Csikós Attila összes bejegyzése

Született 1969-ben, Szombathelyen. Jelenleg Budapesten él. Eddig hat kötete jelent meg. Az utolsó Nincs pardon címen a Fekete Sas Kiadónál. Publikált többek között az Életünk, a Napút, a Csillagszálló, a Budapest Bristol, a Törökfürdő, az Új Holnap, a Hitel, a Kalligram folyóiratokban, az Élet és Irodalom valamint a Nagyítás hetilapokban. Számos színházi előadás dramaturgja, szerzője vagy irodalmi munkatársa. Két összeillő ember című darabja jelenleg Székesfehérvárott látható. A Békéscsabai Jókai Színház drámapályázatának közönségdíjasa Trió című darabjával, melyből rádiójáték is készült.

Kánaánon

Gondolatok Bánki Éva Harminc év asylum http://ujnautilus.info/harminc-ev-asylum
című esszéjének olvasása után. 

2010 előtt még bíztam abban (ahogy a rendszerváltás előtt bízhattak az akkoriak), hogy bármilyen változás csak a kulturális paletta, a témák és az alkotók körének bővülésével, a (nem feltétlenül vagy nem csak anyagi) lehetőségek bővülésével, a méltatlanul elfeledett, mindenfajta kánonból kihagyott művészek legitimálásával, egyszersmind egyfajta „szakmai” lojalitás megerősödésével járhat – ezzel is bebizonyítva sokféle módon, minőségben megmutatkozó kortárs kultúránk „nemzeti” jellegét, merthogy egy nemzet volnánk, bármi fájdalmas is, Balassival, Kodállyal, Esterházyval, a falusi népdalkörrel és az avantgárd, független színházi társulatokkal is.
Naiv voltam.
Csak elcsesződött minden. És minden egyre jobban el fog.
Itt férfias megbántódások működnek a mélyben.
Jobbára annak a generációnak a tagjai részéről, akik a rendszerváltást „készen”, akármilyen, de mindenképpen már valamilyen kialakult egzisztenciális, szakmai  háttérrel élhették meg. Akik addig együtt fociztak, de aztán (ki tette az első kijelentést, mely a többit megbántotta?) külön pályákra vonultak. Mindegy. Sokan éltek is rutinjuk, „pouvoir-juk” adta „felhatalmazással”, és a negyven éves „szakmai” gyakorlatot folytatva működtették tovább a gyakran kontraszelektív kulturális tervgazdálkodást. (Sokan pedig éppen abban vékonyodtak el, abba betegedtek bele, hogy markáns értékrendjüket a magát megváltozottnak mutató, hajlíthatóvá puhított valóság nem fogadta be.) Ennek egyik „eredménye” lehet a ma fokozottan kiélesedő, nem csupán esztétikai  haddelhadd, a piaci, kiadói és állami támogatói rendszer felett álló, és ezeket semmibe vevő szubjektív kánonok megléte (lsd. Kerényi Imre féle könyvprogram, a könyvpiacot elárasztó – és gondoljon róla bárki jót vagy rosszat – Wass Albert kiadványok tömege etc.), a rendszerváltáskor fiatal szerzők többségének ellehetetlenülése, vákuumba kerülése, a könyvpiaci anomáliák, színházi belharcok, a filmgyártás – pár éve – majdnem szakadék szélére kerülése, jogdíjak és támogatások zűrzavara, a vetésforgóban váltakozó esztétikák kizárólagossága. Itt hiú ábrándok, sznobizmus, éhség és megbántottság működik a mélyben, sokak lelkében, és már lassan csak a halottak emléktáblái adnak – némi – megkérdőjelezhetetlenül biztosat. 
A kultúrában nem (sem) történt meg rendszerváltás.
A kultúra – pontatlanul értsünk most alatta csak művészetet – még mindig valami kollektív szemléletben létezik, és képtelen feldolgozni a tényt, hogy valójában szörnyű egoista egyének játszótere.
Nem lehet igazodni sem Nádas Péterhez, sem Csurka Istvánhoz, sem André Bretonhoz, sem Ady Endréhez. Egy nép, egy nemzet irodalmát nem lehet felépíteni csupán a mégoly értékes népi és nemzeti eszmék vagy akár a Felvilágosodásban gyökerező szabad eszmék köré. A legközépszerűbb művész is egyéniségnek mutatja magát, ő pláne nem méredzkedik akárkivel, legfeljebb idomul, de az más tészta.  A szellemi igazodás amúgy sokak szerint az olvasó dolga volna, ha olvasna, ha ideális olvasó lenne, és szépen megismerne és megrágna mindent, amit a gondolkodó, és közegét, pályatársait is megismerő vagy letagadó művészek méltóztatnak felkínálni neki.
De hát ugye, igazodni meg mégis muszáj. Szegény Racine ijedten vetette át magát a bokrokon, ha a Versailles-i kertben meghallotta az őt eltartó Napkirály hangját. És persze, csoportok, frakciók, szellemi körök is létrejönnek, harciasak és önzők, mint épp Breton, aki még dadaista korában szenvedélyes levelet írt Picassónak, mondván „nem hisznek nekünk, de győzni fogunk, bízz bennem!”
Én épp ezért – a jó értelemben mondom – gyermeki elszántságáért, önfelismerő lelkesedéséért mindig is szerettem a DADÁ-t, bár afelől erős kétségeim vannak, hogy ha Tzara nevét illik is ismerni, zaklatott, logikus, bolond „beszédeit” olyan sokan olvasnák, ismernék a mai napig. Sajnos.
Mert kellene most egy kis DADA, őrület, bátorság a magyar rögvalóságba, vagy még több kellene, hogy megújítsa valami a megszokott vagy éppen tönkrement rendszereket, mert az elmúlt huszonhét évvel – nem beszélve a megelőző évtizedek eseményeiről – való vad és őrült szembenézés helyett békés csónakázásnak tűnik, ami van.
Tűnik. Persze.
