A CEU elleni támadás egy sor fontos kérdést vet fel.
Hol kell meghúzni az ismeretelméleti határt? (A kérdés a kérdést tárgyaló tudomány, az episztemológia szerint eleve hibás, és bármilyen válasz magát a megismerést szünteti meg.)
Mely tudásfajták, ismeretek lehetnek a társadalomra nézve károsak? Azaz, van-e tudásnak olyan állapota, mely a tudás keretét és terepét, a társadalmat bomlasztja szét, szélsőséges esetben az ismert világot rombolja? Melyik típusú és milyen a „jó” társadalom, illetve ennek létrehozása és megőrzése milyen tudással lehetséges,é s ha már itt tartunk, ez a tudás, mely feltételezhetően „jó” tudás, honnan és milyen ismeretelméleti módszerekkel szerezhető meg?
Az ezeken a kérdéseken való töprengés azon társadalomtudományok dolga, melyek működését ma igen sokan, némely állításait a más állításokkal élő társadalom tudósok maguk is veszélyesnek minősítenek. Azon társadalomtudományok dolga, melyeknek egyik egyetemét a „helytelenül való gondolkodás” miatt éppen ellehetetlenítik.
Szóval, van az a macska. Benne van a dobozban egy csipetnyi radioaktív anyaggal, mely vagy lebomlik, vagy nem, s így vagy beindítja a relét, mely kinyitja a méregkapszulát vagy nem.
Valószínűleg éppen úgy gondoltak saját rendszerükre és ellenzékükre a nyolcvanas évek politikusai, ahogy mi a dobozra. És a maiak is valószínűleg így vannak egymással és velünk. (Bár a képletet nyilván bonyolítja, hogy a képzeletbeli kísérletben egyszerre vagyunk a macska és a kísérletet megfigyelő tudós.)
A nyolcvanas évek számos társadalomtudományi vívmánya ma már nevetségesnek tűnhet, holott mindegyik vívmány gondos mérlegelés eredménye volt. És némelyikükből az ideológia kicsiny méregkapszulája lett, mely a macskát vagy megölte vagy nem ölte meg. És akkor is voltak, akiket ez az egész kísérletezősdi nem érdekelt. Ahogy ma is vannak, akik egyszerűen feltépik a doboz tetejét, és azt mondják: büdöszsidó vagy mocskosnáci. Mert ez a két hullámfüggvény, melynek állapotában a fent leírtak alapján eljárók szerint létezhetünk. Persze, lehet, hogy ez is egy hipotézis.
Csakhogy van a tudomány, melynek módszertana, ha néha tévutakra is visz, hosszú idő óta az egyetlen megbízható rendszerező elgondolása megfigyeléseinknek, ismereteinknek. És vagy megbízunk benne vagy sem, de jelen állapotban ez az egyetlen dobozunk, nem lehet azt mondani, hogy a megismerésnek lehet egymást kizáróan kétféle szempontrendszere, azaz létezne kétféle tudomány, melyek közül az egyik a másik szerint tudománytalan, azaz áltudomány, a másik az egyik szerint pedig szimpla manipuláció – de hogy melyik melyik, annak bizonyítására nincsenek tudományos eszközök, lévén nem tudjuk, hogy van-e tudomány.
Nézetek, vélemények és hipotézisek persze léteznek, és én személy szerint éppolyan tisztelettel szemlélem a húr- vagy a hurok- elméletet, a párhuzamos dimenzió vagy a multiverzum elméletét. És vélhetően éppen ezért nagyon hiszek az ősi hitvilágban is, és nem azért, mert metafizikai bizonytalanságban tart, felment műveletlenségem és személyes felelősségem alól, hanem mert kvantumfizikai kontextusát adja, azaz biztonsággal bejárható teret teremt, mindannak, amit magamról, a múltamról, a saját kultúrámról, a világról még nem tudok. Az, hogy világéletemben a hideg rázott, ha katonai vagy felsőoktatási intézménybe kellett látogatnom, talán éppen e spirituális bozon hiányának, egyszerű, paradigmatikus működésüknek volt köszönhető. Annak, hogy az axiomatikus és a csak feltételezhető megkülönbözhetetlenül oldódott bele pragmatikus elvárások és rendelkezések cselekvési terveibe. És ami ma bosszant a közéletben éppen ez az integrált „logika”, direktívák kiagyalására és végrehajtásárára korlátozott, gerincvelői működés, mely szerint valóban megkülönbözhetetlenné válik az, ami nemzetbiztonságilag kockázatos és az, ami eltérő világnézetű. Hogy nem axióma, hogy egy egyetem hasznos – ha ne adj Isten, más fajta gondolkodású vagy csak másra is nyitott emberfőket oktat is – , ellenben feltételezhető, hogy aki mást állít, az hazaáruló. Hogy morál és szakmaiság is összekeveredik. Hogy például a hazaszeretet igazolja az egyetemi autonómia megsértését.
Olyan, mintha azt mondanánk, jó erkölcsű ember nem kínoz macskát egy dobozban, még képzeletben sem, soha.
Olyan ez, mint a legtisztább marketing-érvelés, mely szerint, ha kólát iszol, szép is leszel.
