A CEU elleni támadás egy sor fontos kérdést vet fel.
Hol kell meghúzni az ismeretelméleti határt? (A kérdés a kérdést tárgyaló tudomány, az episztemológia szerint eleve hibás, és bármilyen válasz magát a megismerést szünteti meg.)
Mely tudásfajták, ismeretek lehetnek a társadalomra nézve károsak? Azaz, van-e tudásnak olyan állapota, mely a tudás keretét és terepét, a társadalmat bomlasztja szét, szélsőséges esetben az ismert világot rombolja? Melyik típusú és milyen a „jó” társadalom, illetve ennek létrehozása és megőrzése milyen tudással lehetséges,é s ha már itt tartunk, ez a tudás, mely feltételezhetően „jó” tudás, honnan és milyen ismeretelméleti módszerekkel szerezhető meg?
Az ezeken a kérdéseken való töprengés azon társadalomtudományok dolga, melyek működését ma igen sokan, némely állításait a más állításokkal élő társadalom tudósok maguk is veszélyesnek minősítenek. Azon társadalomtudományok dolga, melyeknek egyik egyetemét a „helytelenül való gondolkodás” miatt éppen ellehetetlenítik.
Szóval, van az a macska. Benne van a dobozban egy csipetnyi radioaktív anyaggal, mely vagy lebomlik, vagy nem, s így vagy beindítja a relét, mely kinyitja a méregkapszulát vagy nem.
Valószínűleg éppen úgy gondoltak saját rendszerükre és ellenzékükre a nyolcvanas évek politikusai, ahogy mi a dobozra. És a maiak is valószínűleg így vannak egymással és velünk. (Bár a képletet nyilván bonyolítja, hogy a képzeletbeli kísérletben egyszerre vagyunk a macska és a kísérletet megfigyelő tudós.)
A nyolcvanas évek számos társadalomtudományi vívmánya ma már nevetségesnek tűnhet, holott mindegyik vívmány gondos mérlegelés eredménye volt. És némelyikükből az ideológia kicsiny méregkapszulája lett, mely a macskát vagy megölte vagy nem ölte meg. És akkor is voltak, akiket ez az egész kísérletezősdi nem érdekelt. Ahogy ma is vannak, akik egyszerűen feltépik a doboz tetejét, és azt mondják: büdöszsidó vagy mocskosnáci. Mert ez a két hullámfüggvény, melynek állapotában a fent leírtak alapján eljárók szerint létezhetünk. Persze, lehet, hogy ez is egy hipotézis.
Csakhogy van a tudomány, melynek módszertana, ha néha tévutakra is visz, hosszú idő óta az egyetlen megbízható rendszerező elgondolása megfigyeléseinknek, ismereteinknek. És vagy megbízunk benne vagy sem, de jelen állapotban ez az egyetlen dobozunk, nem lehet azt mondani, hogy a megismerésnek lehet egymást kizáróan kétféle szempontrendszere, azaz létezne kétféle tudomány, melyek közül az egyik a másik szerint tudománytalan, azaz áltudomány, a másik az egyik szerint pedig szimpla manipuláció – de hogy melyik melyik, annak bizonyítására nincsenek tudományos eszközök, lévén nem tudjuk, hogy van-e tudomány.
Nézetek, vélemények és hipotézisek persze léteznek, és én személy szerint éppolyan tisztelettel szemlélem a húr- vagy a hurok- elméletet, a párhuzamos dimenzió vagy a multiverzum elméletét. És vélhetően éppen ezért nagyon hiszek az ősi hitvilágban is, és nem azért, mert metafizikai bizonytalanságban tart, felment műveletlenségem és személyes felelősségem alól, hanem mert kvantumfizikai kontextusát adja, azaz biztonsággal bejárható teret teremt, mindannak, amit magamról, a múltamról, a saját kultúrámról, a világról még nem tudok. Az, hogy világéletemben a hideg rázott, ha katonai vagy felsőoktatási intézménybe kellett látogatnom, talán éppen e spirituális bozon hiányának, egyszerű, paradigmatikus működésüknek volt köszönhető. Annak, hogy az axiomatikus és a csak feltételezhető megkülönbözhetetlenül oldódott bele pragmatikus elvárások és rendelkezések cselekvési terveibe. És ami ma bosszant a közéletben éppen ez az integrált „logika”, direktívák kiagyalására és végrehajtásárára korlátozott, gerincvelői működés, mely szerint valóban megkülönbözhetetlenné válik az, ami nemzetbiztonságilag kockázatos és az, ami eltérő világnézetű. Hogy nem axióma, hogy egy egyetem hasznos – ha ne adj Isten, más fajta gondolkodású vagy csak másra is nyitott emberfőket oktat is – , ellenben feltételezhető, hogy aki mást állít, az hazaáruló. Hogy morál és szakmaiság is összekeveredik. Hogy például a hazaszeretet igazolja az egyetemi autonómia megsértését.
