Csöndes fölháborodással (enervált legyintés) fogadtam a hírt az NKA szakkollégiumainak átalakításáról magam is. Nem mintha eddig értettem volna a rendszert – a támogatások elosztásának logikáját, ügymenetét és szempontjait – ami szerint egy ilyen bonyolult, tekintélyes, körültekintő és nagyhatalmú szervezet működik, de mert életemben először magam is kaptam alkotói támogatást, semmibe vettem remek költő ismerősöm korábbi felüvöltését, miszerint pénzt az Alaptól alapból nem fogaduk el, s örültem annak, amit adtak, félre néztem, szemet hunytam a fölött, amit addig többször magam is kritizáltam. Amit nem tudok, nem fáj. Egy vagy két évig meg úgysem pályázhatok újra. Bizonyos értelemben involválódtam. Ma bezzeg már aggódom az alkotó szerint is sokszor nehezen apecipiálható működés maradékaiért is. (Ahogy Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője nyilatkozta a Librariusnak:” …az NKA fennállásának évtizedei alatt sokat dünnyögtünk, morogtunk a bürokratizmusa, lassúsága miatt, de vitathatatlan: jobbat nem találtak ki a kultúra politikai kurzusokon átívelő szakmai támogatására.” )
A rendszer az, ami működteti. Ennek a rendszernek pénzt kell elosztania írók, rendezők, szobrászok, építészek, kőfaragók és balett táncosok között. Számomra az NKA a pénzről, tőkéről, pénzelosztási módokról, érdekekről és politikáról szól, nem a művészetről. És nincs ezzel semmi baj. A művészet színházak, műhelyek, szerkesztők, folyóiratok dolga. Maradjon is az. És – akkor jöhet az obligát enervált legyintés – itt kezdődnek a bajok.
Egyrészt azért, mert e műhelyeknek a kultúra egészére való rálátás okán fenn kell maradniuk, működniük muszáj. Nem elég egyetlen iskola!
Másrészt azért, mert ebben a kérdésben magunk sem vagyunk tisztességesek. Ami nem jelenti azt, hogy tisztességtelenek volnánk. Éppen csak annyit szervezkedünk, konspirálunk, mószerolunk, szeretünk vagy nem szeretünk valakiket, amennyi belefér. Maradjunk most abban, hogy „mi vagyunk a szakma”  – ne haragudjatok meg, hogy magam is e többesbe veszem –, s ebből adódóan rettentő szakmaiak vagyunk. Ez roppant komfortos.
Persze, ez így is elég kevés, de legalábbis őszintétlen.
Ez ugyanis jelentheti azt, hogy hivatásunk szerint tömörülünk, és/vagy azt, hogy „vérprofik” – kiműveltek, érdeklődők, nyitottak, tehetségesek, nyelvileg, irodalomtörténetileg képzettek etc. – vagyunk. Az első állítás persze nem igaz, a másikkal meg nehéz mit kezdeni, de mindettől persze a szakmaiság ismérvei még működőképesek lehetnek.
Mindenesetre tombolva beleállunk a bozótharcba: a „ki kivel van?”, a „ki hova ír?”, a „ki kinek a politikai családjának a tagja?” típusú lökdösődésbe.
Mindenesetre mindig menő kollégával szelfizünk.
Mindenesetre hol erre, hol arra van egy udvarias félmondatunk.
Mindenesetre teszünk rá, hogy van-e vagy nincs elég magyar kortárs dráma a magyar színpadokon, de ha pályázat van, összebuherálunk egyet, hátha alapon.
Mindenesetre mindenki költő.
Mindenesetre vérig vagyunk sértve, ha egy szerkesztő visszaküldi a kéziratunk. (Nyilván egy enervált barom!)
Mindenesetre simán elmegyünk amellett a tény mellett (amint ezt egy remek írónk nem régen világgá posztolta, s hozzá kiutat is talált), hogy egy megszenvedett könyvünk (enervált önelégültség) árából jó, ha tíz százalék jut el hozzánk, ami szakmaiságunk, odafigyelő, áldozatos, vérrel-verejtékkel, hittel elvégzett munkánk éhbére se (ezt elfogadva magunk is nagyjából erre taksáljunk magunk?), mindazonáltal szakma szerűségünknek, egységes érdekérvényesítő képességünknek is tiszta cáfolata.
