Csikós Attila összes bejegyzése

Született 1969-ben, Szombathelyen. Jelenleg Budapesten él. Eddig hat kötete jelent meg. Az utolsó Nincs pardon címen a Fekete Sas Kiadónál. Publikált többek között az Életünk, a Napút, a Csillagszálló, a Budapest Bristol, a Törökfürdő, az Új Holnap, a Hitel, a Kalligram folyóiratokban, az Élet és Irodalom valamint a Nagyítás hetilapokban. Számos színházi előadás dramaturgja, szerzője vagy irodalmi munkatársa. Két összeillő ember című darabja jelenleg Székesfehérvárott látható. A Békéscsabai Jókai Színház drámapályázatának közönségdíjasa Trió című darabjával, melyből rádiójáték is készült.

Menekültek? Megmaradók

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.

Reggelre kinyúlunk

A kis terasz a sarki borbárhoz tartozott. Műanyag székek, színes, műanyag asztalok. Nem túl ízléses, mindenesetre modern és divatos környezet, mely a puritán hedonizmust élteti. Asztal és szék. Karcsú lábak, decens, érzékeny felületek. Igen visszafogott. Ülj rá, döntsd neki, pakold tele. Minimalista demiurgoszoknak való. De a tulajt szerette. Gondoskodott a jó borokról.
Az egyik emeleti lakás kitárt ablakaiból jazz-gitár hangja szólt. Elegáns, tágas szobára nyíltak azok az ablakok, míves stukkóval díszítették a plafont, két egészen jó állapotú kristály csillár is függött a közepén. Az ablakrámák frissen mázolva. Szinte érezte az olajfesték szagát. A Király utcai ház faláról pergett a vakolat. Az ablakokból pergett a zene.
Még alig volt „bejáratva” az utcának ez a szakasza, amikor ő már komoly respektre tett szert a Klauzál tér, Nagydiófa és Akácfa utca borozóiban. Svájcisapkás melósok, kiöregedett stricik és a megváltó halálra gyúró magyar irodalom és nyelvtan tanárok piáltak errefelé. A pesti vagányok bírták, egyenesen megtisztelve érezték magukat, hogy szóba áll és iszik velük.
Kért egy vodkát is, jéggel. A jég hozzákocogott az üveghez. Ingerelte a hang. A verejték végigcsordogált a hátán. Le kéne vennem a zakóm, gondolta fáradtan. A telefonját fényképező módba állította, és lekapott egy szőke bigét szemközt. Lustán ringatta a lábát, mutogatta, hogy már nyár elején is milyen egyenletesen lesült.
A fénykép csak egy lehetőség. Egyetlen lehetséges sűrűségét mutatja anyag és szellem együttállásának. Konzisztens az idő állapotával. A teremtés érzékiségét hordozza. Az a boka, a bőrön felfutó szandál pántjával, ahogy billeg az asztal alatt. Megszerzem-e, ha megörökítem? Ezen morfondírozott. Legszívesebben ráloccsantotta volna a borát. Tehetetlenségében az asztal lapján dobolt az ujjaival. A karcsú pohárban megremegett az ital. Puha bőrön szaladnak így az érintés hullámai.
Nyugtalan esték ezek.
A Teréz-plébániatemplom irányából csontig bebaszott angol fiatalok érkeztek tömött csoportokban. Nagyjából húszan, harmincan lehettek, öt-hat fős truppokban. Aki szembe ment, inkább kitért. Nem is nagyon törődtek a járókelőkkel, az ő asztalát is majdnem felborította egy lánycsapat. Páran benéztek a bárba. A fejüket nekidöntötték az üvegnek. A többiek bevárták őket a sarkon, a romos ház állványzata alatt. Nem találták megfelelőnek a trendi környezetet. Hadarva, üvöltözve társalogtak. Végül továbbvonultak. Nem volt bennük semmi figyelemreméltó vagy különös.
Mire beesteledik, minden megtelik. Terasz, szív, pohár. Fürtökben lógnak az arcok a boltívek között, a kibontott házak helyén, járdán és az üres parkolóhelyeken. Nem a megszálló katonák harci dühe az igazán félelmetes, hanem győzelmi mámoruk. A tömegbe fojtják halálfélelmüket. Mint egy tömegsírban, úgy kapaszkodnak össze, fejtik le magukat, csomósodnak és tülekednek hátrébb a többiek húsa mögé a golyószóró elől. Óhatatlanul a mészárlás jutott eszébe erről elsőre neki is. Beljebb húzta a narancssárga kis asztalt, mert újabb külföldi csoport tűnt fel a sarkon.
Nem maradhatott sokáig egyedül.
Valakinek mindig jobban fáj a magányod, mint neked. Irigyli. Ki akarja sajátítani. Monopóliumot akar „lelkiségre”. Egy karcsú, ruganyos járású barna lány lépett a háta mögé.
– Kérhetek tüzet? Megőrülök, hogy rágyújtsak végre… – A haja a férfi vállára lógott. Kellemes illata volt, mint egy fürdőszobának. A férfi elővette az öngyújtóját és a lány arca elé tartotta.
– Vigyázz, fel ne gyulladjon a copfod. – Meg se próbált feléje fordulni.
– Ja, igen! – nevetett a lány. – A hajam… Hát, benne van pár évnyi emlékezet. – Csücsörített, és ajkai közé tolta a cigit. Kicsit előrébb lépett.
A férfi megnézte. Szép arca volt. Vékony, görögös orr, széles, magas és domború homlok, rajzos, mozgékony ajak.
– És te? – kérdezte a lány. Kedves hangja volt. – Hogy-hogy egyedül? Mivel foglalkozol.
– Embereket ölök. – Ha bármit kérdezhetünk, bármit válaszolhatunk, gondolta.
– Leülhetek? – A lány nem volt különösebben meglepve a felelettől. Kihúzott egy széket, leült, lábait keresztbe tette. Szoknyát viselt. Halványkék trikót. Csatot a hajában.
Ezek az „előválások”, egyetlen lény kiragyogása, mindig meghatották. Értelmet adtak az este keserűségének. Egy arc felbukkan a tömegből. Felfelé néz. Derűs. Mindjárt elveszíti a kamera. Vissza kell térnie a többiek közé. Csak egy pillanat van bárkit megörökíteni.
– Ugye, nem zavarlak? – Elmosolyodott. Nem tétován, nem is kihívóan.
– Mondhatnám azt, hogy nem. Üdítő jelenség vagy. Szép. Nedvesek a szemeid, és az elég szexi. Sajnos, nincs elég fény, hogy lefotózzalak.
Lassan, sűrűn, mint a tubusból kinyomott festék, autósor nyomult előre.
– Mindazonáltal – folytatta – behatoltál a csöndembe, és ez, fájdalom, rosszul esik. De, ugye nem nevezhetjük egy embertársunkat érzéketlennek, pusztán abból a tényből kiindulva, hogy nem óhajtja saját gyötrelmét másokkal is megosztani?
A lány közelebb hajolt. Mélyen a férfi szemébe nézett.
– Különös ez az intellektuális szenvedély. Leküzdhetetlen, nem? – Elnyomta a csikket, kicsit babrált a barna csonkkal a hamuban. – Magam is érzem néha. Hideg izzás! Te is legyőzhetetlennek érzed magad, mi, felsőbbrendűnek? – Piros körmeivel megvakarta az orrát. – Olyan vagy, mint egy kiállított versenyautó egy autókiállításon.
Ez betalált. Harag és megvetés öntötte el. Teljesen nyilvánvaló. Látja. Tudja. A tömegen kívül álló megfigyelők tömegébe tartozik. Micsoda eszes kis ribanc!
– Mért sértegetsz? Megnehezíted a helyzetem.– Közelebb húzta a vodkát, aztán a szája elé emelte. – Tudod, mit? Állj föl, menj el, ne nézz vissza. Parazitává teszel. Hagyj, hadd emésszem magamat…
A lány arca mozdulatlan. Puha, mint a viasz.
– Jól esik a vodka, mi? Olyan mintha magadat innád vissza. Magadtól rúgsz be. – A lány is belekortyolt a borába. Aztán nevetett. – Maradok. Szexi csávó vagy!
Megvárta, amíg a lány leteszi a poharat. Aztán átnyúlt az asztal felett, elkapta törékeny csuklóját, és előrerántotta. A másik kezével a tarkója alá nyúlt, és a fejéhez húzta a fejét. A nyelvét könnyen a lány szájába lökte. Nem csókolt, evett.
Könnyed nyári esti düh. Minden mészárlás jogos. Valakit megsértettek. Valakik megtorolják a gyászt. És így tovább.
Egy szerelő a metróban magában káromkodott, amikor felszállt a Határ úton. Szidta a meleget, a kurva korlátot, amibe beszorult a csavar. A kurva csavart. Kalapáccsal esett neki. Zengett a peron. Végigvisszhangzott az oszlopok között, eltűnt az alagútban a káromkodás. Megértette volna, ha nekiugrik, és őt is a sínre löki. Mert neki nem kell az olajban turkálnia. Mert megy valahová. Mert jobb a zakója. Egy óvatlan mozdulat elég, hogy embernek érezzük magunk.
– Az előbb még azt akartad, tűnjek el, aztán meg úgy viselkedsz, mintha meg akarnál erőszakolni. – mondta a lány, amikor a férfi végre kiköpte a nyelvét. A száján elkenődött a hús. – Nem értelek.
– Szeretem a váratlan fordulatokat.
– Aha. – Éppolyan fesztelenül, szinte elegánsan viselkedett, mint a csók előtt. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy néha magába fogad egy idegent. Ahogy megiszik egy kávét. Ahogy megigazítja a rúzsát csók után.
A lány elnézett a Kazinczy utca felé, ahol a park mellett népes csődület támadt. Fiatalok, üvegekkel a kezükben. Részegek.
– Mint egy nagygyűlésen, nem? Ki tudja, mit képviselnek. Talán önmagukat. Pedig olyan kevésen múlik. Pár napja kórházban voltam. A szokásos, mindegy is… Egy lány feküdt mellettem. Öntudatlan volt, amikor behozták, s amikor végre magához tért, csak zokogott. Eleinte a saját nevét sem tudta. Később az ápolók azt mondták neki, hogy Móni. Akkor eszébe jutott, hogy inkább Anna. Kiröhögték. Fenét Anna, Móni vagy te, jó lesz neked a Móni is. Amikor tiltakozott, felvitték a pszichiátriára. 2014, Magyarország. Ezek meg szétcseszik az agyukat jó dolgukban. Te is jobban tennéd, ha elgondolkodnál ezen. Ja, apropó, a Kossuth téren még tart a tüntetés…
– Nem érdekelnek a tüntetések. Szarok a politikára. Amíg nem kell agyonlőnöm senkit a tüntetők közül, hidegen hagy, hogy ott vannak-e vagy máshol.
– Csak úgy mondtam. Pedig rólunk van szó.
– Úgy érted, kettőnkről? Ki vagy te nekem?
– A jövőről.
Kiitta a maradék italt. A pohár párás falától nedves lett a tenyere. A nadrágjába törölte.
– Momentán csak az elkövetkező két óra érdekel. – Két szög nem üti be egymást, gondolta. A vér a fejébe tolult. Indulatosan a lányra pillantott. – Tűnj el inkább! Húzz el a faszba!
– Á, nem bírod, ha szembesítenek? – gúnyosan felkacagott. – Ha a barátod feküdne vérbe fagyva a Deák téren, akkor is itt italoznál tovább, mi? Leszarnád. Mert rettegnél, hogy veled is megesik. Hogy téged is megkéselnek. Hogy egy demonstráción te sem tudnál uralkodni magadon. Hogy olyan lennél, mint ők. A késelő vagy az üvöltöző tömeg.
– Ha az ember nem vigyáz, olyanná válik, mint azok, akikről gondolkodik. – megigazította az övét. – Az öntelt író azzá lesz, akiről ír.
– Író vagy? – Nézte, ahogy a férfi befűzi a szíjat az övcsatjába. – Szóval, író vagy. Érdekelhetne a világ.
A lány felállt, és lehúzkodta szoknyáját a combján. Mosolygott. Diadalittasan. A férfi hátradőlt. Feltette napszemüvegét. Pontosan ettől félt. A lány elindult. Csak intett búcsúképp. Hallgatta a cipőkopogást. Előredőlt, felemelkedett. Lassan elhatározta magát.
Eszébe jutott egy barátja. A levelei szinte novellák voltak. Amikor azokat olvassa, mindig olyan érzése van, mintha egy hátba lőtt férfit hasra fordítana. A szétroncsolt gerincű alakról kiderül, hogy arca van, és rámosolyog. Rettegett a lelepleződéstől. Hogy megtudják róla is.
Az élet lassú, pontos mondatokkal kilépett séta a halál felé. A világ igenis véges, a Föld tányér alakú, és le lehet ugrani a pereméről a semmibe.
Éjjel egy óra volt, amikor a Határ útnál leszállt az éjszakairól. A frissen festett szálloda oldalában melósok guggoltak. A földről sapaknival kaparták fel a festékcseppeket. Vakarták a betont. A szemközti kajáldák előtt tini csajok tömték magukba utolsó, hajnali hamburgerük. Ezerszer fotózta ezt. Az éhség undorát. Rágás közben fennakadt szemeket. A töltekezés mámorában észrevétlenül lecsúszó kombinépántokat. Az elernyedést. Azt hiszik, mind biztonságban vannak. Azt hiszik, pár perc, és hazaérnek. Pedig ez csak egy kompozíció. Egy lehetőség. Ahogy a fényképeken. Rossz arcú férfiak figyelték őket egy kis teraszról. A kocsijuk pár méterrel arrébb parkolt, üvöltött belőle a zene. Egykedvűen cigiztek. Így megy ez minden este. A gyerekek megreggeliznek. Alig várják, hogy hazaérjenek. Hogy felnőjenek. Szeretnének egy kocsit, amiben bika a hifi, és hazaviszi őket. Nem kéne buszozniuk.
Feléledt a szél. Égett olaj szagát hozta. Egy cég reklámzászlói úgy nyikorogtak a rúdon, mintha részeg trombitások gyakorolnának indulót.
Elindult a Wekerle felé. A keze még mindig remegett, alig tudta véres mandzsettáját betuszkolni a zakója alá.