Olyan, mintha azt mondanánk, jó erkölcsű ember nem kínoz macskát egy dobozban, még képzeletben sem, soha.
Olyan ez, mint a legtisztább marketing-érvelés, mely szerint, ha kólát iszol, szép is leszel.
Hogy a tudomány nem mindenki számára „szent cél” vagy „nemes, szellemi ügy”, az nem lehet kérdés senki előtt, aki már hallott az atombombáról. Pedig a fizika, az elméleti fizika jóval elvontabb módon tárgyalja a valóságot, mint bármelyik bölcseleti vagy társadalomtudományi szak. Az sem lehet kérdéses, hogy bárki, aki egyetemet alapít, finanszíroz, meglehet, az elsődleges okon túl egy másodlagos céllal teszi azt. Egy kultúra a számára mérhető, hasznos tudást adja át, vádként: szimpatizánsokat szerez. Zsigmond sem gondolkodott másként, amikor egyetemet alapított Óbudán. Kodály Zoltánnak célja volt, hogy az elfeledett magyar zene segítségével a népet nemzetté tegye. A csodálatos Kobzos Kiss Tamás iskolája is azzal a céllal működött, hogy többet, szélesebb horizonton lássunk a világból. Nem akarok összemosni látszólag különböző témákat és területeket, csak azt szándékozom állítani, hogy a műveltség, a tudás, a rálátás a világra alapvetően jó dolog. S hogy a tudás minőségét éppen az a rendszer adja meg, mely rendszer egésze sérül és válik viszonylagossá a mostani elfogadhatatlan eset után. Bármely veszélyes tan, hit, vallás, ideológia épp abban a közegben működhet a legjobban, mely semmilyen objektív módon nem körülírható.
Schrödinger kísérletéből marad a hasadó anyag.
Amikor a diákság fellázad, általában nem a tudás, a tudomány vagy a bölcselet védelmében fog össze, bármilyen szépen is hangzana, inkább egy életformát véd, mely életformában minden kérdés feltehető és bármilyen válasz helyes lehet, akár Platón Állama a téma, akár a következő üveg ital. Általában és normális társadalmi viszonyok között mindez következmények nélküli: kísérlet, mint Schrödinger kísérlete. A tudás, tanulás szabadsága általános szabadságot jelent. Így történt ez a középkori Párizsban is, amikor a Quartier Latin egyetemeinek diákjai megvédték iskoláikat, s a Sorbonne-t, és elérték, hogy királyi védelmet kapjon a negyed, melynek értelmében katona nem léphetett az egyetem területére.
Mégis, mi adja a tudás megbízhatóságát? Rejtély.
Fukuyama húsz évvel ezelőtt akkora sztár volt, mint az elektronikus zenében David Guetta, de mára mindkettejük jó pár állításáról kiderült, hogy helytelen konklúziót vontak le feltevéseik után.
A kétezres években vagy akár 2006-ban alig akadt olyan értelmiségi, aki a baloldalról vagy a liberális szellemi körből kritikával illette volna az akkor működő politikai, gazdasági viszonyokat és folyamatokat, ahogy ma is csak elvétve hallani jobb oldali gondolkodóktól rendszerkritikát vagy legalább ellenvéleményt. (Aki elmondja: az sértett, áruló.) Jó jobboldali politikus ma is a Gyurcsány kormány működését véleményezi, ahogy moralistaként – és nem az arroganciával már mit kezdeni nem tudó csalódott polgárként – csupán a „jó erkölcsre” hivatkozva tekint semmisnek minden, esetleg talán mégis hasznos, fontos, de legalább megvitatandó kormány oldali felvetést bármelyik ellenzéki politikus, és ahogy valamikor vélhetően egy más világnézetű szellemi kör is az Orbán kormányról mond majd véleményt, s nem vizsgálja saját állapotát, akkor már talán morálisan sem, nemhogy szakmailag.
