Csikós Attila összes bejegyzése

Született 1969-ben, Szombathelyen. Jelenleg Budapesten él. Eddig hat kötete jelent meg. Az utolsó Nincs pardon címen a Fekete Sas Kiadónál. Publikált többek között az Életünk, a Napút, a Csillagszálló, a Budapest Bristol, a Törökfürdő, az Új Holnap, a Hitel, a Kalligram folyóiratokban, az Élet és Irodalom valamint a Nagyítás hetilapokban. Számos színházi előadás dramaturgja, szerzője vagy irodalmi munkatársa. Két összeillő ember című darabja jelenleg Székesfehérvárott látható. A Békéscsabai Jókai Színház drámapályázatának közönségdíjasa Trió című darabjával, melyből rádiójáték is készült.

Erre csörög a dió

Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.

10982469_758998510852465_685974330585823000_n

Menekültek? Megmaradók

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.

Reggelre kinyúlunk

A kis terasz a sarki borbárhoz tartozott. Műanyag székek, színes, műanyag asztalok. Nem túl ízléses, mindenesetre modern és divatos környezet, mely a puritán hedonizmust élteti. Asztal és szék. Karcsú lábak, decens, érzékeny felületek. Igen visszafogott. Ülj rá, döntsd neki, pakold tele. Minimalista demiurgoszoknak való. De a tulajt szerette. Gondoskodott a jó borokról.
Az egyik emeleti lakás kitárt ablakaiból jazz-gitár hangja szólt. Elegáns, tágas szobára nyíltak azok az ablakok, míves stukkóval díszítették a plafont, két egészen jó állapotú kristály csillár is függött a közepén. Az ablakrámák frissen mázolva. Szinte érezte az olajfesték szagát. A Király utcai ház faláról pergett a vakolat. Az ablakokból pergett a zene.
Még alig volt „bejáratva” az utcának ez a szakasza, amikor ő már komoly respektre tett szert a Klauzál tér, Nagydiófa és Akácfa utca borozóiban. Svájcisapkás melósok, kiöregedett stricik és a megváltó halálra gyúró magyar irodalom és nyelvtan tanárok piáltak errefelé. A pesti vagányok bírták, egyenesen megtisztelve érezték magukat, hogy szóba áll és iszik velük.
Kért egy vodkát is, jéggel. A jég hozzákocogott az üveghez. Ingerelte a hang. A verejték végigcsordogált a hátán. Le kéne vennem a zakóm, gondolta fáradtan. A telefonját fényképező módba állította, és lekapott egy szőke bigét szemközt. Lustán ringatta a lábát, mutogatta, hogy már nyár elején is milyen egyenletesen lesült.
A fénykép csak egy lehetőség. Egyetlen lehetséges sűrűségét mutatja anyag és szellem együttállásának. Konzisztens az idő állapotával. A teremtés érzékiségét hordozza. Az a boka, a bőrön felfutó szandál pántjával, ahogy billeg az asztal alatt. Megszerzem-e, ha megörökítem? Ezen morfondírozott. Legszívesebben ráloccsantotta volna a borát. Tehetetlenségében az asztal lapján dobolt az ujjaival. A karcsú pohárban megremegett az ital. Puha bőrön szaladnak így az érintés hullámai.
Nyugtalan esték ezek.
A Teréz-plébániatemplom irányából csontig bebaszott angol fiatalok érkeztek tömött csoportokban. Nagyjából húszan, harmincan lehettek, öt-hat fős truppokban. Aki szembe ment, inkább kitért. Nem is nagyon törődtek a járókelőkkel, az ő asztalát is majdnem felborította egy lánycsapat. Páran benéztek a bárba. A fejüket nekidöntötték az üvegnek. A többiek bevárták őket a sarkon, a romos ház állványzata alatt. Nem találták megfelelőnek a trendi környezetet. Hadarva, üvöltözve társalogtak. Végül továbbvonultak. Nem volt bennük semmi figyelemreméltó vagy különös.
Mire beesteledik, minden megtelik. Terasz, szív, pohár. Fürtökben lógnak az arcok a boltívek között, a kibontott házak helyén, járdán és az üres parkolóhelyeken. Nem a megszálló katonák harci dühe az igazán félelmetes, hanem győzelmi mámoruk. A tömegbe fojtják halálfélelmüket. Mint egy tömegsírban, úgy kapaszkodnak össze, fejtik le magukat, csomósodnak és tülekednek hátrébb a többiek húsa mögé a golyószóró elől. Óhatatlanul a mészárlás jutott eszébe erről elsőre neki is. Beljebb húzta a narancssárga kis asztalt, mert újabb külföldi csoport tűnt fel a sarkon.
