a „miskolci ügy” nem színházszakmai kérdései

Úgy érzem, elégedettek lehetnénk, ha a Kiss Csaba felállításával végződött történetben csak azokra a kérdésekre kellene válaszolnunk, hogy kinek, miben volt igaza, kinek, miben nem…
Az egy könnyű kilovaglás volna így április elején. De nem.

Elöljáróban fontosnak tartom elmondani, hogy idióta és lehetetlen helyzetnek tartom, hogy egy színházigazgató komoly üzemeltetési, művészeti, költségvetési problémák hiányában is meneszthető mandátuma lejárta előtt (különös tekintettel arra, hogy a legalkalmatlanabb – horribile dictu hülye, alkalmatlan, kapzsi – parlamenti képviselő sem visszahívható), lévén ez a módszer éppen nem a szakma, a közönség, a kultúra érdekeit szolgálja, csupán szimpla személyzeti, kellemkedő hozzáértéssel: humánpolitikai kérdéssé redukálja egy nagy költségvetésű, jelenleg ugyan nem stratégiai fontosságú, de mindenképpen jelentős intézmény, a színház vezetését, vezethetőségét.  De úri hiábavalóság volna azon berzenkednünk, hogy hogyan lett ebből is már-már gyakorlat az elmúlt hosszú-hosszú évek alatt, s azon sem érdemes tovább keseregnünk, hogy a „valódi színházi műhelyek, társulatok” oly fájóan hiányzanak, s vajon miért…
Ki építene itt társulatot? Talán egy polgármester?
Persze, könnyű belátni, hogy az egész közigazgatást, a nemzeti parkok rendszerét is könnyebb átalakítani, mint egy ember jellemét. Morog is a jellemes ember mindig, hogy túl nagy az állami befolyás, a kormány – mikor milyen, liberális, polgári, nemzeti, jobb vagy baloldali, az embernek mindegy – s a hivatal mindenbe beleszól, mindenre ráteszi a kezét. Eistandolnak ezek mindent! Beleugatnak, nem hagyják a hozzáértőekre!
Hát nem is.
Miskolcon pár tehetséges, rátermett ember elkezdett valamit. Egy nem új, de itthon mindenképpen szokatlan, ha tetszik, ismeretlen formában vezetett színház ajánlatával érkeztek, s be is váltották ígéretüket, irigylésre méltó szakmai munkával lettek sikeresek. Mindnyájuk érdeme, az egész társulaté. De úgy van az, hogy ha pár tehetséges, rátermett ember összejön, akkor előbb utóbb valaki csak megmutatja, hogy ő az igazi Overdose a többi remek versenyző között. És jól van ez így, erős, tehetséges emberek már csak ilyenek, egy következő életben egy következő művészeti tanács majd pontosabban leírja jogok és kötelességek, feladatok és szavazati jogok arányát, némi előrelátással felkészülnek arra az esetre, ha a négy, öt, hat hadvezér más fegyvernemmel akar egészen más felé támadni. Nincsen ezzel semmi baj.
A baj azzal van, hogy vita esetén valaki folyton felmegy valahová…
Művészemberek úgy járnak be az Önkormányzati Hivatalba, mint valami klubba biliárdozni két előadás között? A Hivatal emberei pedig úgy döntenek egy intézmény vezetéséről, ahogy egy Krúdy- hős a várható havazás okán azonnal megtartott hajnali párbajról, valami szerelmi afférról terjengő pletyka miatt?
(Istenem, micsoda darab ez megint…!)
Kódolva van az – általam egyébként mélyen tisztelt – ősi társadalom szerkezetéből (a hagyományos család – nagycsalád – törzs felépítményből ) egyfajta ügyintézési modell, de nem kell ahhoz a szubszidiaritás szót a saját homlokára tetováló, vérgőzös, alternatív értelmiséginek lenni, hogy az ember belássa, meg kéne próbálni a probléma szintjén megoldani a felmerült gondokat.
Olyan ez, hogy mindenki óhajt és követel magának egy igen szabad világot, melyben töretlenül és szabadon kiteljesedhet, lehet primadonna, bonviván, tűzoltó vagy búsuló juhász, eped a függetlenségért, ám amint valami feszültséget érez bármi ügyben, valami nehézséget, akkor ereje megfogy, elgyöngül, repülősót rendel, s rögvest igényelne egy magasabb hatóságot, mely mindent elintéz helyette, megnyugtatja, elringatja és begyógyszerezi.
