult a nyaka körül. Mire újra rám nézett más arca volt.

 

A következő hetek furcsa eseményeket hoztak. Az iskolában nagy balhé kerekedett egy rongálási ügy miatt. Valaki szétverte az udvaron álló büfékocsit. A tetőn lerugdalták a kémények bádogsapkáit és  piros festékkel furcsa üzeneteket hagytak maguk után. De az üzenetek máshol is felbukkantak szerte Monostoron. Az ügy kilépett az iskola falai közül és a rendőrségre vándorolt. Attila mesélte, hogy a dzsipes, akivel időközben egész jó haverok lettek, kórházba került.

 Akkoriban az X-akták volt a legmenőbb sorozat. Minden este megnéztem, és éjszakánként rettegtem a takaró alatt. A vámpírokkal kapcsolatban Laci unokabátyámtól tanultam a legtöbbet. Laci nem sokkal volt idősebb nálam, rengeteg mindent tudott. Még többet is, mint a dzsipes, mégsem kérkedett a tudásával. Sok hétvégét töltöttem nála. Vagy én bicikliztem át hozzájuk, vagy ő jött hozzánk. Én inkább hozzájuk szerettem járni. Monostor-alsón laktak egy nagy házban. Volt egy csomó filmje meg számítógépe is. Az öreg vámpír egészen beférkőzött a fantáziámba. Megkértem Lacit, hogy nézzünk vámpíros filmet, mert most ez érdekel. Így hát megnéztük a Drakulát, az újat, mert mint elmondta, abból van egy régi is, de az gagyi. Miután megnéztük a filmet kifaggattam a vámpírokról. Elmondta, hogy halhatatlanok, és hogy rendkívüli hatalmuk van. Nem csak a vért szívják, hanem a nézésükkel is képesek uralmuk alá hajtani az embereket. De van gyenge pontjuk is: ha például napfény éri őket, porrá égnek, a fokhagymára és a keresztre pedig allergiásak. Elmondta még, hogy lehet kinyírni egy vámpírt: le kell vágni a fejüket egyetlen csapással vagy elégetni őket, hogy csak csonthamu maradjon utánuk. De a leghatásosabb, mondta, ha egy karót átnyomsz a szívükön. Attól aztán tényleg kinyiffannak a rohadtak. Legjobb nappal, ha a vámpír koporsójában fekszik. Aztán megkérdeztem, ismeri-e a Halál Völgyét és járt-e már arra. Erre azt mondta, hogy nem ismeri, és szerinte nincs is olyan.

 A kíváncsiságom egyre nőtt. Látni akartam az öreget, amint este elhagyja a házat. Attila már a gondolattól is berezelt. Nem akarta látni, mert szerinte, aki meglátja, az áldozatává válik:

 – A dzsipes is meglátta, azért kapta el.

 – Téged is látott, te is vámpír leszel – mondtam neki.

 Elsőre nem jutott eszébe elfogadható magyarázat:

 – Igen, láttam őt, de ő nem engem. Onnan a bozótból figyeltem – mutatott az út ment ezüstszínű bokrokra. –  Elrejtőztem, egész délután ott voltam és vártam, hogy előjöjjön.

 És heccelve hozzátette, nekem is kell csinálni valami bátor dolgot, vagy különben gyáva féreg vagyok. Erre leugrottam a hintáról, átkeltem az úton, s lendületből egész’ a ház kapujáig merészkedtem. Hátranéztem, mit szól hozzá. Attila a játszótér szélénél állt. Nagy kerek képével bámulta, mit fogok tenni. Kis hülye, gondoltam, még hogy a bozótban gubbasztottál egész nap! Fütyörészve, a kerítés bordázatát paskolva jártam körül az épületet, közben az ablakokat figyeltem. Az ablakkeretek zöld festéke ráncosra és komorra repedezett. Az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Gyomromat émelyítette az izgalom. Befordultam, a sarkon, a kerítést itt téglafal váltotta fel. Az úttest és a kerítés között árok húzódott. Beugrottam az árokba, fölvettem egy törött követ és a falhoz léptem. A kő törött részével, fehéren odafirkantottam a falra, hogy VÁMPÍR és elfutottam.

 

Másnap a kertben játszottam, labdát rugdostam házunk oldalának. Apám kijött azzal, hogy elmegy inni valamit, és hogy menjek vele, ne rugdossam a házat. Hónom alá kaptam a labdát és követtem. Apám magas, borzolt hajú ember volt, cigarettázott, kellemesen zengő bariton hangon beszélt. Leszegett fejjel követtem.

 Betértünk egy sörözőbe, ami büdös és sötét hely volt. Pálma vagy valami hasonló volt, tőlünk is kijjebb, egy utcában, ahol akkor még nem aszfaltoztak. Ablakain rácsok, falain repedezett vakolat. Magasak voltak az asztalok és a székek. A hely folyton tele volt, dacára annak, hogy szinte csak terepjáróval lehetett megközelíteni. Apám a pulthoz vezetett. A csapost helyből letegezte. Magának rövidet és sört, nekem üdítőt kért.

 – Mit kérsz, bajnok?

 Nem szerettem, amikor így szólított, egy sárga fogú ragyás ember összemosolyogott a csapossal. Elszorult a szívem.

 – Kólát! – mondtam dacosan.

 Apám felhörpintette a rövidet, aztán rágyújtott. A mellette ülő sárga fogú ember a munkájáról érdeklődött, a családról meg ilyenekről. Irtó büdös volt, amikor beszélt, dőlt belőle a pálinkagőz. Az ember beszéd közben rám-rám pillantott összeszűkült szemeivel és elővillantotta sárga fogait. Ijesztő volt a piás nézése, így más fele figyeltem. Az egyik asztalnál három ember ült cinkosan összedugva fejüket, mint akik titkos dolgokat osztanak meg egymással.

 Aznap éjszaka ismét a vámpírral álmodtam. Az álomban egy fekete autó parkolt le a játszótér mellett. Sötéten csillogott krómozott felülete, ablakai sötétítettek. Mind a négy ajtaja egyszerre nyílt ki, és egyszerre szállt ki négy nyakkendős, ballonkabátos ember napszemüvegben. Kettőt felismertem közülük: Mulder és Sculli voltak azok az X-aktákból. A másik kettő hallgatag egyenpofa volt. Mulder és Sculli arról beszéltek, hogy gyerekek tűntek el a környéken, és hogy a helyi hatóságok azt gyanítják az öregnek köze lehet a dologhoz. Aztán mind a négy ügynök odament a kapuhoz. Feszülten figyeltem a jelenetet, ahogy a kapun beléptek… mozgásuk  az ajtóig vezető köves úton lassú és lebegő lett… mintha egy láthatatlan… erős kéz mindnyájukat megragadta volna… hogy az ajtóhoz vonszolja őket. Aztán az ajtó szép lassan nyikorogva kitárult, és a négy ügynök eltűnt a sötét ajtónyílásban.

 

Dzsippes Frici még mindig kórházban volt. Műteni kellett. Attila mesélte a dolgot, aki közben egész jóban lett a dzsipessel. Az idő melegebb lett és közeledett a tanév vége. A játszótér helyén már Balaton partot láttam, ahova minden nyáron lementünk. Attilának, amióta a dzsipessel haverkodott, be nem állt a szája. Szerinte a bátorságpróbám nem volt meggyőző, ezért újabb próba következik.

 – Miért nem volt? A falára firkáltam. Te még a kapuig se mernél elmenni.

 – De fényes nappal tetted. Akkor alszik. Este kell tenned valamit, mert úgy izgalmasabb. És látnod kell őt. Te is várj estig a bozótban, mint én.

 – Persze, kamu, nem is vártál a bozótban.

 – De igen!

 Kicsit lökdösődtünk és rugdosódtunk a játszótéren. Egy kerékpáros banda gurult lefelé az utcán. Üvöltöztek, és mindenre megjegyzést tettek.

 – Nézzétek csak, kis buzik! – nyihogta az egyikük felénk biccentve.

 – Hé, mi van kis buzik – vette át egy másik, mire mindannyian röhögni kezdtek.

 Attila és én abbahagytuk a rögtönzött bunyót. Kiegyenesedünk, hosszan figyeltük őket. Ha visszafordulnak, futhatunk a biciklikért, amiket a játszótér mögé rejtettünk, hogy ilyen helyzetekben el tudjunk szökni. Ha elkapnak nekünk annyi. Megaláznak és egy ideig nem mehetünk vissza a játszótérre. De most megúsztuk. Elmentek.

 – Jól van – mondtam Attilának. – Kint leszek este.

 Hazamentünk, elváltunk. Én bementem apám távcsövéért, amit egy szekrényben tartott az előszobában. Anya és apa a tévét bámulták, így magamhoz vettem a távcsövet és kiosontam, egyenesen a játszótérnek. A játszótér mellett, a szokásos helyen rejtettem el a biciklit, aztán bevettem magam a bokrok közé és vártam. Szerencsére a bokor, ahol lapultam, az út felé terebélyesedett. Hátul, mint egy kis nyíláson, be lehetett bújni. Azt képzeltem, valami katonaféle vagyok, aki lesben várakozik. Távcsövemmel a ház sötét ablakait figyeltem. Lassanként felgyulladtak az utcai lámpák. Az amúgy sem sűrű, tíz percenként egy autó forgalom megcsappant. A járókelők léptei elmaradoztak, akárcsak az autók. A csend szinte tökéletes volt, ami alkalmat adott, hogy még a legkisebb neszek is harangütésként hangozzanak. Mindentől cidriztem, még a saját lélegzésemtől is. Azt gondoltam, felpattanok a bringámra és hazatekerek, majd azt mondom Attilának, hogy meglestem és félelmetes volt. Elvégre ő is lódított. De ekkor már a félelmen kívül a vágy is nagy volt bennem, hogy végre lássak egy igazi vámpírt. A várakozás másodpercei lassú tempóban peregtek. Távcsövemmel ismét végigfutottam az ablakokat. Sötétek voltak ugyan, de a világos függönyöktől jól látszottak az utcai fényben. A második emeleti ablakoknál tartottam, amikor az egyik függönyön széles rést fedeztem fel. Ez nem csak úgy beakadt a radiátorba, gondoltam, ezt a függönyt egy kéz emelte fel. Figyeltem a rést, mint akit megbabonáztak. A rés mintha visszanézett volna. Néhány feszült másodperc… aztán libbent a függöny és visszaesett a helyére. Valaki figyelt, valaki tényleg figyelt… a vámpír volt… farkasszemet néztem vele. A különböző gondolatok, mint az alagút falán szétrebbenő kiáltás futkároztak az agyamban. Nem is gondoltok voltak, inkább értelmetlen sikolyok és jajkiáltások. Gyorsan akartam távozni, de tagjaim nem engedelmeskedtek elsőre. Remegve ültem fel a bringára. A bozótból kitekerve el is csúsztam egy kis kavicsfolton. Ennyit a biztos rejtekről. Aztán újra nyeregben és tekertem, tekertem, utcák iránt, össze-vissza kanyarogva. Lementem az állomásig, aztán föl a víztoronyhoz. Olyan érzés volt, mint mikor egy balul sikerült verekedés után, értelmes gondolatok híján, eszelősen tekerek föl és alá, hogy kiadjam magamból a vereség okozta zavarodottságot. Egy órát is ellehettem már, mire sikerült megnyugodnom. Aztán lassabb tempóba fogtam és hazafelé vettem az irányt.