Mert hiába nevezte magát Ficsku Pali sokatmondóan „lakossági írónak”, egyszer és mindenkorra lezárva a népi-urbánus vitát, a vita nem tekinti lezártnak az őrült „háborút”. Hogy Csurka, az író jót írt-e vagy sem, másodlagos ahhoz képest, hogy a közíróról vagy a politikusról mit gondol róla valaki. Esterházy Így gondozd a magyarodat! című szösszenete zsigeri undort vagy épp azonnali tetszést vált ki, függetlenül attól, hogy olvasta-e az illető, s megpróbálta volna elhelyezni az írást bármilyen kontextusban, úgy – vagy néha máshogy – is megvizsgálva, hogy valójában micsoda és milyen. Na és az olvasó! Gerlóczy Márton Elvonókúráját pár ismerősöm azért nem szereti, mert magára ismer benne, és képtelen „szar alkoholistának” látni magát, inkább a könyvet gyűlöli. Az ún. megmunkált szövegekkel dolgozó írók némileg értetlenül, és gyakran lesajnálóan nyilatkoznak a cselekmény, egy történet elbeszélésének eszközével élő írók könyveiről, mintha mondjuk Jászberényi nem „munkálta volna meg” eléggé egyébként kiváló írásainak szövegét. A jó erkölcs, melyről az erkölcsi bizonyítványt mindig kiállítja valaki, író esetében lassan fontosabb, mint bármelyik más hivatásnál. A határon túli irodalom – mondjuk – megérkezett, de a határon túli témák és gondolatok – legyenek akár Trianonhoz visszanyúló nemzeti ügyek, vagy a most hivatalos álláspontokkal és nézetekkel nem egyszer szembenő, a felvidéki, erélyi, kárpátaljai vagy délvidéki magyarságot valóban érintő és foglalkoztató kérdések – eliminálódni látszanak a politikai csatározások alatt. Megválaszolatlan talány, hogy melyik irodalmi mű felmenthető „esztétizálással” témája vagy bizonyos kijelentéseinek súlya alól, melyik nem. A „ki hol publikál”, ki kivel vállal közösséget játék pedig átéltebb, mint Velence és a Pápaság összeütközéseiben volt. (Vala. Hogy minden sérelem az idők távolában remegjen el.)
Mindez csak pénz miatt? Csak ideológiából? Csak esztétikai ügyként? Csak hatalomért? Csak ezek miatt a brusztolás? Valóban?
Nem hiszem.
Ezek régi ügyek. Régi, lelki ügyek, alkatok, szokások, máshol szerzett harci hegek fantomfájásai. (Ismét a kibeszéletlenségek, egymás fájdalmainak, emlékeinek teljes körű lenézése, hovatovább leköpése, az origóban való megállapodás hiánya, az axiómák tagadása, bármilyen közös alapvetések elfogadására való képtelenség.)
Eszkalálódni látszik a harc. És mert a focit már stadionokban játsszák, nem a tromos pálya gyöpén, ember emberrel nem találkozik, nem is beszél, olvas, talán, de inkább csak hívószavakat lát (náci, keresztény, zsidó, ballib, komcsi etc.), abból ítél a műről, nem abból, hogy a meccs milyen. Abból ítél, hogy a másik e szavakról hogyan ítélkezik, azaz milyen kontextusban használja, mondjuk, hogy „magyar”. Mert e nyelvi divergenciákból tűnik ki, hogy velem van-e (múltammal, sérelmeimmel, mit tudom én még mivel) vagy ellenem. S hogy ha egy műben a „magyar” mocskos ganéj, akkor a szerző csak nemzetáruló lehet. (Íme a Nemzeti polkorrekt beszéd .) Vagy fordítva. Könnyen lesz bárkiből antiszemita náci is. Irodalmi hősök, alakok karakterek soványodnak el lassan, fontos témák válnak megírhatatlanná, mert mindenki mindenkinek és főleg minden beszéd szalonképtelen. Azért zajlik a name-dropping. Mert eszköz, működő eszköz a megbotránkoztatás, különös letagadott botrányok közepette. Meg hát a magamutogatás. Az is. A hatalmas ego. De hát ez a játék már csak ilyen.  
Ezzel együtt akié a tó, annak tényleg csolnakozás csak az irodalmi, művészeti valóság. Nem látszik az egy-egy mondat igazságáért folytatott munka, a szakma, vagy a szakma egy része vagy valami begőzölt megmondó könnyed mocskolódásaival folytatott küzdelem. Kötetbemutató, kiállítás megnyitó, pezsgő, a távol levők pocskondiázása, vállveregetés, közös fotó.
A többi néma csend.
Az azonban ebből is tisztán látszik, hogy sok színű a magyar irodalom, ha most baromira két színű is. Annak tűnik. Ha bele is akarják szuszakolni a nemzeti-urbánus dualizmusba, és eszerint akarják dotálni, honorálni vagy épp ellehetetleníteni. Ami ennyi problémával küzd, az eleve nem lehet érdektelen. Ontja a témákat – ő maga is téma lehet akár – a generációs problémáktól kezdve a „kultúra fogyasztás” megváltozott módszertanáig: az új és újabb generációk kötelező domesztikálásától a média által kínált irodalmi (kulturális) bulvárínyencségekig. Persze klausztrofóbiás rohamai, belterjessége (vagy pártosodása), nemzetközi piacon való kipróbálatlansága (hírnevének igen korlátozott volta, szemétdombjának alig felismerhető mérete) sokakat megvisel. Iriggyé és agresszívvé tesz. Mert azt is mindenki tudja, hogy lehet még a verse szar, csak mert épp időszerű, aktuális, és jól esik valahol elmondani. Hogy éppen jól áll valakinek.
Idő.
Az irodalom, általam üdvözölt, erősödő közéletisége, szókimondása, sokszor szociografikus érzékenysége, évekig nem tárgyalt témák felbukkanása, különösen a fiatalok szabályszegő pofátlansága (így mondjuk az általam annyira nem kedvelt slam is) ugyanakkor jobb időket ígér, de legalábbis segítheti egy merőben új, nem csupán elvek és világnézetek mentén kiépülő viszonyrendszer kialakulását. Az a lendület, kraft, ami a rendszerváltás korabeli nemzedéket jellemezte, és amit sok esetben el is nyelt a hangszigetelt, hungarocellel kibélelt fiatal demokrácia, talán most, második hullámban új erővel megmutatkozik.
És ezek, mint oly sok minden, alulról szerveződő folyamatok. A politika egy körrel még diktatúrákban is lemaradva fut az efféle kulturális események és szerveződések után, noha jobbára centralizált társadalmakban akar futni egyáltalán. (És persze szörnyű, de gyakran épp a művészeti élet tudja oly hatalmassá építeni saját rendszerét, hierarchiáját, udvartartását és befolyását, hogy még valódi politikai entitásokra is hatással lehet, mi több, kitermelődő saját kisebbségét gyilkolja le. Vian például sosem került a Gallimard közelébe, mert nem tartatott jó írónak, ám Sartre a börtönből is kimenekíti az egyébként zseniális Genet-t.)
Alulról indul a változás mindig, és ahogy az elején gondoltam, a változás útjai mindig nagyon egyéniek.
Vannak kevésbé látványos utak, mint mondjuk Dixié volt. Hát, hogy mondjuk úgy, ahogy Bereményi – egyébként sokak által megint érthetetlenül lesajnált – könyvéből is kiderül, nem igyekezett József Attila-díjat nyerni. Pedig… Ha már a DADÁ-ról említést tettem az elején. Akár kaphatott is volna.
Vannak – aránylag kevesen – minden rendszerből kilépő el-elgondolkodók, mint Zalán.