Apuci jön is, és ahelyett, hogy meghívná az Avas aljába egy borra a gyerekeket, és elmondaná nekik, hogy számos dolga van éppen az úthálózattal, a csatornázással, a közmunkaprogrammal meg azzal, hogy ne dőljön be a költségvetés, s atyaian hátba veregetve őket azt indítványozná nekik, hogy mivel a szülői apanázst igen felnőttesen átveszik, méltóztassanak felnőtt módjára elintézni egymást közt mindazt, amire leszerződtek, mindezek helyett példát statuál, rendet tesz, sarokba állít és megvonja a vacsorát.
De mi mást tenne? Úgy tűnik, ezt várja el tőle a világ. Ezt várjuk el elöljáróinktól. Tégy igazságot nekem, ó nagyúr!
Fenntartóként joga van ehhez. Bizonyos esetekben kötelessége is. De vajon ez most az az eset volt? Valóban szükség volt polgármesteri beavatkozásra? Tényleg elment mindenki a falig?
Többeket ismerek, szeretek és őszintén tisztelek a történet szereplői közül, nem akarnám megbántani egyiküket sem, elhiszem azt is, voltak gondok, viták, bajok… De ez az írás nem is csupán róluk szólna, hanem mindnyájunkról, akik persze mind makulátlan, tökös kis forradalmárok vagyunk, az igazság bajnokai, ide-oda ugyan bekötött, de értékes értelmiségiek, akiknek néha dönteni kell a magunk szabadsága és mások igazsága között. (Mert mondjuk, hiába jár be az aneszteziológus meg a főnővér a Hivatalba, hogy meghibbant a korház igazgató, annak feltehetőleg semmi következménye nem lehet, amiből tisztán látszik az is, hogy a csepűrágásnál az orvoslás komolyabb dolog, meg az is, hogy a bohóckodáshoz mindenki ért, ha ért, ha nem.) Dönthetünk hülyén, rosszul, meggondolatlanul. Dönthetünk úgy, hogy beleállunk a helyzetbe, küzdünk azért, amire vállalkoztunk, legfeljebb nemcsak hobbiból iszunk, hanem muszájból is. Dönthetünk úgy is, hogy elmegyünk. Kalap, kabát, büfészámla, fizesse, aki akarja! De az a „feljárás”, „bejárás” olyan snassz. Mert amit mi magunk nem tudunk megoldani, mert nincs hozzá erőnk, kedvünk, eszközünk, azt más se fogja tudja elparentálni helyettünk, legfeljebb ad acta teszi az ügyet. Holnap, holnapután megismétlődik majd ugyanez, s azt hihetjük, hogy ismét jól cselekedtünk, igazunk volt, a hivatal pedig éber volt, bölcs, megalapozott., s végső soron, felhatalmazásunktól is igen jogszerű. Csak azt nem vesszük észre, hogy ismét azt gondolhatják rólunk, hogy:
alkalmatlanok vagyunk a közös munkára, az együttgondolkodásra, a vitára, a kompromisszumra, a tiszteletre,
képtelenek vagyunk magunk tenni magunkért valamit,
behisztizünk,
mószerolunk,
besértődünk,
ez az egész művészeti, kulturális mizéria valóban csak egy flitteres marhaság,
primadonnák vagyunk,
igenis szükségünk van apucira, aki megmondja, mit és hogyan, aki elkergeti a szomszéd gyereket, akinek otépéje meg cascoja van…
Valóban, igény mutatkozna egy színházi, társulati feszültséget (írói zorkót etc.) koordináló kormányhivatalra is, nehogy már mindennel a polgármesternek kelljen foglalkoznia. (S ha akar, se tudjon…)
Valóban szükségünk van arra, hogy díjakért lobbizzunk, aztán felkapjuk az orrunk azon, hogy a díjakért más is lobbizik? Hogy senkivel ne értsünk egyet soha, de alapjognak gondoljuk, hogy mások velünk mindig egyetértsenek? Hogy mi magunk kérjük magunkra a központosítást, amely folyamattól annyira ódzkodunk? Hogy mindig a hatalommal kelljen kialkudni a művészeti, alkotói, kutatói munka működési feltételeit, szabályait, s ne egymás közt kelljen végre dűlőre jutni?
Tudjátok, barátaim, értékalapúan, politikamentesen. Azaz kihagyva a szolgálati utat, a politikai üzemmenetet, ha már tényleg szigorúan szakmai ügyekről volna szó.
Gondolom, ez utóbbi nehéz, nehezebb feladat. ám ha haraggal is, de legalább őszintén nézhetnénk egymás szemébe.
Sok szempontból mellékes, de máshonnan nézve mégis idetartozó és nagyon tanulságos, jelen helyzetünknél és állapotunknál mindenképpen faszább kis eset volt, amikor állítólag a Fészekben Koncz Gábor pofán vágta a Latinovitsot.