Rossz vicc ez a hely, én mondom!
Klung-klung, hallani távol egy zárat, és reccs a tetőn. Sok a flepnis errefelé, akik nem tudnak a koponyájukon heverni, ha értik mire gondolok. Nem jó hely ez a hozzám hasonló átlagos pofának, aki szeretne itt nyugodtan éldegélni. Valami holdkóros, hiperaktív, bolond, ha csattog, az aztán hűha!
De ezeknek nem lehet ám beszélni, hogy hagyják abba! Régen elbántak velem, sok-sok évaddal ezelőtt, szőrtelen koponyám még őrzi a varratokat és vágásokat a szemem alatt és a szám körül. Mostanság félnek tőlem. Nem, nem is igazán tőlem, inkább az apródjaimtól. Tőlük aztán lehet félni, még én is összecsinálom magam, ha meglátom ezt a két gazfickót.
Klung-klung! Ami sok az mégiscsak sok! Ezek miatt a holdkórosok miatt nem tudok nyilatkozni apródjaimtól. Mit kergetőznek már megint? Tegnap egy szakáll állított meg az ócska utcán. Azt mondta van egy kis űrutazása. Elküldtem a búsba! Nem mondom, jó hecc, ha egy kicsit felpörgetem magam, vagy föltornázom a muszklimat néhány tablettával, de ez a szakáll nagyon gyanúsan forgatta a szemét. Néhány számmal ezelőtt hoztak valami löttyöt egy ócska limlom-raktárból, ám annak semmi hatása nem volt. Ellenben a Gambol, az aztán tényleg bemászik az ember koponyájába egy jó űrutazás erejéig. A jó minőségűt pedig nem lehet ám minden jöttment szakálltól beszerezni.
Nincs mit tenni ebben a negyedben, de nekem elhihetik, nem jobb az ‘akárhányadik’ utcában sem. Innen toronyházak és utcák grafikái látszanak, meg mindenféle törmelék. Általában szürke és mocskos fellegek, de az évad vége felé tüzet kell gyújtani, hogy lássunk a sötétben. De most sincs sötét, ami jó, csak egy kis szél süvít néha. Védett helyen kell tanyázni ilyenkor a hordalék miatt, és bár mindenki berreg és vakmerő a Gambol-tól, azért igazán meg lehet szédülni ettől a széltől. Amikor semmi szél nincs, akkor lehet mászkálni. Fekete–fehér planéta ez. A tornyok felhőkbe burkolódznak. Mi pedig lógatjuk karunkat, lábunkat, ki-ki a csápját. Kinek, hogyan mutat a fizimiskája. Vannak egészen csinos kis pofák, de vannak undorítóak is. Van itt egy nagy bumfordi pofa, akit Óriásnak becéznek, mert háromszor akkora, mint én, a koponyája alatt azonban semmi nincsen. De nem szokásom karikírozni őt ezzel, mert tudom, hogy egy panel alatt összelapátolna azokkal a nagy tepsi kezeivel. Persze nem értem ezt a névválasztást sem. Engem Gravitációnak hívnak a nehézkes járásom miatt. Eleinte nem tudtam miért, aztán később rájöttem, miután utánajártam az ide vonatkozó maszlagnak: a Gravitáció kifejezést elődeink a föld tömegközéppontja felé húzó erőre használták. Legalábbis ezt állítja a blabla. De ez akkor is marhaság! Sokkal jobban illene rám a Röntgenszemű. Mert időnként olyan a látásom, mint azoknak a gépeknek, amelyekkel sok-sok évaddal ezelőtt a tárgyak belsejét vizsgálták. Ez így igaz!
De vissza apródjaimhoz. Egyszer egy igazán belevaló amazonnal voltam, tényleg. Hú, ha visszapörgetem koponyámban, mentem elfog az adrenalin. Annak a performance-nak aztán minden egyes panelje élvezet volt. És akkor jött a rémálom! A csattanó kellős közepén, váratlanul megpillantottam az amazon belsejét – mert a performance közben valami titokzatos módon röntgenlátásom lett, mindig ez van, ha felkap az adrenalin – és a csontjai félelmetes krikszkrakszok voltak, mint egy alakváltónak. ÁÁÁÁÁ! Ordítottam, de nem sokat tehettem. A bajt csak tetézte, hogy nálam maradt egy évadot. Néha megmutogatta undorító hártyás valóját, én pedig megfizettem érte a két falánk apróddal. Mert lelépett a bestia, a két szörnyszülöttjét viszont nálam felejtette.