Nem maradhatott sokáig egyedül.
Valakinek mindig jobban fáj a magányod, mint neked. Irigyli. Ki akarja sajátítani. Monopóliumot akar „lelkiségre”. Egy karcsú, ruganyos járású barna lány lépett a háta mögé.
– Kérhetek tüzet? Megőrülök, hogy rágyújtsak végre… – A haja a férfi vállára lógott. Kellemes illata volt, mint egy fürdőszobának. A férfi elővette az öngyújtóját és a lány arca elé tartotta.
– Vigyázz, fel ne gyulladjon a copfod. – Meg se próbált feléje fordulni.
– Ja, igen! – nevetett a lány. – A hajam… Hát, benne van pár évnyi emlékezet. – Csücsörített, és ajkai közé tolta a cigit. Kicsit előrébb lépett.
A férfi megnézte. Szép arca volt. Vékony, görögös orr, széles, magas és domború homlok, rajzos, mozgékony ajak.
– És te? – kérdezte a lány. Kedves hangja volt. – Hogy-hogy egyedül? Mivel foglalkozol.
– Embereket ölök. – Ha bármit kérdezhetünk, bármit válaszolhatunk, gondolta.
– Leülhetek? – A lány nem volt különösebben meglepve a felelettől. Kihúzott egy széket, leült, lábait keresztbe tette. Szoknyát viselt. Halványkék trikót. Csatot a hajában.
Ezek az „előválások”, egyetlen lény kiragyogása, mindig meghatották. Értelmet adtak az este keserűségének. Egy arc felbukkan a tömegből. Felfelé néz. Derűs. Mindjárt elveszíti a kamera. Vissza kell térnie a többiek közé. Csak egy pillanat van bárkit megörökíteni.
– Ugye, nem zavarlak? – Elmosolyodott. Nem tétován, nem is kihívóan.
– Mondhatnám azt, hogy nem. Üdítő jelenség vagy. Szép. Nedvesek a szemeid, és az elég szexi. Sajnos, nincs elég fény, hogy lefotózzalak.
Lassan, sűrűn, mint a tubusból kinyomott festék, autósor nyomult előre.
– Mindazonáltal – folytatta – behatoltál a csöndembe, és ez, fájdalom, rosszul esik. De, ugye nem nevezhetjük egy embertársunkat érzéketlennek, pusztán abból a tényből kiindulva, hogy nem óhajtja saját gyötrelmét másokkal is megosztani?
A lány közelebb hajolt. Mélyen a férfi szemébe nézett.
– Különös ez az intellektuális szenvedély. Leküzdhetetlen, nem? – Elnyomta a csikket, kicsit babrált a barna csonkkal a hamuban. – Magam is érzem néha. Hideg izzás! Te is legyőzhetetlennek érzed magad, mi, felsőbbrendűnek? – Piros körmeivel megvakarta az orrát. – Olyan vagy, mint egy kiállított versenyautó egy autókiállításon.
Ez betalált. Harag és megvetés öntötte el. Teljesen nyilvánvaló. Látja. Tudja. A tömegen kívül álló megfigyelők tömegébe tartozik. Micsoda eszes kis ribanc!
– Mért sértegetsz? Megnehezíted a helyzetem.– Közelebb húzta a vodkát, aztán a szája elé emelte. – Tudod, mit? Állj föl, menj el, ne nézz vissza. Parazitává teszel. Hagyj, hadd emésszem magamat…
A lány arca mozdulatlan. Puha, mint a viasz.
– Jól esik a vodka, mi? Olyan mintha magadat innád vissza. Magadtól rúgsz be. – A lány is belekortyolt a borába. Aztán nevetett. – Maradok. Szexi csávó vagy!
Megvárta, amíg a lány leteszi a poharat. Aztán átnyúlt az asztal felett, elkapta törékeny csuklóját, és előrerántotta. A másik kezével a tarkója alá nyúlt, és a fejéhez húzta a fejét. A nyelvét könnyen a lány szájába lökte. Nem csókolt, evett.
Könnyed nyári esti düh. Minden mészárlás jogos. Valakit megsértettek. Valakik megtorolják a gyászt. És így tovább.
Egy szerelő a metróban magában káromkodott, amikor felszállt a Határ úton. Szidta a meleget, a kurva korlátot, amibe beszorult a csavar. A kurva csavart. Kalapáccsal esett neki. Zengett a peron. Végigvisszhangzott az oszlopok között, eltűnt az alagútban a káromkodás. Megértette volna, ha nekiugrik, és őt is a sínre löki. Mert neki nem kell az olajban turkálnia. Mert megy valahová. Mert jobb a zakója. Egy óvatlan mozdulat elég, hogy embernek érezzük magunk.
– Az előbb még azt akartad, tűnjek el, aztán meg úgy viselkedsz, mintha meg akarnál erőszakolni. – mondta a lány, amikor a férfi végre kiköpte a nyelvét. A száján elkenődött a hús. – Nem értelek.
– Szeretem a váratlan fordulatokat.