 

 

(szerzői illusztráció)

Utóhatás – személyes benyomás a Posztról

unnamed

Merre a jó irány?
Vaktában indult el – és részegen, hogy tényszerűek legyünk – , s ahogy felkelt a nap, és megcsapta a hőség, mindent elfelejtett. Csak az járt a fejében, hogy haza kell jutnia.
Vonat, vonat, kattog az agyában, ahogy bőröndjét cipelve elindul az egyik utcán, vasút, jegy, három órányi tétlen, felelősség mentes zötykölődés, és már otthon is lesz, otthon meg minden rendben van, erre gondol csak, meg arra, hogy mért csesződik el mindig minden azzal, hogy az előadás, az ivászat és a világmegváltás után az embernek még haza is kell találnia.
Haza. Rohadt messze a vasútállomás… Mert akármelyik istenverte városban is van éppen, vasútállomása biztosan van ennek is.
Fogalma sincs ugyanis, hogy hol jár. Összekeverednek benne az emlékek (fájdalmak, örömök, sértettségek), az egyik pillanatban azt hiszi, Fehérváron gyalogol éppen a Magyar Király felé, a másikban meg azt, hogy a győri Czuczor Gergelyen vonszolja magát a színészházhoz, hogy bedőljön végre az egyik lakatlan ágyba.
Csak később rakja össze, másnap a Bródyban, a Rádió előtt szédelegve, hogy mi történt vele. Ja, hogy színház!
Felolvasásuk volt az egyik offos, gemütlich helyszínen, szállást is kaptak, de nem élt vele, inkább pár pécsi baráttal elindult a fesztiválközpontok felé, be-betérve az útba eső kocsmák valamelyikébe. A pontosság kedvéért: mindegyikébe, ami nyitva volt. Az egész fesztiváléletből neki csak annyi jutott, hogy két ismert ismerősre ráköszönt, amint – vélhetően – a színház irányába baktattak valami macskaköves utcán hajnali egy felé. Nem is figyelte, merre járnak, ment a bőröndjével a többiek után.  A tájékozódás lényege a módszeres ivás. Ha felírta volna, hogy mit ittak, akkor könnyebb lett volna reggel visszatalálnia. Egy Unicum után jobbra, két bor egyenesen, aztán a Nádornál egy vodka, majd balra merőlegesen. Francba, valahol ittak egy sört is, de már nem emlékezett, melyik forduló előtt.
Nem jegyzett meg semmit, beszélgettek, és magától értetődő természetességgel követte a többieket.
Aztán egyszer csak megérkeztek.
Utólag olyasmi kép él benne, mintha egy aluljáróba jutottak volna, de sokat sejtetően vibrál az emlékei közt egy művészbejáró felirat is, ami alapján egyértelműen a színházként lehet azonosítani a helyet, még ha bizarr is a jelenet, ahogy a műkő lépcsőn aláereszkednek a sörpadokkal telerakott, felaszfaltozott átjáróba.
Szó, ami szó, fogalma sem volt, hogyan kerültek oda. És szent meggyőződése volt az is, hogy az egész szakmának se volt halványkék dunsztja arról, miképp jutottak ide. Vagyis hát, éppen így, ki-ki ment a maga barátja után, aki járatosnak mutatta magát a helyen. Aztán már együtt is voltak, akkor meg nem akar az ember menni sehová, azért jött, hogy ott legyen, nem azért, hogy kitaláljon onnan valahova máshová. Ami lényeges, azt tudjuk. Két becher után jobbra a társalgó, egy hp, aztán balra az igazgatói titkárság, mindjárt a fröccsök után. Volt is ott minden, zongora, Cseh Tamás, várj, míg felkel majd a nap, a sírásók már mind hazamentek, szóba sem állnak egyszerű kubikossal, csak a hamletek maradnak reggelig, meg a díszítők és a műanyagpoharak.
Csak az a kurva reggel ne volna!
Amikor is, meglehetősen felületesen ítélve meg helyismeretét, egyszerűen a rossz irányba indult haza. Összekeverte az itallapot. Nem figyelt. Jól érezte magát. A sör után balra, aztán a vodka… fenébe, volt valahol egy whisky is, dupla, de arra már nem emlékezett, hogy utána balra vagy jobbra kell-e kanyarodnia.
Kilép a napra.
Megcsapja a hirtelen hőség, fogalma sincs, merre jár, merre az arra, merre a vasútállomás, magában halkan káromkodik, és húzza, cipeli a bőröndjét, amit ki sem nyitott, pedig még váltás ruhát is hajtogatott bele igen akkurátusan, megy a sövényen át, üvöltve évődik egy buszsofőrrel, aki a büdös életbe se akarja megérteni, hogy nem Villányba megy, egyre elkeseredettebb, egyre izzadtabb, áldozatnak érzi magát, vagy bűnbaknak, dühös, amiért ez a város, melynek neve se jut eszébe a hirtelen traumák miatt, így kibaszott vele, hogy minden máshol van, mint ahol kéne lennie.
Az emberek meg nézik, ahogy fehér ingében trappol és magában beszél, nagyon heroikus, gondolják a járókelők, egyrészt van benne valami szabadságharcosi pátosz, ugyanakkor rettentő alpári és kimondottan ijesztő is, ahogy azt kiabálja, ajókurvaanyjátneki! Küzdi előre magát, átvág a kocsik között, bokrok között, ráncigálja a motyóját, ökölbe szorul a keze, haza kell találnia, ha kell tűzzel-vassal, erőből, izomból, ha muszáj.
Viszi a teletömött bőröndöt, szenved, és nem jön rá, hogy izomból nem lehet…
Nemhogy hazajutni, de tájékozódni se.

„Felmegyek a miniszterhez”

a „miskolci ügy” nem színházszakmai kérdései

Úgy érzem, elégedettek lehetnénk, ha a Kiss Csaba felállításával végződött történetben csak azokra a kérdésekre kellene válaszolnunk, hogy kinek, miben volt igaza, kinek, miben nem…
Az egy könnyű kilovaglás volna így április elején. De nem.

Elöljáróban fontosnak tartom elmondani, hogy idióta és lehetetlen helyzetnek tartom, hogy egy színházigazgató komoly üzemeltetési, művészeti, költségvetési problémák hiányában is meneszthető mandátuma lejárta előtt (különös tekintettel arra, hogy a legalkalmatlanabb – horribile dictu hülye, alkalmatlan, kapzsi – parlamenti képviselő sem visszahívható), lévén ez a módszer éppen nem a szakma, a közönség, a kultúra érdekeit szolgálja, csupán szimpla személyzeti, kellemkedő hozzáértéssel: humánpolitikai kérdéssé redukálja egy nagy költségvetésű, jelenleg ugyan nem stratégiai fontosságú, de mindenképpen jelentős intézmény, a színház vezetését, vezethetőségét.  De úri hiábavalóság volna azon berzenkednünk, hogy hogyan lett ebből is már-már gyakorlat az elmúlt hosszú-hosszú évek alatt, s azon sem érdemes tovább keseregnünk, hogy a „valódi színházi műhelyek, társulatok” oly fájóan hiányzanak, s vajon miért…
Ki építene itt társulatot? Talán egy polgármester?