Lehet az ember magával és világgal is kíméletlen, önfelszámoló, önmagát kimentő, mint Peer.
Lehet irodalmát élőbeszédében, élethelyzeteiben is hordozó Ficsku.
Lehet vaskos, tömör, mint Csender.
Lehet fittyet hányó, mint Korányi.
Lehet tárcáit, novelláit csendesen megosztó Szőke.
Lehet csontig őszinte, fájdalmas, mint Jónás.
Persze ezek mind-mind kevésbé látványos utak. Vannak sokkal híresebbek is. Meg köztiszteletnek örvendőbbek. De ők is vannak.
Hogy csak egy-kettejük nevével „igazoljam”, milyen sokszínű ma a magyar irodalom (bocsánatot kérve tőlük az ad hoc jelzőkért, amiket nevük mellé biggyesztettem, s jelezve, még oldalakon át tudnám a sort folytatni), még ha Demeter Szilárd olyasmit nyilatkozik is en bloc kezelve különböző írókat, hogy „az irodalmi elit Nagykörúton belül élő része”. Ami ugye amelletti kiállás, hogy nem minden író a Nagykörúton belül lakik (ami igaz), meg azt is feltételezi, hogy ezzel minősíteni, de legalábbis osztályozni lehet az írót, mint olyat. (Kérdés, hogy valaki műfajilag nagykörúti vagy narratívája miatt…) Mintha az egy konkrét irodalmi besorolás, egy terminus technikus lenne, hogy valaki nagykörúti vagy sem – ami persze szakmailag lehet megtisztelő, hiszen Jókai is a Nagykörúton lakott. De ezzel megint csak kettőig számoltunk el a végetlenben, holott még a nem nagykörútiak is elképesztő sokféle irodalmat művelnek, és még „népiként” sem biztos, hogy támogatják a jelenlegi kultúrpolitikát.
Szóval, sokszínű a magyar irodalom, talán csak nem nőttünk még fel hozzá.
Szeretjük kézbe venni a dolgokat. (Vagy valaki szeretné.) Megmondani, hogy milyen legyen. Hogy ez a sok nagyképű, borissza alak legyen már egy kicsit regulárisabb. Ne csak úgy hűbelebalázs módjára. És mi ez a sokféleség, az a vásári tarkabarkaság a borítók dolgában is? Meg úgy általában. Hogy minden mondat más minden könyvben, és nem ugyanaz. Mindig csak a baj, csak az összevisszaság.
Van ennek is módszertana.
Van. Meg erkölcse. Hogy ki mit legitimál, azzal mondjuk, hogy valahol megjelenik.
Még kétezer tíz előtt azt írta valaki a Nemzetben (pontosan idézni már nem tudom), hogy „jó magyar író szégyellné az Élet és Irodalomban való megjelenést”. Vagy „nem akarna ott megjelenni.” Már nem is emlékszem. Lényegtelen. Marhaság. Hatalmas marhaság. Dehogy szégyellné! A mondat ugyanakkor kijelöl egy utat (nem mintha ő vagy ez mondat lenne, lett volna az egyedüli), egy modort, egy magatartást, melyben a beszélgetés vagy per abusum a vita, a diskurzus életképtelen, csak az üzengetés marad helyette, egyre minősíthetetlenebb stílusban zajló „átkiabálás”, melldöngetés, díjak megvonása, átadása, pezsgő, vállveregetés, közös fotó.
A látszat.
Amely látszat szerint a felületes szemlélő gondolhatja úgy, hogy minden rendben van, a magyar irodalom szekere simán halad, a miniszter kezében is ott egy Jókai Anna kötet, ő pedig író. Vagy gondolhatja úgy, hogy átok ül a magyar íráson, csak írószervezetek háborúznak a pénzért, a miénkért, a nép pénzére fáj a foguk, mégsem törődnek a néppel, csak egymást szapulják. Vagy gondolhatnák úgy is, hogy – ha már mondjuk az irodalommal foglalkoznak – megtekintik magát az irodalmat közelebbről is. Kicsit érdeklődőbben.
Nemcsak olyan „gondolom formán”.
Megjelent Előretolt Helyőrség irodalmi magazinja, több százezer példányban, az „elhappolt” vidéki lapok mellékleteként. Megjelent, kiverte a biztosítékot, hovatovább teljes joggal verte ki, nekem meg van benne egy versem, gyerekvers, büszke vagyok rá, még büszkébb, mert Zalán verse mellett olvasható.
És nálam is kiverte. Így is. Ezzel a büszkeséggel együtt is. És éppen azért tartom ezt fontosnak elmondani, mert benne vagyok, és jogot formálhatok arra, hogy elmondjam, milyennek szeretnék egy irodalmi mellékletet. Sokszínűnek. Bátornak. Bevállalósnak.
A már idézett interjú szerint Demeter Szilárd nem akarja közelebbről megtekinteni, amivel foglalkozik. („…mélységében nem ismerem a dolgaikat. Követem persze az eseményeket – most éppen én is Budapesten élek –, de amit eddig láttam, az korántsem annyira érdekes, hogy közelebbről is meg akarnám vizsgálni.”)
Hát jó.
Ha elegánsan túllépek is azon, hogy e megyei lapok mi módon kerültek honnan hova, ha fejbillentéssel jelzem csak, hogy látni az ide-oda tologatott milliókat, még ha nem is szól róla mindenki, ha elfogadom is (egyébként nem, nem így), hogy akadémiai szinten szükséges az íróképzés, akkor is annak a nem jó emlékű, megideologizált, voluntarista (és már merkantilista is és politikusista) kultúra felfogásnak a  bizonyítékának látom e kísérletben, mely néha százezer példányban kiadott ilyen-olyan könyvekkel, lapokkal szándékozott szellemi táplálékot juttatni a nép asztalára, egyúttal igazolni, hogy a szellemi táplálékról, mint olyanról az ún. hatalom igenis gondol valamit.
Mondom, a változás rendszere nem változott egy jottányit se.
Pedig örülni kéne, hogy született egy új irodalmi fórum. A napisajtóban, ráadásul.
Hm.
Eleinte mindenhol, később sokáig a Népszabiban mindig volt rövidpróza, néha csak azért vettem a lapot, még a Széles féle Magyra Hírlap is közölt verseket. Aztán az irodalmi rovat is kihalt, némely esetben a lapok is, tulajdonképpen egyedül a Vasárnapi Hírek tartotta és tartja magát, és szépirodalmi szövegeket külön rovatban publikál, és akkor most kijön egy irodalmi melléklet.
Ez öröm, nem?
De.
Pipa. Van irodalom. Van melléklet, ami a végül is a politikának és így a mindennapi kampánynak is melléklete, ugyanakkor az irodalom corpus delikátesze, a létező mellékletben lehet arról beszélni, hogy a melléklet létezik.