Nem is csoda, ha odaállunk minden lehulló pénz alá, miközben persze áltathatjuk magunk azzal, hogy az nem a gonosz kormány (ki-ki ossza be, melyik rosszabb) kegyadománya, s végső soron mi csak a honort vesszük fel egy folyóirattól, mely szakmailag megmérte munkánk, és értékesnek találta. A folyóirat is mondhatja, hogy egy szakmai testülettől kapta a támogatást, hol megmérték teljesítményét, értékét, és létét fontosnak találták. Végső soron az államtól (valamelyik gonosz kormánytól) senki nem kap pénzt, csak az NKA, amiért persze nem szerettük, mert már eleve rosszul osztotta el a pénzt (hiszen nem szakmai szervezettől kapja a költségvetését), bár vitathatatlanul jobban, mint az MMA túlsúllyal fogja, hiszen szakmaibb volt, mint lesz, így tehát morálisan elkészülve hátradőlhetünk. Még én is. (Enervált félmosoly.) Csak pénz legyen valahonnan.
Szóval mindenki szakadár.
És általában mindenki csak ennyit tud a másikról, mert igazából nem is ismeri. A folyóiratok sem feltétlenül „ismerik egymást”, a kurátorok sem (mindig) ismerik a folyóiratokat, a szerzőket meg pláne (mert azokat néha a folyóiratok se), mégis működik, mert valaki mindig ismer valakit, szóval látszólag faszán üzemel is a móka, írunk, táncolunk, szobrunk, amíg nem jön „a” Fekete György. Jó, ezt már ismerjük. (Enervált összenézés.) Vannak ilyen történelmi pillanatok. És nem jó, hogy jön. De lehet hasznos.
Mert akkor lehet azt mondani (és tulajdonképpen okkal, joggal lehet), hogy most aztán kiéleződik a megosztottság, elmélyül a válság (mintha eddig már-már bárgyú vigyorral simogattuk volna egymás hátát), s ez sok esetben éppolyan álszent riadalom, amilyen pöffeszkedő, arcátlan kijelentés volt a „most akkor mi jövünk”.  (Enervált demagógia.)
Álszent, mert voltaképpen mind azt valljuk, hogy a „mi” az én vagyok. Az én regényem (az én nyelvi univerzumom) az én királyságom. Ezen a szaros pár négyzetméteren én kukorékolok, ha nem is hallja más, csak a barátaim. Meg én őket. És néha megengedjük, hogy a haverok guberáljanak a mi szemétdombjaink (és befolyásos ismerőseink) körül.
Na, ezért vagyunk mi tisztességtelenek. De legalábbis őszintétlenek akkor, amikor szakmainak nevezzük magunk és a főkakasokat.
A kontinensen kívülre kell menni (van, aki ment), hogy egy nagy és valódi piacon szerezzen az ember másféle tapasztalatot. (Persze, ez idealizmus, az csak mocskos piac, marketing, kapitalizmus és elbutulás. Weöres biztosan bukna, de lehet, hogy Krúdy is.) A múltba, s főleg olyan múltba tűnt emberekhez kell visszagondolni magunk, akik nem voltak szakmaiak, csak tették a dolguk. Becsülettel, szeretettel, tisztelettel. (Ez meg nem is tudom, mi, talán naiv pátosz.) És főleg egymással kéne tisztába kerülni. By the way szakmailag.
Különben marad az enervált legyintés, a híres írós szelfi, és a hit, hogy mind költők vagyunk. De legalábbis én, meg aki azt mondta nekem. Aki meg vagy a Feketétől tudja, vagy valakitől, aki előtte volt.

Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.

Merre a jó irány?
Vaktában indult el – és részegen, hogy tényszerűek legyünk – , s ahogy felkelt a nap, és megcsapta a hőség, mindent elfelejtett. Csak az járt a fejében, hogy haza kell jutnia.
Vonat, vonat, kattog az agyában, ahogy bőröndjét cipelve elindul az egyik utcán, vasút, jegy, három órányi tétlen, felelősség mentes zötykölődés, és már otthon is lesz, otthon meg minden rendben van, erre gondol csak, meg arra, hogy mért csesződik el mindig minden azzal, hogy az előadás, az ivászat és a világmegváltás után az embernek még haza is kell találnia.
Haza. Rohadt messze a vasútállomás… Mert akármelyik istenverte városban is van éppen, vasútállomása biztosan van ennek is.
Fogalma sincs ugyanis, hogy hol jár. Összekeverednek benne az emlékek (fájdalmak, örömök, sértettségek), az egyik pillanatban azt hiszi, Fehérváron gyalogol éppen a Magyar Király felé, a másikban meg azt, hogy a győri Czuczor Gergelyen vonszolja magát a színészházhoz, hogy bedőljön végre az egyik lakatlan ágyba.