Persze, könnyű belátni, hogy az egész közigazgatást, a nemzeti parkok rendszerét is könnyebb átalakítani, mint egy ember jellemét. Morog is a jellemes ember mindig, hogy túl nagy az állami befolyás, a kormány – mikor milyen, liberális, polgári, nemzeti, jobb vagy baloldali, az embernek mindegy – s a hivatal mindenbe beleszól, mindenre ráteszi a kezét. Eistandolnak ezek mindent! Beleugatnak, nem hagyják a hozzáértőekre!
Hát nem is.
Miskolcon pár tehetséges, rátermett ember elkezdett valamit. Egy nem új, de itthon mindenképpen szokatlan, ha tetszik, ismeretlen formában vezetett színház ajánlatával érkeztek, s be is váltották ígéretüket, irigylésre méltó szakmai munkával lettek sikeresek. Mindnyájuk érdeme, az egész társulaté. De úgy van az, hogy ha pár tehetséges, rátermett ember összejön, akkor előbb utóbb valaki csak megmutatja, hogy ő az igazi Overdose a többi remek versenyző között. És jól van ez így, erős, tehetséges emberek már csak ilyenek, egy következő életben egy következő művészeti tanács majd pontosabban leírja jogok és kötelességek, feladatok és szavazati jogok arányát, némi előrelátással felkészülnek arra az esetre, ha a négy, öt, hat hadvezér más fegyvernemmel akar egészen más felé támadni. Nincsen ezzel semmi baj.
A baj azzal van, hogy vita esetén valaki folyton felmegy valahová…
Művészemberek úgy járnak be az Önkormányzati Hivatalba, mint valami klubba biliárdozni két előadás között? A Hivatal emberei pedig úgy döntenek egy intézmény vezetéséről, ahogy egy Krúdy- hős a várható havazás okán azonnal megtartott hajnali párbajról, valami szerelmi afférról terjengő pletyka miatt?
(Istenem, micsoda darab ez megint…!)
Kódolva van az – általam egyébként mélyen tisztelt – ősi társadalom szerkezetéből (a hagyományos család – nagycsalád – törzs felépítményből ) egyfajta ügyintézési modell, de nem kell ahhoz a szubszidiaritás szót a saját homlokára tetováló, vérgőzös, alternatív értelmiséginek lenni, hogy az ember belássa, meg kéne próbálni a probléma szintjén megoldani a felmerült gondokat.
Olyan ez, hogy mindenki óhajt és követel magának egy igen szabad világot, melyben töretlenül és szabadon kiteljesedhet, lehet primadonna, bonviván, tűzoltó vagy búsuló juhász, eped a függetlenségért, ám amint valami feszültséget érez bármi ügyben, valami nehézséget, akkor ereje megfogy, elgyöngül, repülősót rendel, s rögvest igényelne egy magasabb hatóságot, mely mindent elintéz helyette, megnyugtatja, elringatja és begyógyszerezi.
Apuci jön is, és ahelyett, hogy meghívná az Avas aljába egy borra a gyerekeket, és elmondaná nekik, hogy számos dolga van éppen az úthálózattal, a csatornázással, a közmunkaprogrammal meg azzal, hogy ne dőljön be a költségvetés, s atyaian hátba veregetve őket azt indítványozná nekik, hogy mivel a szülői apanázst igen felnőttesen átveszik, méltóztassanak felnőtt módjára elintézni egymást közt mindazt, amire leszerződtek, mindezek helyett példát statuál, rendet tesz, sarokba állít és megvonja a vacsorát.
De mi mást tenne? Úgy tűnik, ezt várja el tőle a világ. Ezt várjuk el elöljáróinktól. Tégy igazságot nekem, ó nagyúr!
Fenntartóként joga van ehhez. Bizonyos esetekben kötelessége is. De vajon ez most az az eset volt? Valóban szükség volt polgármesteri beavatkozásra? Tényleg elment mindenki a falig?
Többeket ismerek, szeretek és őszintén tisztelek a történet szereplői közül, nem akarnám megbántani egyiküket sem, elhiszem azt is, voltak gondok, viták, bajok… De ez az írás nem is csupán róluk szólna, hanem mindnyájunkról, akik persze mind makulátlan, tökös kis forradalmárok vagyunk, az igazság bajnokai, ide-oda ugyan bekötött, de értékes értelmiségiek, akiknek néha dönteni kell a magunk szabadsága és mások igazsága között. (Mert mondjuk, hiába jár be az aneszteziológus meg a főnővér a Hivatalba, hogy meghibbant a korház igazgató, annak feltehetőleg semmi következménye nem lehet, amiből tisztán látszik az is, hogy a csepűrágásnál az orvoslás komolyabb dolog, meg az is, hogy a bohóckodáshoz mindenki ért, ha ért, ha nem.) Dönthetünk hülyén, rosszul, meggondolatlanul. Dönthetünk úgy, hogy beleállunk a helyzetbe, küzdünk azért, amire vállalkoztunk, legfeljebb nemcsak hobbiból iszunk, hanem muszájból is. Dönthetünk úgy is, hogy elmegyünk. Kalap, kabát, büfészámla, fizesse, aki akarja! De az a „feljárás”, „bejárás” olyan snassz. Mert amit mi magunk nem tudunk megoldani, mert nincs hozzá erőnk, kedvünk, eszközünk, azt más se fogja tudja elparentálni helyettünk, legfeljebb ad acta teszi az ügyet. Holnap, holnapután megismétlődik majd ugyanez, s azt hihetjük, hogy ismét jól cselekedtünk, igazunk volt, a hivatal pedig éber volt, bölcs, megalapozott., s végső soron, felhatalmazásunktól is igen jogszerű. Csak azt nem vesszük észre, hogy ismét azt gondolhatják rólunk, hogy:
alkalmatlanok vagyunk a közös munkára, az együttgondolkodásra, a vitára, a kompromisszumra, a tiszteletre,
képtelenek vagyunk magunk tenni magunkért valamit,
behisztizünk,
mószerolunk,
besértődünk,
ez az egész művészeti, kulturális mizéria valóban csak egy flitteres marhaság,
primadonnák vagyunk,
igenis szükségünk van apucira, aki megmondja, mit és hogyan, aki elkergeti a szomszéd gyereket, akinek otépéje meg cascoja van…
Valóban, igény mutatkozna egy színházi, társulati feszültséget (írói zorkót etc.) koordináló kormányhivatalra is, nehogy már mindennel a polgármesternek kelljen foglalkoznia. (S ha akar, se tudjon…)
Valóban szükségünk van arra, hogy díjakért lobbizzunk, aztán felkapjuk az orrunk azon, hogy a díjakért más is lobbizik? Hogy senkivel ne értsünk egyet soha, de alapjognak gondoljuk, hogy mások velünk mindig egyetértsenek? Hogy mi magunk kérjük magunkra a központosítást, amely folyamattól annyira ódzkodunk? Hogy mindig a hatalommal kelljen kialkudni a művészeti, alkotói, kutatói munka működési feltételeit, szabályait, s ne egymás közt kelljen végre dűlőre jutni?
Tudjátok, barátaim, értékalapúan, politikamentesen. Azaz kihagyva a szolgálati utat, a politikai üzemmenetet, ha már tényleg szigorúan szakmai ügyekről volna szó.
Gondolom, ez utóbbi nehéz, nehezebb feladat. ám ha haraggal is, de legalább őszintén nézhetnénk egymás szemébe.
Sok szempontból mellékes, de máshonnan nézve mégis idetartozó és nagyon tanulságos, jelen helyzetünknél és állapotunknál mindenképpen faszább kis eset volt, amikor állítólag a Fészekben Koncz Gábor pofán vágta a Latinovitsot.