Szóval nem értem ezt a névválasztás dolgot. Errefelé mindenki be van zsongva a Gambol–tól és képregényektől, a performance-okról nem is beszélve. Lehet, hogy én átlagos képességeim miatt nem vagyok oda értük, nálam a szerényebb kosztümösök inkább játszanak. Fizi-maskarám is visszafogott hosszú sötét kabát a kosztümöm, és sötét gatya. A képregény olyan felkapott, mint a por. Ha aszály van, megy a gyilok érte. Akkor aztán klung-klung zavarják a csendet. Tegnap megjelent nálam egy ramaty pofa, teljesen bekábulva. Képregényt akart. Csak egy oldalt adjál, hallod, könyörgött, ahogy ezek a ramaty pofák könyörögni szoktak. Megijedtem, mert a szeme vörösen agonizált, de aztán segítségemre jöttek az apródok. Falánk bestiák, én mondom, de jó házőrzők. Elkergették a szarházit!
Rossz vicc! Mindenki a kosztümös pancserekért rajong, az összes pofa vasember akar lenni. Szerintem a képregények hazudnak. Ezek a pancserek makulátlan toronyházak között repkednek, grafikájuk elég kidolgozott. Némelyikük elég gyenge, akad azonban, aki repülni is tud és verekedni egyszerre. A valóságban ez sajnos nem így van. Mindenestre jobb a csihi-puhi, mint a maszlag. Az üres sóder, hogy kit érdemes gyilokkal büntetni és kit nem. Meg az önbíráskodás–agymenés. Meg, hogy jön a gonosz, hiába teszünk ellene bármit. Ki ez a gonosz pofa? Mit akar?
A legjobbak mégis a világvége utáni víziók. Nem gagyik, mint azok a másik – pofozkodás a levegőben és utána performance a kisasszonnyal – sztorik. Ezek sokkal élethűbbek. Mégis hiába jó a grafika a mai dolgokról meg minden, a szent meg ördög-kérdés itt is előkerül. Hát had sztorizzak erről a szent meg ördög dologról:
Volt két jómadár, elég erős pofák, ahhoz, hogy jó nagydarab tömböket döntsenek romba. Na, mármost, ezek a pofák összekaptak valami piti kis ügyleten. Talán képregény állt a dolog mögött vagy por – ez a kettő lehetséges – de más frekvenciák mást állítanak. Tulajdonképpen annyira erősek voltak, hogy nem bírtak egymással. Koponyájuk megtelt mindenféle ostoba kosztümös maszlaggal aztán Blam-blam! – ment a gyilok.
Egyikük, a Vigyori kapucnis kabátot viselt, meg terepszínű gatyát. A fizimiskája, mintha páncélból lett volna, meg sem kottyant neki az ütleg. A másik, Izomagy vörös és fehér sávos, meg kék alapon fehér csillagos tógát hordott. Ennek a muszklija nagyon rendben volt, nála erősebb pofát még életemben nem láttam.
Bezárni képtelenség lett volna őket. Ilyen esetben nem sokat lehet tenni. Vannak módszerek, fogások, a gyilok megfelelő, ha éppen valami kevésbé erős szinten állnak, de nem ezeknél! Nem lehetett lecsillapítani egyiket sem.
A Maffiánál rendesen törték is a koponyájukat emiatt, nem tetszett nekik a két jómadár. A Maffia vezetője, a Mester pofa szétküldte a smasszereit az összes negyedbe, hogy kikiáltsák a köznépi prédikációt. Jóról és rosszról, mint a képregényekben. Smasszerei nagy dögök persze, kockafejűek, hosszú kabátban és kalapban, némelyik még az Óriásnál is nagyobb darab. Szóval jöttek ezek a smasszerek. Máskor hullarablók, jönnek a cuccra meg a képregényre, ők ezt adózásnak hívják. Szerintem egyszerű kizsákmányolás az egész. Összeverbuváltak egy kis csoportot a negyedből, úgy két tucat senkiházit és engem, hogy elvigyenek nagyokos nagyfőnökük, a Mester elé.
