Ma már mindenki érzi a bajt, a veszélyt. Még a tudatlan, ám elfogadható „jólétben” élők is tapasztalják – ha konkrét információk nincsenek is a környezet, a társadalom, a „nyugat” világában lezajló valódi és valóban nagy változásokról –, a mindenkit megérintő bizonytalanságot. Ugyanakkor az elfogadható jólét felmentést ad ezen megérzések elemzése, a megismerés szüksége alól, a bizonytalanság pedig kézenfekvő megoldást akar. Bármi áron.
Félünk a „demokrácia” végétől. Félünk a népességfogyástól. Félünk nemzeti identitásunk erodálódásától. Félünk, hogy megerősödnek a kormányzásban a diktatórikus vonások, hogy visszatér az önkényuralom. Félünk a gazdaság összeomlásától. Félünk a gondolkodóktól, mert meglátásaikkal mindent új megvilágításba helyeznek. Félünk a bizonytalanságtól. Rettegünk attól az állapottól, amelyben vagyunk, ami már most meghatározza minden pillanatunk.
S az energia, ami ebből a bizonytalanságból kinyerhető elég jelentős ahhoz, hogy megérje minden eszközzel fenntartani.
De nem minden az, aminek látszik. Azon a napon, amikor a CEU bejelentette távozását, megjelent az egyik közösségi oldalon egy bejegyzés, ’A liberálisok a CEU-t siratták, a nemzeti érzelműek Erdélyt” felirattal. Ez pontosan ábrázolja, amit mondani akarok. Két bizonytalan(nak tekintett) érték elsőre adekvát összehasonlításosával akar bizonyosat állítani. De melyik mérhető pontosan? Heisenberg szerint, jócskán leegyszerűsítve és talán erőszakoltan, afféle metaforaként alkalmazva tételét, az egyik érték mindenképpen pontatlan lesz.
Az mindenképpen kiderül, hogy tulajdonképpen a „bizonytalanságok” háborúja zajlik.
Szerencsére lebeszéltem magam róla, de majdnem hozzászóltam, miszerint én mindkettőt siratom. Nem kommentáltam a képet, hiszen egyik esetében sem siratni kell, hanem cselekedni (kellett volna) és kell ma is, hogy hasonló esetek ne történhessenek meg. S lévén a két „téma” vagy „ügy” nem összeillő, talán csak annyiban, hogy előbbi a jelenleg tapasztalható folyamatok kellős közepén nevezhető egyfajta „előjelnek”, míg utóbbinak is voltak előjelei. (Sokan fel is ismerték az erdélyi értelmiség tagjai közül, de Magyarországon is akadtak jó páran, köztük Ady, aki megjósolta Erdély elvesztését. Hozzáteszem, vele kapcsolatban is vannak, akik finoman szólva bizonytalanok… Az ő hangjukra senki nem figyelt – talán egyébként éppen a sokat gyalázott Tisza sejthette a háború ilyetén kimenetelét, éppen ezért volt, bármilyen meglepő, de háborúellenes –, ahogy ma sem hallgat senki a figyelmeztető hangokra.)
Már az összevetés is gyarló bizonytalanságunkból fakad. Meglehetősen önkényesen írom, amit gondolok. Bár ma, a jobboldali szavazók szerint Magyarországnak nemzeti kormánya van, tehát joggal bízhatna abban, hogy nemzeti érzelmeit és a nemzet érdekeit nem fenyegeti veszély, mégis állandó viszonyítgatásban él, s hol – lekicsinylően – a „liberálisokhoz” (kik ők? homogén faj? nem tudni, mire gondolhatunk) méri magát, hol – felmagasztosulva – valami dicső gondolathoz, melynek legjobb kifejeződése Erdély – szokott lenni.
Mellékesen jegyzem meg, hogy mi anyaországiak ebben a „felmagasztosulásban” és ezzel a gőggel tudjuk mindig akarva-akaratlanul megalázni mindazt, amit Erdély képvisel, az erélyieket, voltaképp saját múltunkat is. Erdély ugyanis nem puszta szimbólum, nem bokréta, nem játékszer, és nem „miénk”, hanem az erdélyieké. Hogy összetartozunk, az talán nem kérdés, ha sokak szerint, elég gyalázatosan, a közös EU-s tagsággal „el is van intézve” a komplett Trianon-ügy. (Hozzátenném, ha kilépnénk az Európai Unióból, még az a kevés előny, eredmény is semmivé lenne, amit az elmúlt években sikerült elérni. Visszakerülhetnénk akár egy háborús logikába is, bár Isten adja, hogy idáig ne jusson el kis hazánk.)
Alapvető (kellene, hogy legyen), hogy a morális ember szereti a hazáját, már csak azért – ha másért nem –, mert ott nyugszanak az ősei. De mi bizonyítja ezt? Különösen ebben a dialektikus logikájú, és két részre szakadt valóságban? Kellenek a hangos, és egyre hangosabb megszólalások, szimbólumok, tettek, hogy a (nemzeti érzelmű ember is) elhiggye magáról, hogy jó hazafi, azaz az alapvetőnél is mélyebben „átérzettebben” nemzeti.
Alapvető (kellene, hogy legyen), hogy az ember szolidáris a társaival. Megbocsátó, empatikus és elfogadó. De mi bizonyítja, ebben a felfordult, önző, kapzsi világban, hogy mi valóban jó emberek vagyunk? Nem írom végig, de szerintem senki előtt nem ismeretlen a folyamat, melynek során szinte függővé válunk saját jóságunktól, mely függőség lázában szinte mindenkin, hajléktalanon, idős emberen, kutyán és éhezőn segítenénk. Az empátia-dependes előbb mindenkit megért, elfogad, aztán egyre érzékenyebben, egyre dühödtebben támadja azokat, s azok egyre szélesülő körét, akik szerinte nem fordulnak az elesettek, a kisebbségek, a rászorulók felé, azok felé, akik nem elég empatikusak.
Az, hogy alapvetően mind szabadok akarunk lenni, függetlenül attól, hogy valaki a politikai liberalizmusról hogyan vélekedik, talán nem kérdés.
A kérdés – naiv kérdés, tudom –,  hogy mért nem támogatja az empatikus, szabadságpárti ember, a vele egy hazában elő, nemzetben gondolkodó és szabadságpárti embert, és utóbbi miért nem segíti előbbi csoportba tartozó honfitársait.
Jónak és jó hazafinak szeretnénk látni magunk, de ezen a ponton valahogy mindig összekülönbözünk. Mintha a két érték nem lenne összeegyeztethető. Vagy legalábbis nem tudná az egyik, hogy a másikkal meddig mehet el? (Mintha az erős nemzetállamok víziója nem lehetne együttműködő egy valós szövetségi rendszeren belül.) Kérdés az is, hogy „jó”, elfogadó, nyitott (s fontos erkölcsi dilemmaként, a jogsértő magatartással szemben elítélő, azaz becsületes) legyen-e az ember, vagy akár mindezek rovására is lehet csupán jó „hazafi”?
Én azt mondom azért nem értjük másikat, mert nem vagyunk elég jók (megbocsátók és elfogadók) és nem vagyunk nemhogy jó, de még csak nem is elég hazafiak (meglévő értékeinket, történelmünket, kultúránkat elég jól ismerők és megbecsülők).

