A könyv olvasása után magam is elbizonytalanodtam: ilyen világban élünk valóban?
Izzadtságszagú, rossz tréfákkal, ízetlen hímsovén viccekkel kedélyeskedő családi vacsorák és összejövetelek nyomasztó hangulatában telnek a napjaink, melyeken a nők készségesen belesimulnak a tőlük elvárt gondoskodó, helyeslő, elfogadó „naiva” szerepébe, felszolgálják a levest, tűrik a verbális és fizikai csipkelődéseket, míg a férfiak összehajolnak fiaikkal és unokáikkal a foci után, a láb- és sörszagban, hogy egymást jól megértve kitárgyalják az élet, a bajnokság, a politikai érvényesülés, karrier nagy kérdéseit, és persze a nőket? Amiben a nő mindig alávetett helyzetben van, s így végül is egyedül marad, hisz tűrve és elviselve azt, ami körülveszi „társas magányra”, ellenkező esetben pedig, kilépve e szűkre szabott életmodellekből valódi magányra kárhoztatja magát, hogy az „urban jungle” farkastörvényei szerint állandó áldozat legyen? Ilyen ez a világ?
Igen. Ilyen.
Leegyszerűsítve és csak bizonyos rétegekre, csoportokra és dinamikákra figyelve, nem foglalkozva egyik-másik viselkedésforma kulturális eredettörténetével, vagy kifejezés etimológiájával, igen. Ilyen világban élünk.
Az Anyádat! több megközelítésben is aktuális és fontos témával foglalkozó könyv, és témája, kérdésfelvetései hozzákapcsolhatók a jelenleg zajló társadalmi viták trendjeihez is.
Említhetnénk a nem is olyan régen kirobbant, aztán különös módon semmivé lett zaklatási ügyeket, de akár azt az irodalomban zajló diskurzust is, mely visszakérdez az irodalomra, miszerint mi az, hogy „női irodalom”, van-e olyan önállóan, vannak-e női témák és milyen a női író?
Mondjuk, „csak” női téma-e a nők ellen elkövetett erőszakos cselekedetek ügye? A zaklatás? A hatalommal való visszaélés, vagy akár a „férfitársadalomban” apáról fiúra hagyományozódó hamis, rossz minták, és az azokból kibomló viselkedésminták témaköre? Más esetben nemet mondanék, hiszen közös felelősségünk körébe tartozik mindez, a férfiakéba is, de az Anyádat! esetében úgy érzem, igen.
Nem tisztem itt belemélyedni a feminizmus problémakörébe, a nők (emberi) jogaiért vívott politikai és társadalmi küzdelmekbe, a szüfrazsettek történetébe, de tagadhatatlan, hogy alapkérdésekre és felvetésekre a mai napig nincs megnyugtató válasza a társadalomnak, nemcsak a férfitársadalomnak, de a teljes társadalomnak sem, ahogy az sem kérdéses, hogy az egyenjogúság megoldatlanságán túl számtalan új kérdés és probléma bukkant elő, született ezen – fontos és jogos – folyamatok következményeként.
Eltűnt például a tisztelet és a szemérem (mely utóbbit Márai még, mint jelentős férfierényt tárgyalja), s természetesen én sem a szó kispolgári vagy nyárspolgári értelmében említem ezeket, egyszerűen az egymás közti viselkedés, eljárás fontos kommunikációs, a társadalmi dinamikákat kordában tartó lehetőségeinek gondolom.
Tele lett a világ zavarodott férfiakkal, akik eltérő mintákat tapasztalva, tanulva, torzítva, de nagyon hasonló módon igyekeznek megőrizni hegemóniájukat a világban, mely évezredek óta „férfivilág.” (Szeretjük gondolni ezt.)
Tele lett a világ zavarodott nőkkel, akik az évezredes toposzokat követve vagy azokból kitörni próbálva igyekeznek mégis valami élhető rendet teremteni maguk körül.
