Mészáros József összes bejegyzése

Előre, mama!

Éjfél előtt érkezett meg a ponyvás teherautó Németh Péter tanyájára.
A futóhomokon épített tanya udvarán a nagy fékezéstől elkapartak a kerekek és a motor lefulladt A teherautó fülkéjéből három, kölyökforma ávós ugrált ki. Az egyik tán idősebb is volt, az parancsolt, kiabálva osztogatta az utasításait.
Fülsértő riadalom vette kezdetét még az ólban is: az egymásba maró malacok visítása, az öreg disznók nyugtalan röfögése felbolydította a többi állat éjjelét is. A tyúkok félelmükben egymást sodorták le a kakasülőről, a kakasok éles hangjától zengett az ól. Tán még az eperfák is felébredtek az udvaron, a kutyák inkább szertefutottak a határba, és onnan vonyítottak vissza. Ők megtehették, szabadok voltak. Németh Péter és az asszonya, riadtan, kábán lépett ki a nádfedeles vályogházból.
Még nem aludtak, mert tudták, hogy ma éjjel jönnek értük. Mariska néni, mint egy ráncos baba reszketve, kapaszkodott az ura karjába. Az öreg vissza akarta lökdösni az asszonyt a házba, de az nem mozdult mellőle.
Az ávósok a fegyverüket a két öregre szegezték. A parancsokat osztogató ávós kiabálva közölte: megkapták a határozatot. Dobálják fel kacatjaikat a platóra! De csak annyit, ami az elején elfér. Nincs még egy forduló. Na! Nyomás a batyuért!
A szibériai fogságot is megjárt öreg a tekintetével odavágott a vigyorgó legfiatalabb ávós arcára: szeplős, bulldog képű kölök, no nézd, fél. Remeg a fegyver a kezében, látszik, hogy szégyelli magát. A nyakába akasztott géppisztollyal ide-oda topog, forog. Még a végén lövöldözik. A zöldfülűeknek babrálás közben is elsül a fegyverük.
A nagybirtokokat Táborfalván is felszámolták, így már nehezen talált a hatalom kulákot, de ebben a szegény faluban is ki kellett állítani, legalább egyet. Mígnem a kulákokat összeállító bizottságban Szaruska Jóskának eszébe jutott, hogy az öreg Németh Péternek van huszonöt hold földje és az már kulák.  De még az is ott fészkelt az agyában, hogy a Trapp kocsmai, gyilkos verekedéskor az ő apját bebörtönözték, ezt a Némethet meg ártatlannak találták. Lakoljon a gané. A homokbuckás, öreg tanyás földet lajstromba vették: Teljesítve! Végrehajtva! Állt az erről szóló okiraton.
Az ávósok morogva szentségeltek, az őrt álló kölyökképű társukkal, mert a platónak csak a hátsó része maradt szabadon. Az egyik oldalon Péter bácsi és Mariska néni rázkálódott, a másikon meg a szeplős ávós.  Ezt a borjúképűt csicskáztatják, gondolta az öreg, így volt ez az ő idejében is: az alantas munkát az újonc csinálta. Az asszony a sírástól eltaknyosodva harapdálta az alsó ajkát és azon tépelődött, hogyha legalább szórhatott volna be még egy kis magot a tyúkoknak. Ki fogja a jószágokat megetetni? És ott maradt a mosnivaló is a teknőben beáztatva, azzal mi lesz?  Péter bácsi a ponyva résein keresztül leste, merre viszik őket. Megismerte a lajosmizsei házakat, majd a kecskeméti öreg templomot. A Tiszát még be tudta azonosítani, de a többi falú már idegen volt előtte. Mariska néni a hidegtől majdnem vacogó fegyverestől sírva kérdezte: – Édes fiam! Hova visznek bennünket? Meg is kapta a választ: – Előre, mama! Előre!