(Erre Flipper Öcsi azt énekelte, hogy „Tedd a szívedre a kezed, neked nem fáj ami nekem fáj nagyon. Te sohasem szerettél, mindig csak úgy becéztél.” Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de Öcsivel a Kossuth téren találkoztam 2006-ban, amikor egyébként nagyvonalakban épp az ellen tüntettek az emberek, ami ellen ma is szokás.)
Tartok attól (és ne legyen igazam, s a szerkesztőket nézve azért erős bennem a bizalom, a remény, hogy tartalmilag erősebb lesz a politikánál a lapban az irodalom), hogy ez nemcsak a Nagykörútra „elhelyezett” és „beosztott íróknak” nem tesz majd jót, de azoknak a konzervatív, nemzeti gondolkodású íróknak sem, éljenek bár Szentesen vagy Szombathelyen, akiknek segíteni szándékoznak, akik szintén és valóban több figyelmet érdemelnek annál, hogy azt mondják róluk (is): „…itt az irodalmi életből irodalompolitikát csináltak, szekértáborok feszülnek egymásnak, az írószervezetek osztódással szaporodnak, és százezer forintért egy kanál vízben meg tudnák egymást fojtani a rivális szervezetek.”
Milyen igaz! Százezer forintért még úgy ahogy megfojtják, de száz milliókért béke van. Nem? De! Na, ugye. És akkor rend lesz.
Csakhogy még vannak, mindkét „oldalon”, vagy mondom inkább úgy, bármilyen világnézet szerint is jó szakemberek, jó irodalmárok, kiváló szerkesztők, akik alapvetően jó szöveget keresnek, és a magas minőségű irodalmat minden más szemponttól függetlenül magasra értékelik. És nem utolsósorban van egy valódi piac, nem – vagy nem csak – támogatásból működő kiadók, akiknek muszáj eladni a címeiket, hogy újakkal foglalkozhassanak.
Ők még belezavarhatnak a képbe. Ahogy a tehetséges, jó tollú szerzők is, persze.
Nem tudom, az Írószövetségből való kilépési hullám óta volt-e valamikor is esélye az összebékülésnek, s a közeledési kísérleteken kívül történt-e bármikor is kézfogás, de számomra úgy tűnik, a szakma, ha a szépírásról és tágabb értelemben az irodalomról illik beszélni szakmaként, nem tudta megszervezni önmagát. Honorárium, jogdíj, képviselet dolgában, közmédiában való jelenlét kérdésében, egyfajta etikai rendben való megállapodás dolgában, a szervezeteket összekapcsoló, közös, szakmai minimumot, alapvetéseket megfogalmazó hallgatólagos egyezségben úgy tűnik senki senkivel semmire nem jutott.
És szinte adja magát, hogy kívülről kapjon „támogatást”, valamiféle rendszert, mely a centralizációban egyedül hinni képes struktúra számára amúgy is jól jöhet.
Mert annyi igazság mégis kiderül abból, amit Demeter Szilárd mond, hogy volt itt egy piaci rés. Az általa említett csatározások és viták közben elfeledett senki földje. Amire egyszer csak felfigyeltek. És ez tiszta „kapitalizmus”. (Nem, ez valójában nem az. De jó biznisz, az biztos.) Ez is csak azt bizonyítja, hogy a kultúráról vajmi keveset gondolnak nagyjaink. Néha az az érzésem, hogy legszívesebben otthagyták volna 1989-ben, csak hogy ezzel ne kelljen már annyit foglalkozniuk. A KMTG viszont valahogy értékessé tette ezt a birtokot. Művelve van az irodalom is. Politikailag meg minden sokkal átláthatóbban működik, mint akár az Írószövetség, akár a többiek kezei között. Koncesszióba adom ezt pár tízezer flekket neked, mondá a hang. Ez is egy lehetőség. Persze.
(Mint a lektűr vagy a ponyva esetében is fennáll a választás lehetősége. Nemrég vettem észre, hogy hány írói, szerzői oldal működik a Facebook-on, tízezres, húszezres követői bázissal. Én, bevallom, nem ismerem ezeket az írókat, nem is akarnék véleményt mondani róluk, s ha abban, mondjuk, úgy nagyjából biztos is vagyok, hogy sem Nagykörúton kívüliek sem bévüliek, de könyveket írnak, olvassák őket, és rekord eladásokat produkálnak. Mindemellett.)  
Lehet választani. Lehet előretoltat vagy háttérben maradót. A divatosat vagy a DADÁ-t. Lehet választani  napi küzdelmet a nyelvvel, emlékeinkkel, fájdalmainkkal, magyarságunkkal, történelmünkkel, mindennapjainkkal, vagy a kézenfekvőt tolni, bármi is a téma, mindig azt mondani, amit valaki (valakik csoportja) hallani akar.
Hogy meddig, az még titok.
És most nem politikai direktívákra gondolok. Egyszerűen az időre. Kit mos el, és kit őriz meg az emlékezet. Ha mondjuk valaki az egykori, hetvenes évek béli vagy az ezredforduló utáni Pestre kíváncsi, biztosan leveszi a polcról Temesit vagy Téreyt. És akkor még nem is az irodalmukról beszéltem. De hogy valaha lesz-e Esterházy Év vagy netalántán Jókai Anna Év, az még titok. Ezt csak Bánki Éva újabb harminc vagy hatvan év múlva felbukkanó irodalmára láthatja majd.
Egy túlhergelt világban élünk.
Sértett és csonkolt emlékezetű emberek valósága a miénk, mi magunk is azok vagyunk, és vagy színes és kellemes filmek vízióival kábítjuk magunk, vagy megbántottságunkat felhangosító szellemi termékek rendszeres fogyasztásával pörgetjük magunk.
Csak egy trip az egész. Mintha csak az volna.
Közben elfeledkezhetünk az életről, melyről már csak filozófiai vagy társadalom-politikai értelemben gondolkodunk. De megriadunk Jónás önbevalló őszinteségétől, Zalán csendesen füstölgő lázadásaitól, Peer danse macabre-jaitól, Jászberényi háborúitól, Ficsku kocsmáitól, Krasznahorkai vagy Parti Nagy jelzős szerkezeteitől, Hegyi Botos ősi metrumaitól…
Ez nekünk mind nem elég comme il faut. (Sinka se volt az, ma se az, nem is lesz soha.)
Pedig ennyi a summa.
Tudom, sok mindent leegyszerűsítettem. De van ennél egyszerűbb is.
Megírni, beledögleni.
A többi szart sem ér.
Bár néha már azt gondolom, megírni se muszáj. Csak a baj van abból is.
(A bátor kommentelők meg úgyis kitöltik az irodalmi kontinuitásban jelentkező hiányt.)
És ha valaki megkérdezi, hogy milyen lesz a magyar irodalom összképe újabb harminc év múlva, azt kell mondjam, nem tudom.
Hagyni kell az írókat írni. Ez fontos.
És akkor biztosan lesz majd kötetbemutató, pezsgő, szolid „diszkursz”, vállveregetés és közös fotó.