– Aha. – Éppolyan fesztelenül, szinte elegánsan viselkedett, mint a csók előtt. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy néha magába fogad egy idegent. Ahogy megiszik egy kávét. Ahogy megigazítja a rúzsát csók után.
A lány elnézett a Kazinczy utca felé, ahol a park mellett népes csődület támadt. Fiatalok, üvegekkel a kezükben. Részegek.
– Mint egy nagygyűlésen, nem? Ki tudja, mit képviselnek. Talán önmagukat. Pedig olyan kevésen múlik. Pár napja kórházban voltam. A szokásos, mindegy is… Egy lány feküdt mellettem. Öntudatlan volt, amikor behozták, s amikor végre magához tért, csak zokogott. Eleinte a saját nevét sem tudta. Később az ápolók azt mondták neki, hogy Móni. Akkor eszébe jutott, hogy inkább Anna. Kiröhögték. Fenét Anna, Móni vagy te, jó lesz neked a Móni is. Amikor tiltakozott, felvitték a pszichiátriára. 2014, Magyarország. Ezek meg szétcseszik az agyukat jó dolgukban. Te is jobban tennéd, ha elgondolkodnál ezen. Ja, apropó, a Kossuth téren még tart a tüntetés…
– Nem érdekelnek a tüntetések. Szarok a politikára. Amíg nem kell agyonlőnöm senkit a tüntetők közül, hidegen hagy, hogy ott vannak-e vagy máshol.
– Csak úgy mondtam. Pedig rólunk van szó.
– Úgy érted, kettőnkről? Ki vagy te nekem?
– A jövőről.
Kiitta a maradék italt. A pohár párás falától nedves lett a tenyere. A nadrágjába törölte.
– Momentán csak az elkövetkező két óra érdekel. – Két szög nem üti be egymást, gondolta. A vér a fejébe tolult. Indulatosan a lányra pillantott. – Tűnj el inkább! Húzz el a faszba!
– Á, nem bírod, ha szembesítenek? – gúnyosan felkacagott. – Ha a barátod feküdne vérbe fagyva a Deák téren, akkor is itt italoznál tovább, mi? Leszarnád. Mert rettegnél, hogy veled is megesik. Hogy téged is megkéselnek. Hogy egy demonstráción te sem tudnál uralkodni magadon. Hogy olyan lennél, mint ők. A késelő vagy az üvöltöző tömeg.
– Ha az ember nem vigyáz, olyanná válik, mint azok, akikről gondolkodik. – megigazította az övét. – Az öntelt író azzá lesz, akiről ír.
– Író vagy? – Nézte, ahogy a férfi befűzi a szíjat az övcsatjába. – Szóval, író vagy. Érdekelhetne a világ.
A lány felállt, és lehúzkodta szoknyáját a combján. Mosolygott. Diadalittasan. A férfi hátradőlt. Feltette napszemüvegét. Pontosan ettől félt. A lány elindult. Csak intett búcsúképp. Hallgatta a cipőkopogást. Előredőlt, felemelkedett. Lassan elhatározta magát.
Eszébe jutott egy barátja. A levelei szinte novellák voltak. Amikor azokat olvassa, mindig olyan érzése van, mintha egy hátba lőtt férfit hasra fordítana. A szétroncsolt gerincű alakról kiderül, hogy arca van, és rámosolyog. Rettegett a lelepleződéstől. Hogy megtudják róla is.
Az élet lassú, pontos mondatokkal kilépett séta a halál felé. A világ igenis véges, a Föld tányér alakú, és le lehet ugrani a pereméről a semmibe.
Éjjel egy óra volt, amikor a Határ útnál leszállt az éjszakairól. A frissen festett szálloda oldalában melósok guggoltak. A földről sapaknival kaparták fel a festékcseppeket. Vakarták a betont. A szemközti kajáldák előtt tini csajok tömték magukba utolsó, hajnali hamburgerük. Ezerszer fotózta ezt. Az éhség undorát. Rágás közben fennakadt szemeket. A töltekezés mámorában észrevétlenül lecsúszó kombinépántokat. Az elernyedést. Azt hiszik, mind biztonságban vannak. Azt hiszik, pár perc, és hazaérnek. Pedig ez csak egy kompozíció. Egy lehetőség. Ahogy a fényképeken. Rossz arcú férfiak figyelték őket egy kis teraszról. A kocsijuk pár méterrel arrébb parkolt, üvöltött belőle a zene. Egykedvűen cigiztek. Így megy ez minden este. A gyerekek megreggeliznek. Alig várják, hogy hazaérjenek. Hogy felnőjenek. Szeretnének egy kocsit, amiben bika a hifi, és hazaviszi őket. Nem kéne buszozniuk.
Feléledt a szél. Égett olaj szagát hozta. Egy cég reklámzászlói úgy nyikorogtak a rúdon, mintha részeg trombitások gyakorolnának indulót.
Elindult a Wekerle felé. A keze még mindig remegett, alig tudta véres mandzsettáját betuszkolni a zakója alá.