A szél felerősödött, le kellett mennünk az undergroundba. Fáklyát gyújtottunk, a sameszek mentek előre. Előrelátóak voltak elődeink ezekkel a földbe fúrt lyukakkal. Jó szolgálatot tesznek szélviharban, ha el akarunk jutni A-ból B-be. Ennek azonban ára van: mindenféle alsóbbrendű lények élnek odalent, akik nem nézik jó szemmel, hogy a területükre lépünk. Kicsit megverekedtünk velük. Ez a csőcselék nem egy nagy bagázs, csak élesek a karmaik és hegyesek a fogaik. Mondom, nem kell pánikba esni, mert a sameszek egy panel alatt szétkapják őket. Régi renegátok ezek a gyilokban, odafelé csak két embert vesztettünk, ez egész jó arány.
A Mester HOTEL feliratú toronyház lyukas falából beszélt. Negyven–ötven jómadár lehetett a toronyház előtti platformon, köztük én is. Tele a tömeg flepnisekkel. Van egy–két különleges amazon is, de ki tudja melyikük alakváltó. Egy ragacsos csáp a vállamat nyalogatta a beszéd alatt.
– ÁJJ! Micsoda undorító alak…! – megmagyarázhatatlan fizimiska állt mögöttem. Vigyorgott a kerek nyílásával, miközben a nyílás körüli csápokkal legyezett. Olyan az állaga, mint a zselé, át lehetett látni rajta. Nem kértem ebből, inkább odébbálltam. Nem szereti senki ezeket a különcöket, mérgezőek és rondák. Egy ilyen kissebségivel nem szívesen húznék ujjat.
A Mester trónja Oldsmobil–ból volt, nagy kerekekkel és csillogó, görbe fizi–maskarával. A nagyokos nagyfőnök fekete –fehér államügyésznek volt öltözve, mint a képregénybeli pofák, a képesség nélküliek, akik a kosztümösöket sározzák az önbíráskodás maszlaggal. Feje, akárcsak a smasszereké, szinte teljesen szögletes volt és akárcsak a sameszeknek neki sincs haja. Csakhogy ő nem leplezi kalappal. Hatalmas ajkai voltak, amit mintha egyfolytában vörössel kenegetne. Az oldsmobilt körülállták a Mester cserkészei: agytrösztök, kevés muszklival (röntgenszem nélkül is látni lehet koponyájuk belsejét) és agyatlan sameszei. Rossz vicc!
Az agytrösztök egy évadban többször is kijárnak a nagy vízhez és lemérik. Azt kampányolják, hogy évadról– évadra emelkedik. Ennél tartalmasabbal is lefoglalhatnák koponyájukat. Talán túl sok volt a Gambol injekcióból! De ezt nálam jobban tudják, hiszen a belövős változatot ők terjesztik. Évadonként két tucat Gambol ingyen, a többihez úgy jutunk hozzá, ahogy tudunk. Én mondom, ha már rászoktattak a szerre, legalább terítsék nagyobb adagokban. Aztán ha üres a fémszekrény, lehet csencselni a guberátorokkal. A bolt persze nagyon rosszul áll a mi részünkről. A guberátor sok limlomot kér, meg képregényt a Gambolért. Ráadásul ez is rossz minőségű, sárga Gambol-por, nem az a csúcsszuper piros injekció, amit az agytrösztök terítenek. De mit lehet tenni? Lefogadom, hogy ezeknek az agytrösztöknek is ettől lett ilyen nagy a koponyájuk és ettől olyan ostobák, hogy lemérjék a vízállást. Ó! Ennyi Gamboltól nekem is szétfröcskölne a tudatom meg minden.