Amikor jó pár éve a Nemzeti Színházban koccintottak a Román Követség dolgozói „Nagyrománia” megalapításának napján, s ezzel a példátlan esettel joggal felháborították a jóérzésű embereket, megint a bizonytalanság tört elő. Félelem az erősödő nemzeti oldaltól, s bizonyítási vágy, hogy már eléggé „európaiak„ vagyunk, érettek a „megbocsátáshoz” – legalábbis Alföldi Róbert efféleképpen nyilatkozott. Akárhogy is, ez érvnek elég kevés, s „történelmi felnőttségünket” sem bizonyítja, épp ellenkezőleg.
Eltűnődhetünk, hogy vajon mik azok az erkölcsi értékek, alapvetések, amiben mind sziklaszilárdan hiszünk, biztosak vagyunk, úgy értem, valamennyien.
A toleranciába belefér-e mondjuk Erdély autonómiája? És a hazafiság érzését erősíti-e egy világhírű egyetem? Nem kudarc-e, hogy az Alaptörvény (kutatás és oktatás szabadsága) sérült és sérül folyamatosan? Veszteség-e bárkinek is egyik vagy másik, vagy mindkettő hiánya?
Fukuyama szerint az identitáspolitika határozza meg a nyugati gondolkodást. A baloldal – feladva hagyományait – egyre kisebb és egyre több, marginalizálódott csoport érdekeire figyel, s a jobboldal, némi késéssel ugyanezt a gondolkodást működteti a nemzeti identitás megerősítése és kihasználása terén.
Houellebecq a vallástalanságot és a demográfiai mutatókat, s annak okait jelöli meg a Nyugat és Európa széthullásának vektoraiként. Ha értem, sőt, el is fogadom ezt, ki kell egészítenem a tudatlanság fogalmával – a tudatlan és műveletlen tömegek ipari méretű kitermelésével –, mely tudatlanság egyébként a hitetlenségnek éppúgy oka, mint a babonás, bigottságnak, s mely utóbbiról aligha állítjuk, hogy hasznos vagy pozitív. Ebben a tekintetben érthetőbb, hogy miért „divat” ma a Felvilágosodást hibáztatni egy sor olyan esemény, történés és gondolat miatt, melyről a Felvilágosodás nem tehet, s amiről az enciklopédisták álmodni se tudtak volna. A nyugati világ válsága ellenben sokkal inkább magyarázható azzal, hogy Európát ugyanaz a babonás, bigott butaság tartja fogságban, mint a középkorban, csak már a hit nélkül, szabadjára engedve az oktalan és felületes technicizmust, szcientifizmust – mely folyamatról egyébként Hamvas írt igen érzékletesen, még az ötvenes évek derekán.
A híreket, de még a tényeket is mindenki maga fűzi fel a saját nyakláncára. És egy olcsó utánzat is lehet tetszetős.
Marxista felfogással nézve, s ne becsüljük alá Marxot, csak mert a Kommunista kiáltványhoz adta a nevét, ismét eljövend a klasszok háborúja, melyben – ismét erőszakosan felhasználva a fizikai példázatot –  a Heisenberg tétel szerint nem mérhető egyszerre ugyanolyan pontossággal a vizsgált „fizikaii mennyiségek” impulzusa és helye.
Azaz a bizonytalanság maradni fog.
S hogy a jövőtől való rettegésen, a bizonytalanság elviselhetetlen érzésén kívül mi köze van mindennek a CEU-hoz vagy éppen Erdélyhez?
Az égvilágon semmi.
Leszámítva persze azt, hogy kívánatos volna, hogy Miniszterelnökünk ne dolgozzon tovább azon, hogy hazája, hazánk borotvaélen táncoló – szövetségesi rendszerén belül inkább megbízhatatlan – és bizonytalan kül- és belpolitikájának köszönhetőn ellehetetlenüljön, s feltételezett – jelenleg leginkább az EU-s tagságunk miatt meglévő – pozícióinkat azon nagyreményű víziói megvalósítására használja fel, mely tervek ellentmondanak a történelmi tapasztalatoknak, saját, sokszor és a mai napig hangoztatott hitvallásának, az együttélés, a Kárpát-Medence-i sorsvállalás valahány példázatának, az együttélés szabályainak, a diplomácia ügyes-bajos elvárásainak, nemzetünk legendás szabadságvágyának, az ember-ember közti udvariasság és jómodor nem csupán főúri kegyként gyakorolt elvárásainak, a törvényeknek, a jognak, a hitnek, a becsületnek.