„Hideg fejjel” – az irodalmi díjakról és az irodalomról

Azt persze nehéz kimondani, hogy elbaltáztuk.
Hogy mindig egymás torkára léptünk, és feltupírozott hajú, kikent primadonnák módjára minden lehetséges pillanatban bemószeroltuk egymást ahol csak lehetett, mert sértődékenyek, hiúak, fontoskodók és kielégületlenek vagyunk.
Hogy emelkedett szellemünk pusztán esztétikai frigiditás, de legalábbis az unalom álarca csak.
Én nem akarom eldönteni – vélhetően nem is tehetem meg, hogy megítéljem – kinek járnak díjak, kinek nem, akinek jár, az valóban megérdemli-e, aki megérdemli, milyen szempontok alapján érdemli meg. Tiszta szívvel mondom, tőlem bárki megkaphat bármilyen elismeréseket. Az azonban elgondolkodtat, hogy mennyi fontos – sokkal fontosabb – ügyet lehet megúszni mindig egy-egy közfelháborodásnak mutatott belháború örve alatt. Hogyan lehet az eccerű pinairigységet értő szavakkal „szakmaiságnak” álcázva felhörögni, mintegy forradalmilag megdicsőülve éleslátásban és ízlésben, életben és irodalomtörténetben egyaránt.
Mintha semmissé lehetne tenni húsz-harminc év széthúzó, önző, utálkozó és politizáló működését. Azt a működést, amiben elvéreztek olyan sokan, s közülük olyan nagyon sokan, kiknek saját koruk béli lesajnáltsága, mellőzöttsége és halála okán ma mindennap elmorzsolunk egy könnycseppet a laptop képernyője előtt, mely laptopon éppen nem arról írunk, amiről kellene.
Rettentő jó ízléssel vagyunk pedig mindig, s a megfelelőt mindig a megfelelő helyre rakjuk. A magunk húsz négyzetméterén. A törzskocsmánkban. A saját körünkben. A kiadónknál. Annál a három folyóiratnál, ahol megjelenünk. A barátainkkal közösen.
És most kilépek a T/2-ből.
Köpjetek le, de én szarok az ízlésetekre.
Hogy mit gondoltok arról, hogy az irodalom, mint olyan, milyen.
Hogy ki a jó író, meg ki nem.
Hogy ki érdemel díjat és ki selyemzsinórt.
Hogy a polgári, a nemzeti, a posztmodern, a női, a lektűr, az intertextuális vagy az enyhén archaikus-e az elismerni való. Hogy melyik irat melyik iratrendezőbe való.
Hogy nem írók vagytok csak írnokok, in situ, jegyzők.
Lekéstétek a vonatot, basszátok meg! Mit vonatot? Repülőt.
Még a peronon vitáztok egymás között, hogy melyik kupéba kínos beülni az ott már helyet foglaltak miatt, egy sor öntörvényű „kamasz” meg már régen landolt Párizsban, Berlinben, Balin.
És nem azért, mert Ti segítettétek volna az útjukat. Csak azért, mert utazni akartak. Mondjuk, írni. Egy darabig elfogadták a játékszabályokat, aztán rájöttek, hogy jobbakat tudnak kitalálni ők maguk. Nem állítom, hogy azok hosszútávon is működni fognak majd, valószínűleg nem, de az biztos, hogy amiről Ti ma beszéltek, az ő szempontjukból irreleváns.
Én nem is tudom, ma Magyarországon hány írószervezet létezik, s hányféle ideológiai, esztétikai szempont szerint választhat magának brancsot az ember. (Jelzem, szürrealistának lenni nem vágy, és nem is elhatározás kérdése, hanem látásmód dolga volt, ami nagyban behatárolta a tagok lehetséges körét, s lobbierejét…) Nyájak alakultak, vonultak, osztódtak, váltak ketté meg néggyé, s minden birka minden birkát megtagadott. Nem – csak – az olvasók hülyültek el, nem csupán a politika szalámizta fel a szakmát, s egy díj sem csupán azért nem megalapozott szakmailag, mert „nem hagyják” hogy az legyen, hanem nem a „szakma” nem létezik, illetve annyi a „szakma”, ahány vonatra sikerült mégis ennek meg annak a klubnak felpréselnie magát. Kurva sok „szakma” van, s az egyikbe ez az író nem fér bele, a másikba az, ez túl lírai és giccses, annak csak a lektűr működik, emez kicsit obszcén, amaz kicsit mindig elcseszi az alexandrinust…
Szerintem meg – ha most elszégyellem is magam, miszerint van pofám erről szót ejteni – az írás nem sebészet, s különösen nem patológia. Az irodalom pedig, en grosso, nem orvostudomány.
Egy fiatal magyar író – barátom, mea culpa – jelenleg két amerikai díjra is jelölt. Sokan tudják, mégsem tudja senki. Egy idősb magyar író – ki nem barátom, csak a Rudasban látom néha nap – legutóbbi könyvét ízekre szedte a kritika, mert nem elég… nem emlékszem már, miből nem volt elég, csak arra emlékszem, hogy nagyon nem volt elég valamilyen. (Az adott év egyik legjobb könyve volt, szerintem, de készséggel megelégszem azzal is, hogy egyszerűen csak jó volt sok más jó között.) Egy másik örökifjú írónak, ki már megérdemelne egy magasabb árkategóriájú díjat is, „csak” József Attilája van. Generációkat istápolt annak idején, s vezetett el a megismerés felé. Megint másik nagynevű s „nagy öreg” költőnkről konkrétan a kutya se tud, bár pársorosain boldogan somolyog minden Facebook lakó. A közszolgálati televízióban nincs egy irodalmi műsor sem, s ez nemcsak az intendatúra bűne, ez kérem valóban szakmai ügy: ki tudna itt kivel megegyezni és miben? Fiatal drámaírók írnak a színpadra kerülés lehetőségének teljes hiányában, és lelkes kocsmatársulatok próbálják magukkal is elhitetni, hogy amit ingyen vagy majdnem pénztelenül a nézőknek mutatnak, az maga a szent misszió. (Faszt. Ahogy egy barátom mondaná.) Ma nézőnek, olvasónak lenni a misszió. Pénzt áldozni arra, ami önmagát is gyűlöli. Ami önmagát szeretné felfalni, ami a saját dolgát is képtelen ellátni, annyira tudja, hogy a másiknak mi volna a feladata. Aki csak annak a sikerének tud örülni, akitől maga is hasonló sikereket remélhet távlatosan. Mely törleszkedésre persze remek esztétikája, meg szakmaisága van. (Ha nem jön a remélt visszapuszi, az értékrend nyomban megváltozik.)
Le vagyok nyűgözve tőletek.
S hogy van bőr a képemen ilyes beszédbe fogni, azt csak azzal magyarázhatom, hogy tudom, sokan akadnak, akik ezen kívül, efelett állnak, s úgy is tesznek, mint akik valóban szeretnek írni, szeretnek kéziratokkal bíbelődni, szerzővel baszakszani, függetlenül attól, hogy az illetőnek hová méltóztatott állni, melyik tornasorba, magát a textúrát figyelve, meg a kicsiny alkotói lelket, mely mindenki esetében legalább olyan törékeny, mint kielégületlen primadonna arcán a mosoly.
Mert úgy van az, hogy egy színházi díszítő, kellékes, ruhás soha nem kap tapsot, még akkor se, ha színész lenne, jobb volna, mint a bonviván, de egy kézszorításnak vagy egy pálinkának ő is nagyon örül. És ez az, amit nagy primadonnák pontosan tudnak is. A többiek meg csak tépjék egymás haját, kit érdekel?