 Otthon azonban újabb meglepetés fogadott. Alighogy befordultam a sarkon, észrevettem, hogy a kapunk előtt állt valaki. Magas ember volt, kalapot és hosszú kabátot viselt és apámmal beszélgetett. Arcát nem láttam, de tudtam: a vámpír az, ő állt a kapunk előtt. Hevesen gesztikulált, úgy beszélt apámmal. Még nála is magasabb volt, szinte áthajolt kerítésünk felett. Az öregek otthonának kapujában vártam meg, míg elmegy. Ez a házunkkal szemközt volt. Az otthon kapuján belül egy keresztet láttam az ajtó felett. Tisztán emlékszem, hogy a kereszt vörösen izzott.

 

Hazaérve apám őrjöngött. Anyám csillapítani próbálta, a bariton azonban a szokottnál is durvább volt.

 – Gyere csak fiam – mondta, mihelyt beléptem.

 Lekevert egy pofont. 

 – Hogy képzelted ezt, mi?! – megtalálta nálam a távcsövet – Ez meg minek neked? Jézusom, mi a francot csináltál ezzel. Kémkedtél? Annak a szomszédgyereknek az ötlete volt, mi?! – ziháló lélegzetének piaszaga volt.

 Bevezetett a nappaliba, és leültetett egy fotelba. A pofontól még mindig sajgott az arcom, a szememet könnyek homályosították. Apám lábát néztem, aki határozott, kemény léptekkel járt-kelt előttem. – Összefirkáltad a falát. Igaz ez? Azt írtad a falára, hogy vámpír. 

 Bólintottam, de nem mertem fölnézni rá.

 – És ma is ott jártál és a háza körül ólálkodtál. Jézusom, van fogalmad róla, hogy mit művelsz! Mit kémkedsz az után az ember után? Van fogalmad róla kicsoda?

 – Kérlek, még gyerek – szólt közbe anyám az ajtóból.

 – Te csak ne szólj bele, mert szétverlek! – egy lépést tett anyám felé, mint a bokszoló aki ütésre készül. Aztán vissza hozzám. – Az egy őrült. Ne menj a közelébe, megértetted.

 Ismét bólintottam.

 – Ezeket meg felejtsd el, a kémkedést, meg a firkálást. Nem fogok miattad magyarázkodni legközelebb. És ne gondold, hogy nem kapsz büntetést emiatt.

 

Megtiltotta, hogy a játszótér közelébe menjek. Sőt megtiltott minden csavargást. Bezárkóztam a szobámba, és úgy tettem, mintha olvasnék vagy tanulnék, de közben mindig mást csináltam.

 A napok már csak így teltek. Közben apámat mintha megszállta volna valami. Egyre többet maradt ki otthonról és csak későn keveredett haza, rendszerint bepiálva. Egyik nap, amikor építkezésen volt, és anyám sem volt otthon, bementem a kamrába, ahol a szerszámok voltak. Huzatos volt belül. A szél a falakon függő kaszát, sarlót, ásókat csiklandozta. A pengék gúnyosan csilingeltek. Karót akartam faragni egy darab fából, már csak kést kellett találnom hozzá. Az volt a szándékom, hogy megölöm a vámpírt, végzek vele. Találtam egy batár kalapácsot, amit aztán piszok nehéz volt fölemelni. De kést sehol. Ahogy a lomok között kotorásztam festékszórós flakonra leltem. Piros színű festék volt benne.

 

A fenyőfánál  farigcsáltam a karómat egy bicskával, a kerítés mellett, amikor Attila megjelent a túloldalon. Megkérdezte mit csinálok.

 – Karót faragok – mondtam. – Ezzel fogom megölni a vámpírt.

 Nem felelt semmit, nem is érdekelte a tervem. Aztán eldicsekedtem a kalandommal, de rá se hederített. Megvonta a vállát és közölte, hogy őt már egyáltalán nem érdekli a vámpír, meg, hogy az dedós dolog. Megmutatta nekem a legújabb szerzeményeit.

 – Ezt nézd – mondta és elővett egy alumínium dobozt, amiben a dolgait tárolta. Petárdák kerültek elő. – Ezeket nemrég szereztem – világossá vált előttem, hogy új barátokat szerzett, és most velük lóg. – A múltkor bedobtam egyet egy autó alá. Képzeld, mekkora hangja volt – széles mosoly jelent meg az arcán.

 – Te hülye vagy – mondtam.

 – Te vagy a hülye. Nem mernéd bedobni ezt egy autó alá.

 Aztán elővett egy másik tárgyat az új fegyvergyűjteményből. Piros festékszórós flakon volt.

 Attilára néztem. Ostobán vigyorgott. Elővillant a fogszabályzója is.

 

Egyik este hallottam, hogy apám anyámmal veszekszik. Ez más volt, mint a többi. A vége az lett, hogy apám elment otthonról és csak későn jött haza. Én akkor már ágyban voltam. Hallgatóztam.

 – Kussolj – mondta anyám. – A gyerek már alszik.

 – Te ne kussoltass engem, világos!

 Aztán csönd. És a csöndből felszínre törő halk beszédfoszlányok. Könnyezni kezdtem, magamra húztam a takarót. Sötétség vett körül és zúgás. A szívem ott dobogott a fülemben. Hirtelen kaparászást hallottam az ablakomon. Ne nézz ki, maradj a takaró alatt, nyugtattam magam. A levegő sűrűbb és hidegebb lett. Tudtam, hogy az ablak nyitva. Ne nézz ki, ott van az ágy mellett. Mintha valami végigmászott volna a padlószőnyegen. A hangok nagy részét elnyelte a puha szőnyeg, de a neszezés ott volt a tompa puffanásokban. Hallgatóztam, a lépések zaja elhalt. Ne nézz ki! Nem szabad megnézned! A belső figyelmeztetés ellenére kidugtam a fejem a takaró alól. Körbepillantottam és megnyugodtam. Az ismerős tárgyak szokásos rendje mintha az súgta volna: nincs itt semmi kísértet, a szoba üres, nem kell félned.  Lentről még mindig hallatszottak a vita magas és mély hangjai, mint valami szabálytalan szívritmus. Hiába a dolgok rendje, képtelen voltam megnyugodni és ottmaradni a sötétben. Szólnom kellett a lentieknek. A felnőttek menedékére vágytam. Levetettem a takarót és leugrottam az ágyról. Szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul az ágy alatt. Lassú voltam, az ijedtség legyűrte az éberségemet. Vasmarok szorult rá a bokámra. Sikoltottam és elvágódtam a földön.

 

 – Nincs semmi baj – nyugtatott anyám, miközben magához szorított. – Semmi baj. Nincs itt senki.

 A világosság és anyám melegsége jólesett. Apám a hátam mögött húzogatta az ágyat és viccelődött.

 – Látod, nincs itt semmiféle szörny. Halló, te tetves rémség, gyere elő, bazdmeg.

 – Ne mondj ilyeneket a gyerek előtt.

 – Azt mondok, amit akarok, jó?!

 És, hogy ennek nyomatékot adjon visszatolta az ágyat a helyére, de úgy, hogy az hangosan koppant a falon.

 – Ártalmatlan – jegyezte meg végül, és elővett egy cigarettát.

 – Itt ne gyújts rá hé! – szólt rá anyám.

 – Az én házam, ott gyújtok rá ahol akarok, ha nem tetszik menj vissza anyádhoz.

 – Figyelj fejezd be, rendben.

 – Jól van, jól van. Szóval balhé kell? Szóval a gyerek előtt akarsz balhézni?

 – Ne kezd most, jó. A gyerek halálra rémült. Neked is volt gyerekkorod, te is féltél egy csomó mindentől.

 Egy ideig mindketten csak álltak és hallgattak. Apám többször is mintha közeledni akart volna egy-egy gesztussal, de képtelen volt. Mozdulatai suták voltak, próbált komoly lenni, de szemében végig ott volt a pia. Úgy szuszogott, mint valami éjszakai állat.

 – Ááá – legyintett végül, és kiment a házból. Aztán visszajött füstszagúan és jó éjt kívánt, de közben végig anyámra nézett. Persze én tudtam: ez a vámpír nézése.

 Anyám lefektetett, behozta az éjjeli lámpájukat és az ágyam mellé tette. Az világított egész este. Nagyon szomorú volt, de megpróbált jó képet vágni. Próbálta elhitetni, hogy vámpírok meg mindenféle ártalmas lények nem léteznek, de látszott, hogy inkább hiszi ennek az ellenkezőjét: szörnyetegek pedig igenis léteznek. Nehezen tudtam elaludni. A bokámon még mindig éreztem a vámpír szorítását.

 

Különös álmom volt. Arról szólt az álom, hogy apám, Attila, az a három a kocsmából, és még vagy egy tucat ember felkerekedik és meglátogatja az öreg házát. A hintán ültem és néztem a tömeget, akik a játszótér szélén összeverődtek. Hátradőltem, nagyon lassan lengettem magam. A kastély és a  csontszínű felhők jártak előttem. A tömeg egyre csak nőtt. Zúgolódni kezdett. Fent és lent a kastély és a felhők. Fent és lent. Az emberek kezében piros festékszórók jelentek meg. Biciklis-csapat tűnt fel az utcán. Üvöltöztek, fel voltak hergelve. Aztán Laci is előbukkant a sarkon, és csatlakozott hozzájuk.

 – Te is? – kérdeztem és kiegyenesedtem a hintán.

 – Te kértél segítséget tőlem, most itt vagyok.

 – Muldernek és Schullinak sem sikerült. Nem fogtok tudni vele megbirkózni.

 – Azt csak bízd ide – mondta és kacsintott.

 Ekkor apám jött oda a hintához:

 – Ez egy őrült, most megfizet mindenért – arca eszelős volt, ugyanaz a gyilkos tekintet, amivel anyámat nézte. -Ne aggódj, többé nem árthat neked. Nem fogja zavarni az álmaidat. Elintézzük, ne félj! – és nyomatékosítás végett felemelte a festékes flakont.

 Aztán Attila jelent meg előttem. Felemelte a festékszórót és az arcomba röhögött.

 – Na, mi van?! Most betojtál, mi?! Nem mered kinyírni a vámpírt, mi? Hehe! Látod, ezért nem veszünk be, túl gyáva vagy…

 Aztán nagy hanggal elindult a tömeg a vámpír kastélya felé. Beléptek a kapun, mozgásuk légiessé vált. Az ajtóhoz lebegtek, úgy mint a két sorozatbéli ügynök, és az ajtó magától kinyílt és sorra elnyelte őket a nagy hangjukkal együtt. Csönd lett. Egyedül maradtam. Csak az olajozatlan foglalatok nyikorogtak felettem. Újra megszállt az a sűrű, hideglelős érzés, ami akkor este a szobámban. Mintha újra az ágyam mellett éreztem volna.