Gondolatok Bánki Éva Harminc év asylum http://ujnautilus.info/harminc-ev-asylum
című esszéjének olvasása után. 

2010 előtt még bíztam abban (ahogy a rendszerváltás előtt bízhattak az akkoriak), hogy bármilyen változás csak a kulturális paletta, a témák és az alkotók körének bővülésével, a (nem feltétlenül vagy nem csak anyagi) lehetőségek bővülésével, a méltatlanul elfeledett, mindenfajta kánonból kihagyott művészek legitimálásával, egyszersmind egyfajta „szakmai” lojalitás megerősödésével járhat – ezzel is bebizonyítva sokféle módon, minőségben megmutatkozó kortárs kultúránk „nemzeti” jellegét, merthogy egy nemzet volnánk, bármi fájdalmas is, Balassival, Kodállyal, Esterházyval, a falusi népdalkörrel és az avantgárd, független színházi társulatokkal is.
Naiv voltam.
Csak elcsesződött minden. És minden egyre jobban el fog.
Itt férfias megbántódások működnek a mélyben.
Jobbára annak a generációnak a tagjai részéről, akik a rendszerváltást „készen”, akármilyen, de mindenképpen már valamilyen kialakult egzisztenciális, szakmai  háttérrel élhették meg. Akik addig együtt fociztak, de aztán (ki tette az első kijelentést, mely a többit megbántotta?) külön pályákra vonultak. Mindegy. Sokan éltek is rutinjuk, „pouvoir-juk” adta „felhatalmazással”, és a negyven éves „szakmai” gyakorlatot folytatva működtették tovább a gyakran kontraszelektív kulturális tervgazdálkodást. (Sokan pedig éppen abban vékonyodtak el, abba betegedtek bele, hogy markáns értékrendjüket a magát megváltozottnak mutató, hajlíthatóvá puhított valóság nem fogadta be.) Ennek egyik „eredménye” lehet a ma fokozottan kiélesedő, nem csupán esztétikai  haddelhadd, a piaci, kiadói és állami támogatói rendszer felett álló, és ezeket semmibe vevő szubjektív kánonok megléte (lsd. Kerényi Imre féle könyvprogram, a könyvpiacot elárasztó – és gondoljon róla bárki jót vagy rosszat – Wass Albert kiadványok tömege etc.), a rendszerváltáskor fiatal szerzők többségének ellehetetlenülése, vákuumba kerülése, a könyvpiaci anomáliák, színházi belharcok, a filmgyártás – pár éve – majdnem szakadék szélére kerülése, jogdíjak és támogatások zűrzavara, a vetésforgóban váltakozó esztétikák kizárólagossága. Itt hiú ábrándok, sznobizmus, éhség és megbántottság működik a mélyben, sokak lelkében, és már lassan csak a halottak emléktáblái adnak – némi – megkérdőjelezhetetlenül biztosat. 
A kultúrában nem (sem) történt meg rendszerváltás.
A kultúra – pontatlanul értsünk most alatta csak művészetet – még mindig valami kollektív szemléletben létezik, és képtelen feldolgozni a tényt, hogy valójában szörnyű egoista egyének játszótere.
Nem lehet igazodni sem Nádas Péterhez, sem Csurka Istvánhoz, sem André Bretonhoz, sem Ady Endréhez. Egy nép, egy nemzet irodalmát nem lehet felépíteni csupán a mégoly értékes népi és nemzeti eszmék vagy akár a Felvilágosodásban gyökerező szabad eszmék köré. A legközépszerűbb művész is egyéniségnek mutatja magát, ő pláne nem méredzkedik akárkivel, legfeljebb idomul, de az más tészta.  A szellemi igazodás amúgy sokak szerint az olvasó dolga volna, ha olvasna, ha ideális olvasó lenne, és szépen megismerne és megrágna mindent, amit a gondolkodó, és közegét, pályatársait is megismerő vagy letagadó művészek méltóztatnak felkínálni neki.
De hát ugye, igazodni meg mégis muszáj. Szegény Racine ijedten vetette át magát a bokrokon, ha a Versailles-i kertben meghallotta az őt eltartó Napkirály hangját. És persze, csoportok, frakciók, szellemi körök is létrejönnek, harciasak és önzők, mint épp Breton, aki még dadaista korában szenvedélyes levelet írt Picassónak, mondván „nem hisznek nekünk, de győzni fogunk, bízz bennem!”
Én épp ezért – a jó értelemben mondom – gyermeki elszántságáért, önfelismerő lelkesedéséért mindig is szerettem a DADÁ-t, bár afelől erős kétségeim vannak, hogy ha Tzara nevét illik is ismerni, zaklatott, logikus, bolond „beszédeit” olyan sokan olvasnák, ismernék a mai napig. Sajnos.
Mert kellene most egy kis DADA, őrület, bátorság a magyar rögvalóságba, vagy még több kellene, hogy megújítsa valami a megszokott vagy éppen tönkrement rendszereket, mert az elmúlt huszonhét évvel – nem beszélve a megelőző évtizedek eseményeiről – való vad és őrült szembenézés helyett békés csónakázásnak tűnik, ami van.
Tűnik. Persze.