 

 

(szerzői illusztráció)

Utóhatás – személyes benyomás a Posztról

unnamed

Merre a jó irány?
Vaktában indult el – és részegen, hogy tényszerűek legyünk – , s ahogy felkelt a nap, és megcsapta a hőség, mindent elfelejtett. Csak az járt a fejében, hogy haza kell jutnia.
Vonat, vonat, kattog az agyában, ahogy bőröndjét cipelve elindul az egyik utcán, vasút, jegy, három órányi tétlen, felelősség mentes zötykölődés, és már otthon is lesz, otthon meg minden rendben van, erre gondol csak, meg arra, hogy mért csesződik el mindig minden azzal, hogy az előadás, az ivászat és a világmegváltás után az embernek még haza is kell találnia.
Haza. Rohadt messze a vasútállomás… Mert akármelyik istenverte városban is van éppen, vasútállomása biztosan van ennek is.
Fogalma sincs ugyanis, hogy hol jár. Összekeverednek benne az emlékek (fájdalmak, örömök, sértettségek), az egyik pillanatban azt hiszi, Fehérváron gyalogol éppen a Magyar Király felé, a másikban meg azt, hogy a győri Czuczor Gergelyen vonszolja magát a színészházhoz, hogy bedőljön végre az egyik lakatlan ágyba.
Csak később rakja össze, másnap a Bródyban, a Rádió előtt szédelegve, hogy mi történt vele. Ja, hogy színház!
Felolvasásuk volt az egyik offos, gemütlich helyszínen, szállást is kaptak, de nem élt vele, inkább pár pécsi baráttal elindult a fesztiválközpontok felé, be-betérve az útba eső kocsmák valamelyikébe. A pontosság kedvéért: mindegyikébe, ami nyitva volt. Az egész fesztiváléletből neki csak annyi jutott, hogy két ismert ismerősre ráköszönt, amint – vélhetően – a színház irányába baktattak valami macskaköves utcán hajnali egy felé. Nem is figyelte, merre járnak, ment a bőröndjével a többiek után.  A tájékozódás lényege a módszeres ivás. Ha felírta volna, hogy mit ittak, akkor könnyebb lett volna reggel visszatalálnia. Egy Unicum után jobbra, két bor egyenesen, aztán a Nádornál egy vodka, majd balra merőlegesen. Francba, valahol ittak egy sört is, de már nem emlékezett, melyik forduló előtt.
Nem jegyzett meg semmit, beszélgettek, és magától értetődő természetességgel követte a többieket.
Aztán egyszer csak megérkeztek.
Utólag olyasmi kép él benne, mintha egy aluljáróba jutottak volna, de sokat sejtetően vibrál az emlékei közt egy művészbejáró felirat is, ami alapján egyértelműen a színházként lehet azonosítani a helyet, még ha bizarr is a jelenet, ahogy a műkő lépcsőn aláereszkednek a sörpadokkal telerakott, felaszfaltozott átjáróba.
Szó, ami szó, fogalma sem volt, hogyan kerültek oda. És szent meggyőződése volt az is, hogy az egész szakmának se volt halványkék dunsztja arról, miképp jutottak ide. Vagyis hát, éppen így, ki-ki ment a maga barátja után, aki járatosnak mutatta magát a helyen. Aztán már együtt is voltak, akkor meg nem akar az ember menni sehová, azért jött, hogy ott legyen, nem azért, hogy kitaláljon onnan valahova máshová. Ami lényeges, azt tudjuk. Két becher után jobbra a társalgó, egy hp, aztán balra az igazgatói titkárság, mindjárt a fröccsök után. Volt is ott minden, zongora, Cseh Tamás, várj, míg felkel majd a nap, a sírásók már mind hazamentek, szóba sem állnak egyszerű kubikossal, csak a hamletek maradnak reggelig, meg a díszítők és a műanyagpoharak.
Csak az a kurva reggel ne volna!
Amikor is, meglehetősen felületesen ítélve meg helyismeretét, egyszerűen a rossz irányba indult haza. Összekeverte az itallapot. Nem figyelt. Jól érezte magát. A sör után balra, aztán a vodka… fenébe, volt valahol egy whisky is, dupla, de arra már nem emlékezett, hogy utána balra vagy jobbra kell-e kanyarodnia.
Kilép a napra.
Megcsapja a hirtelen hőség, fogalma sincs, merre jár, merre az arra, merre a vasútállomás, magában halkan káromkodik, és húzza, cipeli a bőröndjét, amit ki sem nyitott, pedig még váltás ruhát is hajtogatott bele igen akkurátusan, megy a sövényen át, üvöltve évődik egy buszsofőrrel, aki a büdös életbe se akarja megérteni, hogy nem Villányba megy, egyre elkeseredettebb, egyre izzadtabb, áldozatnak érzi magát, vagy bűnbaknak, dühös, amiért ez a város, melynek neve se jut eszébe a hirtelen traumák miatt, így kibaszott vele, hogy minden máshol van, mint ahol kéne lennie.
Az emberek meg nézik, ahogy fehér ingében trappol és magában beszél, nagyon heroikus, gondolják a járókelők, egyrészt van benne valami szabadságharcosi pátosz, ugyanakkor rettentő alpári és kimondottan ijesztő is, ahogy azt kiabálja, ajókurvaanyjátneki! Küzdi előre magát, átvág a kocsik között, bokrok között, ráncigálja a motyóját, ökölbe szorul a keze, haza kell találnia, ha kell tűzzel-vassal, erőből, izomból, ha muszáj.
Viszi a teletömött bőröndöt, szenved, és nem jön rá, hogy izomból nem lehet…
Nemhogy hazajutni, de tájékozódni se.

