Ott álltam, egyes-egyedül az öcskös kertjében. Érdeklődéssel, de értetlenül. A méteres gaz és zsombolyok között. Döbbenten bámultam jobbra és balra.
A főváros nyolcvankilenc kilométerre van ide. Az egyik rendszerváltás is nyolvankilencbenvolt. A másik korábban, azt Rákosinak nevezték. Az apám négyet ért meg. Én még csak hetvenegy éves vagyok. Mire nyolcvankilencet írok, addigra hányat ad a teremtő? Savanyú képet vágtam az egészhez. Nem kínoztam magamat tovább a lehangoló kert látványával, bementem az épületbe, mert korholni akartam az öcsköst. De nem tettem meg. Hosszas csend után tudom mit mondott volna: van neked fogalmad, hogy mi van itt, lent? Nyolcvankilenc kilométerre?
Tudod, az ég magas, és a császár nyolcvankilenc kilométerre van innen. Amit leszüretelnék holnap, azt ma éjjel ellopják. Üres az ólam, mert a tolvaj is éhes. Ez a leszakadó réteg csak az anekdotázó nagyapjától tudja, hogy az öreg még megkereshette a mindennapi kenyerét és nem elvette mástól. Unalmas történetként hallja, hogy itt hajdan a marokszedő lányok dala csengett. Nem érti, hogy a föld eltartotta a falu népét, most viszont csak egy-két zöldbárót. A többinek, ha nincs keresete, akkor esetleg elvesz, lop és rombol.
Miért rombol? Mert azt mondja: mi az, hogy neked van és nekem nincs, neked se legyen. Úgy laknak az emberek egymás hegyén-hátán, mint a kaszárnyákban. Ha megjön a mama nyugdíja, akkor beállít a bőrkabátos uzsorás – ha nem tudnád miféle fajzat, titkosrendőrnek néznéd. Egykoron a monarchia éléskamrája volt ez a táj, most jemeni paprikát és spanyol barackot veszek a zöldségesnél. A régieknek még van tartásuk, szabók, pékek, órások, ácsok, lakatosok, vagy traktorosok voltak. Még a kapásokban is volt hetyke tartás. Most rájuk dől az apjuk, nagyapjuk, egykori pedáns kockaháza.
Nem fúrnak, nem faragnak, nem kopácsolnak az ácsok sem. A többség legyint egyet és nagyot köp a levegőbe. Még Ferenc Jóska is tanult szakmát, ezek pedig a nemlétező szakmunkásképző iskolába sem jutnak el. Amelyik egyetemre mehet, az a világ nyugati féltekéjére kóborol. A tanyákon a rablóktól reszkető öregek és földönfutóvá lett hajléktalanok lézengenek. Capri szigetén a kötélpályák alatti zsebkendőnyi földecskéket is gondosan művelik. Itt paralagfű-táblákat ringat a szél.
A szegények ínségükben várják a megmentőt, de addig is sorra-rendre a tepsibe kerülnek.