193490_800x600

A napon sütkérező hal (részlet)

 A felolvasásra Milla rendkívül feltűnően öltözött. Vörös miniszoknyájában és magas sarkú cipőjében kitűnt a decens, bár jobbára lelakott ruházatú vendégseregből. A szemeit is kifestette, pedig régóta nem sminkelte magát. Vastagon kihúzta a halántéka felé. Haját elbűvölő kis lokniban rendezte el, ajkai piros némaságban domborodtak, egészen úgy mutatott, mint egy kurtizán. Kényeskedve tipegett felfelé a Petőfi Irodalmi Múzeum széles lépcsőzetén, a vádlija megfeszült, feneke ringott, s nem zavarta, hogy a fáradt homlokú férfiak épp annak nézik, aminek jelmeze mutatja őt. Andrej pár fokkal feljebb járt már, zavarta ez a feltűnősködés, ez a kivetkőzés, egészen szellemi orientációi voltak mostanában, nem vágyott arra, hogy egy „büszke dög” edzőjeként nézzenek rá az irodalmi jelesek, de igazából Milla alakváltása bántotta az önérzetét. Érezte, hogy lassan kicsúszik a kezei közül. Hogy mégis képes elfogadni a változást, sőt, ő maga változtatja meg az életét, s ez aggodalommal töltötte el. Nem vársz meg, édes? Milla hangja lágy volt, bársonyos, mint a bőre, amiből dekoltázsa igen jelentős felületet láttatott. Kicsit elkéstünk, tudod, mondta Andrej, és zavartan megállt a fordulóban, ott toporgott, amíg Milla beérte, és belekarolt, jobb melle a karjához nyomódott. Andrej felvezette, kicsit kényszeredetten, nem szeretett késni ugyanis. Egymáshoz tapadva elvonultak a fogadó szobában ácsorgók között, és mielőtt beléptek a pompás csillárokkal ékesített díszterembe, Milla ragadós csókot nyomott az arcára, aztán hangosan felkacagva törölte le róla a rúzst. Még találtak helyet, a második sor közepén, s nem kis feltűnést keltve araszoltak be oda a már bent ülők között, de Millát csöppet sem zavarta, hogy minden szem rájuk, jobban mondva őrá figyel, s amikor végre leültek, látványosan odahajolt Andrejhez, és súgva azt kérdezte, hogy dugott-e már múzeumban, mert az olyan izgató. Aztán körbemosolygott, mintha rá vártak volna csak. Az volt az arcára írva, hogy „kezdhetünk!” Zengő már kint ült a kandalló előtti emelvényen, és egy papírhalomra meredt. Andrejék érkezésére ugyan ő is felnézett, de csak egy gyors biccentéssel viszonozta a fiú igazán lelkesült, széles mosollyal kísért integetését. Millát azonban megnézte magának, szakértő szemmel, és átlátva színjátékain. Andrej kissé leforrázva érezte magát, nagyobb és láthatóbb örömre számított ennyi találkozás, bennfentes ivászat után, ráadásul mindenki őket figyelte éppen. Zengő biccentése olyan volt, mint egy lefokozás, degradálása barátságuknak, s jelentős szégyen, különösen ennyi néző előtt.

Sztyú, aki Andrej barátja volt, s színészként felolvasott az esten, később, egy zűrös színházi premier után azt mondta Andrejnek, hogy már előre látszott a baj. Hogy valami történni fog. Úgy néztél ki, mint egy retikül, mondta a Vígszínház büféjében, a zajban. Egy tárgy, egy kiegészítő, amit Milla visel. És be kell látnod, téged nem ez zavart. Andrej megpróbált visszaemlékezni, és azt mondta, hogy akkoriban nem voltak éppen a legjobb viszonyban Millával, és azt sem értette igazán, hogy miért kísérte el. Mert bizonyítani akart, Sztyú bólogatott. De hát akkor nem történt semmi, bizonygatta Andrej, és lázasan próbált fellelni valamit emlékezete padlásterén, ami érthetővé tenné az történteket. Szerinted nem történt semmi, krákogott Sztyú, és tovább bólogatott.

Nem volt ebben semmi baljós előérzetű, mondta Andrej, és a kis színházi kávézó aranyozott keretű tükreiben leste a saját ábrázatát, hogy legalább így, a tükörképén meglássa, ha önmagának hazudik.

Zengő, persze, azonnal kiszúrta magának Millát. Jasnát juttatta eszébe ugyanis, feltehetőleg a huncut, vörös loknik miatt.

Jasnáról már mesélt Andrejnek, de csak annyit, hogy amikor felmentek a lány lakásába, s összebújtak a kanapén, talán túl rámenősnek bizonyult, s a szokottnál nehezebb volt Jasnát meghódítania. Igen, talán ellenkezett egy kicsit az elején, ám végül belement, még élvezte is, hogy a szokottnál vadabb a szeretkezés. És Andrej elhitte ezt. Honnan tudhatta volna, hogy a lány ezt nem szenvedélyes szexként, ahogy Zengő gondolta, hanem meggyalázásaként élte meg? Hogy amikor Zengő letépte róla a ruhát és lerángatta róla a harisnyát meg a bugyit, akkor soha nem tapasztalt módon rettegett, ahogy talán csak azok a nők, akiket megerőszakoltak a délszláv háború alatt. Csak némán és könnyeit nyelve eltűrte, ahogy Zengő farka a vaginájába hatolt. Lelkében a kép, ott a hídon, az utakat lezáró teherautókkal, a ragyogó városi háttérrel és a férfi parádés mosolyával kifakult, kiégett akkor, mint egy fényt kapott negatív, s a vakító semmit már sosem heverte ki. Zengő nem tudhatta ezt, mert részeg volt, és ellenállhatatlannak gondolta magát, mint egy szobor a Parlament előtt, amit bármire feljogosítanak a mesteri vésőnyomok.

Millát meglátva Jasnára gondolt tehát, akibe egy estére beleszeretett, s akit ugyanazon az estén tönkretett.