 Felébredtem. Eldöntöttem, az igazi bátorságpróba, ha megölöm a vámpírt, akit senkinek sem sikerült.

 Lerúgtam a takarót, kikászálódtam az ágyból. Odaléptem a dobozhoz, ami a játékaimat tartalmazta, felnyitottam a fedelét és kiszedtem belőle a kalapácsot és a karót. Kinyitottam az ajtót, vigyázva, hogy ne keltsek vele nagy zajt. Kiosontam a közlekedő folyosón. Benéztem a nappaliba. A sápadt holdfény megvilágította a kanapét, amint apám aludt. Fojtogató meleg volt a szobában és alkoholbűz. Apám vékony plédje félig lejött róla, egyik keze a földre lógott. Nagyokat hortyogott, míg aludt. Széles mellkasa e hortyogás ritmusára lüktetett.

 Mellkasának tökéletes mozgása azután tört meg, hogy óvatosan odatettem a karót a szíve tájékára, megemeltem a kalapácsot és lesújtottam vele.

 

 

A monostori futball csapat kétszer szerepelt a másodosztályban. Egyszer a nyolcvanas évek végén, egy igazi sikercsapattal, másodszor a kétezres évek elején. Srác koromban láttam azt a híres nyolcvanas csapatot, melynek játékosait legendákként emlegetik mifelénk. Ott játszott Harcsa Döme, Simon, akinek ebben a történetben komoly szerepe lesz, vagy Tóth három, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Egy diszkó volt a törzshelyük akkoriban, a főút mellett és a focistáknak ingyen mérték a sört. Aztán jöttek a kilencvenes évek és a visszaesés a harmadosztályba. Évtizedes hanyatlásuk együtt járt törzshelyeik színvonalának visszaesésével is. Kettőezer kettőben újra lehetőség nyílt arra, hogy év végén felkerüljenek a másodosztályba. Oda, ahová való ez a csapat, mondanák a focihoz értő helyiek. Törzshelyük akkoriban a Pillangó volt.

 Lassan vége volt a bajnokságnak. Az MSC harmadik helyen állt a tabellán, öt ponttal lemaradva az első mögött. Szombat este a Pillangóban: az emberek a vasárnapi meccsről beszéltek, amit Monsotor Baktalórántházával vívott. Simon is ott volt, annak a bizonyos nyolcvanas évekbeli kiváló csapatnak a tízese. Akkoriban az angol bajnokságon kívül semmi nem érdekelte. Egyesek szerint miután megbukott a polgármesterségért vívott harcban, kiábrándult Monostorból. Csak olaj volt a tűzre, hogy megpályázta szeretett klubja vezetőedzői posztját is, amit végül más kapott meg, egy nagyothalló egykori testneveléstanár. Politika, mondta a jobbján ülő Huszár András, aki Simon jobbkeze volt. Szóval ott ült Simon, Huszár és még néhány megátalkodott semmittevő. És egyikük sem hitte, hogy Simon hajója süllyedne. Sőt azt gondolták, az elveszített választás csak jobban ösztönzi valami ördögire. Bár posztja szerint irányító volt annak előtte, nem számított tiszta játékosnak. Alacsony, zömök, hamar kopaszodó kis krapek volt, jól fedezte a labdát és jól cselezett. Rúgótechnikája egészen kiváló. De ha az ellenfél játékosait kellett fognia, a legalattomosabban szúrt, rúgott, vagy pofázott oda. Akkoriban „hentes” volt a gúnyneve. Hentességét nem sikerült levakarnia a vállalkozások korszakában sem, focis karrierje után, hentesüzletet nyitott a városban, s hogy hírét öregbítse, 2001-ben társtulajdonosa lett a környék legbalhésabb kocsmájának, az Albánnak is.

 Simon és baráti köre ott ült a kocsmában. Arsenálról és a Unitedről beszélgettek. A zsíros vászonterítőkön száradt a sör habja, kör alakú foltokat hagyva a tippmixnél kiterített Nemzeti Sporton. A kocsma igazai focis–kocsmának számított. Legendás Honvédok és Fradik bekeretezett képei függtek a falakon, kiterített mezek, melyeket még őrizték a pályák izzadságszagát. 

 A kocsmában váratlanul megjelent két focista a jelen csapatából: Menyhárt és a kisebbik Herczeg gyerek. Herczeg agártestű, tehetséges szélső volt, melegítőjén a délutáni edzés izzadtságfoltjai látszottak. Menyhárt, akit „Menyétnek” becéztek, válogatott mezben és farmerban. Stílustalan játékos volt, maga a megtestesült középszer. Ő másban jeleskedett. A pályán az ellenfél játékosaira utazott, és ezt kiválóan el is végezte. Fiatalabb csapattársai követték őt laza dumája és dolgai miatt, és ugyanezen oknál fogva került a kispadra is, az edzője rajtakapta, hogy a pálya mellett füvezik a haverjaival, ahelyett, hogy a csapattal edzene. Mihelyt megérkezetek Menyét sört rendelt.

 – Na, ma este megiszok vagy öt sört – mondta.

 – Megvesztél! – dühöngött Herczeg. – Holnap meccsünk van.

 – Hagyjál már, sérült vagyok.

 Simon felkapta a fejét. Arcára volt írva, hogy Menyét a kedvence a jelenlegi csapatból. 

 – Nono fiam – mosolygott Simon. – A csapat az első.

 – Á! Tiszteletem Simon bátyám – csillant fel a szeme Menyétnek. Korsójával leült a „hentes” asztalához. Herczeg követte.

 – A holnapi meccs? – kérdezte Simon.

 – Kettő null, Simon bátyám, sima kettő null ide – mondta Menyét.

 – Hallom, van esély a feljutásra.

 A két játékos bólogatott.

 – Tudjátok amikor annyi idős voltam, mint ti, hogy örültünk a másodosztálynak. De ne feledjétek, a lényeg az első, semmit nem értél el itt, ha nem jutsz fel az elsőbe. Azt sosem sikerült megcsípnünk. Mindig csak egy hajszál választott el tőle. Voltak ugyan jó meccseink a másodikban, de a legjobbak közé sajnos nem kerültünk. Manapság meg ki emlékszik arra a csapatra, nem igaz? Ha jó karriert akartok, oda kell kerülnötök, de ti még fiatalok vagytok, fiatal a gárda, sokra vihetitek.

 Simon ezután megkérdezte Menyétet, jól hallotta–e, hogy kikerült a csapatból?

 – Az a süket tróger kirakott, rajtakapott egy füvesen. De csak kipróbáltam, nem tolom, vagy ilyesmi.

 Simon megnyugtatta: majd ő beszél a süket trógerrel. Menyét lelkesült az ötletért. Ezután még sokáig beszéltek. Menyét három korsóval legurított, hosszas unszolásra Herczeg is megivott egy pohárral.

 Aztán újra szóba került a másodosztály, és ekkor került szóba a fogadás is. A másodosztályra ugyanis már lehetett fogadni. Nem tudom ki hozta fel, talán Simon, talán a minden hájjal megkent Huszár, de a sokadik kör után már mindenki bundázásról beszélt. Menyét és Simon vitték a beszélgetést. Úgy tervezték meg a részleteket, mint a vezérkari tisztek egy titkos katonai hadműveletet.

 – Hányan lennétek benne? – ezt a kérdést én tettem fel az asztal sarkáról, letéve a Nemzeti Sportot.

Menyét úgy lökte a lehetségesek névsorát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha régóta foglalkoztatná ez a kérdés. 

 – Hát, vagyunk én, a két Herczeg. A bátyád tuti benne lesz – fordult Herczeghez, aki egy mukkot sem szólt. – Bevesszük a kapust is. 

 – Á! – mondta a kisebbik Herczeg. – Fazekas nem fog belemenni. Most hívták próbajátékra az MTK–hoz, nem fog kockáztatni.

 – Majd meglátjuk – kacsintott Menyét.

 Simon komoly képet vágott:

 – A kapust mindenképpen be kell szervezni.

 És így tovább, másfél óra alatt le volt tudva a jövő évi bajnokság. 

 

A bajnokság végéig látványos küzdést mutatott az MSC. Simon beszélt az edzővel, Menyét visszakerült a csapatba. A kapussal is hosszan elbeszélgettek néhány sör mellett. A fiúk pedig, főleg a beszervezettek, a belüket is kihajtották a feljutásért. Végül két pont híján elsők lettek, az osztályozón pedig négy kettes összesítéssel feljebb léptek, ami ismét történelmi tett volt a klub és Monostor történetében. Mindenki várta az augusztust, az új bajnoki év kezdetét. Ezzel párhuzamosan a bundázás megtervezése is javában zajlott. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a szelvények feladását és kiváltását szét kell osztani több fogadóiroda bevonásával. A téteket is át kellett beszélni. Simon óva intett attól, hogy bárki is rohadt nagy összeget tegyen fel az ellenfélre. Egyelőre vereségben gondolkodtak, ha ugyanis leszerveztek volna egy döntetlent, ahhoz már a vendégjátékosokat is be kellett volna vonni. És mint Simon megjegyezte: maffia azért még nem vagyunk! Miután minden részlet tisztázódott, lassanként elérkezett a ’02–03–as bajnoki év rajtja.

 A bajnokság tökéletesen indult. A társulás tagjai nagyon óvatosak voltak. Nem minden meccset csaltak el, amit pedig igen, azt sem látványosan. Az érdeklődés felélénkült a Monostori fácánok kék–fehér csíkos meze iránt. A nyolcvanas évek óta nem jártak ennyien. Monostor meccsre. A futballpálya rozoga vastribünjein helyet foglaló, lelkes kétszáz nem vett észre a dologból semmit. Néha bekiabáltak olyanokat, hogy: „Fussál Herczeg! Á! Nem éri el!” Meg olyanokat is, hogy: „Mi van ezzel? Tavaly még a Fradiba is befért volna.” Bundáról azonban még szó nem volt.

 A morgás legfőképpen arra irányult, hogy a kulcsjátékosok bizony jóllakottan játszanak. Túl jók a szerződések ahhoz képest, hogy ez csak a második liga. A vezetőség ezért úgy döntött, versenyhelyzetet teremt: leigazoltak egy kameruni játékost. A kameruni gyors volt és jól cselezett. Herczeg rögtön a kispadra került miatta, az új játékos új lendülete zsinórban három meccset hozott. Hiába mondta az öltözőben az időközben csapatkapitánnyá váló Menyét, hogy ne passzoljon senki a fekete srácnak, a dolog csak nem akart megoldódni. Főként azért nem, mert a kameruni nem tudott magyarul. Nézhettek rá akármilyen gyilkos ábrázattal, nem tudták meggyőzni a lassabban futás előnyeiről. Simon vette kezébe az irányítást. Bár ő sem beszélt afrikai nyelveket, gondolta megtanítja a srácot egy olyan nyelvre, melyet  mindenki ért errefelé. Meghívta a kameruni sörözni.