Csak később rakja össze, másnap a Bródyban, a Rádió előtt szédelegve, hogy mi történt vele. Ja, hogy színház!
Felolvasásuk volt az egyik offos, gemütlich helyszínen, szállást is kaptak, de nem élt vele, inkább pár pécsi baráttal elindult a fesztiválközpontok felé, be-betérve az útba eső kocsmák valamelyikébe. A pontosság kedvéért: mindegyikébe, ami nyitva volt. Az egész fesztiváléletből neki csak annyi jutott, hogy két ismert ismerősre ráköszönt, amint – vélhetően – a színház irányába baktattak valami macskaköves utcán hajnali egy felé. Nem is figyelte, merre járnak, ment a bőröndjével a többiek után.  A tájékozódás lényege a módszeres ivás. Ha felírta volna, hogy mit ittak, akkor könnyebb lett volna reggel visszatalálnia. Egy Unicum után jobbra, két bor egyenesen, aztán a Nádornál egy vodka, majd balra merőlegesen. Francba, valahol ittak egy sört is, de már nem emlékezett, melyik forduló előtt.
Nem jegyzett meg semmit, beszélgettek, és magától értetődő természetességgel követte a többieket.
Aztán egyszer csak megérkeztek.
Utólag olyasmi kép él benne, mintha egy aluljáróba jutottak volna, de sokat sejtetően vibrál az emlékei közt egy művészbejáró felirat is, ami alapján egyértelműen a színházként lehet azonosítani a helyet, még ha bizarr is a jelenet, ahogy a műkő lépcsőn aláereszkednek a sörpadokkal telerakott, felaszfaltozott átjáróba.
Szó, ami szó, fogalma sem volt, hogyan kerültek oda. És szent meggyőződése volt az is, hogy az egész szakmának se volt halványkék dunsztja arról, miképp jutottak ide. Vagyis hát, éppen így, ki-ki ment a maga barátja után, aki járatosnak mutatta magát a helyen. Aztán már együtt is voltak, akkor meg nem akar az ember menni sehová, azért jött, hogy ott legyen, nem azért, hogy kitaláljon onnan valahova máshová. Ami lényeges, azt tudjuk. Két becher után jobbra a társalgó, egy hp, aztán balra az igazgatói titkárság, mindjárt a fröccsök után. Volt is ott minden, zongora, Cseh Tamás, várj, míg felkel majd a nap, a sírásók már mind hazamentek, szóba sem állnak egyszerű kubikossal, csak a hamletek maradnak reggelig, meg a díszítők és a műanyagpoharak.
Csak az a kurva reggel ne volna!
Amikor is, meglehetősen felületesen ítélve meg helyismeretét, egyszerűen a rossz irányba indult haza. Összekeverte az itallapot. Nem figyelt. Jól érezte magát. A sör után balra, aztán a vodka… fenébe, volt valahol egy whisky is, dupla, de arra már nem emlékezett, hogy utána balra vagy jobbra kell-e kanyarodnia.
Kilép a napra.
Megcsapja a hirtelen hőség, fogalma sincs, merre jár, merre az arra, merre a vasútállomás, magában halkan káromkodik, és húzza, cipeli a bőröndjét, amit ki sem nyitott, pedig még váltás ruhát is hajtogatott bele igen akkurátusan, megy a sövényen át, üvöltve évődik egy buszsofőrrel, aki a büdös életbe se akarja megérteni, hogy nem Villányba megy, egyre elkeseredettebb, egyre izzadtabb, áldozatnak érzi magát, vagy bűnbaknak, dühös, amiért ez a város, melynek neve se jut eszébe a hirtelen traumák miatt, így kibaszott vele, hogy minden máshol van, mint ahol kéne lennie.
Az emberek meg nézik, ahogy fehér ingében trappol és magában beszél, nagyon heroikus, gondolják a járókelők, egyrészt van benne valami szabadságharcosi pátosz, ugyanakkor rettentő alpári és kimondottan ijesztő is, ahogy azt kiabálja, ajókurvaanyjátneki! Küzdi előre magát, átvág a kocsik között, bokrok között, ráncigálja a motyóját, ökölbe szorul a keze, haza kell találnia, ha kell tűzzel-vassal, erőből, izomból, ha muszáj.
Viszi a teletömött bőröndöt, szenved, és nem jön rá, hogy izomból nem lehet…
Nemhogy hazajutni, de tájékozódni se.

a „miskolci ügy” nem színházszakmai kérdései

Úgy érzem, elégedettek lehetnénk, ha a Kiss Csaba felállításával végződött történetben csak azokra a kérdésekre kellene válaszolnunk, hogy kinek, miben volt igaza, kinek, miben nem…
Az egy könnyű kilovaglás volna így április elején. De nem.