Rossz vicc! Szóval ott álltak a Mester pofa körül ezek a mindenféle talpnyalók, adták neki a jobbnál jobb tippeket. A Mester elégedetlen volt az önbíráskodók miatt, de a koponyája akkorra már olyan vörössé vált, mint az égbolt az évad egy bizonyos szakában. Rengeteg blabla kijött belőle:
– Meg kell állítani ezeket a fékeveszett őrülteket, mielőtt lerombolják a planétámat!
– Ezért hívtál ide? – kérdezte valaki a hátam mögül. Megfordultam, hogy lássam, ki dumál bele a blablába. Egészen átlagos pofa volt a beledumáló, nem olyan otromba, mint az a moszat néhány oldallal korábban. Ennek rendes a muszklija és koponyája, meg a kosztümje is rendben. Csak kicsit sokat tömött magába, ez látszott a szemén és az orrán is: mindkettőből ömlött a vér. A nagyokos teljesen maga alatt volt:
– Ki volt az, kicsoda? Ragadjátok ki a tömegből!
Ráment három smasszer és Blam-blam! Crash! Neki egy üvegfalnak.
– Látjátok – folytatta a nagyokos –, így jár, aki nem tisztel bennünket. Aki nem adózik porral és képregénnyel a Maffiának. Mert a Maffia örök, a Maffia az egyetlen… – itt mi is bekapcsolódunk, az egész platform egyszerre skandálta az unalmas beszédet.
– A Mester pedig a következő szavakat intézi hozzátok, drága híveim – így pergette tovább az üres dumát – LE AZ ÖNBÍRÁSKODÓKKAL!
Rossz vicc! Jön a regulás beszéd, hogy a két önbíráskodó ne legyen követendő példa, és a vetítés, hogy hamarosan kézre kerítik őket.
Visszafelé nem az undergroundot választottam, egyedül abban a földalatti világban védtelen vagyok. A szél viszont elcsendesült így lehetett a szabadon mászkálni. Összefutottam valami csodabogárral. Nagy olajos ponyvában volt és segédszemeket használt. Meglátott engem. Segédszemeit homlokára igazgatta, egy bőrszíj fogta oda koponyájához. Mosolygott, ő is amolyan szakáll volt. Meginterjúvoltam, ugyan talált e valamit abban a számban?
– Á! Erre ő, semmit. Pedig az egész számot végigturkáltam.
Aztán megkérdezte milyen volt a mesteri duma.
– Fütyfürütty – mondtam, aztán – Figyelj, nincs valamid? Akármi jó: képregény, szérum vagy por, mert kitikkadok.
– Aszály van – jelentette – nincs semmi. Se szer, se grafika.
Régebben én is guberáltam. Egyszer találtam egy hosszú és unalmas hasábot, olyat, mint egy képregény csak keményebb a külseje és több száraz lap volt benne. De azok aztán komolyan száraz lapok voltak, semmi grafika, csak tömény maszlag. Nem is igazán érettem mit hordtak benne össze. Valami szuperhősről szólt, aki átváltozatott dolgokat, de egy banda mogorva pofának ez nem tetszett és emiatt kinyírták a nyavalyások. Nem volt életszerű; nem szállt szembe a nyavalyásokkal, pedig irgalmatlan ereje volt. Lebegett a víz felett, meg ilyenek, és miután kinyírták föléledt és felrepült az égbe. Szóval rendkívüli ereje volt. Odaadtam annak a két porontynak, mondanom sem kell, egy panel alatt szétszerelték. Alig tudok már mit kezdeni ezzel a két apróddal; mennél fejlettebbek, annál több kaja kell nekik. Legjobban az égőket és üvegcserepeket eszik, egy ideje pedig a falat bontják. Most, hogy fejlettebbek, egy szám alatt megesznek egy utcahossznyi üveget, és megisznak három hordó kőolajat. Jaj! Miért is kellett annak az amazonnak nálam felejteni őket, egyfolytában bajba sodornak.
Az előző számban történt; megjelenek az ajtóban és látom, hogy az egyik szomszédos pofán marakodnak. Az meg csak üvöltözik:
– Segítség! Segítség!
Erre én:
– Nehogy beszippantsátok nekem! Hogy számolok el a Maffiával? Ezek mindenkit nyilvántartanak!