 – Na, ez is megszokta az itteni légkört – csóválták fejüket az ultrák, az újabb hullámvölgy láttán.

 Októberig minden simán ment, vereség vereséget követett. Haragosan repkedett a szotyolahéj a mérkőzéseken. A bennfentesek kézjelekkel és arcjátékkal kommunikáltak a pályán, és a nézőtéren. Kézben voltak a meccsek. Ha az ellenfél el ment eggyel, Herczeg vagy a kameruni előrerohant, hogy elkérje a labdát. Egy levétel, egy befelé induló csel a védő mellett, tökéletes lövőpozíció. Lövés helyett azonban biztosabb még egy csel befelé, egyenesen a középső védőnek.

 – Mit csinálsz?! Hol a szemüveged? – szirénázta a béközép.

 Simonék ilyenkor elégedetten füttyentettek. Jól menő szekerük előtt azonban nem várt göröngyök bukkantak fel.

 Történt ugyanis, hogy az öltözőben sugdolódzni kezdtek: egyesek, mintha nem vennék komolyan a játékot. Az öltözői suttogás, mint lenni szokott, ha nem minden alap nélküli, egyre hangosabban szólt: a játékosok elcsalják a meccseket! Ez  eljutott az edző fülébe is, aki nem habozott, összehívta a csapatot, és beolvasott nekik. Menyét azonban számolt ezzel a lehetőséggel is. Szekrényében egy üveg whiskyt tartogatott:

 – Na, jöjjön edző bá’ – üvöltötte közvetlenül az edző hallókészülékébe.

 – Mit?!

 – Mondom jöjjön, edző bá’. Tütükézünk egy kicsit! – Menyét meglötyögtette az üveget az edző orra előtt.

 – Fiacskám, honnan van az üveg? Azt akarod, hogy megint kitegyelek a csapatból?

 – Ugyan, ne tessék ilyen hangon beszélni. Ezt az üveget még a tavalyi bajnokság után vettem az ön tiszteletére. Csak elfelejtettem odaadni az edző bá’–nak – mondta Menyét és a többiek felé kacsintott.

 És kimentek megbeszélni a hogyan–tovább-ot. A vége az lett, hogy az egész csapat a Pillangóban kötött ki. Innentől fogva az MSC egy emberként manipulálta a meccseket. Az edzések arról szóltak, miként lehet feltűnésmentesen elesni a vezetett labdával, hogyan kell a beléjük oltott győztes ösztönöket legyőzni, és így tovább. Edzőjük szinte könnyekig hatottan mosolygott:

 – Mi is elkövettünk egy-két csibészséget annak idején, nem szégyen az – és nagyot húzott flaskájából.

 A következő játéknapon meg is látszott az eredmény: a játékosok arcáról eltűnt a harci szellem. Lelketlenül, álmatagon játszottak. Lerítt róluk, hogy valami nincs rendjén. Az MSC társulatában azonban az edző volt a legnagyobb ripacs. Néha berohant a pályára káromkodni, amivel csak magára terelte a figyelmet. Felhangzott a „Bunda, bunda!” rigmus is. Simon látva, hogy mi történik körülötte, türelmetlenül tipegett a helyén piros pufi mellényében, és idegesen nézett Huszárra, aki a szomszédos tribün közepén ült. Huszár a fejét csóválta. A hármas sípszó után a fiúk zavartan nézelődtek, mint akik legszívesebben megkérdeznék egymástól: mégis mi a jó francot csináltunk kilencven percig? Majd lehajtott fejjel vonultak le a pályáról az öltöző biztos menedékét keresve.

 Aztán november végén egy hazai meccsen véletlenül gólt lőttek Kazincbarcikának. Menyét és a nagyobbik Herczeg az elkövetőre villantotta szemét, egy tizenhét éves gyerekre, aki először került a kezdőbe. Úgy indultak el felé, mint akik legszívesebben szétcincálnák buzgalmáért. Bazd megre kerekedett Menyét szája, végül azonban az álcát fenntartandó, látványosan pacsit adott a gyereknek, és hóna alá kapta fejét. A bíró azonban a közelben állt, és meghallhatta a „bazdmeg”–et, mert onnantól fogva Menyét minden mozdulatára ki volt élezve. A vége csöndes három egy lett a vendégek javára. A meccs után a bíró egyből megtalálta az edzőt az oldalvonalnál.

  – Ez mégis mi az istennyila volt?! Ezek a srácok elcsalták a meccset, a kurva életbe.

 Az edző levegőjét kapkodta. Huszár sietett a segítségére, cimborásan a bíró vállára tette a kezét.

 – Figyelj, hagyjad már, felejtsd el – Huszár idétlenül mosolygott, szemével Simont kereste. – Nem csaltak, hisz ismered őket, jó gyerekek! Fáradtak voltak, sok volt az edzés. 

 – Nagy lószart volt sok! Magunk között vagyunk, úgyhogy elmondhatom: az egész lószar bűzlik. Ezt jelentem a szövetségnek.

 Ekkor bekapcsolódott az egyik partjelző is, egy kábult mi folyik itt–el? És még néhányan Simon haverjai közül. Úgy állták körül a sárga mezeseket, mint akik lincselésre készülnek.

 – Ezek megbundázták a meccset az folyik itt – világosította fel társát a bíró.

 – Tényleg? – csodálkozott a partjelző.

 Huszár elsimította a dolgot:

 – Jól van – mondta végül a bíró a Pillangóban. –,  de többé meg ne lássam ezt, ha még egy meccsen meglátom, tényleg szólok a szövetségnek.

 Partjelzője, aki eddig csak sörét szopogatta, most szemöldökét homloka közepére húzva megjegyezte:

 – Hé, én is ugyanannyit kérek mint ő!

 

Innentől nem volt megállás. A bundázás bűze Monostor szerte terjengett. Simonnak, mint mindig, most is volt ötlete, hogyan zárja el a megnyílt szelepet. Egyre több ember fordult meg a kocsmában, akik mind nagyon felháborodtak a csaláson. Postás, büfés, butikos, trafikos, pályagondnok, zöldséges, pék, cukrász, fodrász, mind ott lebzseltek tippekért a Pillangóban. Az emberek megígérték, hogy a tippekért cserébe hallgatni fognak. Simon sörhasa a gondokkal gyarapodott. A sarokasztal a legendás relikviák árnyékában szép lassan bukmékerirodává változott.

 Lélektelen játék mellé lélektelen közönség dukált. Minden megtervezett volt. A tavaszi idényre tetemes lett a hátrány. A hármas sípszónak ekkor már lágy dallama volt kilencven perc gyötrelem után. Simonnak, miután az összes  Monostorit meghívta egy korsóra, az ellenfél ultráit és játékosait is meg kellett hívni. Aztán a szövetség megfigyelőit és a felügyelőket. Végül legatyásodott, hitelre vette a sört. Egyetlen ember maradt, akit nem hívott meg, Erzsi néni. Erzsi néni nagyhangú öregasszony volt, és a pálya mellett lakott egy nagy kétszintes házban. Minden meccset megnézett erkélyéről, amióta a férje meghalt. Az egyik tavaszi meccsen, amikor a nyolcvanadik perc környékén csak a labda pattogása hallatszott, Erzsi néni nekilódította nagy hangját: Rohadtak, miért nem buzdítjátok őket?!

 Simon válaszolt neki az időközben jelentősen megcsappant hazai tribünről:

 – Jól van Erzsi néni. Mindjárt jön a gól, csak tessék jól odafigyelni.

 Fazekasnak, a kapusnak, mintha Simon kijelentésétől valami bekattant volna. Miután harmadszor passzolta az ellenfél csatárának a labdát, és az harmadszor sem tudta ezt góllal meghálálni, ledobta kesztyűit, és bevonult az öltözőbe. Erre bizony mindenki felhördült. A játékosok megálltak. Az edző ekkor úgy érezte itt van életének nagy pillanata. Kidugta fejét a hullámpalával fedett kispad alól és mindenkit megnyugtatott:

 – Csak a hasa megy, semmi komoly.

 A közönség röhögött, az ellenfél játékosai is röhögtek. Az edző pedig kihasználva a pillanatot gyorsan becserélte az egyik szélsőjét a cserekapusra, és tíz emberrel folytatódott a játék. A vendégcsapat, amely még mindig röhögött, az első monostori akcióból, bombagólt kapott. Ezután füttykoncert érkezett vendégszurkolóktól, a hazaiak pedig csak a fejüket kapkodták. A kék–fehér mezesek úgy álltak megkövülten, mintha öngólt lőttek volna. Egyedül Erzsi néni ugrott talpra örömében. A vendégek a hátralevő néhány percben nem tudtak egy épkézláb támadást sem vezetni, míg az óra szép lassan lepergett. Hónapok óta az első győzelem volt. Az egész város hatalmasat bukott a győzelmen, kivéve Simont. A hentes ezúttal megbundázta a már megbundázott meccset, aztán felszívódott.

 Aznap este sokáig a kocsmában voltam. Kavargott a fejem, nem tudtam mitévő legyek azzal a közel negyedmillióval, ami a nyereményből maradt. Mert tudtam, hogy ezután nem lesz folytatás.  Este a kocsmában járt két alak. Úgy néztek ki, mint két bőrkabátba csomagolt gardróbszekrény. Nem sörözni jöttek. Simont keresték, befenyítettek mindenkit, mert tudták, hogy rengetegen benne voltak. Az állomás felé vettem az irányt, elmúlt éjfél is. Keserves jajveszékelésre és sírásra lettem figyelmes. Mély férfihang volt a forrása. Közelebb mentem és láttam, hogy Fazekas ül az állomás egyik padján. Barátnője nyugtatta, ő fehér kabátban volt.

 – Miért hagytam magam… miért? – szipogott Fazekas. – Ezután senkinek sem kellek, nincs próbajáték, nincs jó klub, külföldi szerződés…

 Kerülő úton mentem haza, nem akartam, hogy meglásson. Már csak ez hiányzott. Felségem várt  otthon, és érdeklődött, hogy jó volt–e a meccs? Nem, feleltem fáradtan, szar volt. Aztán közöny lett úrrá rajtam.

 Simont májusban kapták el. Szlovákiában rejtőzött el egy eldugott erdei turistaházban. Elfogásakor kövéren, betegen, és halálra rémülten fogadta a nyomozókat. Annyit mondott nekik: Hál’ istennek, hogy itt vannak! Lesittelték csalás miatt, ha jól tudom, de nem lennék meglepve, ha lett volna még a rovásán. A csapatnál házon belül elintézték a dolgot. Senki észre sem vette. Edzőváltás történt. A bajnokság hátralevő részében elkezdtek játszani, a kiesést azonban nem sikerült elkerülni. Jövő idényre sokan kikerültek a csapatból, elsősorban azok a játékosok, akikről tudták, hogy benne voltak a csalásban. Menyétet is kirúgták. Ő lett „Monostor szégyene”. Piálni, drogozni kezdett, pár fős junkie társaságával járta az üres telkeket. Ami engem illet nyáron gátlástalanul seggére vertem a pénznek. Elvégre nem tettem semmi rosszat, csak sápoltam a mézesbödönt, ahogy sokan mások. Egyedül a Fazekas gyerek keserves bőgése szomorít el néha.