 Hörög a dízel. Közeledik a hajnal, a két öreg fázósan bújik össze, mint a sarokba szorított kölyökkutyák. Ülnek egymással szemben, az őr és az öregek. Németh Péter elővette cigarettáját, kérdőn rábökött és az ávósra pillantott, hogy rágyújthat-e? A kölyökképű legyintett, mintha morgott volna mellé valamit. Az öreg a Terv cigarettáiból kivett egyet, meggyújtotta, és el akarta tenni a dobozt. A kölyökképű tágra nyílt szemmel nézett rá: – Papóka! Engem meg sem kínál? Az öreg kivett egy szálat a dobozból, az ujjai között megforgatta, hogy puhább legyen, a két végét tenyeréhez ütögette, így nem hullhatott ki belőle a dohány, és odanyújtotta a hidegtől szintén didergő katonának.
A teherautó nagyon hosszú utazás után egyszer csak megállt, és a sofőrfülkéből kiugráltak az ávósok.  Fázósan nyújtózkodtak, és a szemben lévő akácfánál hugyoztak egyet, közben ropogósakat fingottak. Ezen hahotázva röhögtek, meg voltak elégedve magukkal.  A nagyhangú a sliccét gombolva a teherautó felé fordult, és az öregekkel kiabált:
– Lefelé, kulákok!
Az öregek a hideg széltől kihűlve lekecmeregtek a platóról, és megálltak az ávósok előtt, mint gyerek az intő szó hallatán. Velük szemben egy kisebb ház állott. De milyen ház ez, itt a Hortobágy szélén, talán a gazdáját Recskre internálták? Nem is ház, egy gubbasztó, beteg, foltos kutya. Milyen is legyen, hiszen már nincs gazdája: A nádtetőt szétrúgták a verebek, a falakról hullik a vakolat. A leváló meszelés sorjái kilátszódnak: fehér, kék, sárga egymásutánban. Németh Péter megdöbbenve vizslatta a roggyant épületet és közben csizmája sarkával belehasított a földbe. Ránézett a kifordult talajra. Ez is olyan szar, mint az enyém, csak legeltetésre való, de annak is hitvány.
Toporgó várakozás közben előkerült egy alhadnagy, aki kiadta az utasítást az öregeknek:
– Na, szarháziak! Ennek a kulák kócerájnak a kisebbik szobájában fogtok lakni, be lehet rámolni– rúgott egyet a csizmájával a ház felé –, nemsokára jön a brigádvezető. Végre dolgozni fogtok, és nem ingyenélőként henyéltek a lócán.
A házból egy megriadt házaspár somfordált ki, a férfin erősen kopott, színehagyott katonai zubbony lógott. A nő egy selyemotthonkát gombolgatott magán, amiből már majdnem teljesen kifogyott. A beköltözés után mesélték el, hogy a földeken, vagy az istállókban kell majd dolgozniuk. A volt katonatiszt elmondta, hogy szerencsés embernek mondhatják magukat, mert ők még egy évvel ezelőtt ötven-száz emberrel összezárva barakkokban laktak, most, így elviselhetőbb itt az élet.

A hetedik évtizedüket betöltő Némethék Sztálin halálának köszönhetően egy év múlva szabadultak, mert megszüntették a kitelepítést. Mondogatták is maguk között: Szabadok vagyunk! Nyugodjon békébe sztalinjóska!
 Ebben még a besúgók sem találhattak hibát.
A lepecsételt tanyájukból az internálás éjszakáján mindent széthordtak a népek, ha kellett nekik, ha nem. Mohóságtól fűtve cibáltak szerte-széjjel mindent, a mosóteknőtől a szecskavágóig. A terménytől a ciroksöprűig. A kútágastól a budi deszkájáig. Még az elszámoltatási bizottság leltáríve is eltűnt a falról. A megkopasztott, esőáztatta falak is romba dőltek lassan. A földjük a téesz birtokát szaporította.

Péter bácsi a szabadulásuk után Tiszafüreden keresett szállást, hogy legyen hol meghúzniuk magukat. Szemérmes parasztemberként szégyenkezve kért, mert vén fejjel kellett a máséba menni. A síró és lassan idegronccsá váló asszonyt beköltöztette, majd vonatra ült és meg sem állt a táborfalvai Jajmajorig, a téesz központjáig.
Az elnök használatra odaadta neki a téeszre szállt Gyilkos—tanyát, mert a borzongó félelemtől nem mert oda senki beköltözni.  1948-ban a feleség a szeretőjével együtt megölte a férjet az istállóban.
Mondogatta is Németh Péter bátyánk, őt már ilyen szerencsétlenség nem érheti.

Illusztráció: Edvard Munch

Az öcskös kertjében

Ott álltam, egyes-egyedül az öcskös kertjében.  Érdeklődéssel, de értetlenül. A méteres gaz és zsombolyok között. Döbbenten bámultam jobbra és balra.