Persze Jasna is csak Csilla hasonmása volt, ugyanis Zengő egymáshoz kapcsolódó emlékek láncolatában élt már azóta, hogy Csilla nincs. Csilla, aki szenvtelenül elhagyta ezerkilencszáznyolcvankilenc hideg telén, két nappal szilveszter előtt a Bambiban. Az igazat megvallva arra a december végi napra egyáltalán nem akart visszagondolni többet, s mert savval nem tudta kimaratni az életéből azt a délutánt, hát mindig szesszel próbálta cseppfolyóssá oldani, vagy legalább olyan képlékennyé tenni, amilyen tárgyilagosan el nem mondható a benne résztvevő számára egy történelmi pillanat.

Csilla a csipkemintázatú műanyag függöny előtt ült, és hátát a piros műbőrrel bevont támlának feszítette. Olyan volt, mint egy felajzott számszeríj. Hosszú combjait a szék alá gyűrte, kezeit karba fonta mellein. Zengő alig hallotta, mit mond, a sarokban dominózók rikácsolásában Csillának szinte kiabálva kellett beszélnie. Elég tárgyilagos volt. Azt üvöltözte, hogy nem lehet örökké második. Elég volt. Hogy nem akar Alma ellenzékeként, igen, így fogalmazott, Alma ellenzékeként létezni tovább, mint egy szamizdat irat, ami bár fontos, de valódi létjogosultságot és elismerést sohasem kap. Zengő pontosan tudta, hogy hazudik. Ezt megbeszélték már az elején. Hogy nem válik el. És Csilla elfogadta ezt az állapotot. A hétvégéket, a konferenciákon eltöltött pár napokat. Felvilágosult nő volt és szabad. A férfi azért csak nyelte a vádakat, végighallgatta Csilla tizenkét pontját, és nem értette, mi a baj. Összehúzott térdekkel ült a piros műbőr puffon, előredőlve és kezeit összekulcsolta combjain. Egészében szánalmasnak tartotta a helyzetet, s legszívesebben azt mondta volna, hogy ha úgy jobb, akkor már holnap beadja a válókeresetet. De gyönge volt. Amikor Csilla végre elhallgatott, próbálta még tisztázni magát, bizonyítani, hogy mennyire fontos neki a lány, és miközben összetörten sorolta szerelmük képeslapszerűen kimunkált élményeit, odáig ment, hogy a végén könyörögni és rimánkodni kezdett, hogy adjanak maguknak még egy esélyt. Csilla erre már nem válaszolt. Szótlanul ült a gomolygó, vattás füstben, kezében az Éva Vermuthos pohár, és elbőgte magát. Zengő a zsebkendőjéért nyúlt, nagy, textil zsebkendőket hordott akkoriban, és arra gondolt, hogy elérte, amit akart, de a lány eltolta a kezét, és hagyta, hogy fekete erecskét rajzolva tovább csorogjon arcán a könny. Áruló, mondta pár perc hallgatás után, és belapátolta cigarettáját, öngyújtóját és noteszát hatalmas barna, bőr iszákjába, majd felállt. Áruló, ismételte meg, noha ezt a szót Zengő pontosan hallotta a lárma ellenére is, majd köszönés nélkül elindult a kijárat felé. Zengő meg ottmaradt a veszekedő dominósok, a kismamacipős pincérnők és a kopott zakóikban ledobott rongycsomókként poharazó magányos férfiak között. Hagyta, hogy elmenjen, legyen vérnélküli ez a lázadás, maradjon bársonyos, gondolta egyszer, egyetlenegyszer, amikor erre a jelenetre visszatekintett, egyébként is szeretett néha a szenvedő hős képében tetszelegni, és így rendezte el magában, miszerint elhagyták, becsapták, és még azt is megkapta, hogy áruló, ebben maradt a sorssal, mártírrá lett, és kényelemből később sem firtatta a szakítás valódi okát. Akkor sem, ha tudta, az élete voltaképpen ott maradt a hólétől latyakos, mozaikszerűen kirakott, fekete-fehér műkövön, a piros műbőr székek között, beleragadva az Éva Vermuthba, amit ő maga csorgatott ki a földre, amikor Csilla mögött becsukódott a presszó ajtaja.

Zengő Csillára is gondolt tehát egy kicsit, amíg arra várt, hogy felkonferálják, s közben Millát figyelte szemérmetlenül. Csilla, Jasna, Milla. Mint egy folyamatábra a hormonok működéseiről.

Akarta ezeket a nőket, nagyon.

Rá került a sor.

Széttárta kezeit, előredőlt, félreérthetetlenül jelezte, hogy imígyen, mély tisztelettel ő hajol meg a tisztelt publikum előtt, és lassan, mély hangon belekezdett egy novella felolvasásába, mely novella érdektelennek tűnt előtte is, de amit mindenki áhítattal és töretlen figyelemmel hallgatott.

Zengő fel-felnézett a papírból, s szemeivel mindig Millát kereste. Alig várta, hogy vége legyen.

Milla kiszúrta, hogy az öreg őt figyeli, és ez imponált neki. Száját elkerekítette, kicsit csücsörített, hagyta, hogy lábain feljebb csússzon az egyébként sem túlméretezett mini, izgatta, hogy a combja a férfitekintetek puha tűpárnája lehet, s egészében véve úgy viselkedett, mint az a fajta nő, aki iszonyúan élvezi, hogy kihangsúlyozott testiségével felbosszantja a környezetében lévő embereket. Zengő szemébe nézett, s önkéntelenül megnyalta az ajkait. Andrej nyilván észrevette, hogy Zengő összehúzta a szemét, de rajongó figyelmében ezt az előadás alkalmas gesztusának tartotta csak.

Milla maga is megijedt attól, amit érzett. Elbűvölte a férfi hangja, modora. Az Ibolyában, ahol először látta, nem talált benne semmi különlegeset, semmit, amit vonzónak tartott volna, sőt taszította pacsuli modorossága. Most vajon mi ragadta magával? Talán a határozottság? Hogy azonnal és félreérthetetlenül reagált egy apró mozdulatra, mely még őt magát is meglepte? Talán a szakértelem nyugalma, mely áradt belőle, s amit minden beteg elvár orvosától? Úgy ült ott, mint aki kész a beavatkozásra. Zengő tekintete megélénkült, Millának úgy tűnt legalábbis, szemeiben pedig huncut csillogást látott, arcéle görögösen szépnek mutatkozott. A sokat megélt férfiak harcedzett szemérmét látta rajta. Olyannak gondolta, aki keveset mutat valódi önmagából, de ha úgy adódik, van miből merítenie. Erős volt és magabiztos ez a férfi. Szikár, magas termete, mintha kihasították volna egy termetes fából, amely addig magában állt egy magas hegy (egy nagyon-nagyon magas hegy) sziklái között.

Nézte ezt a férfit, s voltaképpen megértette már Andrejt is, hogy miért csodálja őt. Bámulta a tekintetét, a vállait, mert most vette észre, hogy milyen atlétikus, a száját, ahogy megőrli a szavakat, az ujjait, amik szinte légiesen, mégis magabiztosan tartották a papírlapokat.

Zengő a végére ért. Kitette a pontot, és fürgén összehajtogatta a kéziratot. Milla megborzongott, és felharsant a taps.

Zengő egyenesen az ő szemébe nézett, még kacsintott is, amikor felállt és meghajolt a díszes társaság előtt, s Milla gyönyörűnek és kihagyhatatlannak érezte magát.

Erre a minden bánatát elfeledtető büszkeségre próbál visszagondolni pár nap múlva a szüleinél, amikor az apja a kinyitott újság mögül faggatja majd, hogy végül is mit akar az elcseszett életével kezdeni.

De most még nem kellett védekeznie.

Zengő végig őt figyelte, ahogy sorban odaléptek hozzá az ismerősök és a vadidegenek, gratulációra nyújtott tenyérrel, csak Millát leste, hogy mikor ér oda ő is végre Andrej oldalán, aki meg úgy tűnt, kiheverte érkezésük megaláztatásait, s most türelemmel, fensőbbséget mutatva várakozott. Kivárta a törleszkedők első csapatának támadásait, s némileg lenyűgözve Zengő írásaitól szótlanul ácsorgott Milla mellett a híres erkély ajtaja előtt – mely erkélyről Mária Terézia is volt szíves integetni annak idején -, s fogalma sem volt róla, hogy mi készül ellene.

Lassan eloszlott a nép, s végre odamehettek.