A közép hiánya

Nézem a Vueltát, az „öreg” Contadort, ahogy egyedül, magányosan beletapos a hegybe, és fényes sportkarrierje végén, búcsúzóul még egyszer megmutatja, hogy micsoda is a kerékpározás lényege. Haladni kell.
Nem tudom. Nem tudom, mi köze ennek az irodalomhoz. Illetve, hogy van-e bármi köze az irodalomfinanszírozásról szóló vitának ahhoz, hogy mit jó olvasni, mi a jó irodalom, és mi az amit csak hasznos az eligazodáshoz, politikailag vagy esztétikailag? Amit illik, muszáj vagy ajánlatos ismerni. Mi köze egy-egy bajnoknak, mondjuk az irodalmi középszerhez? Nem tudom. Tanácstalan vagyok. Talán éppen a sodródó sokaságból kiemelkedő egy meg egy küzdelméről jutott ez eszembe, akik ideológia berendezkedésüktől, lelki alkatuktól, és fizetési kimutatásuktól függetlenül, sokszor teljesen magányosan, szélmalomharcot vívva keresik a jelenségekből, a vakolat mögül kikaparható igazságokat. Öröm látni, hogy van ilyen, a filozófiai értelemben vett, hipotetikusan létező mindkét oldalon, valójában saját inerciájukban, valójában a senki földjén, valójában a maguk harcát harcolva a lejtőn fölfelé.
Vannak, de kevesen.
Hallgatom a híreket, olvasom a véleményeket, az akkénti (remek költőtől elhangzó) felszólalásoktól, hogy „nincs többé közép”, az olyanokig, hogy Peer egy alkoholista nyomorult, és azon tűnődöm közben, hová is tűntek azok a boldog békeidők, amikor egy irodalmi estet a Süss fel napban, az egyébként lenyűgöző intelligenciájú Dixi értő és építő jellegű kritikai beüvöltözései miatt kellett félbeszakítani. Micsoda idők! Tétje volt minden káromkodásnak. Kis túlzással ki merem jelenteni, hogy mindenki alkesz volt akkoriban, és talán egy kicsit nyomorult. Hogy ki mennyire állt középen, egyáltalán kinek voltak eszmei elköteleződései, nem tudom, de az biztos, hogy akadtak nagy öregek, akik műveltséggel, tudással, bölcsességgel bebiztosított szellemi birtokuk morális tömegközéppontjából írásra buzdították a fiatalokat. Hála nekik. Írásra buzdítottak, szerkesztettek, közöltek, húztak, visszaküldtek, ezzel tehát megvalósították az „írásra oktatást”, az „írás oktatását”, mint olyat, ha van olyan egyáltalán, minden egyéb akadémiai felszerelés és költségvetés nélkül is.
És mindig ki is merték mondani. Bele a közepébe…
Mert aminek meg nincs közepe, annak széle sincs, vagyis szélek és közép nélkül az sincs, aminek nincsen közepe.
Egyszerűen, vélem rettentő naivan, meg kellene szólalnia annak a hivatkozott középnek is. (Hogy van-e vagy nincs? Ha van, akar-e maradni a helyén, életművével, élettapasztalatával, mértékadó gondolataival, vagy kisodródik, esetleg csak sodródik tehetetlenségénél fogva „nálánál nagyobb erők” játékaként.) Igaz, talán többször kéne megszólalnia, elmondani, mit gondol sorsunk alakulásáról. Az is igaz, hogy alig mondhatná el valahol. Hol kíváncsiak az átgondolt véleményre, helyzetelemzésre, amit továbbgondolni is kell, lehet, muszáj, nem lehet rögtön alágépelni egy tíz soros kommentet, hogy „úgy igaz, abcúg, úgy igaz!”
Milyen jó lenne, ha egy kolléga (igen, sajnos kolléga, lévén ezt a titulust hivatás, szakma szerint adjuk, nem emberi vagy szakmai kvalitásokért) elolvasná az verseit is annak, akit méltóztatik költőként és emberségében is megalázni. Akit nem is ismer. Akinek csak egy-két politikai megnyilatkozását ismerheti, de önmagával is megvívott – s legalább olyan szigorú szembesítésekkel kísért – emberi csatáiról fogalma sincs. Milyen éteri, boldog állapot lenne, ha ezt a modort (vagy modortalanságot, hübriszt, hogy finoman mondjam) éppúgy nehezményezné (!) egy „jobb oldali” orgánum. (Ilyen súlyúnak, már csak publikálási helye okán sem gondolom – bár kétségtelenül feldühített – Krisztián közelmúlt béli kijelentését, de ezt most csak a kronológiák és a tényszerűség miatt tartom fontosnak megemlíteni.) Ahogy akár az is joggal lett volna elvárható, hogy 2006-ban bizonyos emberi jogi kérdésekben megszólaljon pár akkori kormányoldali lap. De persze, ne ugráljunk mindig visszafelé, igaz. Ne viszonyítgassunk, ez is igaz. Már amennyiben felesleges relativizálása bárminek, ha azt a bármit a maga valójában és időbeli kiterjedésében és összefüggéseiben akarjuk megvizsgálni. Ha nem akarjuk megismerni a valóságot, ha nem akarjuk megalkotni azt a konszenzuális minimumot, amiben nem lehet vita, még csak sóhajtással se kérdőjelezhetjük meg annak érvényességét, és ha nem akarjuk, hogy az azt vallók – ideológiailag talán nem, de erkölcsileg, morálisan, íróként, emberként nagyon is súlyozottan középen állók – megszólaljanak, akkor marad az iszap, a sárdagasztás, az itt-ott, ezért meg azért ilyen-olyan eredménnyel felvonulók tömege. A szélekből összegyúrt dühös, nem egynemű, mégis egyformának tűnő, mutatkozó massza.
És az a baj, hogy innentől csak ez a közép van. Ez lesz a „közép”.
Egy masszív, egyet nem értő, oly sok esetben – ahogy ezt TGM igen érzékletesen meg is írja esszéiben – tudatlansággal és műveletlenséggel küzdő tömeg, mely – s erről meg Zalán írt nemrég egy elgondolkodtató dolgozatot – jelen pillanatban saját egyensúlyát igyekszik felszámolni, saját irodalmi függetlenségét, és szabad gondolkodását. Ráadásul ellenfeleik hathatós közreműködésével, példának okáért, s efelől ne legyenek kétségeink, Bayer is azt indítványozza, hogy középen maradni bűn és elítélendő legyen. Szerinte is világgá kell üvölteni. Lassan a józan mondatok után fordul mindenki olyan döbbent undorral a megszólaló felé, mint régen az illetlen, sértő, gyalázatos kijelentések után. (S józant mondtam, nem megalkuvót vagy hízelkedőt.) Ma már a becsmérlés direkt öröm, visszakézből mehet a gyalázkodás. Az igazság meg közben elvész, nemcsak átalakul.
(S hogy mi volna az „igazság”? Az egyik az, hogy nincs írói közösség, mondjuk szakma, csak a két széle van. Többek között, gondolom, ezért is alakulhat úgy, hogy valaki azt mondja, „most mi jövünk”. És mindig valaki, akinek az ilyen kijelentések érvelésük első és utolsó mondatai.)
És imígyen fordulhat elő, hogy amikor egy egyébként remek színészünk munkát vállal Vajna televíziójában, felzúg a kánon, balról, jobbról üvölt mindenki, ahogy bír. Az egyik árulásról deklamál, tarthatatlan morális állapotokról, a Fidesz fenekébe bújó megalkuvóról, a másik drogos gyilkost üvölt, erkölcstelen, züllött alakról beszél, akit a magyar ifjúságnak példaként állítani bűn. Szóval szegény Stohl Andrást senki sem szereti. Ennyi a lényeg. A tanulság. Közmegegyezés. A fő, hogy eközben a lényegről, kérem, arról, hogy efféle bohóctréfában komoly művész úgy általában nem akvirál híveket, ahogy ezt Zsámbéki Gábor oly plasztikusan el is mondta annak idején, amikor választása elé állította színészét, egy árva szó sem esik. A lényegről, hogy a TV2 nem Vajna miatt csapnivaló televízió, mindig is az volt, arra készült, sosem volt egy BBC vagy egy TF1. Hogy ebül került innen-oda, az megint csak azért lehet, mert a lényegről mindig késve beszélünk, feleim.
Szóval maradok középen, amennyiben ez a langyos, megrágott, kiköpött közép hajlandó ballasztjául elfogadni engem is.
És nézem, hogy Contador megnyeri a szakaszt. Beér a célba, a spanyolok üvöltenek, én is üvöltök, heppiend szombat délután. Itthon meg majd csak megmondja valaki, ki lehet bajnok, azaz ki ért fel a hegyre szerinte legelőbb.

huszonnyolc elpazarolt évem

huszonnyolc elpazarolt évem

 

lehetne ennyi az írás, lehetne csak a cím. nem is kell kifejteni, hogy mit jelent. hogy mit nem sikerült. hogy, mi ment tönkre. hogy hányan haltak bele. nem, nem lesz nagybetű. nem érdemli meg ez a szöveg. a nagybetűket eltemettük.

magyar.