„Felmegyek a miniszterhez”

a „miskolci ügy” nem színházszakmai kérdései

Úgy érzem, elégedettek lehetnénk, ha a Kiss Csaba felállításával végződött történetben csak azokra a kérdésekre kellene válaszolnunk, hogy kinek, miben volt igaza, kinek, miben nem…
Az egy könnyű kilovaglás volna így április elején. De nem.

Elöljáróban fontosnak tartom elmondani, hogy idióta és lehetetlen helyzetnek tartom, hogy egy színházigazgató komoly üzemeltetési, művészeti, költségvetési problémák hiányában is meneszthető mandátuma lejárta előtt (különös tekintettel arra, hogy a legalkalmatlanabb – horribile dictu hülye, alkalmatlan, kapzsi – parlamenti képviselő sem visszahívható), lévén ez a módszer éppen nem a szakma, a közönség, a kultúra érdekeit szolgálja, csupán szimpla személyzeti, kellemkedő hozzáértéssel: humánpolitikai kérdéssé redukálja egy nagy költségvetésű, jelenleg ugyan nem stratégiai fontosságú, de mindenképpen jelentős intézmény, a színház vezetését, vezethetőségét.  De úri hiábavalóság volna azon berzenkednünk, hogy hogyan lett ebből is már-már gyakorlat az elmúlt hosszú-hosszú évek alatt, s azon sem érdemes tovább keseregnünk, hogy a „valódi színházi műhelyek, társulatok” oly fájóan hiányzanak, s vajon miért…
Ki építene itt társulatot? Talán egy polgármester?
Persze, könnyű belátni, hogy az egész közigazgatást, a nemzeti parkok rendszerét is könnyebb átalakítani, mint egy ember jellemét. Morog is a jellemes ember mindig, hogy túl nagy az állami befolyás, a kormány – mikor milyen, liberális, polgári, nemzeti, jobb vagy baloldali, az embernek mindegy – s a hivatal mindenbe beleszól, mindenre ráteszi a kezét. Eistandolnak ezek mindent! Beleugatnak, nem hagyják a hozzáértőekre!
Hát nem is.
Miskolcon pár tehetséges, rátermett ember elkezdett valamit. Egy nem új, de itthon mindenképpen szokatlan, ha tetszik, ismeretlen formában vezetett színház ajánlatával érkeztek, s be is váltották ígéretüket, irigylésre méltó szakmai munkával lettek sikeresek. Mindnyájuk érdeme, az egész társulaté. De úgy van az, hogy ha pár tehetséges, rátermett ember összejön, akkor előbb utóbb valaki csak megmutatja, hogy ő az igazi Overdose a többi remek versenyző között. És jól van ez így, erős, tehetséges emberek már csak ilyenek, egy következő életben egy következő művészeti tanács majd pontosabban leírja jogok és kötelességek, feladatok és szavazati jogok arányát, némi előrelátással felkészülnek arra az esetre, ha a négy, öt, hat hadvezér más fegyvernemmel akar egészen más felé támadni. Nincsen ezzel semmi baj.
A baj azzal van, hogy vita esetén valaki folyton felmegy valahová…
Művészemberek úgy járnak be az Önkormányzati Hivatalba, mint valami klubba biliárdozni két előadás között? A Hivatal emberei pedig úgy döntenek egy intézmény vezetéséről, ahogy egy Krúdy- hős a várható havazás okán azonnal megtartott hajnali párbajról, valami szerelmi afférról terjengő pletyka miatt?
(Istenem, micsoda darab ez megint…!)
Kódolva van az – általam egyébként mélyen tisztelt – ősi társadalom szerkezetéből (a hagyományos család – nagycsalád – törzs felépítményből ) egyfajta ügyintézési modell, de nem kell ahhoz a szubszidiaritás szót a saját homlokára tetováló, vérgőzös, alternatív értelmiséginek lenni, hogy az ember belássa, meg kéne próbálni a probléma szintjén megoldani a felmerült gondokat.
Olyan ez, hogy mindenki óhajt és követel magának egy igen szabad világot, melyben töretlenül és szabadon kiteljesedhet, lehet primadonna, bonviván, tűzoltó vagy búsuló juhász, eped a függetlenségért, ám amint valami feszültséget érez bármi ügyben, valami nehézséget, akkor ereje megfogy, elgyöngül, repülősót rendel, s rögvest igényelne egy magasabb hatóságot, mely mindent elintéz helyette, megnyugtatja, elringatja és begyógyszerezi.