Mert hiába nevezte magát Ficsku Pali sokatmondóan „lakossági írónak”, egyszer és mindenkorra lezárva a népi-urbánus vitát, a vita nem tekinti lezártnak az őrült „háborút”. Hogy Csurka, az író jót írt-e vagy sem, másodlagos ahhoz képest, hogy a közíróról vagy a politikusról mit gondol róla valaki. Esterházy Így gondozd a magyarodat! című szösszenete zsigeri undort vagy épp azonnali tetszést vált ki, függetlenül attól, hogy olvasta-e az illető, s megpróbálta volna elhelyezni az írást bármilyen kontextusban, úgy – vagy néha máshogy – is megvizsgálva, hogy valójában micsoda és milyen. Na és az olvasó! Gerlóczy Márton Elvonókúráját pár ismerősöm azért nem szereti, mert magára ismer benne, és képtelen „szar alkoholistának” látni magát, inkább a könyvet gyűlöli. Az ún. megmunkált szövegekkel dolgozó írók némileg értetlenül, és gyakran lesajnálóan nyilatkoznak a cselekmény, egy történet elbeszélésének eszközével élő írók könyveiről, mintha mondjuk Jászberényi nem „munkálta volna meg” eléggé egyébként kiváló írásainak szövegét. A jó erkölcs, melyről az erkölcsi bizonyítványt mindig kiállítja valaki, író esetében lassan fontosabb, mint bármelyik más hivatásnál. A határon túli irodalom – mondjuk – megérkezett, de a határon túli témák és gondolatok – legyenek akár Trianonhoz visszanyúló nemzeti ügyek, vagy a most hivatalos álláspontokkal és nézetekkel nem egyszer szembenő, a felvidéki, erélyi, kárpátaljai vagy délvidéki magyarságot valóban érintő és foglalkoztató kérdések – eliminálódni látszanak a politikai csatározások alatt. Megválaszolatlan talány, hogy melyik irodalmi mű felmenthető „esztétizálással” témája vagy bizonyos kijelentéseinek súlya alól, melyik nem. A „ki hol publikál”, ki kivel vállal közösséget játék pedig átéltebb, mint Velence és a Pápaság összeütközéseiben volt. (Vala. Hogy minden sérelem az idők távolában remegjen el.)
Mindez csak pénz miatt? Csak ideológiából? Csak esztétikai ügyként? Csak hatalomért? Csak ezek miatt a brusztolás? Valóban?
Nem hiszem.
Ezek régi ügyek. Régi, lelki ügyek, alkatok, szokások, máshol szerzett harci hegek fantomfájásai. (Ismét a kibeszéletlenségek, egymás fájdalmainak, emlékeinek teljes körű lenézése, hovatovább leköpése, az origóban való megállapodás hiánya, az axiómák tagadása, bármilyen közös alapvetések elfogadására való képtelenség.)
Eszkalálódni látszik a harc. És mert a focit már stadionokban játsszák, nem a tromos pálya gyöpén, ember emberrel nem találkozik, nem is beszél, olvas, talán, de inkább csak hívószavakat lát (náci, keresztény, zsidó, ballib, komcsi etc.), abból ítél a műről, nem abból, hogy a meccs milyen. Abból ítél, hogy a másik e szavakról hogyan ítélkezik, azaz milyen kontextusban használja, mondjuk, hogy „magyar”. Mert e nyelvi divergenciákból tűnik ki, hogy velem van-e (múltammal, sérelmeimmel, mit tudom én még mivel) vagy ellenem. S hogy ha egy műben a „magyar” mocskos ganéj, akkor a szerző csak nemzetáruló lehet. (Íme a Nemzeti polkorrekt beszéd .) Vagy fordítva. Könnyen lesz bárkiből antiszemita náci is. Irodalmi hősök, alakok karakterek soványodnak el lassan, fontos témák válnak megírhatatlanná, mert mindenki mindenkinek és főleg minden beszéd szalonképtelen. Azért zajlik a name-dropping. Mert eszköz, működő eszköz a megbotránkoztatás, különös letagadott botrányok közepette. Meg hát a magamutogatás. Az is. A hatalmas ego. De hát ez a játék már csak ilyen.  
Ezzel együtt akié a tó, annak tényleg csolnakozás csak az irodalmi, művészeti valóság. Nem látszik az egy-egy mondat igazságáért folytatott munka, a szakma, vagy a szakma egy része vagy valami begőzölt megmondó könnyed mocskolódásaival folytatott küzdelem. Kötetbemutató, kiállítás megnyitó, pezsgő, a távol levők pocskondiázása, vállveregetés, közös fotó.
A többi néma csend.
Az azonban ebből is tisztán látszik, hogy sok színű a magyar irodalom, ha most baromira két színű is. Annak tűnik. Ha bele is akarják szuszakolni a nemzeti-urbánus dualizmusba, és eszerint akarják dotálni, honorálni vagy épp ellehetetleníteni. Ami ennyi problémával küzd, az eleve nem lehet érdektelen. Ontja a témákat – ő maga is téma lehet akár – a generációs problémáktól kezdve a „kultúra fogyasztás” megváltozott módszertanáig: az új és újabb generációk kötelező domesztikálásától a média által kínált irodalmi (kulturális) bulvárínyencségekig. Persze klausztrofóbiás rohamai, belterjessége (vagy pártosodása), nemzetközi piacon való kipróbálatlansága (hírnevének igen korlátozott volta, szemétdombjának alig felismerhető mérete) sokakat megvisel. Iriggyé és agresszívvé tesz. Mert azt is mindenki tudja, hogy lehet még a verse szar, csak mert épp időszerű, aktuális, és jól esik valahol elmondani. Hogy éppen jól áll valakinek.