írva, kisbetűvel jelző.

kimondva én vagyok.

tizennégy évesen olvastam először sartre szavakját. a hamletet. molieret. kötőjel a francia név néma „e” je után. kötőjel. aranyt. de csak most kezdek meghatódni azon, amit írtak, jobban mondva, hogy milyen kurva okos voltam, hogy korán kezdtem bele. először tizennégy évesen smárolt le egy lány, jobban mondva azt mondta, hogy smároljunk, és aztán soha többet látni sem akar. a nyelvből a szavak világába csöppentem. és melodráma. azzal kezdődött, hogy vége van. ettől a lánytól hallottam először, hogy valaki irredenta. ezt a szót így még sosem csókolta belém senki. ez a lány azóta amerikában él. solt ottília házában lakott. emléktáblája van a búcsúzkodásainknak. ez volt az első élményem a közelgő rendszerváltásról. hogy el kazovszkijról magyarázok egy lánynak, aki sinkovits hazaszeretetéről beszél.

tizennégy.

egy szám.

kimondva én vagyok.

sok nagyszerű halott háza előtt csókolóztam azóta, de nem lett jobb a világ. ezzel a lánnyal is csúnyán elbántam tizenöt évesen. pedig egy boldog párkapcsolathoz elég volt felülni a tizenhetes villamosra, és kész volt a jövő. a házunkban lakott nagy lászló. és amikor külföldi ismerőseink leparkoltak a pontiac trans am mel, kötőjel, a ház elé, egy pillanatra én is letettem marx proudhon bírálatát. tulajdonképpen azt hiszem, ez egy remek generáció lett volna.

nincs több szabály.

negyvennyolc évesen az ember már rendszer. már nem változik. ma már bátornak sem akar lenni. pár napja az ybl kioszk ba akartam bemászni. kötőjel. a kordonon álltam és beijedtem. az oldás és kötés helyszínét akartam látni. villamosozni akartam kicsit. tizenhetesedni. bátorni. de nem mertem átmászni, bemenni, megnézni. nem mertem szembenézni azzal, hogy tulajdonképpen nem érdekel. állok a rácson. nem bántanak.

talán jobb lenne, mert akkor mindenkinek egyértelmű volna, hogy ki vagyok. aki bánt, annak az ellensége. oda esem a rácsról, ahol ismerős leszek.

magyar.

kisbetűvel jelző.

kimondva én vagyok.

amikor a komjádi utcában csókolóztunk, még úttörők voltunk. csak hat év múlva kezdődött a rendszerváltozás. harmincnégy évet elfecséreltünk, hogy már a rácsra se másszunk fel soha.

talán elég jelzőnek maradni.

talán nem kell kimondani.

sem a múltat, sem a vágyaink.

tulajdonképpen ez bánt a legjobban. hogy elmúlt huszonnyolc év, és nem látok mást, csak egy új, a réginél újabb, az újnál régebbi lakást. unom a hamletet. unom sartre szavak ját. kötőjel. unom sziámit, cseh tamást, unom bereményit, unom a gyerekkorom, unom az ügynököket, unom a lírát, unom az istván királyt. unom a tehetség megrablását. unom a versbe szedett unalmat. unom az unalomból írt politikát. unom, hogy ugyanazok. unom, hogy akik végre mások, unalmas ugyanazokká lesznek.

lassan negyvennégy éve villamosozom a tizenhetesen.

sosem fogom megunni, amit látok. ami van, változik. mindig új. ami nincs, az nincs.

huszonnyolc év nincs a magyar történelemben.

és huszonnyolc év mártírjaival kell majd elszámolnia valakinek.

krassótól csengey ig. kötőjel.

torlódik a hiány.

a kimondatlanságok csúcsforgalma van.

28 as metró. kötőjel.

főnév.

jelző.

jelző.

jelző.

jelző.

jelző.

egy éve mindig reggel alszom el. a nap feljön a víztorony mögül, és bántóan beragyogja a szobát. egyre később fekszem. egyre kevésbé érdekel, hogy a következő huszonnyolc év milyen. kell ide egy lesz.

kell ide egy generáció.

erre a helyre.

ide:

egy villamos. egy csók. egy emléktábla. egy arany. egy nép. egy nagybetű.

 

 

 