Zengő megigazította zakója hajtókáját. Látványosan az érkező Andrejék felé fordult, és szélesen mosolyogva köszönt. Sztyú később úgy írta le a helyzetet, mintha barátja a jus primus noctis alkalmából urához vezetné kedvesét.

Egyszerűen átadtad neki, mondta szigorúan, és lemondóan megtöltötte a poharát. Andrej tagadott még akkor is, és azzal hozakodott elő, hogy nem sejthette, hogy barátja, mestere így visszaél bizalmával.

Pedig a helyzet egyértelmű volt.

Zengő ügyet sem vetett Andrej gratulációira, egyenesen Milla szemébe nézett, tenyerébe vette a lány kezét, majd meghajolva megcsókolta azt. Le vagyok nyűgözve, kisasszony! Dorombolta a szavakat. Milla, aki eddig elégedetten lubickolt a ledér boszorka szerepében, most egy pillanatra zavarba jött. Érezte talán, hogy túl közel került az őrülethez? Meglehet. Az ajkába harapott. Ezt Zengő a vágy, Andrej a megilletődöttség jelének vélte. Vélhetően éppen ez az az állapot, melyben az okos nő pontosan tudja, hogy ezután vagy a boldogság vagy az elmeszanatórium következik.

„Stiamo, Amor, a veder la gloria nostra, Cose sopra natura altere e nove: Vedi ben, quanta in lei dolcezza piove; Vedi lume, che’l cielo in terra mostra.[1]” Mondta Zengő, és lehúnyta szemét.

Andrej, aki eddig csak feszengett kettejük között, most előrelépett, s kezét Milla vállára helyezte. Petrarca, magyarázta, majd mélyen meghajolt Zengő előtt. Tudom, mondta szerényen Milla, és közben le nem vette szemét az idézet révületéből lassan visszatérő férfiról. Tudom, ismételte meg. Andrej persze vak volt. Felegyenesedett, és a sarokban álló asztalkára mutatot. Koccintunk végre, kérdezte. Veled Uram, vagy iszom nélküled, mókázott tovább, majd belekarolt Millába és Zengőbe, hogy a borospalackok felé vezesse őket. Azok meg hagyták ezt az ostoba kényeztetést.

Alma, aki szintén ott volt e nevezetes napon, egy irodalmárokból álló felettébb komor, sőt, vészjóslóan sötét társasággal beszélgetett a könyvtár ajtaja előtt, s elnézve az összevont szemöldökkel vitázó, nyűtt zakós férfiak válla felett, végig figyelte ezt a kis kamarajelenetet. Pontosan tudta, hogy mi következik. Nem azonnal. Talán csak napok, hetek múlva. De újra megtörténik, amitől retteg. Zengő újra ihletett állapotba kerül. A férjében testet ölt a líra, és olcsó szerelemmé hígul az a pompás irodalmi anyag, mely miatt bármit meg tudott bocsátani neki. De ez már sok. Ezt nem akarta újra. Ehhez már nem volt ereje.

Milla elereszetette Andrej kezét, és egy palackkal a kezében Zengő elé perdült. Magának színésznek kellene mennie, trillázta, és teletöltött két poharat. Más megbántódott volna azon, ha elfeledik, hogy ő is jelen van, s hogy Milla nem töltött neki, de Andrej most kiválasztottanak érezte magát. Zengő vele maradt kettesben, s nem a többiekkel. Annak meg kifejezetten örült, hogy Milla szimpatikusnak találja mentorát. Amúgy is nagyobb mennyiségeket szokott inni, keresett hát magának egy vizespoharat.

Talán írónak gyöngének ítéltettem, kérdezte Zengő, és megforgatta poharában a bort. Ugyan, nevetett fel Milla, bár amit most olvasott, nekem, hogyan is mondjam, vértelen volt, egy picit. Zengő nem sértődött meg, sőt, tetszett neki, ha beleharaptak kicsit, csak úgy játékból, tessék-lássék, hát felnevetett, s azt mondta, ő maga is érezte közben, hogy amikor írta, hiányzott mellőle egy bájos domina. Milla erre azt felelte, hogy szerinte neki nem állna jól az a szerep, inkább csöndes hetéra lenne, s hogy ilyeténképpen órákig is elnézné türelmesen, ahogy Zengő létfilozófiai fejtegetésekbe bonyolódik Szimón cipészműhelye előtt. Zengő erre megemelte poharát, és azt felelte, hogy bár a hetérát szívesen megismerné, de szólásszabadsága nem eladó.[2] Andrej, aki időközben visszatért, egy szót sem értett abból, amit hallott. Azok ketten valami más nyelven beszéltek. A szavakat ismerte ugyan, és azt is érezte, bár nem vallotta be, hogy a mondatok most éppen elfedik a lényeget, a beszélgetés témája éppen a ki nem mondottakban rejtezik, mégsem állt benne össze a kép.

Sztyúnak is azt magyarázta, hogy álmában sem gondolta volna soha, hogy valaki, akit ennyire tisztel és valaki, akit ennyire szeret, mind a ketten így csalják meg őt. Sztyú erre azt mondta, hogy érte be volna egyikükkel, választott volna kettejük között, s akkor nem kellett volna csalódnia, majd csukott szemmel kiitta a sörét. Ilyen pimasz volt, ha ivott. Általában egy zord lelkű történelemtanár pedantériájával ragaszkodott az élet törzsanyagához.

Végülis Sztyúnak igaza volt.

Ha akkor, ott a múzeumban dönteni tud, ha ellent mer mondani Zengőnek, és bár udvariasan, de felhívja a figyelmét arra, hogy Milla voltaképen hozzá tartozik, vagy erőt vesz magán, és minden félelme ellenére megpróbálja újra elbűvölni vagy legalább elfogadni a lányt, talán nem üt ki balul a dolog. De Zengőt nem tudta, Millát nem merte meggyőzni semmiről. Félt attól – a gyorsaságtól és a módtól – ahogyan Milla átalakult egy szempillantás alatt. Azt pedig nagyon jól sejtette, hogy Zengő sokkal erősebb, mint amilyen ő lehet. Hát magukra hagyta őket, és Sztyúhoz csatlakozott, aki sáljaiba tekerten éppen egyedül ácsorgott, mivel egyáltalán nem volt kedve senkihez.

Alma is a menekülést választotta azon az estén. Tudta, hogy ebből már nem sül ki semmi jó. Kiment a mosdóba, és a tükörben megnézte magát. Egy szép és ígéretes nőt látott maga előtt. Kihúzta a szemét, rúzsozott, majd miután leellenőrizte mosolyát, köszönés nélkül leszaladt a lépcsőn, kifordult a boltíves kapun, és a várost fellármázó pénteki éjszakában elindult a Belváros felé.

Milla közben leült, és vele szemben Zengő is helyet foglalt, térdére dőlt, úgy hallgatott. Ez volt az első, ami igazán meglepte a lányt. Hogy ez a pozőr, snájdig kis huszár képes a figyelemre is.

Azzal indult, hogy Zengő megkérdezte, mi a kedvence mostanában. Milla – tévesen – rögtön az irodalomra gondolt, s azt felelte, hogy neki mostanában “úgy en block” hányingere van az íróktól, a történeteiktől és az önimádatuktól. Ezen Zengő felkacagott, és azt mondta, hogy bár az íróktól őt is kirázza a hideg, de éppen az önimádata meggátolja abban, hogy az ügyben gyakorlati lépéseket tegyen. Milla kacagott, és kedvesen magyarázkodni kezdett, hogy nem egészen úgy értette ő, inkább arra gondolt, hogy az egyszerű, gondolatait bonyolult mondatokban elmondani képtelen halandónak is vannak elvágyódásai, s ezen hangulatok megfejtéséhez nem minden esetben megfelelő eszköz az irodalom, ha mégoly tehetséges is. Amikor ehhez a részhez, az elvágyódáshoz értek, akkor ültek le egymással szemben, s akkor kezdte Zengőt igazán érdekelni a lány.

A szíve mélyén becsülte a romantikát, és mint minden gondolkodó, ő sem érezte helyén magát sehol.

A zsongó lárma csöndesedett. A termek lassan kiürültek.