Apuci jön is, és ahelyett, hogy meghívná az Avas aljába egy borra a gyerekeket, és elmondaná nekik, hogy számos dolga van éppen az úthálózattal, a csatornázással, a közmunkaprogrammal meg azzal, hogy ne dőljön be a költségvetés, s atyaian hátba veregetve őket azt indítványozná nekik, hogy mivel a szülői apanázst igen felnőttesen átveszik, méltóztassanak felnőtt módjára elintézni egymást közt mindazt, amire leszerződtek, mindezek helyett példát statuál, rendet tesz, sarokba állít és megvonja a vacsorát.
De mi mást tenne? Úgy tűnik, ezt várja el tőle a világ. Ezt várjuk el elöljáróinktól. Tégy igazságot nekem, ó nagyúr!
Fenntartóként joga van ehhez. Bizonyos esetekben kötelessége is. De vajon ez most az az eset volt? Valóban szükség volt polgármesteri beavatkozásra? Tényleg elment mindenki a falig?
Többeket ismerek, szeretek és őszintén tisztelek a történet szereplői közül, nem akarnám megbántani egyiküket sem, elhiszem azt is, voltak gondok, viták, bajok… De ez az írás nem is csupán róluk szólna, hanem mindnyájunkról, akik persze mind makulátlan, tökös kis forradalmárok vagyunk, az igazság bajnokai, ide-oda ugyan bekötött, de értékes értelmiségiek, akiknek néha dönteni kell a magunk szabadsága és mások igazsága között. (Mert mondjuk, hiába jár be az aneszteziológus meg a főnővér a Hivatalba, hogy meghibbant a korház igazgató, annak feltehetőleg semmi következménye nem lehet, amiből tisztán látszik az is, hogy a csepűrágásnál az orvoslás komolyabb dolog, meg az is, hogy a bohóckodáshoz mindenki ért, ha ért, ha nem.) Dönthetünk hülyén, rosszul, meggondolatlanul. Dönthetünk úgy, hogy beleállunk a helyzetbe, küzdünk azért, amire vállalkoztunk, legfeljebb nemcsak hobbiból iszunk, hanem muszájból is. Dönthetünk úgy is, hogy elmegyünk. Kalap, kabát, büfészámla, fizesse, aki akarja! De az a „feljárás”, „bejárás” olyan snassz. Mert amit mi magunk nem tudunk megoldani, mert nincs hozzá erőnk, kedvünk, eszközünk, azt más se fogja tudja elparentálni helyettünk, legfeljebb ad acta teszi az ügyet. Holnap, holnapután megismétlődik majd ugyanez, s azt hihetjük, hogy ismét jól cselekedtünk, igazunk volt, a hivatal pedig éber volt, bölcs, megalapozott., s végső soron, felhatalmazásunktól is igen jogszerű. Csak azt nem vesszük észre, hogy ismét azt gondolhatják rólunk, hogy:
alkalmatlanok vagyunk a közös munkára, az együttgondolkodásra, a vitára, a kompromisszumra, a tiszteletre,
képtelenek vagyunk magunk tenni magunkért valamit,
behisztizünk,
mószerolunk,
besértődünk,
ez az egész művészeti, kulturális mizéria valóban csak egy flitteres marhaság,
primadonnák vagyunk,
igenis szükségünk van apucira, aki megmondja, mit és hogyan, aki elkergeti a szomszéd gyereket, akinek otépéje meg cascoja van…
Valóban, igény mutatkozna egy színházi, társulati feszültséget (írói zorkót etc.) koordináló kormányhivatalra is, nehogy már mindennel a polgármesternek kelljen foglalkoznia. (S ha akar, se tudjon…)
Valóban szükségünk van arra, hogy díjakért lobbizzunk, aztán felkapjuk az orrunk azon, hogy a díjakért más is lobbizik? Hogy senkivel ne értsünk egyet soha, de alapjognak gondoljuk, hogy mások velünk mindig egyetértsenek? Hogy mi magunk kérjük magunkra a központosítást, amely folyamattól annyira ódzkodunk? Hogy mindig a hatalommal kelljen kialkudni a művészeti, alkotói, kutatói munka működési feltételeit, szabályait, s ne egymás közt kelljen végre dűlőre jutni?
Tudjátok, barátaim, értékalapúan, politikamentesen. Azaz kihagyva a szolgálati utat, a politikai üzemmenetet, ha már tényleg szigorúan szakmai ügyekről volna szó.
Gondolom, ez utóbbi nehéz, nehezebb feladat. ám ha haraggal is, de legalább őszintén nézhetnénk egymás szemébe.
Sok szempontból mellékes, de máshonnan nézve mégis idetartozó és nagyon tanulságos, jelen helyzetünknél és állapotunknál mindenképpen faszább kis eset volt, amikor állítólag a Fészekben Koncz Gábor pofán vágta a Latinovitsot.