Úgy tűnik tehát, hogy rengeteg ember, rettentő tudása, melyről nem a CEU-n szereztek diplomát, egyáltalán nem megbízható. Olyannak látják a macskát, amilyennek akarják. A helyzetértékelési képességük zérus, állandóan beleragadnak a premisszáikba és nem jutnak el a konklúzióig, objektív vizsgálati módszereik nincsenek, csak erkölcsi parancsaik és morális aggályaik.
És ők döntenek arról, hogy melyik kultúra a jó és melyik az ostoba, hogy melyik egyetem?

Akik szerint a menekült nem ember, vagy akik szerint a menekült áradat nem jelent semmilyen veszélyt. Akik garázsvásárt csináltak az országból, és akik a legidiótább EU-s jogszabályt is aprólékosan betartatták, ha volt értelme, ha nem, vagy akik szerint az EU jogharmonizációjának minden paragrafusa kolonizáló szándékú marhaság. Akik szerint „el lehet menni” és akik szerint „haza lehet jönni”. Akinek köszönhetően a valóság a Swift-i vízió apoteózisa.
Akik egy inerciát ismernek: a sajátjukat.
Én azt mondom, bízzuk az egyetemek sorsát azokra, akikre tartozik. Tudósokra, professzorokra, diákokra. És bízzunk benne, hogy a politikusok is szakmaian végzik majd munkájukat. Hogy lassan kikopnak a régi megszokások, és nem születnek helyettük újak. Hogy az erkölcs lesz. Hogy az egyetemi képzés pedig a tudományos hivatás része marad. És hogy a tudással jól sáfárkodunk. (Mert, ugye, van aki harangot, van aki ágyúkat önt.)
Nem elviccelve és lekicsinyelve senki munkáját, döntéseit, és a lépéseik mögötti súlyos, racionális megfontolásokat, de azt kell mondanom, műveljük kertjeinket.
Mi most kinyithatjuk a rendszerváltás dobozát, és megnézhetjük, a macskával mi lett. Bízom benne, hogy vannak, akik még emlékeznek a szabadság egykori nagy kísérletére. Bízom benne, mert a mai fiatalok nem emlékeznek, ők ismerik. Hogy milyen tudással, milyen tapasztalatokkal mire mennek vele, az majd húsz év múlva, amikor ezt a dobozt is kinyitjuk, kiderül.
Addig is, a kísérletnek ma két fontos üzenete lehet. Az egyik, hogy empatikus lényként bíznunk kell benne, hogy a macska él, a másik pedig annak reménye, hogy ismereteinket bővítő gondolatkísérletektől a továbbiakban sem fognak eltiltani.

Csöndes fölháborodással (enervált legyintés) fogadtam a hírt az NKA szakkollégiumainak átalakításáról magam is. Nem mintha eddig értettem volna a rendszert – a támogatások elosztásának logikáját, ügymenetét és szempontjait – ami szerint egy ilyen bonyolult, tekintélyes, körültekintő és nagyhatalmú szervezet működik, de mert életemben először magam is kaptam alkotói támogatást, semmibe vettem remek költő ismerősöm korábbi felüvöltését, miszerint pénzt az Alaptól alapból nem fogaduk el, s örültem annak, amit adtak, félre néztem, szemet hunytam a fölött, amit addig többször magam is kritizáltam. Amit nem tudok, nem fáj. Egy vagy két évig meg úgysem pályázhatok újra. Bizonyos értelemben involválódtam. Ma bezzeg már aggódom az alkotó szerint is sokszor nehezen apecipiálható működés maradékaiért is. (Ahogy Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője nyilatkozta a Librariusnak:” …az NKA fennállásának évtizedei alatt sokat dünnyögtünk, morogtunk a bürokratizmusa, lassúsága miatt, de vitathatatlan: jobbat nem találtak ki a kultúra politikai kurzusokon átívelő szakmai támogatására.” )
A rendszer az, ami működteti. Ennek a rendszernek pénzt kell elosztania írók, rendezők, szobrászok, építészek, kőfaragók és balett táncosok között. Számomra az NKA a pénzről, tőkéről, pénzelosztási módokról, érdekekről és politikáról szól, nem a művészetről. És nincs ezzel semmi baj. A művészet színházak, műhelyek, szerkesztők, folyóiratok dolga. Maradjon is az. És – akkor jöhet az obligát enervált legyintés – itt kezdődnek a bajok.
