Ami engem illet, sóvárogtam a barátság után, és talán ezzel azonmód megnyitottam a zsebet, amelybe beíródhat, saját ígéreteként. Azokban a napokban ugyanis szert tettem két igencsak különös ismeretségre, olyképp, ami meghatározó az életben. Legelőször ama téli napok egyikén pillantottam meg őket, amelyek olykor a késő őszbe tévednek, mikor már semmi sem látszik egészen világosan, és amikor szokás szerint azt figyeltem, hogyan tereli nyugovóra nagymama a tyúkokat. Görnyedt háttal járt (azt gondoltam, hogy már gyermeknek is ilyen volt, míg csak meg nem láttam egy fekete-fehér fotográfián szálfaegyenes derékkal), nehézkesen, de azért nagy hangon, lendületesen serénykedett a tyúkok beterelésén az ólba este. Egyre kiabált rájuk:
– Hesste! Netene! Nem mész mindjárt! Hesste! Netene! Ördög vinne! – és összecsapkodta közben két bütykös, ráncos kezét. Aznap este valahára megláttam, miért futkároz a baromfi olyan veszettül. Mihelyt ugyanis nagymama először kiáltotta hangosan, „Hesste!”, a disznóól és a pajta közötti homályból előpattant valami, egy nagyobbacska ebnél nem sokkal nagyobb szerzet, két lábon járt, egyik öklével a földre támaszkodva. A másik kezével folyvást a lötyögős kabátját igazgatta, melynek ujjai kézfején túlnyúlva a földön vonszolódtak. Sepregette róla a rátapadó piszkot. Csizma helyett kapcát viselt a lábára tekerve, ezek nagymama fehér konyharuhái voltak, rajtuk kékkel hímzett feliratokkal: „Az ebéd készen vár / Férjemuram, jössz-e már?” meg „Szomszédasszony elmehet – itt pletykálni nem lehet!” Fején ósdi kalap, amilyet Dejan nagyapja visel, arca pedig, amennyire akkor ki tudtam venni, jámbor disznópofa. Apró szemével folyton összevissza kacsingatott, nedves orrcimpái hevesen jártak. Megmagyarázhatatlan módon eme tömpe orr látványa olyasféleképp hatott, amilyennek normális élőlények orrának nyálkás belsejét képzeltem el.
Mihelyt előpattant a sötétségből, cikázva vette magát a tyúkok után, rúgta-vágta őket, szét is spricceltek és loholtak a tyúkól felé. Azok felől, amelyek ellenkező irányba törtettek, egy másik szerzet gondoskodott, a kukoricagóré meg a régi fogatos kocsi közötti sötétségből kiugorva, mihelyt nagymama azt kiáltotta: „Netene!” Valamivel kisebb és tömzsibb volt, mint Hesste, gesztenyebarna köpönyeget viselt, a csuklya a fején hegyes csúcsban végződött. Kobakját óriási, zöld színű, hálómintás szempár uralta, amilyen a döglegyeké, meztélláb járt. Egyik lábfeje csaknem kétszer akkora volt, mint a másik, járás közben mintha az az ellenkező irányba igyekezne. De nem hatott úgy, hogy ez gátolja, mert igen fürgén hengeredett minden tyúk elé, amelyik vonakodott az ólba terelésétől. Ezek ketten egykettőre elbántak az összes tyúkkal, és a nagymama rájuk csukhatta a deszkaajtót. Kacagtam és hangosan tapsikoltam, ők meg egymás vállát átfogva meghajoltak, mint ahogy a muzsikusok szoktak. Minél hevesebben tapsoltam, annál jobban előrebuktak hajlongás közben, mígnem mind a kettő a sarat dagasztotta a homlokával. Összenéztek, és Netene elfingotta magát. Meg kellett markolnom a pimpilimet, hogy a nevetéstől be ne pisáljak. Nagymama sem őrájuk, sem énrám oda se figyelt, csak ment befelé, azt mormogva maga elé: „alamuszi tyúkok”. Ezt nyugtázva Hesste és Netene elszéledtek, ki-ki a maga sötét zugába. Nagymama szólt:
– Gyöjjél, menjünk, csinálunk neked kakaót.
Indultam a nyomában, boldogan, mert tudtam, hogy azt a két bitangot látni fogom újra. Aznap éjjel a nagymamánál aludtam, és alig vártam, hogy eljöjjön a reggel. Mikor felkeltem, leerőltettem egy karéj sós vajas kenyeret tükörtojással, és kisiettem a házból a sűrű ködbe borult udvarra. Odamentem a tyúkudvar kerítéséhez, és súgva szólítottam őket: „Hesste, Netene!”, de semmi sem történt. „Hesste, Netene!”, szóltam kissé hangosabban. Bementem a drótkerítés mögé, a tyúkok közé, és leguggoltam, hogy megnézzem, honnan is keveredtek elő. A félhomályból apró disznószempár meg az óriási döglégyszemek néztek vissza.
– Ne féjjetek, gyösztök!
És az a kettő lassan, félénken kióvakodott a napvilágra. Netene a nagyobbik lábfejét forgatva a sarat vizslatta, Hesste hiába bajlódott a két lábon maradással, és bő kabátja ujját huzigálta.
– No, mit kéretitek magatokat, az este olyan mókás kedvetek volt – noszogattam őket, mire Netene összecsapta a tenyerét és felpattant Hesste hátára, az pedig szélsebesen körbefutott. A tyúkok felbolydultak, és tollfelhőt csapva rohangáltak. Hesste két vagy három kört megtéve elterült a sárban, magával rántva Netenét is. Elnevettem magamat és megtapsoltam a mutatványt. Netene azt mondta félrenézve:
– Mibennünket senki más nem hív, hogy idegyöjjünk, csak a nagymamád. Ű is csak ha a tyúkok terelésihe’ köllünk.
– Mink szívesen segítünk – toldotta meg Hesste –, de legtöbbet odale, sötétbe’ időzünk. – Másképp beszéltek, mint a falubeliek, gyakorta elhúzták a rövid szótagokat, a hosszúkat meg megkurtították. Az r-jeiket megpergették, de a torkukból, az a, az o pedig vonításszerűen elnyúlt. A nózit naózinak mondták, a jót jaónak. De azért jól megértettem őket, mert időnként erőt vettek magukon, és igyekeztek úgy beszélni, hogy követhessem, mit mondanak. Már elképzeltem, hogy hajóflottát rakunk össze, és hogy olvasni tanítom őket.
– Köszönjük – monda Netene kissé szomorkásan –, köszönjük, hogy hívtál bennünket, mink nem gyöhetünk ki a feneketlen sötétségből, ha valaki nem szólít.
Nagyon is jól megjegyeztem, amit mondott.