„Hideg fejjel” – az irodalmi díjakról és az irodalomról

Azt persze nehéz kimondani, hogy elbaltáztuk.
Hogy mindig egymás torkára léptünk, és feltupírozott hajú, kikent primadonnák módjára minden lehetséges pillanatban bemószeroltuk egymást ahol csak lehetett, mert sértődékenyek, hiúak, fontoskodók és kielégületlenek vagyunk.
Hogy emelkedett szellemünk pusztán esztétikai frigiditás, de legalábbis az unalom álarca csak.
Én nem akarom eldönteni – vélhetően nem is tehetem meg, hogy megítéljem – kinek járnak díjak, kinek nem, akinek jár, az valóban megérdemli-e, aki megérdemli, milyen szempontok alapján érdemli meg. Tiszta szívvel mondom, tőlem bárki megkaphat bármilyen elismeréseket. Az azonban elgondolkodtat, hogy mennyi fontos – sokkal fontosabb – ügyet lehet megúszni mindig egy-egy közfelháborodásnak mutatott belháború örve alatt. Hogyan lehet az eccerű pinairigységet értő szavakkal „szakmaiságnak” álcázva felhörögni, mintegy forradalmilag megdicsőülve éleslátásban és ízlésben, életben és irodalomtörténetben egyaránt.
Mintha semmissé lehetne tenni húsz-harminc év széthúzó, önző, utálkozó és politizáló működését. Azt a működést, amiben elvéreztek olyan sokan, s közülük olyan nagyon sokan, kiknek saját koruk béli lesajnáltsága, mellőzöttsége és halála okán ma mindennap elmorzsolunk egy könnycseppet a laptop képernyője előtt, mely laptopon éppen nem arról írunk, amiről kellene.
Rettentő jó ízléssel vagyunk pedig mindig, s a megfelelőt mindig a megfelelő helyre rakjuk. A magunk húsz négyzetméterén. A törzskocsmánkban. A saját körünkben. A kiadónknál. Annál a három folyóiratnál, ahol megjelenünk. A barátainkkal közösen.
És most kilépek a T/2-ből.
Köpjetek le, de én szarok az ízlésetekre.
Hogy mit gondoltok arról, hogy az irodalom, mint olyan, milyen.
Hogy ki a jó író, meg ki nem.
Hogy ki érdemel díjat és ki selyemzsinórt.
Hogy a polgári, a nemzeti, a posztmodern, a női, a lektűr, az intertextuális vagy az enyhén archaikus-e az elismerni való. Hogy melyik irat melyik iratrendezőbe való.
Hogy nem írók vagytok csak írnokok, in situ, jegyzők.
Lekéstétek a vonatot, basszátok meg! Mit vonatot? Repülőt.
Még a peronon vitáztok egymás között, hogy melyik kupéba kínos beülni az ott már helyet foglaltak miatt, egy sor öntörvényű „kamasz” meg már régen landolt Párizsban, Berlinben, Balin.
És nem azért, mert Ti segítettétek volna az útjukat. Csak azért, mert utazni akartak. Mondjuk, írni. Egy darabig elfogadták a játékszabályokat, aztán rájöttek, hogy jobbakat tudnak kitalálni ők maguk. Nem állítom, hogy azok hosszútávon is működni fognak majd, valószínűleg nem, de az biztos, hogy amiről Ti ma beszéltek, az ő szempontjukból irreleváns.
