Vizeletszag áradt a nyitva felejtett WC-ajtó mögül. Zoli kedd esti egykedvűséggel csapolta a sört. A tévére sandított.
‒ A Santos vezethet támadást a jobb szélen. Egy beadás!… Fölé! – szólt a tévé.
Lajos erősen fogadkozott magában, hogy hazamegy, de a kezdő lépést képtelen volt megtenni. Sosem egyszerű, ha az ember beugrik egy sörre és ottfelejti magát. Húsz éve próbálkozott ezzel a lehetetlennek tűnő feladattal. Jobbján egy cingár ipse kék melósban csak a fejét ingatta, lába le-lecsúszott a székről. Ő sem a gyors távozások híve.
‒ Még ezt megiszom – mondta Lajos a söre fölött.
Zoli tankhajókat megszégyenítő lassúsággal fordította oda a fejét.
‒ Már egy ideje mondogatod.
‒ Mennyi az idő?
A csapos lomhán felemelte karját, mire Lajos elsápadt:
‒ Tyű, a mindenit, tíz óra! Akkor tényleg húzok haza. Az asszony…
‒ Megint a Santos próbálkozhat… ‒ fűzte hozzá a kommentátor. Lajos ráhunyorított az eredményjelzőre: kettő-egy a hazainak. Jobbján az ember most pantomimmel próbálkozott. Megpróbálta kitapogatni az őt körülvevő láthatatlan falak határát.
‒ Hazavonszolom magam – mondta Lajos, és kilépett a monostori estébe. Részeg Tóbiás ült a kocsmaajtó mellett, a szobafestő. Cigarettázott.
‒ Vonszold haza a segged – röhögött Tóbiás. Lajos morogva legyintett és otthagyta. Csendes este volt. Pára telepedett az utcákra, az aszfalt szikrázva verte vissza az utcalámpák fényét. Szokásos útvonal: Lajos végigbaktat a Széchenyin, befordul a szűk Síp utcába, az iskola mellett, az iskola kerítése mentén egy emberre lesz figyelmes, aki biciklijét a hátának támasztva lepisálja a kerítést. Lajos ernyedtnek érezte magát a rátörő fáradtságtól. Fölnézett. Megbarnult falú hosszú épület, padok a kerítés mögött, rácsos ablakok, az ajtó felett hívogatóan világít a Soproni-s neon. Tóbiás még mindig az ajtó mellett: a Pillangó az. Hogy a kurva életbe…?
Megvakarta homlokát. – Ez meg hogy lehet? Elindulok haza, és itt kötök ki. Megin’. Ha már úgyis itt vagyok… – Tóbiás felnyerített, azon a gégemetszett hangján:
‒ Na, mi van, eltévedtél?
Lajos elengedte a füle mellett, belépett a kocsmába.
‒ Hát te? – Zoli is szélesen vigyorgott. Mindenki vigyorog, ha hülye az ember. ‒ Nem találtál haza vagy mi van?
‒ Adj egy sört – mondta Lajos a pulthoz lépve. ‒ Ezt nem hiszem el, elindulok haza és erre tessék, itt találom magam.
‒ Előfordul az ilyesmi.
Félig leitta a korsót, aztán lassított. Vidámabb hangulatban lóbálta sörét. Belenézett a meccsbe.
‒ A Santos vezethet támadást a jobb szélen ‒ mondta a kommentátor.
Lajos a pultra könyökölt, elöntötte a fáradtság. Víz zubogott a klotyóban, az ajtó megnyikordult. Tóbiás lépett ki rajta.
‒ Lali! – üdvözölte Lajost, mintha most találkoztak volna először, aztán a pantomimes mellett a pulthoz lépett. Most nem volt előadás. A pantomimes a pultra hajtotta fejét és elaludt. Lajos megnézett még két támadást, közben megitta a sörét. Zoli a pultot támasztotta.
‒ Na, ideje, hogy hazamenjek.
‒ Járj szerencsével!
‒ Itt az idő, hogy elinduljak.
‒ Akkor ne habozz, indulj azonnal!
Lajos alighogy kilépett az ajtón, újra megjelent.
‒ Hadd találjam ki, megint eltévedtél – a derék csapos már csak egy árnyalatnyit mosolygott. Ez már kezd kétségbeejtő lenni.
‒ Adj innom – Lajos feje kivörösödött, kábé dinnye nagyságúra duzzadt. Odakintről Tóbiás fojtott röhögése hallatszott. Szerinte még mindig nagyon vicces ez a töketlenkedés. A pantomimművész időközben a fogasig kúszott. Próbált feltűnésmentes lenni, hogy megússza a Moszad-ügynököket.
‒ Egyszerűen nem értem – tárta szét a karját színpadiasan Lajos. ‒ Pedig most direkt odafigyeltem. Ennyire azért nem baszhattam be!
Zoli egyszerre nézte a tévét, foglalkozott Lajos problémájával.
‒ Nem tudsz hazamenni, ilyen egyszerű.
‒ Lónak a faszát! Pohárral add a sört… És egy rövidet is csapjá’ hozzá.
Felhajtotta a rövidet, és a sört is. Kért egy újratöltést, ezúttal korsóval.
‒ Gyöngyit nem hívod fel? – nézett rá Zoli.
‒ Minek? Biztos alszik már. Minek felhívni? Haza tudok menni.
‒ Beszélj vele, mondd meg neki, hogy itt vagy, csak nem tudsz hazamenni.