Ismertem egy belevaló pofát – belevaló, csinos kis fizimiskával, csak egy kicsit gyenge – aki tartozott nekik, nem is kevéssel. Valami sötét ügylete volt a Maffiával, ahogy lenni szokott: összekülönbözés az adón. Rossz vicc ez az adórendszer! De mindegy, ez ellen nincs menekvés. Nekik smasszerjaik vannak, az itteni tagoknak, ebben a tömbben jóformán semmijük. Van egy koponyájuk az sem túl nagy és van egy odú, ahová visszavonulhatnak. Ezen kívül semmi. Ez a Maffia terepe, azt csinál, amit akar. Az előző negyedben legalább voltak keménypofák, nem lángeszűek, de kemények. Egy–kétszer komoly balhékba keveredtek a Maffiával. Volt, hogy számokra eltűntek, elrejtőztek a föld alatt. Arrafelé razzia is több volt. Azt hiszem végül ezért léptem le onnét. Sok volt!
De vissza a pofához, aki tartozott a Mesternek. Kétségbeesésében többször megkeresett.
– De hát, ha adok neked – próbáltam beleverni csökönyös koponyájába –, akkor nekem mi marad? Hogyan fogom megvédeni magam?
– Ott vannak az apródjaid – feleli ő –, ők majd megvédenek, de nekem nincs senkim.
– Persze – mondom én – Na, tünés innen!
A nagymenők már úton voltak, itt már jóformán semmit sem lehetett tenni. Aztán hívtak a tömbből:
– Ezt látnod kell!
A pofa kétségbeesésében felmászott az egyik toronyház tetejére. Komolyan! Egészen magasra felmászott. Már nem is láttam, mert elveszett a felhők között. Azt tervezte, hogy leugrik és szétkeni magát.
Aztán már látom is tehetetlenül zuhanni a pofát.
– Na! – legyintek – Ennek vége, ez szétfröcsköli a koponyáját a platformon.
Ő meg csak zuhant, zuhant, mint egy kő, aztán becsapódott!
Illetve becsapódás volt, csak fröcskölés nem. A pofa ugyanis leérkezve visszapattant a platformról. Ott pattogott az utcán: bang–bang–bang! Valami nagyon rugalmas fizimiskája volt a pofának, mint a gumi.
Aztán nem láttuk többé.
A gyűlésről hazaérve szép nyugodtan találtam a két apródot. A sarokban aludtak, összegörnyedve. A szoba közepén hosszú cső áll. A csőnek egyik oldala hegyes, mint a képregényekben. Rakétának hívják a vackot, és rendszerint addig szokták reptetni, míg nagy BUMMAL! fel nem robban.
A falon, amit még nem bontott ki a két apród, kidolgozott grafikák a nagy vízről, meg lebegő járgányokról – hosszú évadnyi guberálás eredményei. Egyiknek sem tudom a miértjét, de jól néznek ki. Van, hogy csak ülök szemben ezekkel a dolgokkal, és hosszú-hosszú oldalakon át nézem őket.
Megérkezésemkor is valami ilyesmi történt. Hű, ilyenkor esik jól a por! Kinyitom a fémszekrényt, leveszem a tasakot a fémrácsról. Nem sok maradt és az sem valami jó cucc. Mindegy. Belekeverek az apródok moslékjába is egy keveset, akik közben felfigyeltek a fémszekrény nyikorgására. Egy kicsivel később üvegcserepek surrognak, és én is fölszippantom a magam adagját. Beszippantok mindent: a tömböt, a planétát, az egész mindenséget. Szétszóródom a tömbben és összeállok és szólok a többieknek is; gyerünk utazni! Aztán valami pofák vesznek körül, együtt jönnek velem. Utazunk. Nem fénylik semmi, mégis látunk, formák és geometriák törnek szét és olvadtak össze. Furcsa múltbéli grafikák letűnt évadokból, mintha egy ismeretlen planétára érkeztünk volna. Fénytelen üvegablakok hirdetnek édes életet és szeretetet. Valamit, ami itt ezen a helyen már hosszú évadokkal ezelőtt leáldozott. Love, Love, Love – kopott rózsaszín keret egy meztelen amazon fölött és lámpa, mintha a performance csattanóján hirtelen nagy BUMM!–nak adta volna meg magát az a sok különös pofa, akik előttünk éltek és szellőztették mocskukat a világra. És akkor mindig arra gondolok, abban a panelben sikerül elrugaszkodnom a földtől és a gravitáció többé nem fog vissza. Lebegek, igen, valósággal lebegek, mint az a hosszú, hegyes cső a képregények grafikáin. Rakéta vagyok. Hehe! Mámorító érzés, és még sokáig eltart a Gambol hatása. Aztán vissza a valóságba. Nem tudom, hogyan keveredek vissza apródjaim körébe, de fizimiskájuk látványa újfent kiábrándító.