De a világ rendje elveszett, summázhatnánk, s végül is Horváth Júlia Borbála is efféle állítással él, így érzem, amikor hol esettanulmány-szerűen leíró, hol miniprózába illő részletességgel tárgyalt, egymást gyors egymásutánban követő, felvillanó jeleneteit, élethelyzeteit olvasom. De mi volna a rend, amit végül is mind keresünk? Egy megbicsaklott, tántorgó valóság szédülését érzem ki minden történetből, melyben a férfi önképe, apaképe, hovatovább férfiképe is hamis, régi, rossz, ezerszer hallott viccekkel és ordenáréságokkal szórakoztatja magát, s próbálja helyreállítani méltóságát a család, a közösség, az utca népe előtt. Hamar lelepleződő lúzereknek látom a könyv férfialakjait, szánalmas áldozatoknak (holott a valóságban korántsem mind azok), akiken a nő, a családtörténet-szerűen szőtt elbeszélés szinte valamennyi nőalakja átlát, de az őt ért lelki, fizikai atrocitások ellen tenni képtelen. Valahogy reménytelennek látszik bármi, ami ezen a status quo-n változtatni tudna, s mivel nincs a „férfi oldalon” valódi gonosz, nem lehet a „női oldalon” sem hős amazon, pozitív nőalak. A nő szeretné a férfit (szeretne egy férfit), ha nem olyan lenne, amilyen. És a férfi is szeretné magát, ha nem olyan lenne, amilyen. E tekintetben mégsem csupán női téma, amit Horváth Júlia Borbála kifejt. Sokkal inkább össztársadalmi látlelet. Egy körkörös gyötrődés lázálma, melyből nincs kiút, aminek nincs kezdete, nincs vége, csak a kihalás, és nincs ideája sem, mely megvalósulása esetén beállna végre a – az ilyen vagy olyan, boldog vagy tragikus végű – nyugalmi állapot. Épp ezért – számomra – hiányzik a valódi dráma is. Vagy talán épp ez a dráma maga, ahogy a férfi „hősök” drámája is „csak” az, hogy öntelt, ostoba tahók. Persze nem csak megírt férfialakok élnek ilyen állapotukban elismert, sikeres életet.
A két térbe (család és a családon kívüli tér) elhelyezett családmese roppant izgalmas ötlet; a „hímek” uralta mikroközösség rossz, hamis vagy deformált minták szerint működő férfitagjai akaratlanul is hagyományozzák tovább e viselkedésmodelleket fiaiknak (s „emlékeztetik” a család nő tagjait „hagyományos nő szerepükre”) amely fiak e minták szerint az utcán már nyílt, leplezetlen, tettlegességig fajuló agresszivitással „lépnek fel a nők ellen”, hiszen azt már maguk sem gondolhatják komolyan, hogy „értük”, elcsábításukért, meghódításukért, expressis verbis, megszerzésükért cselekednek így. A két térre, két valóságra felosztása a történetnek tulajdonképpen érthetővé teszi, hogy torz családi minták miként manifesztálódnak bűnként a társadalomban.
Ugyanakkor e nagyon sűrűvé megírt atrocitás históriában, s talán éppen a férfilét, a férfi gondolkodás leegyszerűsítése, a néhol sablonos karakterek és megnyilvánulásaik miatt, és a kicsit egyoldalú látásmód, a mindig, minden történetben csak szenvedő alanyként megjelenő Nő alakja – kinek olvasatomban legalábbis, nincsenek valódi szenvedélyei, vágyai, így hibái se, és ebből adódóan valódi eszközei, harcai sem – okán valahogy a konfliktus (talán a nők mikroszinten megélt feszültsége volna az) és a megoldás is elmarad.
A cselekményvezetés, tagolás alárendelt az alaptézisnek: férfitársadalomban élünk, nincs lehetőség jól dönteni és elkerülni az inzultusokat, még az apa is a hagyományok szerint domináns, szelíden elnyomó alak.
A nyelv, a narratíva szintén eme tény (felsorolásszerű) bizonyításnak eszköze. Sodró iramban halad a mese, mint egy vesszőfutás, sűrűbb és elgondolkodtatóbb részek váltakoznak gyorsan elmondott passzusokkal. Leginkább a családi együttlétek érzéki, érzékletes leírása döbbentett rá arra, micsoda fullasztó légkört teremt a figyelmetlenségből, nagyképűségből fakadó sokszor szándéktalan, épp ezért sokkal elviselhetetlenebb elnyomás.
Fontos a téma, a könyv, és mert Horváth Júlia Borbála kulturális antropológusként e területet kutatja egyébként, a könyv mindenképpen hiteles is. Fontos, mert – bármilyen szarkasztikusan hangzik is a XXI. században – a női egyenjogúság máig el nem ért célja a felvilágosult világnak. Nyilván – hogy a magam egy sorára reflektáljak – a tisztelet szükséges, de nem elégséges, a kötelező kvóta pedig (ha mondjuk egy állásra nincs elég női jelentkező) meglehetősen abszurd eszköze az „egyenjogúsításnak”. Fontos téma egy civilizált világban. S az is fontos, hogy akár civil kurázsiból, akár íróként, irodalmi nyelven vagy társadalomtudományos alapossággal, de foglalkozzunk vele.
Horváth Júlia Borbála könyve megmintáz, megformáz egy állapotot, melyre megoldást kell találnunk, Nőnek és Férfinak.

Horváth Júlia Borbála: Anyádat!
Szülőföld Könyvkiadó. Budapest. 2018.