Én nem is tudom, ma Magyarországon hány írószervezet létezik, s hányféle ideológiai, esztétikai szempont szerint választhat magának brancsot az ember. (Jelzem, szürrealistának lenni nem vágy, és nem is elhatározás kérdése, hanem látásmód dolga volt, ami nagyban behatárolta a tagok lehetséges körét, s lobbierejét…) Nyájak alakultak, vonultak, osztódtak, váltak ketté meg néggyé, s minden birka minden birkát megtagadott. Nem – csak – az olvasók hülyültek el, nem csupán a politika szalámizta fel a szakmát, s egy díj sem csupán azért nem megalapozott szakmailag, mert „nem hagyják” hogy az legyen, hanem nem a „szakma” nem létezik, illetve annyi a „szakma”, ahány vonatra sikerült mégis ennek meg annak a klubnak felpréselnie magát. Kurva sok „szakma” van, s az egyikbe ez az író nem fér bele, a másikba az, ez túl lírai és giccses, annak csak a lektűr működik, emez kicsit obszcén, amaz kicsit mindig elcseszi az alexandrinust…
Szerintem meg – ha most elszégyellem is magam, miszerint van pofám erről szót ejteni – az írás nem sebészet, s különösen nem patológia. Az irodalom pedig, en grosso, nem orvostudomány.
Egy fiatal magyar író – barátom, mea culpa – jelenleg két amerikai díjra is jelölt. Sokan tudják, mégsem tudja senki. Egy idősb magyar író – ki nem barátom, csak a Rudasban látom néha nap – legutóbbi könyvét ízekre szedte a kritika, mert nem elég… nem emlékszem már, miből nem volt elég, csak arra emlékszem, hogy nagyon nem volt elég valamilyen. (Az adott év egyik legjobb könyve volt, szerintem, de készséggel megelégszem azzal is, hogy egyszerűen csak jó volt sok más jó között.) Egy másik örökifjú írónak, ki már megérdemelne egy magasabb árkategóriájú díjat is, „csak” József Attilája van. Generációkat istápolt annak idején, s vezetett el a megismerés felé. Megint másik nagynevű s „nagy öreg” költőnkről konkrétan a kutya se tud, bár pársorosain boldogan somolyog minden Facebook lakó. A közszolgálati televízióban nincs egy irodalmi műsor sem, s ez nemcsak az intendatúra bűne, ez kérem valóban szakmai ügy: ki tudna itt kivel megegyezni és miben? Fiatal drámaírók írnak a színpadra kerülés lehetőségének teljes hiányában, és lelkes kocsmatársulatok próbálják magukkal is elhitetni, hogy amit ingyen vagy majdnem pénztelenül a nézőknek mutatnak, az maga a szent misszió. (Faszt. Ahogy egy barátom mondaná.) Ma nézőnek, olvasónak lenni a misszió. Pénzt áldozni arra, ami önmagát is gyűlöli. Ami önmagát szeretné felfalni, ami a saját dolgát is képtelen ellátni, annyira tudja, hogy a másiknak mi volna a feladata. Aki csak annak a sikerének tud örülni, akitől maga is hasonló sikereket remélhet távlatosan. Mely törleszkedésre persze remek esztétikája, meg szakmaisága van. (Ha nem jön a remélt visszapuszi, az értékrend nyomban megváltozik.)
Le vagyok nyűgözve tőletek.
S hogy van bőr a képemen ilyes beszédbe fogni, azt csak azzal magyarázhatom, hogy tudom, sokan akadnak, akik ezen kívül, efelett állnak, s úgy is tesznek, mint akik valóban szeretnek írni, szeretnek kéziratokkal bíbelődni, szerzővel baszakszani, függetlenül attól, hogy az illetőnek hová méltóztatott állni, melyik tornasorba, magát a textúrát figyelve, meg a kicsiny alkotói lelket, mely mindenki esetében legalább olyan törékeny, mint kielégületlen primadonna arcán a mosoly.
Mert úgy van az, hogy egy színházi díszítő, kellékes, ruhás soha nem kap tapsot, még akkor se, ha színész lenne, jobb volna, mint a bonviván, de egy kézszorításnak vagy egy pálinkának ő is nagyon örül. És ez az, amit nagy primadonnák pontosan tudnak is. A többiek meg csak tépjék egymás haját, kit érdekel?

193490_800x600