Schrödinger macskája

A CEU elleni támadás egy sor fontos kérdést vet fel.
Hol kell meghúzni az ismeretelméleti határt? (A kérdés a kérdést tárgyaló tudomány, az episztemológia szerint eleve hibás, és bármilyen válasz magát a megismerést szünteti meg.)
Mely tudásfajták, ismeretek lehetnek a társadalomra nézve károsak? Azaz, van-e tudásnak olyan állapota, mely a tudás keretét és terepét, a társadalmat bomlasztja szét, szélsőséges esetben az ismert világot rombolja? Melyik típusú és milyen a „jó” társadalom, illetve ennek létrehozása és megőrzése milyen tudással lehetséges,é s ha már itt tartunk, ez a tudás, mely feltételezhetően „jó” tudás, honnan és milyen ismeretelméleti módszerekkel szerezhető meg?
Az ezeken a kérdéseken való töprengés azon társadalomtudományok dolga, melyek működését ma igen sokan, némely állításait a más állításokkal élő társadalom tudósok maguk is veszélyesnek minősítenek. Azon társadalomtudományok dolga, melyeknek egyik egyetemét a „helytelenül való gondolkodás” miatt éppen ellehetetlenítik.
Szóval, van az a macska. Benne van a dobozban egy csipetnyi radioaktív anyaggal, mely vagy lebomlik, vagy nem, s így vagy beindítja a relét, mely kinyitja a méregkapszulát vagy nem.
Valószínűleg éppen úgy gondoltak saját rendszerükre és ellenzékükre a nyolcvanas évek politikusai, ahogy mi a dobozra. És a maiak is valószínűleg így vannak egymással és velünk. (Bár a képletet nyilván bonyolítja, hogy a képzeletbeli kísérletben egyszerre vagyunk a macska és a kísérletet megfigyelő tudós.)
A nyolcvanas évek számos társadalomtudományi vívmánya ma már nevetségesnek tűnhet, holott mindegyik vívmány gondos mérlegelés eredménye volt. És némelyikükből az ideológia kicsiny méregkapszulája lett, mely a macskát vagy megölte vagy nem ölte meg. És akkor is voltak, akiket ez az egész kísérletezősdi nem érdekelt. Ahogy ma is vannak, akik egyszerűen feltépik a doboz tetejét, és azt mondják: büdöszsidó vagy mocskosnáci. Mert ez a két hullámfüggvény, melynek állapotában a fent leírtak alapján eljárók szerint létezhetünk. Persze, lehet, hogy ez is egy hipotézis.
Csakhogy van a tudomány, melynek módszertana, ha néha tévutakra is visz, hosszú idő óta az egyetlen megbízható rendszerező elgondolása megfigyeléseinknek, ismereteinknek. És vagy megbízunk benne vagy sem, de jelen állapotban ez az egyetlen dobozunk, nem lehet azt mondani, hogy a megismerésnek lehet egymást kizáróan kétféle szempontrendszere, azaz létezne kétféle tudomány, melyek közül az egyik a másik szerint tudománytalan, azaz áltudomány, a másik az egyik szerint pedig szimpla manipuláció – de hogy melyik melyik, annak bizonyítására nincsenek tudományos eszközök, lévén nem tudjuk, hogy van-e tudomány.
Nézetek, vélemények és hipotézisek persze léteznek, és én személy szerint éppolyan tisztelettel szemlélem a húr- vagy a hurok- elméletet, a párhuzamos dimenzió vagy a multiverzum elméletét. És vélhetően éppen ezért nagyon hiszek az ősi hitvilágban is, és nem azért, mert metafizikai bizonytalanságban tart, felment műveletlenségem és személyes felelősségem alól, hanem mert kvantumfizikai kontextusát adja, azaz biztonsággal bejárható teret teremt, mindannak, amit magamról, a múltamról, a saját kultúrámról, a világról még nem tudok. Az, hogy világéletemben a hideg rázott, ha katonai vagy felsőoktatási intézménybe kellett látogatnom, talán éppen e spirituális bozon hiányának, egyszerű, paradigmatikus működésüknek volt köszönhető. Annak, hogy az axiomatikus és a csak feltételezhető megkülönbözhetetlenül oldódott bele pragmatikus elvárások és rendelkezések cselekvési terveibe. És ami ma bosszant a közéletben éppen ez az integrált „logika”, direktívák kiagyalására és végrehajtásárára korlátozott, gerincvelői működés, mely szerint valóban megkülönbözhetetlenné válik az, ami nemzetbiztonságilag kockázatos és az, ami eltérő világnézetű. Hogy nem axióma, hogy egy egyetem hasznos – ha ne adj Isten, más fajta gondolkodású vagy csak másra is nyitott emberfőket oktat is – , ellenben feltételezhető, hogy aki mást állít, az hazaáruló. Hogy morál és szakmaiság is összekeveredik. Hogy például a hazaszeretet igazolja az egyetemi autonómia megsértését.
Olyan, mintha azt mondanánk, jó erkölcsű ember nem kínoz macskát egy dobozban, még képzeletben sem, soha.
Olyan ez, mint a legtisztább marketing-érvelés, mely szerint, ha kólát iszol, szép is leszel.
Hogy a tudomány nem mindenki számára „szent cél” vagy „nemes, szellemi ügy”, az nem lehet kérdés senki előtt, aki már hallott az atombombáról. Pedig a fizika, az elméleti fizika jóval elvontabb módon tárgyalja a valóságot, mint bármelyik bölcseleti vagy társadalomtudományi szak. Az sem lehet kérdéses, hogy bárki, aki egyetemet alapít, finanszíroz, meglehet, az elsődleges okon túl egy másodlagos céllal teszi azt. Egy kultúra a számára mérhető, hasznos tudást adja át, vádként: szimpatizánsokat szerez. Zsigmond sem gondolkodott másként, amikor egyetemet alapított Óbudán. Kodály Zoltánnak célja volt, hogy az elfeledett magyar zene segítségével a népet nemzetté tegye. A csodálatos Kobzos Kiss Tamás iskolája is azzal a céllal működött, hogy többet, szélesebb horizonton lássunk a világból. Nem akarok összemosni látszólag különböző témákat és területeket, csak azt szándékozom állítani, hogy a műveltség, a tudás, a rálátás a világra alapvetően jó dolog. S hogy a tudás minőségét éppen az a rendszer adja meg, mely rendszer egésze sérül és válik viszonylagossá a mostani elfogadhatatlan eset után. Bármely veszélyes tan, hit, vallás, ideológia épp abban a közegben működhet a legjobban, mely semmilyen objektív módon nem körülírható.
Schrödinger kísérletéből marad a hasadó anyag.
Amikor a diákság fellázad, általában nem a tudás, a tudomány vagy a bölcselet védelmében fog össze, bármilyen szépen is hangzana, inkább egy életformát véd, mely életformában minden kérdés feltehető és bármilyen válasz helyes lehet, akár Platón Állama a téma, akár a következő üveg ital. Általában és normális társadalmi viszonyok között mindez következmények nélküli: kísérlet, mint Schrödinger kísérlete. A tudás, tanulás szabadsága általános szabadságot jelent. Így történt ez a középkori Párizsban is, amikor a Quartier Latin egyetemeinek diákjai megvédték iskoláikat, s a Sorbonne-t, és elérték, hogy királyi védelmet kapjon a negyed, melynek értelmében katona nem léphetett az egyetem területére.
Mégis, mi adja a tudás megbízhatóságát? Rejtély.
Fukuyama húsz évvel ezelőtt akkora sztár volt, mint az elektronikus zenében David Guetta, de mára mindkettejük jó pár állításáról kiderült, hogy helytelen konklúziót vontak le feltevéseik után.
A kétezres években vagy akár 2006-ban alig akadt olyan értelmiségi, aki a baloldalról vagy a liberális szellemi körből kritikával illette volna az akkor működő politikai, gazdasági viszonyokat és folyamatokat, ahogy ma is csak elvétve hallani jobb oldali gondolkodóktól rendszerkritikát vagy legalább ellenvéleményt. (Aki elmondja: az sértett, áruló.) Jó jobboldali politikus ma is a Gyurcsány kormány működését véleményezi, ahogy moralistaként – és nem az arroganciával már mit kezdeni nem tudó csalódott polgárként – csupán a „jó erkölcsre” hivatkozva tekint semmisnek minden, esetleg talán mégis hasznos, fontos, de legalább megvitatandó kormány oldali felvetést bármelyik ellenzéki politikus, és ahogy valamikor vélhetően egy más világnézetű szellemi kör is az Orbán kormányról mond majd véleményt, s nem vizsgálja saját állapotát, akkor már talán morálisan sem, nemhogy szakmailag.
Úgy tűnik tehát, hogy rengeteg ember, rettentő tudása, melyről nem a CEU-n szereztek diplomát, egyáltalán nem megbízható. Olyannak látják a macskát, amilyennek akarják. A helyzetértékelési képességük zérus, állandóan beleragadnak a premisszáikba és nem jutnak el a konklúzióig, objektív vizsgálati módszereik nincsenek, csak erkölcsi parancsaik és morális aggályaik.
És ők döntenek arról, hogy melyik kultúra a jó és melyik az ostoba, hogy melyik egyetem?

Akik szerint a menekült nem ember, vagy akik szerint a menekült áradat nem jelent semmilyen veszélyt. Akik garázsvásárt csináltak az országból, és akik a legidiótább EU-s jogszabályt is aprólékosan betartatták, ha volt értelme, ha nem, vagy akik szerint az EU jogharmonizációjának minden paragrafusa kolonizáló szándékú marhaság. Akik szerint „el lehet menni” és akik szerint „haza lehet jönni”. Akinek köszönhetően a valóság a Swift-i vízió apoteózisa.
Akik egy inerciát ismernek: a sajátjukat.
Én azt mondom, bízzuk az egyetemek sorsát azokra, akikre tartozik. Tudósokra, professzorokra, diákokra. És bízzunk benne, hogy a politikusok is szakmaian végzik majd munkájukat. Hogy lassan kikopnak a régi megszokások, és nem születnek helyettük újak. Hogy az erkölcs lesz. Hogy az egyetemi képzés pedig a tudományos hivatás része marad. És hogy a tudással jól sáfárkodunk. (Mert, ugye, van aki harangot, van aki ágyúkat önt.)
Nem elviccelve és lekicsinyelve senki munkáját, döntéseit, és a lépéseik mögötti súlyos, racionális megfontolásokat, de azt kell mondanom, műveljük kertjeinket.
Mi most kinyithatjuk a rendszerváltás dobozát, és megnézhetjük, a macskával mi lett. Bízom benne, hogy vannak, akik még emlékeznek a szabadság egykori nagy kísérletére. Bízom benne, mert a mai fiatalok nem emlékeznek, ők ismerik. Hogy milyen tudással, milyen tapasztalatokkal mire mennek vele, az majd húsz év múlva, amikor ezt a dobozt is kinyitjuk, kiderül.
Addig is, a kísérletnek ma két fontos üzenete lehet. Az egyik, hogy empatikus lényként bíznunk kell benne, hogy a macska él, a másik pedig annak reménye, hogy ismereteinket bővítő gondolatkísérletektől a továbbiakban sem fognak eltiltani.