‒ És mit mondjak, szerinted mire fog gondolni? Arra, hogy ittam. Pedig nem ittam – Elhallgatott. Tekintete végigsiklott a pulton. Csupa terhelő bizonyíték. Legyintett. ‒ Akkor sem hívom fel, biztosan alszik.
‒ Te tudod – mondta Zoli, és visszatért a meccshez.
Hallgattak. Lajos azon kapta magát, hogy belefeledkezett a mérkőzésbe.
‒ Mennyi az állás? – kérdezte.
‒ Kettő-egy a Paolonak.
Lajos a feleségére gondolt. Megnézte a sorozatait és alszik. Nem fogja felhívni, mert akkor felébreszti. Különben is, az ember nem hívja fel az asszonyt a kocsmából.
‒ Egyszer történt már ilyen – Zoli bizalmasan közel hajolt. ‒ Hogy egy ember nem tudott hazamenni. Egyszerűen képtelen volt. Valahányszor megpróbálta, mindig visszatért.
Lajos feszülten figyelt, arca kikerekedett.
‒ És mi lett vele? Hazajutott végül?
Zoli megvonta a vállát.
‒ Azt hiszem a kocsmában halt meg.
‒ Ez egy baromság – grimaszolt Lajos. – Ilyen nem történt. Reggel ki kellett, hogy nyisson a kocsma. Akkor csak haza tudott menni.
‒ Higgy nekem. Nem tudott hazamenni és belehalt.
‒ De én, én haza tudok menni. Fogadjunk, hogy haza tudok menni.
‒ Fogadjunk, hogy úgy jársz, mint az a másik.
Fogadtak. Ezer forintban. Lajos fölvette a kabátját, szeme lángolt a magabiztosságtól és harmadszor is nekivágott.
‒ A Santos vezet támadást a jobb szélen – mondta a kommentátor.
‒ Itt az ezresed – csapta a pultra Lajos. Elérzékenyülten hanyatlott le a bárszékbe. – Az utolsó ezresem volt.
‒ Hát ezt gyorsan megjártad.
‒ Hát ezt kurvára megjártam. Mit csinálsz?
‒ Whisky, a férfiak löttye. Erre van most szükséged.
A csapos kitöltötte a piát és odacsúsztatta elé.
‒ De hát nincs pénzem.
‒ Csak nem gondolod, hogy üzérkedek mások szerencsétlenségével.
‒ Ez kedves tőled, igazán haver vagy.
Lajos két kezét a pohárra csúsztatta és lassan a szájához emelte az italt. A whisky átjárta a testét.
‒ Ma már nem jutok haza. Itt ragadtam.
‒ Azt látom.
‒ Minden utat végigjártam, de egyik sem vezet sehová. Vagyis, mindegyik ide vezet.
‒ Ez hülyeség, berúgtál.
‒ Nem tudok hazamenni. Képtelen vagyok. Úgy járok majd, mint az az ember, akiről meséltél.
Zoli egyetértően bólogatott.
– Ez már helyes beszéd. Látom érted, hogy mennek a dolgok. Most pedig fogd magad, hörpintsd fel az italod. Mert bezárok, értjük egymást?!
Zoli vigyorogva mondta, de Lajost ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Arra gondolt: most meg hová menjen, ha ez a kóceráj bezár, sanszos, hogy egész hátralévő életében bolyongani fog.
Otthon minden sötét volt. Sötét ház, sötét ablakok. Alig talált bele a zárba. Próbált halk lenni, de a csönd minden zajt felerősített. Megnyikordult az ajtó. A küszöbön csak úgy beesett, mint egy zsák. Hát ezt nem így tervezte.
‒ Ssss – csitította magát és bambán vigyorogva meredt a sötétbe. De már késő volt. Odafent világosság támadt. Aztán dirr-durr, lépések zaja.
‒ Úúú. Ez a feleségem!
Megpróbált feltápászkodni. Amikor Gyöngyi megjelent a lépcsőfordulóban, egy görnyedt roncsot láthatott a férje helyén, aki mintha Szodomára nézett volna, azonnal megmerevedett.
‒ Te meg mit csinálsz?!
‒ Bejöttem.
‒ Halkabban te. Jesszusom, hogy nézel ki? Már megint ittál, igaz?!
‒ Miért csitítasz – védekezett Lajos. ‒ Félsz, hogy meghallják? Tudod, milyen vastagok ezek a falak? Tudod te?
‒ Nem, azért csitítlak, mert még alszom.
Lajos nevetett.
‒ Hogy értetted, hogy még alszol?
‒ Jaj, hagyd, semmi, csak úgy mondtam.
‒ Most már tényleg érdekel.
‒ Elaludtam a tévé előtt. Képtelen vagyok felállni és odébb menni.
‒ Micsodaaaa?!
‒ Ahogy te sem tudod elhagyni a kocsmát…
Fölemelte a fejét. Három pohár a pulton. A pulton! Rájött, hogy még mindig a Pillangóban van. Zoli háttal állt neki és telefonált. Sao Paolo – Santos meccs a tévében, a pantomimes a kabátjára dőlve. Alszik. Lajos lassúnak érezte mozdulatait, mintha a vér megalvadt volna ereiben. Zoli letette a telefont.
‒ Most beszéltem a nejemmel. Mondtam neki ne várjon haza. Hajnali három van, és én képtelen vagyok bezárni.
Lajosra nézett. Arca tele zavarral és kétellyel.
‒ És nem tudom hanyadszor mondom ezt, de a Santos vezethet támadást a jobb szélen – ismételte a kommentátor a tévében.

(Illusztráció: Carlos Torres)