A főváros nyolcvankilenc kilométerre van ide. Az egyik rendszerváltás is nyolvankilencbenvolt. A másik korábban, azt Rákosinak nevezték. Az apám négyet ért meg. Én még csak hetvenegy éves vagyok. Mire nyolcvankilencet írok, addigra hányat ad a teremtő? Savanyú képet vágtam az egészhez. Nem kínoztam magamat tovább a lehangoló kert látványával, bementem az épületbe, mert korholni akartam az öcsköst. De nem tettem meg. Hosszas csend után tudom mit mondott volna: van neked fogalmad, hogy mi van itt,  lent? Nyolcvankilenc kilométerre?

Tudod, az ég magas, és a császár nyolcvankilenc kilométerre van innen. Amit leszüretelnék holnap, azt ma éjjel ellopják. Üres az ólam, mert a tolvaj is éhes. Ez a leszakadó réteg csak az anekdotázó nagyapjától tudja, hogy az öreg még megkereshette a mindennapi kenyerét és nem elvette mástól. Unalmas történetként hallja, hogy itt hajdan a marokszedő lányok dala csengett. Nem érti, hogy a föld eltartotta a falu népét, most viszont csak egy-két zöldbárót. A többinek, ha nincs keresete, akkor esetleg elvesz, lop és rombol.

Miért rombol? Mert azt mondja: mi az, hogy neked van és nekem nincs, neked se legyen. Úgy laknak az emberek egymás hegyén-hátán, mint a kaszárnyákban. Ha megjön a mama nyugdíja, akkor beállít a bőrkabátos uzsorás –  ha nem tudnád miféle fajzat, titkosrendőrnek néznéd. Egykoron a monarchia éléskamrája volt ez a táj, most jemeni paprikát és spanyol barackot veszek a zöldségesnél. A régieknek még van tartásuk, szabók, pékek, órások, ácsok, lakatosok, vagy traktorosok voltak. Még a kapásokban is volt hetyke tartás. Most rájuk dől az apjuk, nagyapjuk, egykori pedáns kockaháza.

Nem fúrnak, nem faragnak, nem kopácsolnak az ácsok sem. A többség legyint egyet és nagyot köp a levegőbe. Még Ferenc Jóska is tanult szakmát, ezek pedig a nemlétező szakmunkásképző iskolába sem jutnak el. Amelyik egyetemre mehet, az a világ nyugati féltekéjére kóborol. A tanyákon a rablóktól reszkető öregek és földönfutóvá lett hajléktalanok lézengenek. Capri szigetén a kötélpályák alatti zsebkendőnyi földecskéket is gondosan művelik. Itt paralagfű-táblákat ringat a szél.

A szegények ínségükben várják a megmentőt, de addig is sorra-rendre a tepsibe kerülnek.

 

 

 

 