A következő számban bennfentesek jöttek:
– Az a két őrült a várost aprítja – mondják.
Huhú! Erre minden pofa kíváncsi. Szanaszét futkostunk a hírre. Viszonylag könnyű szám volt, semmi szél. Csak a szemünket bántotta, hogy kivilágosodott kissé. Összeverődött a banda. Ha duma van, bezzeg senki nem dugja ki a koponyáját, de ha balhé, százan is mennek és nyomják a hajrát.
Az a két kosztümös ott bunyózott az utca kellő közepén.
Vigyori ütlegelt, de aztán Izomagy is odacsapott egyet – BAMM! – mindenki behúzta a nyakát, mintha a saját koponyájára mérték volna. Röhögve szállt Vigyori keresztül az utcán. Ha az a bolond nem lett volna páncélból, koponyája Izomagy egyetlen ütésétől porrá törik. A következő panelen ez a vigyorgó őrült megragadott egy nagy vascsövet. Blam–blam! Folytatódott a csihi–puhi. Erre Izomagy egy roncs járgányt emelt a feje fölé, rádobta Vigyorira. Őt persze képtelenség lett volna lemorzsolni. Hehe – nevetett fel a járgány roncsai alól. Rossz vicc! Az egyik túl erős, a másik sebezhetetlen. Micsoda kelepce! Az oldal végén aztán valahogy szétszéledtek és velük együtt mi is szétszóródtunk.
Ahogy mondtam a show nem kevesebb, egy évadon keresztül tartott. Még a toronyházak képét is átfazonírozták. Mester pofának érthetően nem tetszett a móka:
– Még, hogy az én planétámon! – hallgathattuk az ostoba sódert. Úgy tűnt ez a sóder az évad végéig csak sóder marad, de aztán minden komolyra fordult.
Smasszerei egy számban elkapták a Vigyorit! Odakergették az Oldsmobil mellé, megkötözve. Nem nevetett, be volt szarva. Micsoda móka! Szóval, a Mester miután kiugrándozta magát örömében, elkezdte a maszlagot:
– Mélységesen fel vagyok háborodva az utóbb tapasztalt engedetlenségi hullám miatt – bla–bla… Ugorjunk egy oldalt! Tervei szerint berakják a Vigyorit valami berregő gépbe, ami odacsalogatja az Izomagyút. A képlet a következő: a Vigyori a csali, az Izomagy az áldozat, a gép pedig a megoldás.
Hosszú oldalakig kellett várni, hogy lássuk a gépet működés közben, ezalatt felnyomtunk egy rövid adagot. Panelnyi gyorsasággal szökött fel agyunkba a Gambol. Néztük a gépet, miközben a smasszerek betolták a platform közepére. Mint az a hosszúkás Rakéta nevű cső a lakásomon, csak ez legalább ötvenszer akkora volt. Miután az agytrösztök előkészítették, a smasszerek beletették a Vigyorit egy oldalsó ajtón. Na, mi lesz! Feszült várakozás a toronyház előtt.