 Csapatunk azóta sem került feljebb, sőt évről évre csúszik lefelé. Most talán a megyei osztályok egyikén tart. Egyvalami nem változott: még mindig a Pillangó a törzshelyük.

 

Rossz vicc ez a hely, én mondom!

Klung-klung, hallani távol egy zárat, és reccs a tetőn. Sok a flepnis errefelé, akik nem tudnak a koponyájukon heverni, ha értik mire gondolok. Nem jó hely ez a hozzám hasonló átlagos pofának, aki szeretne itt nyugodtan éldegélni. Valami holdkóros, hiperaktív, bolond, ha csattog, az aztán hűha!

De ezeknek nem lehet ám beszélni, hogy hagyják abba! Régen elbántak velem, sok-sok évaddal ezelőtt, szőrtelen koponyám még őrzi a varratokat és vágásokat a szemem alatt és a szám körül. Mostanság félnek tőlem. Nem, nem is igazán tőlem, inkább az apródjaimtól. Tőlük aztán lehet félni, még én is összecsinálom magam, ha meglátom ezt a két gazfickót.

 Klung-klung! Ami sok az mégiscsak sok! Ezek miatt a holdkórosok miatt nem tudok nyilatkozni apródjaimtól. Mit kergetőznek már megint? Tegnap egy szakáll állított meg az ócska utcán. Azt mondta van egy kis űrutazása. Elküldtem a búsba! Nem mondom, jó hecc, ha egy kicsit felpörgetem magam, vagy föltornázom a muszklimat néhány tablettával, de ez a szakáll nagyon gyanúsan forgatta a szemét. Néhány számmal ezelőtt hoztak valami  löttyöt egy ócska limlom-raktárból, ám annak semmi hatása nem volt. Ellenben a Gambol, az aztán tényleg bemászik az ember koponyájába egy jó űrutazás erejéig. A jó minőségűt pedig nem lehet ám minden jöttment szakálltól beszerezni.

 Nincs mit tenni ebben a negyedben, de nekem elhihetik, nem jobb az ‘akárhányadik’ utcában sem. Innen toronyházak és utcák grafikái látszanak, meg mindenféle törmelék. Általában szürke és mocskos fellegek, de az évad vége felé tüzet kell gyújtani, hogy lássunk a sötétben. De most sincs sötét, ami jó, csak egy kis szél süvít néha. Védett helyen kell tanyázni ilyenkor a hordalék miatt, és bár mindenki berreg és vakmerő a Gambol-tól, azért igazán meg lehet szédülni ettől a széltől. Amikor semmi szél nincs, akkor lehet mászkálni. Fekete–fehér planéta ez. A tornyok felhőkbe burkolódznak. Mi pedig lógatjuk karunkat, lábunkat, ki-ki a csápját. Kinek, hogyan mutat a fizimiskája. Vannak egészen csinos kis pofák, de vannak undorítóak is. Van itt egy nagy bumfordi pofa, akit Óriásnak becéznek, mert háromszor akkora, mint én, a koponyája alatt azonban semmi nincsen. De nem szokásom karikírozni őt ezzel, mert tudom, hogy egy panel alatt összelapátolna azokkal a nagy tepsi kezeivel. Persze nem értem ezt a névválasztást sem. Engem Gravitációnak hívnak a nehézkes járásom miatt. Eleinte nem tudtam miért, aztán később rájöttem, miután utánajártam az ide vonatkozó maszlagnak: a Gravitáció kifejezést elődeink a föld tömegközéppontja felé húzó erőre használták. Legalábbis ezt állítja a blabla. De ez akkor is marhaság! Sokkal jobban illene rám a Röntgenszemű. Mert időnként olyan a látásom, mint azoknak a gépeknek, amelyekkel sok-sok évaddal ezelőtt a tárgyak belsejét vizsgálták. Ez így igaz!

 De vissza apródjaimhoz. Egyszer egy igazán belevaló amazonnal voltam, tényleg. Hú, ha visszapörgetem koponyámban, mentem elfog az adrenalin. Annak a performance-nak aztán minden egyes panelje élvezet volt. És akkor jött a rémálom! A csattanó kellős közepén, váratlanul megpillantottam az amazon belsejét – mert a performance közben valami titokzatos módon röntgenlátásom lett, mindig ez van, ha felkap az adrenalin – és a csontjai félelmetes krikszkrakszok voltak, mint egy alakváltónak. ÁÁÁÁÁ! Ordítottam, de nem sokat tehettem. A bajt csak tetézte, hogy nálam maradt egy évadot. Néha megmutogatta undorító hártyás valóját, én pedig megfizettem érte a két falánk apróddal. Mert lelépett a bestia, a két szörnyszülöttjét viszont nálam felejtette. 

 Szóval nem értem ezt a névválasztás dolgot. Errefelé mindenki be van zsongva a Gambol–tól és képregényektől, a performance-okról nem is beszélve. Lehet, hogy én átlagos képességeim miatt nem vagyok oda értük, nálam a szerényebb kosztümösök inkább játszanak. Fizi-maskarám is visszafogott hosszú sötét kabát a kosztümöm, és sötét gatya. A képregény olyan felkapott, mint a por. Ha aszály van, megy a gyilok érte. Akkor aztán klung-klung zavarják a csendet. Tegnap megjelent nálam egy ramaty pofa, teljesen bekábulva. Képregényt akart. Csak egy oldalt adjál, hallod, könyörgött, ahogy ezek a ramaty pofák könyörögni szoktak. Megijedtem, mert a szeme vörösen agonizált, de aztán segítségemre jöttek az apródok. Falánk bestiák, én mondom, de jó házőrzők. Elkergették a szarházit!

Rossz vicc! Mindenki a kosztümös pancserekért rajong, az összes pofa vasember akar lenni. Szerintem a képregények hazudnak. Ezek a pancserek makulátlan toronyházak között repkednek, grafikájuk elég kidolgozott. Némelyikük elég gyenge, akad azonban, aki repülni is tud és verekedni egyszerre. A valóságban ez sajnos nem így van. Mindenestre jobb a csihi-puhi, mint a maszlag. Az üres sóder, hogy kit érdemes gyilokkal büntetni és kit nem. Meg az önbíráskodás–agymenés. Meg, hogy jön a gonosz, hiába teszünk ellene bármit. Ki ez a gonosz pofa? Mit akar?

A legjobbak mégis a világvége utáni víziók. Nem gagyik, mint azok a másik – pofozkodás a levegőben és utána performance a kisasszonnyal – sztorik. Ezek sokkal élethűbbek. Mégis hiába jó a grafika a mai dolgokról meg minden, a szent meg ördög-kérdés itt is előkerül. Hát had sztorizzak erről a szent meg ördög dologról:

 Volt két jómadár, elég erős pofák, ahhoz, hogy jó nagydarab tömböket döntsenek romba. Na, mármost, ezek a pofák összekaptak valami piti kis ügyleten. Talán képregény állt a dolog mögött vagy por – ez a kettő lehetséges – de más frekvenciák mást állítanak. Tulajdonképpen annyira erősek voltak, hogy nem bírtak egymással. Koponyájuk megtelt mindenféle ostoba kosztümös maszlaggal aztán Blam-blam! – ment a gyilok.

 Egyikük, a Vigyori kapucnis kabátot viselt, meg terepszínű gatyát. A fizimiskája, mintha páncélból lett volna, meg sem kottyant neki az ütleg. A másik, Izomagy vörös és fehér sávos, meg kék alapon fehér csillagos tógát hordott. Ennek a muszklija nagyon rendben volt, nála erősebb pofát még életemben nem láttam.

 Bezárni képtelenség lett volna őket. Ilyen esetben nem sokat lehet tenni. Vannak módszerek, fogások, a gyilok megfelelő, ha éppen valami kevésbé erős szinten állnak, de nem ezeknél! Nem lehetett lecsillapítani egyiket sem.

 A Maffiánál rendesen törték is a koponyájukat emiatt, nem tetszett nekik a két jómadár. A Maffia vezetője, a Mester pofa szétküldte a smasszereit az összes negyedbe, hogy kikiáltsák a köznépi prédikációt. Jóról és rosszról, mint a képregényekben.  Smasszerei nagy dögök persze, kockafejűek, hosszú kabátban és kalapban, némelyik még az Óriásnál is nagyobb darab. Szóval jöttek ezek a smasszerek. Máskor hullarablók, jönnek a cuccra meg a képregényre, ők ezt adózásnak hívják. Szerintem egyszerű kizsákmányolás az egész. Összeverbuváltak egy kis csoportot a negyedből, úgy két tucat senkiházit és engem, hogy elvigyenek nagyokos nagyfőnökük, a Mester elé.

 A szél felerősödött, le kellett mennünk az undergroundba. Fáklyát gyújtottunk, a sameszek mentek előre. Előrelátóak voltak elődeink ezekkel a földbe fúrt lyukakkal. Jó szolgálatot tesznek szélviharban, ha el akarunk jutni A-ból B-be. Ennek azonban ára van: mindenféle alsóbbrendű lények élnek odalent, akik nem nézik jó szemmel, hogy a területükre lépünk. Kicsit megverekedtünk velük. Ez a csőcselék nem egy nagy bagázs, csak élesek a karmaik és hegyesek a fogaik. Mondom, nem kell pánikba esni, mert a sameszek egy panel alatt szétkapják őket. Régi renegátok ezek a gyilokban, odafelé csak két embert vesztettünk, ez egész jó arány.

 A Mester HOTEL feliratú toronyház lyukas falából beszélt. Negyven–ötven jómadár lehetett a toronyház előtti platformon, köztük én is. Tele a tömeg flepnisekkel. Van egy–két különleges amazon is, de ki tudja melyikük alakváltó. Egy ragacsos csáp a vállamat nyalogatta a beszéd alatt.

 – ÁJJ! Micsoda undorító alak…! – megmagyarázhatatlan fizimiska állt mögöttem. Vigyorgott a kerek nyílásával, miközben a nyílás körüli csápokkal legyezett. Olyan az állaga, mint a zselé, át lehetett látni rajta. Nem kértem ebből, inkább odébbálltam. Nem szereti senki ezeket a különcöket, mérgezőek és rondák. Egy ilyen kissebségivel nem szívesen húznék ujjat.

 A Mester trónja Oldsmobil–ból volt, nagy kerekekkel és csillogó, görbe fizi–maskarával. A nagyokos nagyfőnök fekete –fehér államügyésznek volt öltözve, mint a képregénybeli pofák, a képesség nélküliek, akik a kosztümösöket sározzák az önbíráskodás maszlaggal. Feje, akárcsak a smasszereké, szinte teljesen szögletes volt és akárcsak a sameszeknek neki sincs haja. Csakhogy ő nem leplezi kalappal. Hatalmas ajkai voltak, amit mintha egyfolytában vörössel kenegetne. Az oldsmobilt körülállták a Mester cserkészei: agytrösztök, kevés muszklival (röntgenszem nélkül is látni lehet koponyájuk belsejét) és agyatlan sameszei. Rossz vicc!