Elöljáróban fontosnak tartom elmondani, hogy idióta és lehetetlen helyzetnek tartom, hogy egy színházigazgató komoly üzemeltetési, művészeti, költségvetési problémák hiányában is meneszthető mandátuma lejárta előtt (különös tekintettel arra, hogy a legalkalmatlanabb – horribile dictu hülye, alkalmatlan, kapzsi – parlamenti képviselő sem visszahívható), lévén ez a módszer éppen nem a szakma, a közönség, a kultúra érdekeit szolgálja, csupán szimpla személyzeti, kellemkedő hozzáértéssel: humánpolitikai kérdéssé redukálja egy nagy költségvetésű, jelenleg ugyan nem stratégiai fontosságú, de mindenképpen jelentős intézmény, a színház vezetését, vezethetőségét.  De úri hiábavalóság volna azon berzenkednünk, hogy hogyan lett ebből is már-már gyakorlat az elmúlt hosszú-hosszú évek alatt, s azon sem érdemes tovább keseregnünk, hogy a „valódi színházi műhelyek, társulatok” oly fájóan hiányzanak, s vajon miért…
Ki építene itt társulatot? Talán egy polgármester?
Persze, könnyű belátni, hogy az egész közigazgatást, a nemzeti parkok rendszerét is könnyebb átalakítani, mint egy ember jellemét. Morog is a jellemes ember mindig, hogy túl nagy az állami befolyás, a kormány – mikor milyen, liberális, polgári, nemzeti, jobb vagy baloldali, az embernek mindegy – s a hivatal mindenbe beleszól, mindenre ráteszi a kezét. Eistandolnak ezek mindent! Beleugatnak, nem hagyják a hozzáértőekre!
Hát nem is.
Miskolcon pár tehetséges, rátermett ember elkezdett valamit. Egy nem új, de itthon mindenképpen szokatlan, ha tetszik, ismeretlen formában vezetett színház ajánlatával érkeztek, s be is váltották ígéretüket, irigylésre méltó szakmai munkával lettek sikeresek. Mindnyájuk érdeme, az egész társulaté. De úgy van az, hogy ha pár tehetséges, rátermett ember összejön, akkor előbb utóbb valaki csak megmutatja, hogy ő az igazi Overdose a többi remek versenyző között. És jól van ez így, erős, tehetséges emberek már csak ilyenek, egy következő életben egy következő művészeti tanács majd pontosabban leírja jogok és kötelességek, feladatok és szavazati jogok arányát, némi előrelátással felkészülnek arra az esetre, ha a négy, öt, hat hadvezér más fegyvernemmel akar egészen más felé támadni. Nincsen ezzel semmi baj.
A baj azzal van, hogy vita esetén valaki folyton felmegy valahová…
Művészemberek úgy járnak be az Önkormányzati Hivatalba, mint valami klubba biliárdozni két előadás között? A Hivatal emberei pedig úgy döntenek egy intézmény vezetéséről, ahogy egy Krúdy- hős a várható havazás okán azonnal megtartott hajnali párbajról, valami szerelmi afférról terjengő pletyka miatt?
(Istenem, micsoda darab ez megint…!)
Kódolva van az – általam egyébként mélyen tisztelt – ősi társadalom szerkezetéből (a hagyományos család – nagycsalád – törzs felépítményből ) egyfajta ügyintézési modell, de nem kell ahhoz a szubszidiaritás szót a saját homlokára tetováló, vérgőzös, alternatív értelmiséginek lenni, hogy az ember belássa, meg kéne próbálni a probléma szintjén megoldani a felmerült gondokat.
Olyan ez, hogy mindenki óhajt és követel magának egy igen szabad világot, melyben töretlenül és szabadon kiteljesedhet, lehet primadonna, bonviván, tűzoltó vagy búsuló juhász, eped a függetlenségért, ám amint valami feszültséget érez bármi ügyben, valami nehézséget, akkor ereje megfogy, elgyöngül, repülősót rendel, s rögvest igényelne egy magasabb hatóságot, mely mindent elintéz helyette, megnyugtatja, elringatja és begyógyszerezi.