Egy-két oldal toporzékolás; aztán, ahogy vártuk, megjelent Izomagy, Vigyori szagát követte. Nem semmi volt a belépője, áttört egy falat. Szállt a törmelék, mint a srapnel mindenfele. Egyszerre az egész platform futásnak eredt, hogy mentse a fizimiskáját az átfazonírozástól. Még az agytrösztök is menekültek, csak a smasszerek maradtak ott a Mester bandájából és állták a pofonokat. Crash! Boom! Ment az ütleg. Mindenki fedezéket keresett. Egy nagyokos szétfröcskölő koponyája a vállamon ért. Megbotlottam ijedtemben, és kisebb halom roncs közé száguldottam. Ott ragadtam a bunyó végéig. Belekerült egy panelbe, mire összeszednem magam. Körbenéztem. Jócskán felhergelték Izomagyút. A platformon már csak bunyósok voltak, a sameszek statisztáltak a pofonokhoz. Nem mondom azért élvezték is kicsit. Talán mindegyik azt forgatta koponyájában, hogy majd ő jól megütlegeli. Elvetélt okoskodás volt. Egy–kettő akkorát kapott, hogy nekirepült a gépnek. A gép fizi-maskarájának azonban ez meg sem kottyant. Erős gép volt! Az egyik pofa a HOTEL lyukas falán becsapódott az Oldsmobile mellé. Mester pofa ettől nagyon bepörgött, gőzölgött a koponyája. Megragadta a smasszert és visszadobta a platformra.
– Küzdj tovább, te nyavalyás!
Izomagy elérte a gépet és bemászott. Crash! Crash! Bang! Bang! – hallatszott a gép belsejéből. Ezek a pofonok már Vigyorinak szóltak.
– Gyorsan, gyorsan! – mondta Mester – Zárják rájuk.
Három agytröszt mászott elő fedezéke mögül, sietve a géphez rohantak, aztán… Klang! A lezárt ajtó apró üvege mögött két meglepett pofa. Jól behúzták őket a csőbe. Most a nagyokos agytrösztök a gép talpazata körül matattak. Karokat rángattak és gombokat nyomogattak, aztán futásnak eredtek. A következő panelen hatalmas füst a platformon, a cső mozgásba lendült, elindult fölfelé. Még egy panel és – vooossshhh! – már mindketten az égben voltak gépestül. Eltűntek a szürke felhőréteg mögött, a toronyházakon túl. Nem tudom meddig mentek és pofozták egymást, de valami fekete és üres helyről csámcsogtak a nagyokosok.
A sztori után egyre többen váltak megveszekedett ámokfutókká, gyengült a Maffia hálója is, Mester szigorított intézkedésein. Csak ebben az évadban három ilyen hegyes Rakéta járgány indult az égbe. Persze már a szuperpofák is dörzsöltebbek. Plakát hirdeti: Le az ön–bírósággal, egyedül a Mester ítélkezhet! Növelték a Gambol és képregény adóját is, nem csoda, hogy mindenki bedurrant.
Újabb szám vége ezen a helyen! Nem a legjobb, de meg lehet szokni, még a zsongást is. A holdkórosokat, akik nem bírnak a seggükön maradni. Klung–klung! Ennél rosszabb úgysem lehet. Pihentetnem kellene a koponyám. A fémszekrényben még néhány számra elegendő Gambol van. Az apródok alszanak, ha kinyitom a fémszekrényt, biztosan fölébrednek és akkor muszáj megetetnem őket. Már egészen hatalmasak. Koponyámban terv körvonalazódott: egyik éjjel kiosonok, elmászkálok ebből a tömbből egy másik negyedbe, minek hatására az apródok elszabadulnának. A Maffia szaglászna utánam. Elfognának. Engem is kilőnének az égbe – mint ámokfutót – a feketeségbe, az ürességbe. Azt csámcsogják, hogy ott nincs gravitáció. Ó, ott aztán lebeghetnék kedvemre, nem kötne semmi ehhez az átkozott planétához. Olyan lenne, mint egy végtelen utazás a Gambollal, távoli világok felé. Milyen jó is lenne! Klung-klung, most már esélyem sincs, hogy a koponyám kitisztuljon a következő számra. Újabb jelentés az agytrösztöktől: a nagy víz ismét emelkedett. Néha töröm a koponyám emiatt, de aztán mindig ide jutok: rossz vicc az egész!