 Az agytrösztök egy évadban többször is kijárnak a nagy vízhez és lemérik. Azt kampányolják, hogy évadról– évadra emelkedik. Ennél tartalmasabbal is lefoglalhatnák koponyájukat. Talán túl sok volt a Gambol injekcióból! De ezt nálam jobban tudják, hiszen a belövős változatot ők terjesztik. Évadonként két tucat Gambol ingyen, a többihez úgy jutunk hozzá, ahogy tudunk. Én mondom, ha már rászoktattak a szerre, legalább terítsék nagyobb adagokban. Aztán ha üres a fémszekrény, lehet csencselni a guberátorokkal. A bolt persze nagyon rosszul áll a mi részünkről. A guberátor sok limlomot kér, meg képregényt a Gambolért. Ráadásul ez is rossz minőségű, sárga Gambol-por, nem az a csúcsszuper piros injekció, amit az agytrösztök terítenek. De mit lehet tenni? Lefogadom, hogy ezeknek az agytrösztöknek is ettől lett ilyen nagy a koponyájuk és ettől olyan ostobák, hogy lemérjék a vízállást. Ó! Ennyi Gamboltól nekem is szétfröcskölne a tudatom meg minden.

 Rossz vicc! Szóval ott álltak a Mester pofa körül ezek a mindenféle talpnyalók, adták neki a jobbnál jobb tippeket. A Mester elégedetlen volt az önbíráskodók miatt, de a koponyája akkorra már olyan vörössé vált, mint az égbolt az évad egy bizonyos szakában. Rengeteg blabla kijött belőle:

 – Meg kell állítani ezeket a fékeveszett őrülteket, mielőtt lerombolják a planétámat!

 – Ezért hívtál ide? – kérdezte valaki a hátam mögül. Megfordultam, hogy lássam, ki dumál bele a blablába. Egészen átlagos pofa volt a beledumáló, nem olyan otromba, mint az a moszat néhány oldallal korábban. Ennek rendes a muszklija és koponyája, meg a kosztümje is rendben. Csak kicsit sokat tömött magába, ez látszott a szemén és az orrán is: mindkettőből ömlött a vér. A nagyokos teljesen maga alatt volt:

 – Ki volt az, kicsoda? Ragadjátok ki a tömegből!

 Ráment három smasszer és Blam-blam! Crash! Neki egy üvegfalnak.

 – Látjátok – folytatta a nagyokos –, így jár, aki nem tisztel bennünket. Aki nem adózik porral és képregénnyel a Maffiának. Mert a Maffia örök, a Maffia az egyetlen… – itt mi is bekapcsolódunk, az egész platform egyszerre skandálta az unalmas beszédet.

 – A Mester pedig a következő szavakat intézi hozzátok, drága híveim – így pergette tovább az üres dumát – LE AZ ÖNBÍRÁSKODÓKKAL!

 Rossz vicc! Jön a regulás beszéd, hogy a két önbíráskodó ne legyen követendő példa, és a vetítés, hogy hamarosan kézre kerítik őket.

 

Visszafelé nem az undergroundot választottam, egyedül abban a földalatti világban védtelen vagyok. A szél viszont elcsendesült így lehetett a szabadon mászkálni. Összefutottam valami csodabogárral. Nagy olajos ponyvában volt és segédszemeket használt. Meglátott engem. Segédszemeit homlokára igazgatta, egy bőrszíj fogta oda koponyájához. Mosolygott, ő is amolyan szakáll volt. Meginterjúvoltam, ugyan talált e valamit abban a számban?

 – Á! Erre ő, semmit. Pedig az egész számot végigturkáltam.

 Aztán megkérdezte milyen volt a mesteri duma.

– Fütyfürütty – mondtam, aztán – Figyelj, nincs valamid? Akármi jó: képregény, szérum vagy por, mert kitikkadok.

– Aszály van – jelentette – nincs semmi. Se szer, se grafika.

 Régebben én is guberáltam. Egyszer találtam egy hosszú és unalmas hasábot, olyat, mint egy képregény csak keményebb a külseje és több száraz lap volt benne. De azok aztán komolyan száraz lapok voltak, semmi grafika, csak tömény maszlag. Nem is igazán érettem mit hordtak benne össze. Valami szuperhősről szólt, aki átváltozatott dolgokat, de egy banda mogorva pofának ez nem tetszett és emiatt kinyírták a nyavalyások. Nem volt életszerű; nem szállt szembe a nyavalyásokkal, pedig irgalmatlan ereje volt. Lebegett a víz felett, meg ilyenek, és miután kinyírták föléledt és felrepült az égbe. Szóval rendkívüli ereje volt. Odaadtam annak a két porontynak, mondanom sem kell, egy panel alatt szétszerelték. Alig tudok már mit kezdeni ezzel a két apróddal; mennél fejlettebbek, annál több kaja kell nekik. Legjobban az égőket és üvegcserepeket eszik, egy ideje pedig a falat bontják. Most, hogy fejlettebbek, egy szám alatt megesznek egy utcahossznyi üveget, és megisznak három hordó kőolajat. Jaj! Miért is kellett annak az amazonnak nálam felejteni őket, egyfolytában bajba sodornak.

 Az előző számban történt; megjelenek az ajtóban és látom, hogy az egyik szomszédos pofán marakodnak. Az meg csak üvöltözik:

 – Segítség! Segítség!

 Erre én:

 – Nehogy beszippantsátok nekem! Hogy számolok el a Maffiával? Ezek mindenkit nyilvántartanak!

 Ismertem egy belevaló pofát – belevaló, csinos kis fizimiskával, csak egy kicsit gyenge – aki tartozott nekik, nem is kevéssel. Valami sötét ügylete volt a Maffiával, ahogy lenni szokott: összekülönbözés az adón. Rossz vicc ez az adórendszer! De mindegy, ez ellen nincs menekvés. Nekik smasszerjaik vannak, az itteni tagoknak, ebben a tömbben jóformán semmijük. Van egy koponyájuk az sem túl nagy és van egy odú, ahová visszavonulhatnak. Ezen kívül semmi. Ez a Maffia terepe, azt csinál, amit akar. Az előző negyedben legalább voltak keménypofák, nem lángeszűek, de kemények. Egy–kétszer komoly balhékba keveredtek a Maffiával. Volt, hogy számokra eltűntek, elrejtőztek a föld alatt. Arrafelé razzia is több volt. Azt hiszem végül ezért léptem le onnét. Sok volt!

 De vissza a pofához, aki tartozott a Mesternek. Kétségbeesésében többször megkeresett.

 – De hát, ha adok neked – próbáltam beleverni csökönyös koponyájába –, akkor nekem mi marad? Hogyan fogom megvédeni magam?

 – Ott vannak az apródjaid – feleli ő –, ők majd megvédenek, de nekem nincs senkim. 

 – Persze – mondom én – Na, tünés innen!

 A nagymenők már úton voltak, itt már jóformán semmit sem lehetett tenni. Aztán hívtak a tömbből:

 –  Ezt látnod kell!

 A pofa kétségbeesésében felmászott az egyik toronyház tetejére. Komolyan! Egészen magasra felmászott. Már nem is láttam, mert elveszett a felhők között. Azt tervezte, hogy leugrik és szétkeni magát.

 Aztán már látom is tehetetlenül zuhanni a pofát.

 – Na! – legyintek – Ennek vége, ez szétfröcsköli a koponyáját a platformon.

 Ő meg csak zuhant, zuhant, mint egy kő, aztán becsapódott!

 Illetve becsapódás volt, csak fröcskölés nem. A pofa ugyanis leérkezve visszapattant a platformról. Ott pattogott az utcán: bang–bang–bang! Valami nagyon rugalmas fizimiskája volt a pofának, mint a gumi.

  Aztán nem láttuk többé.

 A gyűlésről hazaérve szép nyugodtan találtam a két apródot. A sarokban aludtak, összegörnyedve. A szoba közepén hosszú cső áll. A csőnek egyik oldala hegyes, mint a képregényekben. Rakétának hívják a vackot, és rendszerint addig szokták reptetni, míg nagy BUMMAL! fel nem robban.

 A falon, amit még nem bontott ki a két apród, kidolgozott grafikák a nagy vízről, meg lebegő járgányokról – hosszú évadnyi guberálás eredményei. Egyiknek sem tudom a miértjét, de jól néznek ki. Van, hogy csak ülök szemben ezekkel a dolgokkal, és hosszú-hosszú oldalakon át nézem őket.

 Megérkezésemkor is valami ilyesmi történt. Hű, ilyenkor esik jól a por! Kinyitom a fémszekrényt, leveszem a tasakot a fémrácsról. Nem sok maradt és az sem valami jó cucc. Mindegy. Belekeverek az apródok moslékjába is egy keveset, akik közben felfigyeltek a fémszekrény nyikorgására. Egy kicsivel később üvegcserepek surrognak, és én is fölszippantom a magam adagját. Beszippantok mindent: a tömböt, a planétát, az egész mindenséget. Szétszóródom a tömbben és összeállok és szólok a többieknek is; gyerünk utazni! Aztán valami pofák vesznek körül, együtt jönnek velem. Utazunk. Nem fénylik semmi, mégis látunk, formák és geometriák törnek szét és olvadtak össze. Furcsa múltbéli grafikák letűnt évadokból, mintha egy ismeretlen planétára érkeztünk volna. Fénytelen üvegablakok hirdetnek édes életet és szeretetet. Valamit, ami itt ezen a helyen már hosszú évadokkal ezelőtt leáldozott. Love, Love, Love – kopott rózsaszín keret egy meztelen amazon fölött és lámpa, mintha a performance csattanóján hirtelen nagy BUMM!–nak adta volna meg magát az a sok különös pofa, akik előttünk éltek és szellőztették mocskukat a világra. És akkor mindig arra gondolok, abban a panelben sikerül elrugaszkodnom a földtől és a gravitáció többé nem fog vissza. Lebegek, igen, valósággal lebegek, mint az a hosszú, hegyes cső a képregények grafikáin. Rakéta vagyok. Hehe! Mámorító érzés, és még sokáig eltart a Gambol hatása. Aztán vissza a valóságba. Nem tudom, hogyan keveredek vissza apródjaim körébe, de fizimiskájuk látványa újfent kiábrándító. 

 

A következő számban bennfentesek jöttek:

 – Az a két őrült a várost aprítja – mondják.

 Huhú! Erre minden pofa kíváncsi. Szanaszét futkostunk a hírre. Viszonylag könnyű szám volt, semmi szél. Csak a szemünket bántotta, hogy kivilágosodott kissé. Összeverődött a banda. Ha duma van, bezzeg senki nem dugja ki a koponyáját, de ha balhé, százan is mennek és nyomják a hajrát.