9.

Eleinte azt gondoltam, mindenki látja őket, csak úgy tesznek, mintha nem is vennék észre, mint amikor anya azt mondta, nem szabad megbámulnom a rokkantakat és a gyengeelméjűeket. Egyszer Netene orra előtt csapta be az ajtót, visszamentem hát, hogy beengedjem. Csakhogy ő nem csukta be maga után, és anya lehordott, hogy gondolom nyitva hagyni az ajtót, hiszen fával fűtjük a központi fűtés kazánját. Majdnem kiszaladt a számon, miért nyitottam meg az ajtót. Odaguggolt mellém, megfogta a vállamat, mint mindig, ha valami nagyon fontosat akart a tudtomra adni. Azt mondta, látja ő, hogy én valamilyen saját világban élek. Kérdezte, hiányzik-e apa, és talán azért hagytam nyitva az ajtót, hogy ő bejöhessen. Azt hazudtam, hogy véletlen volt. Féltem, nehogy megint úgy találja, furcsa vagyok, és azokkal az emberekkel riogasson, akik majd magukkal visznek.
Anya tehát nem látta kettejüket, és hamarosan rájöttem, hogy a nővérem sem látja-hallja őket, mert hiszen ők folyton lökdösődtek, ki fér oda, hogy olvasson és írjon velem. Rájuk szóltam, nyughassanak, és megmutattam, hol tévesztették el az olvasást, mire a nővérem ingerülten faggatott, ki a csodához beszélek. Talán csak a nagymama látta őket, de hát ő már nagyon öreg volt, a Számok és betűk adásait is alig tudta követni. Néha a legostobább megoldással hozakodott elő, még ő maga is nevetett rajta szégyenkezve. Nem nagyon zavart, hogy csak én látom őket, őbennük kevésbé kételkedtem, mint némelyekben, akiknek a nevét a felnőttek emlegették. A közelemben tudtam őket, a szagukat éreztem. A korhadó fa és a nedves falevelek áporodott szaga volt ez. Az én kificamodott világomban magától értetődő volt, hogy minden ember körül lények forgolódhatnak, melyeket nem lát senki más, így hát nem is beszélnek róluk. Mindenki (és ebben valamelyest ma is hiszek) előhívogatta barátait a sötétségből, és titokban beszélt velük.
Elválaszthatatlanok voltunk. Mindenhová együtt mentünk, már-már beletanultak, mikor kell nyugton és csendben maradniuk, de azért sokat civakodtak. Tudták, hogy el kell rejtőzniük, amikor vendégek jönnek hozzánk, estefelé pedig, amikor aludni mentem, a nagymamának segédkeztek a tyúkok elzárásában. Reggelre ismét nálam voltak, integettek az udvarról, miközben reggeliztem. Én is visszaintettem, amikor anya nem nézett oda. Elkísértek az előképzőig, és egész úton mulattattak. Mikor hallották, hogy autó közeleg, kiszaladtak az útra, és az utolsó minutában beugrottak a sáros árokba. Amikor a hallgatag sánta apó haladt el mellettem, Netene a nyomába szegődött és utánozta a járását. Takargattam a nevetést más arra járók előtt, Hesste pedig felkapott egy követ, és a vénember után hajította. Az hátrafordult, és azt látta, hogy az út szélén állok hátitáskával a vállamon, és nevetgélek. Azt hihette, hogy én dobtam meg. Felpaprikázódva azt mondtam nekik, ilyet többé ne csináljanak.
– Bocsáss meg, ne haragudj! – csicseregték behúzott nyakkal.