Egyrészt azért, mert e műhelyeknek a kultúra egészére való rálátás okán fenn kell maradniuk, működniük muszáj. Nem elég egyetlen iskola!
Másrészt azért, mert ebben a kérdésben magunk sem vagyunk tisztességesek. Ami nem jelenti azt, hogy tisztességtelenek volnánk. Éppen csak annyit szervezkedünk, konspirálunk, mószerolunk, szeretünk vagy nem szeretünk valakiket, amennyi belefér. Maradjunk most abban, hogy „mi vagyunk a szakma”  – ne haragudjatok meg, hogy magam is e többesbe veszem –, s ebből adódóan rettentő szakmaiak vagyunk. Ez roppant komfortos.
Persze, ez így is elég kevés, de legalábbis őszintétlen.
Ez ugyanis jelentheti azt, hogy hivatásunk szerint tömörülünk, és/vagy azt, hogy „vérprofik” – kiműveltek, érdeklődők, nyitottak, tehetségesek, nyelvileg, irodalomtörténetileg képzettek etc. – vagyunk. Az első állítás persze nem igaz, a másikkal meg nehéz mit kezdeni, de mindettől persze a szakmaiság ismérvei még működőképesek lehetnek.
Mindenesetre tombolva beleállunk a bozótharcba: a „ki kivel van?”, a „ki hova ír?”, a „ki kinek a politikai családjának a tagja?” típusú lökdösődésbe.
Mindenesetre mindig menő kollégával szelfizünk.
Mindenesetre hol erre, hol arra van egy udvarias félmondatunk.
Mindenesetre teszünk rá, hogy van-e vagy nincs elég magyar kortárs dráma a magyar színpadokon, de ha pályázat van, összebuherálunk egyet, hátha alapon.
Mindenesetre mindenki költő.
Mindenesetre vérig vagyunk sértve, ha egy szerkesztő visszaküldi a kéziratunk. (Nyilván egy enervált barom!)
Mindenesetre simán elmegyünk amellett a tény mellett (amint ezt egy remek írónk nem régen világgá posztolta, s hozzá kiutat is talált), hogy egy megszenvedett könyvünk (enervált önelégültség) árából jó, ha tíz százalék jut el hozzánk, ami szakmaiságunk, odafigyelő, áldozatos, vérrel-verejtékkel, hittel elvégzett munkánk éhbére se (ezt elfogadva magunk is nagyjából erre taksáljunk magunk?), mindazonáltal szakma szerűségünknek, egységes érdekérvényesítő képességünknek is tiszta cáfolata.
Nem is csoda, ha odaállunk minden lehulló pénz alá, miközben persze áltathatjuk magunk azzal, hogy az nem a gonosz kormány (ki-ki ossza be, melyik rosszabb) kegyadománya, s végső soron mi csak a honort vesszük fel egy folyóirattól, mely szakmailag megmérte munkánk, és értékesnek találta. A folyóirat is mondhatja, hogy egy szakmai testülettől kapta a támogatást, hol megmérték teljesítményét, értékét, és létét fontosnak találták. Végső soron az államtól (valamelyik gonosz kormánytól) senki nem kap pénzt, csak az NKA, amiért persze nem szerettük, mert már eleve rosszul osztotta el a pénzt (hiszen nem szakmai szervezettől kapja a költségvetését), bár vitathatatlanul jobban, mint az MMA túlsúllyal fogja, hiszen szakmaibb volt, mint lesz, így tehát morálisan elkészülve hátradőlhetünk. Még én is. (Enervált félmosoly.) Csak pénz legyen valahonnan.