 Az a két kosztümös ott bunyózott az utca kellő közepén.

 Vigyori ütlegelt, de aztán Izomagy is odacsapott egyet – BAMM! – mindenki behúzta a nyakát, mintha a saját koponyájára mérték volna. Röhögve szállt Vigyori keresztül az utcán. Ha az a bolond nem lett volna páncélból, koponyája Izomagy egyetlen ütésétől porrá törik. A következő panelen ez a vigyorgó őrült megragadott egy nagy vascsövet. Blam–blam! Folytatódott a csihi–puhi. Erre Izomagy egy roncs járgányt emelt a feje fölé, rádobta Vigyorira. Őt persze képtelenség lett volna lemorzsolni. Hehe – nevetett fel a járgány roncsai alól. Rossz vicc! Az egyik túl erős, a másik sebezhetetlen. Micsoda kelepce! Az oldal végén aztán valahogy szétszéledtek és velük együtt mi is szétszóródtunk.

 Ahogy mondtam a show nem kevesebb, egy évadon keresztül tartott. Még a toronyházak képét is átfazonírozták. Mester pofának érthetően nem tetszett a móka:

 – Még, hogy az én planétámon! – hallgathattuk az ostoba sódert. Úgy tűnt ez a sóder az évad végéig csak sóder marad, de aztán minden komolyra fordult.

 Smasszerei egy számban elkapták a Vigyorit! Odakergették az Oldsmobil mellé, megkötözve. Nem nevetett, be volt szarva. Micsoda móka! Szóval, a Mester miután kiugrándozta magát örömében, elkezdte a maszlagot:

 – Mélységesen fel vagyok háborodva az utóbb tapasztalt engedetlenségi hullám miatt – bla–bla… Ugorjunk egy oldalt! Tervei szerint berakják a Vigyorit valami berregő gépbe, ami odacsalogatja az Izomagyút. A képlet a következő: a Vigyori a csali, az Izomagy az áldozat, a gép pedig a megoldás.

 Hosszú oldalakig kellett várni, hogy lássuk a gépet működés közben, ezalatt felnyomtunk egy rövid adagot. Panelnyi gyorsasággal szökött fel agyunkba a Gambol. Néztük a gépet, miközben a smasszerek betolták a platform közepére. Mint az a hosszúkás Rakéta nevű cső a lakásomon, csak ez legalább ötvenszer akkora volt. Miután az agytrösztök előkészítették, a smasszerek beletették a Vigyorit egy oldalsó ajtón. Na, mi lesz! Feszült várakozás a toronyház előtt.

 Egy-két oldal toporzékolás; aztán, ahogy vártuk, megjelent Izomagy, Vigyori szagát követte. Nem semmi volt a belépője, áttört egy falat. Szállt a törmelék, mint a srapnel mindenfele. Egyszerre az egész platform futásnak eredt, hogy mentse a fizimiskáját az átfazonírozástól. Még az agytrösztök is menekültek, csak a smasszerek maradtak ott a Mester bandájából és állták a pofonokat. Crash! Boom! Ment az ütleg. Mindenki fedezéket keresett. Egy nagyokos szétfröcskölő koponyája a vállamon ért. Megbotlottam ijedtemben, és kisebb halom roncs közé száguldottam. Ott ragadtam a bunyó végéig. Belekerült egy panelbe, mire összeszednem magam. Körbenéztem. Jócskán felhergelték Izomagyút. A platformon már csak bunyósok voltak, a sameszek statisztáltak a pofonokhoz. Nem mondom azért élvezték is kicsit. Talán mindegyik azt forgatta koponyájában, hogy majd ő jól megütlegeli. Elvetélt okoskodás volt. Egy–kettő akkorát kapott, hogy nekirepült a gépnek. A gép fizi-maskarájának azonban ez meg sem kottyant. Erős gép volt! Az egyik pofa a HOTEL lyukas falán becsapódott az Oldsmobile mellé. Mester pofa ettől nagyon bepörgött, gőzölgött a koponyája. Megragadta a smasszert és visszadobta a platformra.

 – Küzdj tovább, te nyavalyás!

 Izomagy elérte a gépet és bemászott. Crash! Crash! Bang! Bang! – hallatszott a gép belsejéből. Ezek a pofonok már Vigyorinak szóltak.

 – Gyorsan, gyorsan! – mondta Mester – Zárják rájuk.

 Három agytröszt mászott elő fedezéke mögül, sietve a géphez rohantak, aztán… Klang! A lezárt ajtó apró üvege mögött két meglepett pofa. Jól behúzták őket a csőbe. Most a nagyokos agytrösztök a gép talpazata körül matattak. Karokat rángattak és gombokat nyomogattak, aztán futásnak eredtek. A következő panelen hatalmas füst a platformon, a cső mozgásba lendült, elindult fölfelé. Még egy panel és – vooossshhh! – már mindketten az égben voltak gépestül. Eltűntek a szürke felhőréteg mögött, a toronyházakon túl. Nem tudom meddig mentek és pofozták egymást, de valami fekete és üres helyről csámcsogtak a nagyokosok.

 A sztori után egyre többen váltak megveszekedett ámokfutókká, gyengült a Maffia hálója is, Mester szigorított intézkedésein. Csak ebben az évadban három ilyen hegyes Rakéta járgány indult az égbe. Persze már a szuperpofák is dörzsöltebbek. Plakát hirdeti: Le az ön–bírósággal, egyedül a Mester ítélkezhet! Növelték a Gambol és képregény adóját is, nem csoda, hogy mindenki bedurrant.

 Újabb szám vége ezen a helyen! Nem a legjobb, de meg lehet szokni, még a zsongást is. A holdkórosokat, akik nem bírnak a seggükön maradni. Klung–klung! Ennél rosszabb úgysem lehet. Pihentetnem kellene a koponyám. A fémszekrényben még néhány számra elegendő Gambol van. Az apródok alszanak, ha kinyitom a fémszekrényt, biztosan fölébrednek és akkor muszáj megetetnem őket. Már egészen hatalmasak. Koponyámban terv körvonalazódott: egyik éjjel kiosonok, elmászkálok ebből a tömbből egy másik negyedbe, minek hatására az apródok elszabadulnának. A Maffia szaglászna utánam.  Elfognának. Engem is kilőnének az égbe – mint ámokfutót – a feketeségbe, az ürességbe. Azt csámcsogják, hogy ott nincs gravitáció. Ó, ott aztán lebeghetnék kedvemre, nem kötne semmi ehhez az átkozott planétához. Olyan lenne, mint egy végtelen utazás a Gambollal, távoli világok felé. Milyen jó is lenne! Klung-klung, most már esélyem sincs, hogy a koponyám kitisztuljon a következő számra. Újabb jelentés az agytrösztöktől: a nagy víz ismét emelkedett. Néha töröm a koponyám emiatt, de aztán mindig ide jutok: rossz vicc az egész! 

– Ébresztő! – figyelmeztette magát az álom és ébrenlét határán. Kinyitotta szemét, sűrűn pislogva meredt a semmibe. Vörös, digitális számjegyek lobogtak a sötétben: 4:40.

  Felkattintotta a villanyt az éjjeliszekrényen. Gyenge fény töltötte be a hálószobát, az árnyékok az ágy alá és a takaró redői közé menekültek.

– Csúnyán elaludtam, kurvára csúnyán – morogta artikulálatlanul, mire a mellette heverő női test megmozdult.

 – Hmm…?

  A nő nem ébredt fel, csak alig láthatóan megremegett, mint a sima víztükör a rá hulló falevéltől. Megpuszilta a nő vállát és felült. Miért nem jelzett ez a vacak? Fölemelte az órát, a számlapon újabb vörös perc kattant, mintha az idő gúnyosan kacsintott volna: megszívtad haver: 4:48 van! Halványan földerengett előtte, hogy valaki hívta álmában, csak nem ébredt fel. Kerek egy órával korábbra állította az ébresztőt, hogy mielőtt elmegy dolgozni legyen ideje írni. De nem ébredt fel és most várja őt az üzem és a gépek, esélye sincs arra, hogy írjon.

  Tímár Kálmán szépen gondozott kis házban élt Nórival Monsotoron. Kálmán gépkezelő volt egy közeli üzemben, amely vegyszereket meg tisztálkodási szereket gyártott. Gépzúgásba belefásult agya és a gépek kibelezésébe belefáradt kezei újabban regényen dolgoztak. Tímár Kálmán amikor tehette bevette magát az egykori vendégszobába, mely újabban dolgozószobaként működött, és írta fantasztikus regényét, a polcon katonás sorban álló Kozmosz kiadványok alatt. A regényírás első hónapja gördülékenyen ment, Kálmán étvágya is nagy volt, írt lendületből hetven oldalt. A második hónapban, miután újraolvasta az addig írtakat, már nehezen jutott egyről a kettőre. Az egész görcsössé vált. Többet javítgatta az első hetven oldalt, mintsem hogy újabb fejezeteket írt volna. Kálmán addigi napi adagját két-három napos kihagyások váltották fel, aztán a szünet négy napos lett, öt, hat, egy hét is eltelt már sorok nélkül. Nóri a helyzet enyhítésére, sorban elkészítette férje kedvenc ételeit, mert olyanok is elhangzottak a férfi szájából, hogy a munka az oka az egésznek, és ki fog lépni, mert utálja, hogy semmire nem jut ideje. Végül elhatározta: csupán rendszeressé kell tennie az írást. Eddig este írt, és ettől a napja nehezebben indult, de úgy döntött, mostantól korábban fekszik, és egy órával korábban kel, hogy írni tudjon. Ezt a remek tervet meg is osztotta Nórival. Az asszony nem szólt semmit, csak bólogatott, úgy kalkulált, még fél év, elvonul a tél, nem lesz bezárva a férfi és újra normális hobbi után néz. Horgászni fog meg ilyesmi. Kálmán három nap után rájött, hogy képtelen ilyen korán fölkelni, pedig most sokat tépelődött magában, új jeleneteket fabrikált a sötétben, mialatt Nóri átadta magát az álomnak.

  Gőzölögve lépett ki a zuhanyzóból. A közlekedő folyosón ránézett az állóórára. Idegen vendég volt ez a monstrum az IKEÁs bútorok között, de rézingája hűségesen kalimpált évtizedek óta. A két mutató fáradhatatlan üldözte egymást: 5:07, súgta az óra kissé siettetve.

 Kálmán felöltözött, kávét ivott. Úgy kalkulált, hogy reggelizni már csak a munkahelyén fog és kocsival megy, hogy legyen rá ideje. Maga előtt látta az üzemi étkezdét, a kopott, piros linóleum padlót, a kávéfoltos, morzsás nagy fehér asztalt, a kollégákat, akik az asztal körül ülnek és hangosan reggeliznek. Béla bá’ az öreg gépkezelő ott fog állni a radiátor mellett egy bögre teával, és okoskodik. Ő bemegy, a többiek üdvözlik. Kulcs a kávéautomatához, a gép zúgni kezd, egy vicc elhangzik a háta mögött, természetesen Béla bá’ szájából. Az öreg mintha folyton az ember mögött állna, és  viccet akarna mondani.