Az iskolába meg a templomba nem tértek be, de a padban ülve néha láttam őket, amint az ablakon bekukucskálva taszigálják egymást. Hesste egyszer olyan erősen odanyomta Netene arcát az ablaküveghez, hogy hallottam a pattogását. Mutatóujjamat ingatva figyelmeztettem őket, ne tegyék, ahogyan idősebbek dorgálnak meg rosszcsont kölyköket, mire bánatos arcot vágtak és lesunyták a fejüket. Eleinte ellenvetés nélkül hallgattak rám, és javarészt kellemesen elszórakoztattak.
Ez a kettő soha semmiben nem tudott közös nevezőre jutni. Netene azt mondta, az ő kedvenc színe a sárga, Hesste erre a szemét forgatta és lehülyézte, mondván, sárga szín nem is létezik. Hesste viszont nyakra-főre kavicsokkal dobálózott, és Netene beárulta nálam. Egy alkalommal, így mesélte Netene, Tonči szomszéd házának ablakát célozta meg, akit sokan Lédinek neveztek, mert volt egy Lédi nevű kiskutyája, és az üveg kis híján betört. Azt mondtam Hesstének, nem leszek többé a barátja, ha még egyszer ilyet cselekszik. Mindig szapulták azokat, akik nincsenek jelen (Tonči szomszéd szerintük turkál az orrában és szipákol), még egymást is. Az a legfurcsább, hogy egyiknek is, másiknak is, úgy tűnik, igaza volt. Képesek voltak hevesen egymásnak esni, és ez rendszerint úgy végződött, hogy Hesste vadul rugdosta és leköpdöste Netenét, miközben ez a földön fekve hüppögött. Először akkor történt ilyesmi, amikor egy vízzel teli kannát tettem ki nekik a teraszra, mert Hesste azt mondta, szomjasak. Bementem, és az ablakon át néztem, ahogyan kétfelől ki-ki odafurakodik. Túl szűk volt a szája, Netene csuklyájának a hegye túl hosszú, ezért összekoccant a fejük, és egyikük sem ihatott. Hesste kifogyott a türelemből, és ellökte társát a kannától. Miközben Netene a földön találta magát, egy-másfél méterre a kannától, Hesste mohón beszürcsölt két-három korttyal, és a maradékot kidöntötte. Netene ott maradt a fűben ülve keresztbe tett lábbal, fejét leszegte. Megmarkolta a csuklyáját, és az arcára húzta. Hesste szétvetett lábakkal állt, és fél lábát a feldöntött kannára téve élvezte basáskodását. Feltekintett az ablak felé, és ujjával Netene felé bökött, énelőttem dicsekedve vele, amaz milyen nyomorúságos és gyenge. Kimentem és ráripakodtam:
– Mit csiná’sz?! Meghibbantál? Mars a sutba!
Hesste hirtelen elkomolyodott, három lábon eltopogott a kerítéshez és a földre telepedett.
Netenének egész kanna vizet töltöttem. Olyan mélyen belebújt, hogy csak a csuklya hegye látszott ki belőle. Azt kérdezte, angyal vagyok-e, én meg azt feleltem, nem vagyok, és valami arra késztetett, hogy elnevessem magam, ahogyan az idősebbek engem kinevettek, amikor valami badarságot kérdeztem. Ettől valahogyan elégedettség töltött el, majd Hesstéhez is odamentem, és elmagyaráztam neki, hogy nem gonoszkodhat Netenével csak azért, mert az gyengébb nála. Kibékültek és megölelték egymást, aztán együtt haladtak lefelé az utcán a nagymama háza felé, mert már esteledett.
Mikor beléptem, anya azt kérdezte, kivel társalogtam és kire kiabáltam odakint, én meg azt mondtam, „Senkire, csak egy kicsit játszottam a barátommal”, ami rendszerint elegendőnek bizonyult, hogy elnézze kisded foglalkozásaimat. Most is beérte vele, de úgy éreztem, hogy ezúttal utoljára. Anya ugyanis tudta már, hogy nincsen barátom.