Szóval mindenki szakadár.
És általában mindenki csak ennyit tud a másikról, mert igazából nem is ismeri. A folyóiratok sem feltétlenül „ismerik egymást”, a kurátorok sem (mindig) ismerik a folyóiratokat, a szerzőket meg pláne (mert azokat néha a folyóiratok se), mégis működik, mert valaki mindig ismer valakit, szóval látszólag faszán üzemel is a móka, írunk, táncolunk, szobrunk, amíg nem jön „a” Fekete György. Jó, ezt már ismerjük. (Enervált összenézés.) Vannak ilyen történelmi pillanatok. És nem jó, hogy jön. De lehet hasznos.
Mert akkor lehet azt mondani (és tulajdonképpen okkal, joggal lehet), hogy most aztán kiéleződik a megosztottság, elmélyül a válság (mintha eddig már-már bárgyú vigyorral simogattuk volna egymás hátát), s ez sok esetben éppolyan álszent riadalom, amilyen pöffeszkedő, arcátlan kijelentés volt a „most akkor mi jövünk”.  (Enervált demagógia.)
Álszent, mert voltaképpen mind azt valljuk, hogy a „mi” az én vagyok. Az én regényem (az én nyelvi univerzumom) az én királyságom. Ezen a szaros pár négyzetméteren én kukorékolok, ha nem is hallja más, csak a barátaim. Meg én őket. És néha megengedjük, hogy a haverok guberáljanak a mi szemétdombjaink (és befolyásos ismerőseink) körül.
Na, ezért vagyunk mi tisztességtelenek. De legalábbis őszintétlenek akkor, amikor szakmainak nevezzük magunk és a főkakasokat.
A kontinensen kívülre kell menni (van, aki ment), hogy egy nagy és valódi piacon szerezzen az ember másféle tapasztalatot. (Persze, ez idealizmus, az csak mocskos piac, marketing, kapitalizmus és elbutulás. Weöres biztosan bukna, de lehet, hogy Krúdy is.) A múltba, s főleg olyan múltba tűnt emberekhez kell visszagondolni magunk, akik nem voltak szakmaiak, csak tették a dolguk. Becsülettel, szeretettel, tisztelettel. (Ez meg nem is tudom, mi, talán naiv pátosz.) És főleg egymással kéne tisztába kerülni. By the way szakmailag.
Különben marad az enervált legyintés, a híres írós szelfi, és a hit, hogy mind költők vagyunk. De legalábbis én, meg aki azt mondta nekem. Aki meg vagy a Feketétől tudja, vagy valakitől, aki előtte volt.

Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.

Merre a jó irány?
Vaktában indult el – és részegen, hogy tényszerűek legyünk – , s ahogy felkelt a nap, és megcsapta a hőség, mindent elfelejtett. Csak az járt a fejében, hogy haza kell jutnia.
Vonat, vonat, kattog az agyában, ahogy bőröndjét cipelve elindul az egyik utcán, vasút, jegy, három órányi tétlen, felelősség mentes zötykölődés, és már otthon is lesz, otthon meg minden rendben van, erre gondol csak, meg arra, hogy mért csesződik el mindig minden azzal, hogy az előadás, az ivászat és a világmegváltás után az embernek még haza is kell találnia.
Haza. Rohadt messze a vasútállomás… Mert akármelyik istenverte városban is van éppen, vasútállomása biztosan van ennek is.
Fogalma sincs ugyanis, hogy hol jár. Összekeverednek benne az emlékek (fájdalmak, örömök, sértettségek), az egyik pillanatban azt hiszi, Fehérváron gyalogol éppen a Magyar Király felé, a másikban meg azt, hogy a győri Czuczor Gergelyen vonszolja magát a színészházhoz, hogy bedőljön végre az egyik lakatlan ágyba.
Csak később rakja össze, másnap a Bródyban, a Rádió előtt szédelegve, hogy mi történt vele. Ja, hogy színház!