  A konyha falán világoskék keretű műanyag falióra figyelmeztetett: 5:15. Kálmán úgy érezte a vére gyorsabban jár, a sejtjei felélénkülnek, de nem a kávé vagy a zuhany miatt. Ez valami szorongásféle érzés, mintha valaki folyton a nyomában lenne. Az öreg gépkezelő szavai jutottak eszébe: „Fiam, hülye hazárdjáték ez a gépekkel. Egyszer minden gépészt megharapják egy kicsit.” Béla bát három éve „harapta meg” az egyik gép, azóta csak a rutint lihegi Kálmán hátába, mintha viccet mondana.

 Kálmán az ablak mellett állt és kibámult a sötétbe. Kint koromsötét volt. Homályos arcképe vissza bámult   az ablakból. Arcképe kávét kortyolgatott és fölnézett a válla mellett álló faliórára. 5:18. Beindítom az autót, gondolta, aztán újra eszébe villant a regény.

  Ha volna egy kis idő, ha nem aludnék el folyton. Odabent persze nem tudják, min dolgozok, leesne az álluk ha tudnák. A lányoknak biztosan. Némi elégedettség töltötte el lelkét. Aztán az öreg gépkezelőre gondolt. A hírre meg se mozdulna, angyali mosollyal venné tudomásul Kálmán rejtett tevékenységét. Azt mondaná: „És mi van a medencével, amit a múlt nyáron kezdtél el? És mi van a halastóval, amit az azelőtti nyáron? Regényt írsz? Megáll az ész!”

  Beindítom az autót, határozta el magát Kálmán, de valahogy nem akaródzott továbblépni az elhatározáson. Az előszobából halkan kihallatszó ingajárás sürgető volt. Francba, ha lenne egy órám, gondolta, most képes lennék egyszerre megírni az egészet… ha lennének a hétköznapoknak mindenféle rejtett csodái… egy kis haladék, csak erre a reggelre, onnantól kezdve az üzlet beindulna és jönnének a gondolatok.

  A kék műanyagkeretes falióra a válla felett szigorú volt: 5:25, nincs apelláta! Be kell indítani a kocsit, reggelit csomagolni. Nem baj, vigasztalta magát Kálmán, ha hazaérek. Hulla leszek, nem érdekel, de leülök és írni fogok. Végül is ez a titka az egésznek, csak segg kell hozzá.

  Öt percen belül kész volt mindennel. Kint duruzsolt a kocsi motorja, Kálmán pedig visszament a házba, hogy magához vegye a becsomagolt szendvicseket és a piros szerszámos ládáját. Véletlenül benyitott a dolgozószobába.

 – Milyen hülye vagyok – dünnyögte szórakozottan, és megállt az ajtóban.

  A számítógép és a monitor árnyképei hívogatták. A számítógépnek a merevlemezén volt a fájl, amely, akár a kútba vetett kő, hirtelen feszült várakozásra késztette. Agyának egyik része hallgatta a másodperceket, a másik töprengve fülelte a várható csobbanást. Eltelt néhány másodperc, a kút mély volt. Aztán szívében parányi visszhangot vert az alkotás iránti vágy. Határozott: leül és ír tíz percet. A számítógép süvöltve és villogva indult el, leült a gép elé. Csak tíz perc, nyugtatta magát, figyelni fogok. Hatkor műszakkezdés, ötvenre odaérek, és még mindig jó vagyok. Legfeljebb nem reggelizek, de ezt most muszáj megírnom, mert marhára bennem van.

 Megnyitotta a fájlt. Hosszú szöveg jelent meg előtte: betűk, szavak, bekezdések csapongó mintázata. Normál esetben tíz-tizenöt perc is eltelik, mire maga előtt látja azt a másik világot, most be kellett érnie fél perccel. Átgondolta a cselekményt. Itt-ott beleolvasott az előzményekbe, 5:27 volt…

   A történet szerint egyetlen város maradt a földön, miután a tengerszint olyan magasra hágott, hogy nem maradt egy talpalatnyi szárazföld sem a bolygón. Ebben a kontinens méretű városban, maroknyi tudós  legfontosabb feladatának érzi kideríteni az idő mibenlétét. A tudósok és mérnökök öregek és kissé bogarasok. Két elképzelés létezik. Az egyik szerint az idő végtelen, mint a számegyenes és egyenes vonalú. A másik elképzelés azt vallja, hogy az idő kezdő és végpontja ugyanaz, a keletkezés egyben a vég is, és ciklikusan megismétlődik minden, ugyanolyan módon. Ha tehát valaki leél egy életet, mint gépész, tudós, csavargó, az minden ciklusban ugyanazt az életet fogja élni, akár egy körforgásban. A tudósok közt éles viták vannak a két elmélet helyességéről, miközben fogytán az élettér a Földön, a város lakóit pedig a közelgő világvége foglalkoztatja. A ciklikus elmélet tudósai, akik már-már az okkultizmus felé fordultak, úgy gondolják, hogy az idő zárt volta miatt és számtalan ismétlődése következtében hagyhatott valamiféle lenyomatot ebben a ciklusban is, melyek látomások formájában előhívhatók az emberek tudatából. Ők a világvége kérdést jósokkal és látnokokkal igyekeznek feltárni. A lineáris idő elvét vallók sokkal gyakorlatiasabbak: időgépeket indítanak a jövőbe, hogy fényt derítsenek az emberiséget több ezer éve foglalkoztató kérdésre: milyen lesz a világvége és leginkább, mikor következik be? De az időutazás még csak kísérleti stádiumban van, veszélyes lenne a megmaradt tudósok közül küldeni valakit, ezért önkénteseket keresnek a feladatra. Rengetegen jelentkeznek, hiszen a város elöljárói számos kiváltsággal jutalmazzák a küldetés végrehajtóit. Ennek megfelelően az elvárások is nagyok a jelentkezőkkel szemben. A tesztek és vizsgák egy Jarvis nevű bűnözőnek sikerülnek a legjobban, aki hamis személyazonossággal jelentkezett a válogatásra. Kijátszva a törvényhatóságot és az Időutazó Bizottság tagjait, őt éri a megtiszteltetés, hogy elsőként hajtsa végre a nagy csinnadrattával kísért időugrást. Az ugrás nem a legszerencsésebb, meghibásodik a gépezet és Jarvis egy nyüzsgő metropolis nyomornegyedében találja magát. A nyomornegyed azt a helyet juttatja eszébe, ahol felnőtt. A házak piszkosak és sötétek. A szurokfekete égboltról lopakodó helikopterek fénypászmái kúsznak az utcákra, a hangszórók kijárási tilalmat üvöltenek szerteszét. Jarvis kikászálódik a gépből: 

 – Teremtőm, hová kerültem! – mondja Jarvis a fejét fogva. Úgy érzi, mintha  nekirohant volna egy betontömbnek.

 Kálmán hirtelen felnézett.

 – Bassza meg – mondta – elkéstem!

 Sűrűn pislogott, a szíve hevesen kattogott az előszobai állóóra ritmusára. Időérzéke azt súgta, hogy legalább fél órája ül a számítógép előtt. A monitor sarkában levő apró számjegyek rácáfoltak: 5:30. Eszébe jutott, hogy nem nézte meg mennyi az idő, mielőtt leült a géphez. Hát jó, gondolta, a motor odakint jár. Hét perc, amíg beérek, még három míg becsekkolok, onnantól kezdve jó vagyok. Negyvenig csak befejezem.

  Jarvis tehát elkezdhet menekülni az időközben őt kiszúró helikopterek elől. A hangszórók megállásra szólítják fel, de ő ösztönösen rohan tovább, pedig tudja, nincs sok esélye, mert ha meg is ússza a légi járőröket, földi támogatást küldenek utána. Alighogy a gondolat átfutott az agyán, a távolból robogó motorok zaját hallja. Jarvis befordul jobbra az egyik utcába. A legalattomosabb sikátor, amit momentán keríteni lehet, de megteszi. Neki ez most előny. Ha tényleg olyan a hely, mint ahol felnőttem, okoskodik, van esélyem. Az utca ahová beugrott valóban a város legmocskosabb és legsötétebb patkányjárata. Jarvis azonban elszámította magát: ez nem sikátor, hanem kanális, másfél méterrel az utca szintje alatt. Leérkezve beüti a bokáját és térdre borul a büdös, szemetes vízben.

 Kálmán ismét föleszmélt és az órára nézett: 5:35.

 Gyorsan, gondolta, még befejezem a jelenetet, aztán tényleg elindulok.

 Kálmán fölállítja Jarvist és elindítja, hogy továbbmeneküljön a kanálisban a fürkész reflektorok elől. Az idő sürget: 5:36. A helikopterek nem tudnak lejjebb ereszkedni a szorosan álló házak miatt. Jarvis nem hallja, csak érzi, hogy a feje fölött köröznek és hőlámpával figyelik a környéket. Álomba merülten világító testek és gubbasztva rettegők csillagtérképét láthatja most a pilóta monitorán, egy lihegő hullócsillag után kutatva. Az idő figyelmeztet: 5:38, ideje menni!

 – Mindjárt indulok, csak befejezem – mondta Kálmán fennhangon.

  Hamarosan alacsony merülésű, hangtalan siklókkal fogják üldözni a kanálisban. A siklók gyorsak, hamar beérik. Sajog a bokája, ereje fogytán. Jarvisnak vajmi kevés esélye van a térdig érő vízben. Sürgősen találnia kell egy kis lyukat, ahol legalább elrejtőzhet.

 – Most már befejezem – mondta Kálmán.

  A háta mögött fények cikáznak keresztbe-kasul a szorosan álló házfalakon. Ezek ők! Jarvis gyorsabb tempóra ösztönzi magát. Szíve felgyorsul. Kálmánéval együtt lüktet. Az idő dühöng: 5:39, indulj már! Ekkor valaki erősen megmarkolja a vállát. Vasmarka van. Jarvis megpördül. Rusnya, öreg fazon áll előtte. Arcán széles vigyor.

  Kálmán szintén szélesen mosolygott. Ez az, gondolta elégedetten, ez az! Az órára nézett, minden megdermedt körülötte. Az üldöző helikopterek remegve álltak meg a levegőben. A hangszórók elhallgattak. A siklók a felvert vízzel együtt a pillanatba fagytak. Az előszobai ingaóra koppanása megállt. Kálmán úgy érezte, mintha valaki az ő vállát is megérintette volna és a fülébe lihegve azt mondja:

 – Hát barátocskám te már nem mész sehova. A műszakod nem kezdőik el soha, a te Csipkerózsikád nem kel fel többé. Itt maradsz a jó öreg Jarvis barátoddal a sötétben!

  A hálószoba felől halk neszezés hallatszott. Nóri moccant meg fektében. Hmm…? – hallatszott odaátról. Nem sokkal múlt négy óra negyven. Az idő bezárult Tímár Kálmán körül.