Kakasviadal

Csöndes fölháborodással (enervált legyintés) fogadtam a hírt az NKA szakkollégiumainak átalakításáról magam is. Nem mintha eddig értettem volna a rendszert – a támogatások elosztásának logikáját, ügymenetét és szempontjait – ami szerint egy ilyen bonyolult, tekintélyes, körültekintő és nagyhatalmú szervezet működik, de mert életemben először magam is kaptam alkotói támogatást, semmibe vettem remek költő ismerősöm korábbi felüvöltését, miszerint pénzt az Alaptól alapból nem fogaduk el, s örültem annak, amit adtak, félre néztem, szemet hunytam a fölött, amit addig többször magam is kritizáltam. Amit nem tudok, nem fáj. Egy vagy két évig meg úgysem pályázhatok újra. Bizonyos értelemben involválódtam. Ma bezzeg már aggódom az alkotó szerint is sokszor nehezen apecipiálható működés maradékaiért is. (Ahogy Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője nyilatkozta a Librariusnak:” …az NKA fennállásának évtizedei alatt sokat dünnyögtünk, morogtunk a bürokratizmusa, lassúsága miatt, de vitathatatlan: jobbat nem találtak ki a kultúra politikai kurzusokon átívelő szakmai támogatására.” )
A rendszer az, ami működteti. Ennek a rendszernek pénzt kell elosztania írók, rendezők, szobrászok, építészek, kőfaragók és balett táncosok között. Számomra az NKA a pénzről, tőkéről, pénzelosztási módokról, érdekekről és politikáról szól, nem a művészetről. És nincs ezzel semmi baj. A művészet színházak, műhelyek, szerkesztők, folyóiratok dolga. Maradjon is az. És – akkor jöhet az obligát enervált legyintés – itt kezdődnek a bajok.
Egyrészt azért, mert e műhelyeknek a kultúra egészére való rálátás okán fenn kell maradniuk, működniük muszáj. Nem elég egyetlen iskola!
Másrészt azért, mert ebben a kérdésben magunk sem vagyunk tisztességesek. Ami nem jelenti azt, hogy tisztességtelenek volnánk. Éppen csak annyit szervezkedünk, konspirálunk, mószerolunk, szeretünk vagy nem szeretünk valakiket, amennyi belefér. Maradjunk most abban, hogy „mi vagyunk a szakma”  – ne haragudjatok meg, hogy magam is e többesbe veszem –, s ebből adódóan rettentő szakmaiak vagyunk. Ez roppant komfortos.
Persze, ez így is elég kevés, de legalábbis őszintétlen.
Ez ugyanis jelentheti azt, hogy hivatásunk szerint tömörülünk, és/vagy azt, hogy „vérprofik” – kiműveltek, érdeklődők, nyitottak, tehetségesek, nyelvileg, irodalomtörténetileg képzettek etc. – vagyunk. Az első állítás persze nem igaz, a másikkal meg nehéz mit kezdeni, de mindettől persze a szakmaiság ismérvei még működőképesek lehetnek.
Mindenesetre tombolva beleállunk a bozótharcba: a „ki kivel van?”, a „ki hova ír?”, a „ki kinek a politikai családjának a tagja?” típusú lökdösődésbe.
Mindenesetre mindig menő kollégával szelfizünk.
Mindenesetre hol erre, hol arra van egy udvarias félmondatunk.
Mindenesetre teszünk rá, hogy van-e vagy nincs elég magyar kortárs dráma a magyar színpadokon, de ha pályázat van, összebuherálunk egyet, hátha alapon.
Mindenesetre mindenki költő.
Mindenesetre vérig vagyunk sértve, ha egy szerkesztő visszaküldi a kéziratunk. (Nyilván egy enervált barom!)
Mindenesetre simán elmegyünk amellett a tény mellett (amint ezt egy remek írónk nem régen világgá posztolta, s hozzá kiutat is talált), hogy egy megszenvedett könyvünk (enervált önelégültség) árából jó, ha tíz százalék jut el hozzánk, ami szakmaiságunk, odafigyelő, áldozatos, vérrel-verejtékkel, hittel elvégzett munkánk éhbére se (ezt elfogadva magunk is nagyjából erre taksáljunk magunk?), mindazonáltal szakma szerűségünknek, egységes érdekérvényesítő képességünknek is tiszta cáfolata.
Nem is csoda, ha odaállunk minden lehulló pénz alá, miközben persze áltathatjuk magunk azzal, hogy az nem a gonosz kormány (ki-ki ossza be, melyik rosszabb) kegyadománya, s végső soron mi csak a honort vesszük fel egy folyóirattól, mely szakmailag megmérte munkánk, és értékesnek találta. A folyóirat is mondhatja, hogy egy szakmai testülettől kapta a támogatást, hol megmérték teljesítményét, értékét, és létét fontosnak találták. Végső soron az államtól (valamelyik gonosz kormánytól) senki nem kap pénzt, csak az NKA, amiért persze nem szerettük, mert már eleve rosszul osztotta el a pénzt (hiszen nem szakmai szervezettől kapja a költségvetését), bár vitathatatlanul jobban, mint az MMA túlsúllyal fogja, hiszen szakmaibb volt, mint lesz, így tehát morálisan elkészülve hátradőlhetünk. Még én is. (Enervált félmosoly.) Csak pénz legyen valahonnan.
Szóval mindenki szakadár.
És általában mindenki csak ennyit tud a másikról, mert igazából nem is ismeri. A folyóiratok sem feltétlenül „ismerik egymást”, a kurátorok sem (mindig) ismerik a folyóiratokat, a szerzőket meg pláne (mert azokat néha a folyóiratok se), mégis működik, mert valaki mindig ismer valakit, szóval látszólag faszán üzemel is a móka, írunk, táncolunk, szobrunk, amíg nem jön „a” Fekete György. Jó, ezt már ismerjük. (Enervált összenézés.) Vannak ilyen történelmi pillanatok. És nem jó, hogy jön. De lehet hasznos.
Mert akkor lehet azt mondani (és tulajdonképpen okkal, joggal lehet), hogy most aztán kiéleződik a megosztottság, elmélyül a válság (mintha eddig már-már bárgyú vigyorral simogattuk volna egymás hátát), s ez sok esetben éppolyan álszent riadalom, amilyen pöffeszkedő, arcátlan kijelentés volt a „most akkor mi jövünk”.  (Enervált demagógia.)
Álszent, mert voltaképpen mind azt valljuk, hogy a „mi” az én vagyok. Az én regényem (az én nyelvi univerzumom) az én királyságom. Ezen a szaros pár négyzetméteren én kukorékolok, ha nem is hallja más, csak a barátaim. Meg én őket. És néha megengedjük, hogy a haverok guberáljanak a mi szemétdombjaink (és befolyásos ismerőseink) körül.
Na, ezért vagyunk mi tisztességtelenek. De legalábbis őszintétlenek akkor, amikor szakmainak nevezzük magunk és a főkakasokat.
A kontinensen kívülre kell menni (van, aki ment), hogy egy nagy és valódi piacon szerezzen az ember másféle tapasztalatot. (Persze, ez idealizmus, az csak mocskos piac, marketing, kapitalizmus és elbutulás. Weöres biztosan bukna, de lehet, hogy Krúdy is.) A múltba, s főleg olyan múltba tűnt emberekhez kell visszagondolni magunk, akik nem voltak szakmaiak, csak tették a dolguk. Becsülettel, szeretettel, tisztelettel. (Ez meg nem is tudom, mi, talán naiv pátosz.) És főleg egymással kéne tisztába kerülni. By the way szakmailag.
Különben marad az enervált legyintés, a híres írós szelfi, és a hit, hogy mind költők vagyunk. De legalábbis én, meg aki azt mondta nekem. Aki meg vagy a Feketétől tudja, vagy valakitől, aki előtte volt.

Erre csörög a dió

Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.

10982469_758998510852465_685974330585823000_n