Idő.
Az irodalom, általam üdvözölt, erősödő közéletisége, szókimondása, sokszor szociografikus érzékenysége, évekig nem tárgyalt témák felbukkanása, különösen a fiatalok szabályszegő pofátlansága (így mondjuk az általam annyira nem kedvelt slam is) ugyanakkor jobb időket ígér, de legalábbis segítheti egy merőben új, nem csupán elvek és világnézetek mentén kiépülő viszonyrendszer kialakulását. Az a lendület, kraft, ami a rendszerváltás korabeli nemzedéket jellemezte, és amit sok esetben el is nyelt a hangszigetelt, hungarocellel kibélelt fiatal demokrácia, talán most, második hullámban új erővel megmutatkozik.
És ezek, mint oly sok minden, alulról szerveződő folyamatok. A politika egy körrel még diktatúrákban is lemaradva fut az efféle kulturális események és szerveződések után, noha jobbára centralizált társadalmakban akar futni egyáltalán. (És persze szörnyű, de gyakran épp a művészeti élet tudja oly hatalmassá építeni saját rendszerét, hierarchiáját, udvartartását és befolyását, hogy még valódi politikai entitásokra is hatással lehet, mi több, kitermelődő saját kisebbségét gyilkolja le. Vian például sosem került a Gallimard közelébe, mert nem tartatott jó írónak, ám Sartre a börtönből is kimenekíti az egyébként zseniális Genet-t.)
Alulról indul a változás mindig, és ahogy az elején gondoltam, a változás útjai mindig nagyon egyéniek.
Vannak kevésbé látványos utak, mint mondjuk Dixié volt. Hát, hogy mondjuk úgy, ahogy Bereményi – egyébként sokak által megint érthetetlenül lesajnált – könyvéből is kiderül, nem igyekezett József Attila-díjat nyerni. Pedig… Ha már a DADÁ-ról említést tettem az elején. Akár kaphatott is volna.
Vannak – aránylag kevesen – minden rendszerből kilépő el-elgondolkodók, mint Zalán.
Lehet az ember magával és világgal is kíméletlen, önfelszámoló, önmagát kimentő, mint Peer.
Lehet irodalmát élőbeszédében, élethelyzeteiben is hordozó Ficsku.
Lehet vaskos, tömör, mint Csender.
Lehet fittyet hányó, mint Korányi.
Lehet tárcáit, novelláit csendesen megosztó Szőke.
Lehet csontig őszinte, fájdalmas, mint Jónás.
Persze ezek mind-mind kevésbé látványos utak. Vannak sokkal híresebbek is. Meg köztiszteletnek örvendőbbek. De ők is vannak.
Hogy csak egy-kettejük nevével „igazoljam”, milyen sokszínű ma a magyar irodalom (bocsánatot kérve tőlük az ad hoc jelzőkért, amiket nevük mellé biggyesztettem, s jelezve, még oldalakon át tudnám a sort folytatni), még ha Demeter Szilárd olyasmit nyilatkozik is en bloc kezelve különböző írókat, hogy „az irodalmi elit Nagykörúton belül élő része”. Ami ugye amelletti kiállás, hogy nem minden író a Nagykörúton belül lakik (ami igaz), meg azt is feltételezi, hogy ezzel minősíteni, de legalábbis osztályozni lehet az írót, mint olyat. (Kérdés, hogy valaki műfajilag nagykörúti vagy narratívája miatt…) Mintha az egy konkrét irodalmi besorolás, egy terminus technikus lenne, hogy valaki nagykörúti vagy sem – ami persze szakmailag lehet megtisztelő, hiszen Jókai is a Nagykörúton lakott. De ezzel megint csak kettőig számoltunk el a végetlenben, holott még a nem nagykörútiak is elképesztő sokféle irodalmat művelnek, és még „népiként” sem biztos, hogy támogatják a jelenlegi kultúrpolitikát.
Szóval, sokszínű a magyar irodalom, talán csak nem nőttünk még fel hozzá.
Szeretjük kézbe venni a dolgokat. (Vagy valaki szeretné.) Megmondani, hogy milyen legyen. Hogy ez a sok nagyképű, borissza alak legyen már egy kicsit regulárisabb. Ne csak úgy hűbelebalázs módjára. És mi ez a sokféleség, az a vásári tarkabarkaság a borítók dolgában is? Meg úgy általában. Hogy minden mondat más minden könyvben, és nem ugyanaz. Mindig csak a baj, csak az összevisszaság.
Van ennek is módszertana.
Van. Meg erkölcse. Hogy ki mit legitimál, azzal mondjuk, hogy valahol megjelenik.
Még kétezer tíz előtt azt írta valaki a Nemzetben (pontosan idézni már nem tudom), hogy „jó magyar író szégyellné az Élet és Irodalomban való megjelenést”. Vagy „nem akarna ott megjelenni.” Már nem is emlékszem. Lényegtelen. Marhaság. Hatalmas marhaság. Dehogy szégyellné! A mondat ugyanakkor kijelöl egy utat (nem mintha ő vagy ez mondat lenne, lett volna az egyedüli), egy modort, egy magatartást, melyben a beszélgetés vagy per abusum a vita, a diskurzus életképtelen, csak az üzengetés marad helyette, egyre minősíthetetlenebb stílusban zajló „átkiabálás”, melldöngetés, díjak megvonása, átadása, pezsgő, vállveregetés, közös fotó.