Apuci jön is, és ahelyett, hogy meghívná az Avas aljába egy borra a gyerekeket, és elmondaná nekik, hogy számos dolga van éppen az úthálózattal, a csatornázással, a közmunkaprogrammal meg azzal, hogy ne dőljön be a költségvetés, s atyaian hátba veregetve őket azt indítványozná nekik, hogy mivel a szülői apanázst igen felnőttesen átveszik, méltóztassanak felnőtt módjára elintézni egymást közt mindazt, amire leszerződtek, mindezek helyett példát statuál, rendet tesz, sarokba állít és megvonja a vacsorát.
De mi mást tenne? Úgy tűnik, ezt várja el tőle a világ. Ezt várjuk el elöljáróinktól. Tégy igazságot nekem, ó nagyúr!
Fenntartóként joga van ehhez. Bizonyos esetekben kötelessége is. De vajon ez most az az eset volt? Valóban szükség volt polgármesteri beavatkozásra? Tényleg elment mindenki a falig?
Többeket ismerek, szeretek és őszintén tisztelek a történet szereplői közül, nem akarnám megbántani egyiküket sem, elhiszem azt is, voltak gondok, viták, bajok… De ez az írás nem is csupán róluk szólna, hanem mindnyájunkról, akik persze mind makulátlan, tökös kis forradalmárok vagyunk, az igazság bajnokai, ide-oda ugyan bekötött, de értékes értelmiségiek, akiknek néha dönteni kell a magunk szabadsága és mások igazsága között. (Mert mondjuk, hiába jár be az aneszteziológus meg a főnővér a Hivatalba, hogy meghibbant a korház igazgató, annak feltehetőleg semmi következménye nem lehet, amiből tisztán látszik az is, hogy a csepűrágásnál az orvoslás komolyabb dolog, meg az is, hogy a bohóckodáshoz mindenki ért, ha ért, ha nem.) Dönthetünk hülyén, rosszul, meggondolatlanul. Dönthetünk úgy, hogy beleállunk a helyzetbe, küzdünk azért, amire vállalkoztunk, legfeljebb nemcsak hobbiból iszunk, hanem muszájból is. Dönthetünk úgy is, hogy elmegyünk. Kalap, kabát, büfészámla, fizesse, aki akarja! De az a „feljárás”, „bejárás” olyan snassz. Mert amit mi magunk nem tudunk megoldani, mert nincs hozzá erőnk, kedvünk, eszközünk, azt más se fogja tudja elparentálni helyettünk, legfeljebb ad acta teszi az ügyet. Holnap, holnapután megismétlődik majd ugyanez, s azt hihetjük, hogy ismét jól cselekedtünk, igazunk volt, a hivatal pedig éber volt, bölcs, megalapozott., s végső soron, felhatalmazásunktól is igen jogszerű. Csak azt nem vesszük észre, hogy ismét azt gondolhatják rólunk, hogy:
alkalmatlanok vagyunk a közös munkára, az együttgondolkodásra, a vitára, a kompromisszumra, a tiszteletre,
képtelenek vagyunk magunk tenni magunkért valamit,
behisztizünk,
mószerolunk,
besértődünk,
ez az egész művészeti, kulturális mizéria valóban csak egy flitteres marhaság,
primadonnák vagyunk,
igenis szükségünk van apucira, aki megmondja, mit és hogyan, aki elkergeti a szomszéd gyereket, akinek otépéje meg cascoja van…
Valóban, igény mutatkozna egy színházi, társulati feszültséget (írói zorkót etc.) koordináló kormányhivatalra is, nehogy már mindennel a polgármesternek kelljen foglalkoznia. (S ha akar, se tudjon…)
Valóban szükségünk van arra, hogy díjakért lobbizzunk, aztán felkapjuk az orrunk azon, hogy a díjakért más is lobbizik? Hogy senkivel ne értsünk egyet soha, de alapjognak gondoljuk, hogy mások velünk mindig egyetértsenek? Hogy mi magunk kérjük magunkra a központosítást, amely folyamattól annyira ódzkodunk? Hogy mindig a hatalommal kelljen kialkudni a művészeti, alkotói, kutatói munka működési feltételeit, szabályait, s ne egymás közt kelljen végre dűlőre jutni?
Tudjátok, barátaim, értékalapúan, politikamentesen. Azaz kihagyva a szolgálati utat, a politikai üzemmenetet, ha már tényleg szigorúan szakmai ügyekről volna szó.
Gondolom, ez utóbbi nehéz, nehezebb feladat. ám ha haraggal is, de legalább őszintén nézhetnénk egymás szemébe.
Sok szempontból mellékes, de máshonnan nézve mégis idetartozó és nagyon tanulságos, jelen helyzetünknél és állapotunknál mindenképpen faszább kis eset volt, amikor állítólag a Fészekben Koncz Gábor pofán vágta a Latinovitsot.