Hogy a tudomány nem mindenki számára „szent cél” vagy „nemes, szellemi ügy”, az nem lehet kérdés senki előtt, aki már hallott az atombombáról. Pedig a fizika, az elméleti fizika jóval elvontabb módon tárgyalja a valóságot, mint bármelyik bölcseleti vagy társadalomtudományi szak. Az sem lehet kérdéses, hogy bárki, aki egyetemet alapít, finanszíroz, meglehet, az elsődleges okon túl egy másodlagos céllal teszi azt. Egy kultúra a számára mérhető, hasznos tudást adja át, vádként: szimpatizánsokat szerez. Zsigmond sem gondolkodott másként, amikor egyetemet alapított Óbudán. Kodály Zoltánnak célja volt, hogy az elfeledett magyar zene segítségével a népet nemzetté tegye. A csodálatos Kobzos Kiss Tamás iskolája is azzal a céllal működött, hogy többet, szélesebb horizonton lássunk a világból. Nem akarok összemosni látszólag különböző témákat és területeket, csak azt szándékozom állítani, hogy a műveltség, a tudás, a rálátás a világra alapvetően jó dolog. S hogy a tudás minőségét éppen az a rendszer adja meg, mely rendszer egésze sérül és válik viszonylagossá a mostani elfogadhatatlan eset után. Bármely veszélyes tan, hit, vallás, ideológia épp abban a közegben működhet a legjobban, mely semmilyen objektív módon nem körülírható.
Schrödinger kísérletéből marad a hasadó anyag.
Amikor a diákság fellázad, általában nem a tudás, a tudomány vagy a bölcselet védelmében fog össze, bármilyen szépen is hangzana, inkább egy életformát véd, mely életformában minden kérdés feltehető és bármilyen válasz helyes lehet, akár Platón Állama a téma, akár a következő üveg ital. Általában és normális társadalmi viszonyok között mindez következmények nélküli: kísérlet, mint Schrödinger kísérlete. A tudás, tanulás szabadsága általános szabadságot jelent. Így történt ez a középkori Párizsban is, amikor a Quartier Latin egyetemeinek diákjai megvédték iskoláikat, s a Sorbonne-t, és elérték, hogy királyi védelmet kapjon a negyed, melynek értelmében katona nem léphetett az egyetem területére.
Mégis, mi adja a tudás megbízhatóságát? Rejtély.
Fukuyama húsz évvel ezelőtt akkora sztár volt, mint az elektronikus zenében David Guetta, de mára mindkettejük jó pár állításáról kiderült, hogy helytelen konklúziót vontak le feltevéseik után.
A kétezres években vagy akár 2006-ban alig akadt olyan értelmiségi, aki a baloldalról vagy a liberális szellemi körből kritikával illette volna az akkor működő politikai, gazdasági viszonyokat és folyamatokat, ahogy ma is csak elvétve hallani jobb oldali gondolkodóktól rendszerkritikát vagy legalább ellenvéleményt. (Aki elmondja: az sértett, áruló.) Jó jobboldali politikus ma is a Gyurcsány kormány működését véleményezi, ahogy moralistaként – és nem az arroganciával már mit kezdeni nem tudó csalódott polgárként – csupán a „jó erkölcsre” hivatkozva tekint semmisnek minden, esetleg talán mégis hasznos, fontos, de legalább megvitatandó kormány oldali felvetést bármelyik ellenzéki politikus, és ahogy valamikor vélhetően egy más világnézetű szellemi kör is az Orbán kormányról mond majd véleményt, s nem vizsgálja saját állapotát, akkor már talán morálisan sem, nemhogy szakmailag.
Úgy tűnik tehát, hogy rengeteg ember, rettentő tudása, melyről nem a CEU-n szereztek diplomát, egyáltalán nem megbízható. Olyannak látják a macskát, amilyennek akarják. A helyzetértékelési képességük zérus, állandóan beleragadnak a premisszáikba és nem jutnak el a konklúzióig, objektív vizsgálati módszereik nincsenek, csak erkölcsi parancsaik és morális aggályaik.
És ők döntenek arról, hogy melyik kultúra a jó és melyik az ostoba, hogy melyik egyetem?

Akik szerint a menekült nem ember, vagy akik szerint a menekült áradat nem jelent semmilyen veszélyt. Akik garázsvásárt csináltak az országból, és akik a legidiótább EU-s jogszabályt is aprólékosan betartatták, ha volt értelme, ha nem, vagy akik szerint az EU jogharmonizációjának minden paragrafusa kolonizáló szándékú marhaság. Akik szerint „el lehet menni” és akik szerint „haza lehet jönni”. Akinek köszönhetően a valóság a Swift-i vízió apoteózisa.
Akik egy inerciát ismernek: a sajátjukat.
Én azt mondom, bízzuk az egyetemek sorsát azokra, akikre tartozik. Tudósokra, professzorokra, diákokra. És bízzunk benne, hogy a politikusok is szakmaian végzik majd munkájukat. Hogy lassan kikopnak a régi megszokások, és nem születnek helyettük újak. Hogy az erkölcs lesz. Hogy az egyetemi képzés pedig a tudományos hivatás része marad. És hogy a tudással jól sáfárkodunk. (Mert, ugye, van aki harangot, van aki ágyúkat önt.)
Nem elviccelve és lekicsinyelve senki munkáját, döntéseit, és a lépéseik mögötti súlyos, racionális megfontolásokat, de azt kell mondanom, műveljük kertjeinket.
Mi most kinyithatjuk a rendszerváltás dobozát, és megnézhetjük, a macskával mi lett. Bízom benne, hogy vannak, akik még emlékeznek a szabadság egykori nagy kísérletére. Bízom benne, mert a mai fiatalok nem emlékeznek, ők ismerik. Hogy milyen tudással, milyen tapasztalatokkal mire mennek vele, az majd húsz év múlva, amikor ezt a dobozt is kinyitjuk, kiderül.
Addig is, a kísérletnek ma két fontos üzenete lehet. Az egyik, hogy empatikus lényként bíznunk kell benne, hogy a macska él, a másik pedig annak reménye, hogy ismereteinket bővítő gondolatkísérletektől a továbbiakban sem fognak eltiltani.