És Milla mesélt. Titkos kis tervekről, utazásokról, amikre várt, a megismerés határtalan szabadságáról, arról, hogy úgy érzi, a saját sorsa vesztésre áll vele szemben, mert valamiért képtelen nyerni hagyni a kiteljesedett életet. Idegen tájakra vágyom, ahol én magam is csak egy idegen vagyok, mondta. Nem vágyom a beilleszkedés kényszerűségeire, taszítanak a falak közé zárt távlatok… Nekem Mohács kell, vagy hogy elutazzak végre innen valahová, a bárhová, mondta szomorúan, aztán bágyadtan elmosolyodott. Zengő finoman, “éppencsak alig” megfogta apró kezét, s végigsimított a barnára kilakozott körmű ujjakon. Magának egy jó hadvezér kell, kedves, suttogta, s nem éppen egy ilyen nyámnyila kezdő tolforgató, mint ez itt, tette hozzá hangosabban, amikor Andrej melléjük lépett, megérdeklődni, hogy beülnek-e még valahová. Zengő ujjai közt tartotta a lány ujjait. Úgy válaszolt. Azt mondta, neki még egy találkozója van, de a legközelebbi “mesedélután” után öremmel venné, ha Milla is csatlakozna majd. Andrej boldog volt. Egy liter bor után tényleg azt hitte, hogy számít valamit. Hogy ott van. Milla pedig tűrte, hogy ennek a kis háromszögnek a csúcsa legyen. Nem volt ez még szerelmi, inkább csak geometriai. (A szerelem titkos alkohollepárlója viszont már működésbe lépett, bugyogott a sok lelki cefre, s csordogálni kezd hamarosan  a csövön a szeszforró érzelem.) Ezért aztán Milla nem is mondott semmit arra, hogy menjenek-e még valahová. Úgy nézte a falat, mintha hibásnak találná a derékszögelést meg a vakolást. Egy helyre ment volna szívesen, az Ibolyába, Zengő miatt, de éppen azért, mert ott látta meg először, mégsem akart volna ott borozni tovább. Az olyan lenne, mintha megcsókolnám, és éppen Andrej előtt, gondolta miközben a kabátjába bújt. El sem köszönt. Csak intett Zengő felé. Ebből ő pontosan tudta, hogy bevágott neki.

Szótalanul ballagtak Andrejjel hazafelé. És Andrej szerette volna azt hinni, hogy ez a csönd neki szól. Büszkén, dzsigolósan hanyagul dohányzott végig a Múzeum körúton, és nem érdekelte, hogy nincs pénzük taxira. Boldog volt attól, hogy úgy érezte, van kiterjedése. Boldog volt Milla is. Mindketten mástól éreztek eufóriát, de hát nem kell mindig ugyanannak örülnünk, ha mindenki lelkében béke van, vagy nem igaz?

Alma ugyanakkor taxiba szállt a Centrál előtt, és egyenesen a Chrome Pubba vitette magát. Arról azt hallotta, hogy menő a fiatalok között. És ő most menősködni akart. Szórakozni. Mint a régi nők a régi filmeken.

Még most sem haragudott a férjére. Bolond! Nem rossz ember a Zengő, gondolta, amikor kiszállt a kocsiból és megállt a bejárat előtt. Nem is a pokolba kerül, még csak nem is a purgatóriumba. A Mennyország szélére talán.

Végül is rossz és jó között ingadozunk. Fel, le, mint az inga. Helyzeti energia, mozgási energia, nehézkedés. A jónak önmagában talán nincs is erővektora. Így gondolkodott Alma, és benyitott a fehérre mázolt ajtón a buliba. Ezt is olyan fiatalosnak találta, buli, nem szórakozás, nem éjszakázás, nem mulatás, csak buli. Buli egy jó üzlet, egy sikeres munka is. Még nem tudta elengedni magát. Muszáj volt fenntartania az önkontroll látszatát, mert már attól is megrémült, hogy egyedül eljött ide. Hát nem vagyok egy vén picsa, egy hülye öreg liba, hogy ilyet teszek? Kicsit tanácstalan volt atekintetben is, hogy felmenjen a galériára, vagy maradjon inkább lent, s ha már lent, mert lépcsőt mászni nem volt kedve, akkor egy asztalnál foglaljon helyet, vagy legyen vagány, és üljön a pulthoz? Hogy csinálják ezt a fiatalok? Mi alapján döntenek? Nézte őket egy darabig, aztán, mert már úgy érezte magát a bejáratban magányosan ácsorogva, mint egy anyuka, aki a fiát keresi, vette a bátorságot, és átkelt a bulizó kölykök között. Igyekezett előképet keresni ehhez a bevonuláshoz, csak, hogy viselkedésének valami szellemi előzménye, intellektuális mankója legyen, s elsőre Liza Minelli jutott eszébe, mondjuk a Cabaret-ből, ezen is elmosolyodott, azt se tudja itt már senki, hogy ki volt, hahaha, s amíg ezen merengett, legalább odaért a bárhoz, lecsapta táskáját a pultra, és felkönyökölt.

Szép volt a hűvös piros derengésben.

A bárszék nem volt túl magas, felült, lábait keresztbe tette, és lassan megnyugodott. Intett a pincérnőnek, aki örült, hogy nem részeg tinédzsert kell kiszolgálnia, hamar hozta a dupla vodkát, Alma belekortyolt, és várta a hatást. Egy magas, barna fiatalember személyében meg is érkezett.

Másnap a konyhában rémülten próbálta összeszedni az emlékeit, míg Zengő a szobájában magában, sértetten pufogott. Hát majdnem elcsesztem, gondolta, és erősen kapaszkodott a Meisseni-be. Zaklatott volt, ócskának érezte magát, és a drága porcelán segített visszanyerni az úrinő látszatát. az egész különben is azért történt, mert Zengő nem bír magával soha!

A fiú egészen nyíltan leszólította őt. Megdicsérte a bokáját, és azt mondta, hogy a maga részéről nem is érti a „mai lányokat” – így mondta, te jó ég, emlékezett Alma –, hogy nem merik megmutatni a nőiességüket. Az is megvolt Almának, hogy erre egészen kimelegedett. Ittak egy-két kört, ment a szokásos udvarolgatás, aztán hogy-hogy nem azon kapta magát, hogy a srác nyelve a szájában matat.

Szégyellte magát. És büszke volt.

A konyhába beragyogott a nap.

Na, még ez is, gondolta. Az én koromban ez az eset, és még akkor a napsütés… Töltött egy kis tejet a kávéba. Még szerencse, hogy az utcán magamhoz térített a hűvös levegő.

Úgy volt, hogy a fiú albérletébe mennek, de előtte beálltak a Király utcai templommal szemben a szeletbár előtti sorba, hogy egyenek valamit. A rikácsoló gyerekhadban aztán kijózanodott. Ezek a kislányok védtelenek, gondolta, és finoman összehúzta mellén a blézerét, nem tanították meg őket arra, hogy megvédjék magukat. Egyszerűen nincs bennük félelem. A van állapotát egészen magától értetődőnek veszik. Azt, hogy ez van. És mindig van valami. Egy pasi, egy pia, egy jó szex, egy szelet pizza, akármi, ami átrántja őket az egyik napból a másikba, de neki nem így mutatták… Jóképű gyerek, gondolta, de naés? Zengő is jóképű volt valamikor. Mire odakerültek volna, hogy rendeljenek, Almának elment a kedve az egésztől. Kiállt a sorból, és úgy tett, mintha telefonon keresné valaki. Megállt a rajcsúrozó kamaszoktól forgalmas utcasarkon, és hosszasan beszélt a semmivel. A srácnak azt hazudta, mert a játékkal nem volt ereje szakítani, hogy a szeretője váratlanul hazaérkezett Párizsból, és találkoznia kell vele. Képzelheted, micsoda éjszaka lesz, suttogta a fülébe, majd utoljára megcsókolta az elképedt suhancot, és „Minellisen” integetve elindult a Körút felé.

És ráadásul milyen gonosz dög vagyok, gondolta, majd felállt az asztaltól, hogy megnyugodva abban, hogy nem tett semmi végzeteset, megbeszélje Zengővel a tegnapi felolvasás szakmai részleteit.

Jótékonyak ezek a koratéli, napsütéses délelőttök, tűnődött, s meglazította köntösén a csomót. A biztonság kedvéért magához vett egy nyitott borospalackot is, elvégre Zengőhöz készült, neki meg dukál.

    [1] Szerelem! állunk őt ámulva, kit káprázatul küldött az ég a földre. Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője! Az angyal ő, ki földünkön lakik. Francesco Petrarca Képes Géza fordítása [2] Szimón Athénből származott. Foglalkozását tekintve cipész volt. Szókratész felkereste őt műhelyében, egyet s mást közölt vele, amit ő emlékezetből feljegyzett. Úgy mondják ő volt az első, aki Szókratész modorában folytatott párbeszédet. Amikor Periklész meghívta látogatóba, és megígérte, hogy gondoskodik róla, azt mondta, hogy szólásszabadsága nem eladó.