 Bognár Antal fordítása

Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának.

A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján (három olyan ország Horvátország, Szlovénia és Magyarország határvidékén, amelyek az európai öngyilkossági statisztikák elején szerepelnek) végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe. Szembesül vele, hogy elárulta barátját, akit jóhiszeműsége áldozatként megrontottak. A fordítást kiegészíti a kaj horvát nyelvjárásban feltoluló emléktöredékek magyar és német jövevényszavainak szószedete.

A könyv magyar fordításának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 24-én, vasárnap 13 órakor a Hess András teremben. A szerző a Napkút standján is dedikál.

Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban.
Második regénye, az Anyaföldnek nehéz sara 2013-ban lelkes fogadtatásra talált szakmai körökben és az olvasóközönségben, év könyve díjra érdemesítette a Tportal és rangos helyezésre méltatták a legfontosabb horvát regények rangsorolásában.
Műhelyvallomása szerint regénye három kútfőből táplálkozva született meg. Az első mozzanat, hogy apja halála után egy ideig abban a meggyőződésben élt, minden, amit a felnőttek mondanak, hazugság. A második: a diákkorában szülőhelyén sorjázó tragikus halálesetek körüli mendemondák, addig tabunak számító témák felbukkanása a mindennapi kommunikációban. A harmadik annak studiózus végiggondolása, mennyiben lehet hiteles az egyéni emlékezés, és annak találékony, bár jóhiszemű csalásai hogyan képeződnek le a saját és a kollektív emlékezetben. Előkészületben van a regény színházi és filmes adaptációja, és legújabban felkerült a horvát középiskolai ajánlott olvasmányok listájára.