Felolvasásuk volt az egyik offos, gemütlich helyszínen, szállást is kaptak, de nem élt vele, inkább pár pécsi baráttal elindult a fesztiválközpontok felé, be-betérve az útba eső kocsmák valamelyikébe. A pontosság kedvéért: mindegyikébe, ami nyitva volt. Az egész fesztiváléletből neki csak annyi jutott, hogy két ismert ismerősre ráköszönt, amint – vélhetően – a színház irányába baktattak valami macskaköves utcán hajnali egy felé. Nem is figyelte, merre járnak, ment a bőröndjével a többiek után.  A tájékozódás lényege a módszeres ivás. Ha felírta volna, hogy mit ittak, akkor könnyebb lett volna reggel visszatalálnia. Egy Unicum után jobbra, két bor egyenesen, aztán a Nádornál egy vodka, majd balra merőlegesen. Francba, valahol ittak egy sört is, de már nem emlékezett, melyik forduló előtt.
Nem jegyzett meg semmit, beszélgettek, és magától értetődő természetességgel követte a többieket.
Aztán egyszer csak megérkeztek.
Utólag olyasmi kép él benne, mintha egy aluljáróba jutottak volna, de sokat sejtetően vibrál az emlékei közt egy művészbejáró felirat is, ami alapján egyértelműen a színházként lehet azonosítani a helyet, még ha bizarr is a jelenet, ahogy a műkő lépcsőn aláereszkednek a sörpadokkal telerakott, felaszfaltozott átjáróba.
Szó, ami szó, fogalma sem volt, hogyan kerültek oda. És szent meggyőződése volt az is, hogy az egész szakmának se volt halványkék dunsztja arról, miképp jutottak ide. Vagyis hát, éppen így, ki-ki ment a maga barátja után, aki járatosnak mutatta magát a helyen. Aztán már együtt is voltak, akkor meg nem akar az ember menni sehová, azért jött, hogy ott legyen, nem azért, hogy kitaláljon onnan valahova máshová. Ami lényeges, azt tudjuk. Két becher után jobbra a társalgó, egy hp, aztán balra az igazgatói titkárság, mindjárt a fröccsök után. Volt is ott minden, zongora, Cseh Tamás, várj, míg felkel majd a nap, a sírásók már mind hazamentek, szóba sem állnak egyszerű kubikossal, csak a hamletek maradnak reggelig, meg a díszítők és a műanyagpoharak.
Csak az a kurva reggel ne volna!
Amikor is, meglehetősen felületesen ítélve meg helyismeretét, egyszerűen a rossz irányba indult haza. Összekeverte az itallapot. Nem figyelt. Jól érezte magát. A sör után balra, aztán a vodka… fenébe, volt valahol egy whisky is, dupla, de arra már nem emlékezett, hogy utána balra vagy jobbra kell-e kanyarodnia.
Kilép a napra.
Megcsapja a hirtelen hőség, fogalma sincs, merre jár, merre az arra, merre a vasútállomás, magában halkan káromkodik, és húzza, cipeli a bőröndjét, amit ki sem nyitott, pedig még váltás ruhát is hajtogatott bele igen akkurátusan, megy a sövényen át, üvöltve évődik egy buszsofőrrel, aki a büdös életbe se akarja megérteni, hogy nem Villányba megy, egyre elkeseredettebb, egyre izzadtabb, áldozatnak érzi magát, vagy bűnbaknak, dühös, amiért ez a város, melynek neve se jut eszébe a hirtelen traumák miatt, így kibaszott vele, hogy minden máshol van, mint ahol kéne lennie.
Az emberek meg nézik, ahogy fehér ingében trappol és magában beszél, nagyon heroikus, gondolják a járókelők, egyrészt van benne valami szabadságharcosi pátosz, ugyanakkor rettentő alpári és kimondottan ijesztő is, ahogy azt kiabálja, ajókurvaanyjátneki! Küzdi előre magát, átvág a kocsik között, bokrok között, ráncigálja a motyóját, ökölbe szorul a keze, haza kell találnia, ha kell tűzzel-vassal, erőből, izomból, ha muszáj.
Viszi a teletömött bőröndöt, szenved, és nem jön rá, hogy izomból nem lehet…
Nemhogy hazajutni, de tájékozódni se.