Az idő zabál

Ha az idő szörnyeteg volna…
Csaknem öt méter magas lenne, sötétbarna bőrű, hosszú végtagokkal, megroggyant lábakkal és földig lógó karokkal. Combjai vékonyak lennének, lábszára vastag húsú. Ugyanígy kezei: vékony felkar, vastag alkar. Bőre löttyedt, mint valami lebeny, de teste nagy részét dús szőr fedi. Lapos fejét kiváltképp. Koponyájáról hosszú, egyenes szálú sörény fut le egészen a mellkasáig. Fog nélküli száját hatalmasra tudná tátani, mint egy sötét és feneketlen mélységet. Szemeit, mintha egyetlen izomszál sem kötné koponyacsontjához, csupán a szemüregébe behelyezett golyók volnának, s ahogy az utcán ugrándozik lefelé, úgy jojózik szeme is. Szóval az idő, mint egy majom, ugrándozik az utcán. Karjai lengenek. Átugorja a kerítéseket, beleharap a postaládákba, az autók kerekébe, az ereszcsatornákba, megrágja a vezetékeket. A kutyák nem mernek a közelébe menni, de még ugatni sem mernek. Lekushadt fejjel,  nyüszítve várják kis házikójukban, hogy a förtelem elvégezze dolgát. Az idő nem megy el egyhamar. Mániákusan eszik, fal, zabál, de gargantuai étvágyát képtelen kielégíteni. Csak akkor távozik, ha új étek kerül terítékre, például egy gyanútlan autós, aki az utcába tévedt. Az eleven hús pedig ízletesebb az eresztéknél. Az idő három öles ugrással a kapunál terem, aztán átlendül rajta és a kocsi motorházát beszakítva ér földet. Mire az ember nyikkanni tudna, az idő már nyeli befelé a füstölgő roncsok tetején. Aztán ott trónolna még egy darabig, semmitmondó hüllőpofával, karjait hasán nyugtatva, és az sem zavarná, hogy nedves szemén egy légy kérődzik. Az idő emészt ilyenkor.
És ha jönne valaki, rajtakapva az időt, amint egy ház második emeleti ablakán behajolva terrorizálja a bentlakókat, a látványtól felbőszülve a rákiáltana, mintha csak egy hamis kutyára kiáltana:
‒ Mit csinálsz te?!
Az idő tétován húzná ki fejét az ablakból és ijedten forogna körbe az apró lény fenyegetésére. Mély hörgéssel venné tudomásul, hogy rajtakapták. Ezután négykézlábra ereszkedne és rohanna, rohanna az ember elől. Az ember utána. Fiatal, könnyűszerrel átugorja az utcán keletkezett méretes gödröket, az idő harapásnyomait. Az idő  befordulna egy sarkon, csak végtagjainak kaotikus rángatózása látszódna a távolban, míg üldözője fokozatosan elmarad mögötte.
Aztán ki a városból, a környező domboknak és azon túl a hegynek. Az ember lassít, hosszú és nehéz sprinten van túl. Egy kicsit kifújja magát, erdők és hegyek emelkednek körülötte. Az idő elrejtőzött előle. Az ember megnézi a bozótban, a sebesen sodró folyók mélyén. Köveket görget el, de azok alatt csak csúszómászókat talál. A réten sincs, az erdőben sem. Az ember erősnek gondolja magát. Úgy érzi, képes lenne az időt egyetlen csapással leteríteni. Ezzel a magabiztossággal indul neki a hegyeknek, a legmagasabb csúcs felé. A táj lassanként megváltozik, eltűnnek az erdők, a rétek, a források. Törpefenyők futják be hegy oldalát aztán ezek is eltűnnek, körös-körül sziklákkal szabdalt csillogó élek látszanak.
– Hol vagy?! Gyere elő! – ordítja az ember rekedten.
Most holtfáradtnak érzi magát. Térdre esik, összegörnyed. Már egyáltalán nem érzi magát erősnek. Csontjai recsegnek. Térde úgy lüktet, mintha egy évszázadot végigrohant volna. Látása sem a régi, de lehet az erős szél miatt is, ami porfelhőbe burkolja a hegycsúcsot.
Aztán egy sziklára esik tekintete. Hunyorogva látja, hogy a szikla megmozdul, felegyenesedik, széttárja hosszú végtagjait. Az idő az. Ugrándozva az ember közelébe oson. Az ember még kinyújtja kezét, hogy elérhesse a szörnyeteg lábát, de ebben a mozdulatban csupán a korábbi szándék halvány visszfénye ragyog. Az idő azért még visszahőköl, még fél egy kicsit az embertől, hátha mégis összegyűjti maradék erejét, feláll és nekiront öklével. De ez a félelem már nem tart soká, az ember erejéből nem sokra futja. Az ember végigsimítja arcát. Ujjai alatt mély ráncokat érez.
‒ Hát bazd meg, megöregedtem – ismeri be.
Az idő ezután szélesre tárná hatalmas pofáját és befalná vele az embert.

Vélemény, hozzászólás?