A látszat.
Amely látszat szerint a felületes szemlélő gondolhatja úgy, hogy minden rendben van, a magyar irodalom szekere simán halad, a miniszter kezében is ott egy Jókai Anna kötet, ő pedig író. Vagy gondolhatja úgy, hogy átok ül a magyar íráson, csak írószervezetek háborúznak a pénzért, a miénkért, a nép pénzére fáj a foguk, mégsem törődnek a néppel, csak egymást szapulják. Vagy gondolhatnák úgy is, hogy – ha már mondjuk az irodalommal foglalkoznak – megtekintik magát az irodalmat közelebbről is. Kicsit érdeklődőbben.
Nemcsak olyan „gondolom formán”.
Megjelent Előretolt Helyőrség irodalmi magazinja, több százezer példányban, az „elhappolt” vidéki lapok mellékleteként. Megjelent, kiverte a biztosítékot, hovatovább teljes joggal verte ki, nekem meg van benne egy versem, gyerekvers, büszke vagyok rá, még büszkébb, mert Zalán verse mellett olvasható.
És nálam is kiverte. Így is. Ezzel a büszkeséggel együtt is. És éppen azért tartom ezt fontosnak elmondani, mert benne vagyok, és jogot formálhatok arra, hogy elmondjam, milyennek szeretnék egy irodalmi mellékletet. Sokszínűnek. Bátornak. Bevállalósnak.
A már idézett interjú szerint Demeter Szilárd nem akarja közelebbről megtekinteni, amivel foglalkozik. („…mélységében nem ismerem a dolgaikat. Követem persze az eseményeket – most éppen én is Budapesten élek –, de amit eddig láttam, az korántsem annyira érdekes, hogy közelebbről is meg akarnám vizsgálni.”)
Hát jó.
Ha elegánsan túllépek is azon, hogy e megyei lapok mi módon kerültek honnan hova, ha fejbillentéssel jelzem csak, hogy látni az ide-oda tologatott milliókat, még ha nem is szól róla mindenki, ha elfogadom is (egyébként nem, nem így), hogy akadémiai szinten szükséges az íróképzés, akkor is annak a nem jó emlékű, megideologizált, voluntarista (és már merkantilista is és politikusista) kultúra felfogásnak a  bizonyítékának látom e kísérletben, mely néha százezer példányban kiadott ilyen-olyan könyvekkel, lapokkal szándékozott szellemi táplálékot juttatni a nép asztalára, egyúttal igazolni, hogy a szellemi táplálékról, mint olyanról az ún. hatalom igenis gondol valamit.
Mondom, a változás rendszere nem változott egy jottányit se.
Pedig örülni kéne, hogy született egy új irodalmi fórum. A napisajtóban, ráadásul.
Hm.
Eleinte mindenhol, később sokáig a Népszabiban mindig volt rövidpróza, néha csak azért vettem a lapot, még a Széles féle Magyra Hírlap is közölt verseket. Aztán az irodalmi rovat is kihalt, némely esetben a lapok is, tulajdonképpen egyedül a Vasárnapi Hírek tartotta és tartja magát, és szépirodalmi szövegeket külön rovatban publikál, és akkor most kijön egy irodalmi melléklet.
Ez öröm, nem?
De.
Pipa. Van irodalom. Van melléklet, ami a végül is a politikának és így a mindennapi kampánynak is melléklete, ugyanakkor az irodalom corpus delikátesze, a létező mellékletben lehet arról beszélni, hogy a melléklet létezik.
(Erre Flipper Öcsi azt énekelte, hogy „Tedd a szívedre a kezed, neked nem fáj ami nekem fáj nagyon. Te sohasem szerettél, mindig csak úgy becéztél.” Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de Öcsivel a Kossuth téren találkoztam 2006-ban, amikor egyébként nagyvonalakban épp az ellen tüntettek az emberek, ami ellen ma is szokás.)
Tartok attól (és ne legyen igazam, s a szerkesztőket nézve azért erős bennem a bizalom, a remény, hogy tartalmilag erősebb lesz a politikánál a lapban az irodalom), hogy ez nemcsak a Nagykörútra „elhelyezett” és „beosztott íróknak” nem tesz majd jót, de azoknak a konzervatív, nemzeti gondolkodású íróknak sem, éljenek bár Szentesen vagy Szombathelyen, akiknek segíteni szándékoznak, akik szintén és valóban több figyelmet érdemelnek annál, hogy azt mondják róluk (is): „…itt az irodalmi életből irodalompolitikát csináltak, szekértáborok feszülnek egymásnak, az írószervezetek osztódással szaporodnak, és százezer forintért egy kanál vízben meg tudnák egymást fojtani a rivális szervezetek.”
Milyen igaz! Százezer forintért még úgy ahogy megfojtják, de száz milliókért béke van. Nem? De! Na, ugye. És akkor rend lesz.
Csakhogy még vannak, mindkét „oldalon”, vagy mondom inkább úgy, bármilyen világnézet szerint is jó szakemberek, jó irodalmárok, kiváló szerkesztők, akik alapvetően jó szöveget keresnek, és a magas minőségű irodalmat minden más szemponttól függetlenül magasra értékelik. És nem utolsósorban van egy valódi piac, nem – vagy nem csak – támogatásból működő kiadók, akiknek muszáj eladni a címeiket, hogy újakkal foglalkozhassanak.