Béla

Béla egész életében költözött és költözött.
A nyolcvanas években még annyit keresett, mint egy orvosprofesszor. Ma már ez senkit sem érdekel, erre csak ő emlékszik.
Testvérével együtt az anyja eldobta őket. Bátyját a Szlávy utcai javítóintézetbe, őt pedig a kőszegi gyermekotthonba adta be.  Béla mindig jó gyerek volt.  Példásan betartotta a házirendet a gyermekotthonokban, a kollégiumokban, de leginkább a katonaságnál. A szabályzatok szerinti megfelelés egész életét elkísérte. A katonaságnál a többiek helyett mindig elvitte a balhét. Csak annyi hátrány érte, hogy ráragasztották a Méla Béla gúnynevet. Ezt sem bánta, csak hogy szeressék.
A lányok óvó néniként dédelgették. Hazaadta a fizetését, nem ivott, nem nőzött, csak nagy belső fegyelemmel dolgozott és dolgozott. Ha megunták vagy elfogyott a pénze, akkor túladtak rajta, mint egy használt ruhán. Mire összeszedte magát, addigra újra kihalászta magának egy lány vagy asszony.  Három nőnek csinált öt gyereket, mindig kijárta a szükséglakásokat, felújította ezeket a szoba-konyhákat.  Az ifjú anyukák hamarosan rájöttek, hogy gyermekét egyedül nevelő anyaként nagyobb az állami támogatás. Béla megint csomagolt. Ötven százalékos férfi lett, keresetének felét elvitte a gyerektartás.
Bélát betegségek sorozata döntötte le. Táppénzen tengődött, elmaradt a gyerektartásokkal.
Pécel és Isaszeg között párhuzamos völgyek és dombhátak húzódnak. A kopár területeken szétszórt víkendházak egyikbe költözhetett ideiglenesen Béla. Megengedte neki Magdi, az utolsó kapcsolata.  Nem szélnek eresztette, hanem az örökölt kalyibába. A beteg férfi táppénzét azzal egészítette ki, hogy reggel elindult a vasúti talpfákon gyalogolva Isaszegről Pécelre, majd vissza. A vonatok ablakán kidobott üvegeket gyűjtötte össze. Tejre, kenyérre elég volt.
Magdinál lejárt a türelmi idő, Béla viszont nem akarta   utolsó mentsvárát elhagyni.  Ennek ellenére az idézésre fegyelmezetten megjelent. A végrehajtót és az ügyfeleket pult választotta el egymástól, amire egy tizenhét éves fiatalember támaszkodott, mellette állt Béla. A végrehajtó döbbenten nézett a két férfire, de azok ügyet sem vetettek egymásra.
– Ismerik egymást?
– Nem!
– Nem!
– Béla!   –  bemutatom a fiát.
– Fiatalember…  – de tovább nem folytatta.
A gyerek ránézett az apjára és azt mondta:
– Te szemétláda! Miért nem fizeted a gyerektartást? –   feltépte az ajtót és elrohant.
Béla vállalta, hogy valamelyik karácsony előtti napon átadja Magdinak a hajlékot. A helyszíni eljáráson a volt asszonya is megjelent.
A végrehajtó megállt a faház előtt.
Béla kilépett, és megadóan várta sorsát.
Magdi remegni kezdett, mindent felejtve indult Béla felé. Átölelte a csontsovány férfit, és ezt mondta:
– Gyere, megyünk haza! Együtt várjuk a Jézuskát, édes Bélám.
Ez volt neki az újjászületés napja.

unnamed

A medál

Akivel most találkoztam, az sokáig ellenlábasom volt anélkül, hogy ismertem volna.
Bár tíz évig hallottam az anyósomtól nap mint nap, hogy Sanyika különb vő lenne, mint én; snájdigabb, mint én; jobban keres, mint én; nem rajzolgat a tervezőasztalnál, mint én, hanem dolgozik, nem úgy, mint én; három unokája lenne tőle, Verának, nem egy, mint tőlem; s az is meghalt, mit kezdjen ő egy halott unokával.
A kisfiunk halála után Vera eltűnt. A nyomozás nem vezetett eredményre. Anyósom a házából kipenderített. Nekivágtam a nagyvilágnak. Nem tudtam hova, merre menjek. Albérletektől szerzett csömör után vettem egy víkendháznak nevezett roskatag épületet.
A jó öreg , aki atyai áron adta el az „új” hajlékomat, az átadásra maga helyett a vejét küldte. Megjelent a kapuban egy züllött külsejű alak, aki bűzlött az alkoholtól, ötméteres távolságból is elviselhetetlen volt. Még a pórusai is savanyú szagot árasztottak. Ezen a délutánon – az ügyvédre várva – kiderült, hogy ő   a „Sanyika!”
Ahogy ráeszméltem, kitört belőlem:
– Te, szarházi! Van neked fogalmad, hogy én mit szenvedtem a te felülmúlhatatlan emberi nagyságod miatt? Te szarjankó, te senkiházi! Legszívesebben szétrúgnám a valagadat!
Sanyika apró egérszemeivel riadtan nézegetett, méregetett. Látszott rajta, hogy legszívesebben elmenekülne . De mielőtt eliszkolhatott volna, mint a kutya, megjött az ügyvéd.
–De jó, hogy megjött ügyvéd úr! – hebegte a falhoz lapulva.

Húsz év telt el azóta, hogy vityillóm küszöbét először átléptem. Egészségem már nem a legjobb, de így is vetettem, ültettem. Mindegy, hogy ki arat vagy szüretel.
Tavasszal a betemetett ásott kút mellé gyümölcsfát akartam ültetni. A gödör alján egy ezüstláncot találtam medállal, Vera és Béla felirattal.