Ők még belezavarhatnak a képbe. Ahogy a tehetséges, jó tollú szerzők is, persze.
Nem tudom, az Írószövetségből való kilépési hullám óta volt-e valamikor is esélye az összebékülésnek, s a közeledési kísérleteken kívül történt-e bármikor is kézfogás, de számomra úgy tűnik, a szakma, ha a szépírásról és tágabb értelemben az irodalomról illik beszélni szakmaként, nem tudta megszervezni önmagát. Honorárium, jogdíj, képviselet dolgában, közmédiában való jelenlét kérdésében, egyfajta etikai rendben való megállapodás dolgában, a szervezeteket összekapcsoló, közös, szakmai minimumot, alapvetéseket megfogalmazó hallgatólagos egyezségben úgy tűnik senki senkivel semmire nem jutott.
És szinte adja magát, hogy kívülről kapjon „támogatást”, valamiféle rendszert, mely a centralizációban egyedül hinni képes struktúra számára amúgy is jól jöhet.
Mert annyi igazság mégis kiderül abból, amit Demeter Szilárd mond, hogy volt itt egy piaci rés. Az általa említett csatározások és viták közben elfeledett senki földje. Amire egyszer csak felfigyeltek. És ez tiszta „kapitalizmus”. (Nem, ez valójában nem az. De jó biznisz, az biztos.) Ez is csak azt bizonyítja, hogy a kultúráról vajmi keveset gondolnak nagyjaink. Néha az az érzésem, hogy legszívesebben otthagyták volna 1989-ben, csak hogy ezzel ne kelljen már annyit foglalkozniuk. A KMTG viszont valahogy értékessé tette ezt a birtokot. Művelve van az irodalom is. Politikailag meg minden sokkal átláthatóbban működik, mint akár az Írószövetség, akár a többiek kezei között. Koncesszióba adom ezt pár tízezer flekket neked, mondá a hang. Ez is egy lehetőség. Persze.
(Mint a lektűr vagy a ponyva esetében is fennáll a választás lehetősége. Nemrég vettem észre, hogy hány írói, szerzői oldal működik a Facebook-on, tízezres, húszezres követői bázissal. Én, bevallom, nem ismerem ezeket az írókat, nem is akarnék véleményt mondani róluk, s ha abban, mondjuk, úgy nagyjából biztos is vagyok, hogy sem Nagykörúton kívüliek sem bévüliek, de könyveket írnak, olvassák őket, és rekord eladásokat produkálnak. Mindemellett.)  
Lehet választani. Lehet előretoltat vagy háttérben maradót. A divatosat vagy a DADÁ-t. Lehet választani  napi küzdelmet a nyelvvel, emlékeinkkel, fájdalmainkkal, magyarságunkkal, történelmünkkel, mindennapjainkkal, vagy a kézenfekvőt tolni, bármi is a téma, mindig azt mondani, amit valaki (valakik csoportja) hallani akar.
Hogy meddig, az még titok.
És most nem politikai direktívákra gondolok. Egyszerűen az időre. Kit mos el, és kit őriz meg az emlékezet. Ha mondjuk valaki az egykori, hetvenes évek béli vagy az ezredforduló utáni Pestre kíváncsi, biztosan leveszi a polcról Temesit vagy Téreyt. És akkor még nem is az irodalmukról beszéltem. De hogy valaha lesz-e Esterházy Év vagy netalántán Jókai Anna Év, az még titok. Ezt csak Bánki Éva újabb harminc vagy hatvan év múlva felbukkanó irodalmára láthatja majd.
Egy túlhergelt világban élünk.
Sértett és csonkolt emlékezetű emberek valósága a miénk, mi magunk is azok vagyunk, és vagy színes és kellemes filmek vízióival kábítjuk magunk, vagy megbántottságunkat felhangosító szellemi termékek rendszeres fogyasztásával pörgetjük magunk.
Csak egy trip az egész. Mintha csak az volna.
Közben elfeledkezhetünk az életről, melyről már csak filozófiai vagy társadalom-politikai értelemben gondolkodunk. De megriadunk Jónás önbevalló őszinteségétől, Zalán csendesen füstölgő lázadásaitól, Peer danse macabre-jaitól, Jászberényi háborúitól, Ficsku kocsmáitól, Krasznahorkai vagy Parti Nagy jelzős szerkezeteitől, Hegyi Botos ősi metrumaitól…
Ez nekünk mind nem elég comme il faut. (Sinka se volt az, ma se az, nem is lesz soha.)
Pedig ennyi a summa.
Tudom, sok mindent leegyszerűsítettem. De van ennél egyszerűbb is.
Megírni, beledögleni.
A többi szart sem ér.
Bár néha már azt gondolom, megírni se muszáj. Csak a baj van abból is.
(A bátor kommentelők meg úgyis kitöltik az irodalmi kontinuitásban jelentkező hiányt.)
És ha valaki megkérdezi, hogy milyen lesz a magyar irodalom összképe újabb harminc év múlva, azt kell mondjam, nem tudom.
Hagyni kell az írókat írni. Ez fontos.
És akkor biztosan lesz majd kötetbemutató, pezsgő, szolid „diszkursz”, vállveregetés és közös fotó.

huszonnyolc elpazarolt évem

lehetne ennyi az írás, lehetne csak a cím. nem is kell kifejteni, hogy mit jelent. hogy mit nem sikerült. hogy, mi ment tönkre. hogy hányan haltak bele. nem, nem lesz nagybetű. nem érdemli meg ez a szöveg. a nagybetűket eltemettük.

magyar.

írva, kisbetűvel jelző.

kimondva én vagyok.

tizennégy évesen olvastam először sartre szavakját. a hamletet. molieret. kötőjel a francia név néma „e” je után. kötőjel. aranyt. de csak most kezdek meghatódni azon, amit írtak, jobban mondva, hogy milyen kurva okos voltam, hogy korán kezdtem bele. először tizennégy évesen smárolt le egy lány, jobban mondva azt mondta, hogy smároljunk, és aztán soha többet látni sem akar. a nyelvből a szavak világába csöppentem. és melodráma. azzal kezdődött, hogy vége van. ettől a lánytól hallottam először, hogy valaki irredenta. ezt a szót így még sosem csókolta belém senki. ez a lány azóta amerikában él. solt ottília házában lakott. emléktáblája van a búcsúzkodásainknak. ez volt az első élményem a közelgő rendszerváltásról. hogy el kazovszkijról magyarázok egy lánynak, aki sinkovits hazaszeretetéről beszél.

tizennégy.

egy szám.

kimondva én vagyok.

sok nagyszerű halott háza előtt csókolóztam azóta, de nem lett jobb a világ. ezzel a lánnyal is csúnyán elbántam tizenöt évesen. pedig egy boldog párkapcsolathoz elég volt felülni a tizenhetes villamosra, és kész volt a jövő. a házunkban lakott nagy lászló. és amikor külföldi ismerőseink leparkoltak a pontiac trans am mel, kötőjel, a ház elé, egy pillanatra én is letettem marx proudhon bírálatát. tulajdonképpen azt hiszem, ez egy remek generáció lett volna.

nincs több szabály.

negyvennyolc évesen az ember már rendszer. már nem változik. ma már bátornak sem akar lenni. pár napja az ybl kioszk ba akartam bemászni. kötőjel. a kordonon álltam és beijedtem. az oldás és kötés helyszínét akartam látni. villamosozni akartam kicsit. tizenhetesedni. bátorni. de nem mertem átmászni, bemenni, megnézni. nem mertem szembenézni azzal, hogy tulajdonképpen nem érdekel. állok a rácson. nem bántanak.

talán jobb lenne, mert akkor mindenkinek egyértelmű volna, hogy ki vagyok. aki bánt, annak az ellensége. oda esem a rácsról, ahol ismerős leszek.

magyar.

kisbetűvel jelző.

kimondva én vagyok.

amikor a komjádi utcában csókolóztunk, még úttörők voltunk. csak hat év múlva kezdődött a rendszerváltozás. harmincnégy évet elfecséreltünk, hogy már a rácsra se másszunk fel soha.

talán elég jelzőnek maradni.

talán nem kell kimondani.

sem a múltat, sem a vágyaink.

tulajdonképpen ez bánt a legjobban. hogy elmúlt huszonnyolc év, és nem látok mást, csak egy új, a réginél újabb, az újnál régebbi lakást. unom a hamletet. unom sartre szavak ját. kötőjel. unom sziámit, cseh tamást, unom bereményit, unom a gyerekkorom, unom az ügynököket, unom a lírát, unom az istván királyt. unom a tehetség megrablását. unom a versbe szedett unalmat. unom az unalomból írt politikát. unom, hogy ugyanazok. unom, hogy akik végre mások, unalmas ugyanazokká lesznek.

lassan negyvennégy éve villamosozom a tizenhetesen.

sosem fogom megunni, amit látok. ami van, változik. mindig új. ami nincs, az nincs.

huszonnyolc év nincs a magyar történelemben.

és huszonnyolc év mártírjaival kell majd elszámolnia valakinek.

krassótól csengey ig. kötőjel.

torlódik a hiány.

a kimondatlanságok csúcsforgalma van.

28 as metró. kötőjel.

főnév.

jelző.

jelző.

jelző.

jelző.

jelző.

egy éve mindig reggel alszom el. a nap feljön a víztorony mögül, és bántóan beragyogja a szobát. egyre később fekszem. egyre kevésbé érdekel, hogy a következő huszonnyolc év milyen. kell ide egy lesz.

kell ide egy generáció.

erre a helyre.

ide:

egy villamos. egy csók. egy emléktábla. egy arany. egy nép. egy nagybetű.