Nem jön álom a szememre. Az ágyneműt a hátam mögé gyűrve forgolódom. A rossz lelkek órája ez, hajnali három.
Jobb, ha felkelek. Kikászálódom az ágyból. Csak ácsorgok és topogok a panzió ablakában. Kezemben egy pohár pincehideg rizling. Forgatom a bort a pohárban, és a sárgaréz színen át figyelem az előttem elhúzódó M 45-öst. Ízlelgetem a bort: minden érzékemet betölti az enyhe, fanyar íz.
Az autók lángcsóvái végigsöprik az udvart, az út menti vetést, akár a tejút fénypászmái az égboltot. Agresszív, de mégis közömbös, túlvilági fény bombázza a szobánkat, a parkolót, a dombokat, de még a híres kunhalmot is. Az egyik tetején magot vető fiatal paraszt szobra. Csökönyös, magabiztos fiú, az a fajta, aki nem hagyja magát, hiába üti-veri, ostromolja vakító fény. Ha a szemét verik ki, akkor is megőrzi titkát.
A legény úgy szórja a kötényéből a magvakat, mint szél a permetet. Mert vetni kell. Vetni mindig kell.
Itt születtem én is, a Zöld Keresztben. Apám még pengővel fizetett Józsi bácsinak, a szülészorvosnak. Az öreg már évtizedek óta az égi klinikákon vezeti a komplikáltabb szüléseket. Mestere volt ő a bonyolult eseteknek. A bába hozzá küldte anyámat, mert hatalmas gyerek voltam. Sokáig a Zöld Keresztben sem voltam hajlandó előbújni. Nem is csoda, hiszen a környékünkön üvöltött a Sztálin-orgona, és tankok dübörgése rázta a falakat. Élet és halál között lebegtünk az 1945-ös hadiút mentén.
Most inkább visszafekszem. Álmos vagyok, fáradtan vergődőm. Ám ahogy lefekszem, megint felkelek. Hallgatózom. A hideg ablaküvegre tenyerelek, így takarom el az autók okádó fényét, hogy kiszűrhessem közülük az ismerős tanyákat. Úgy zúgnak mellettünk az óriás kamionok, mint a bombázógépek. Pedig ezek itt már a béke zajai. Visszabújok az ágyba, de továbbra sem jön álom a szememre.
A puszta, mindig a puszta rejtelmei járnak a fejemben.
Feleségem tenyerébe fekteti az arcát, fejére húzza a takaróját, és néha-néha meg-megrándul, mikor a fények lecsapnak rá. Feneke az én térfelemen. Úgy csúszom mellé, hogy csípőjét a combom és a hasam ölelje. Mindig így alszunk, de most hiába süti hasamat az acélos fenék, nem tudok álomba merülni, se megnyugodni. Más eszembe se jut. Megöregedtem.
No, de mit súghatnak nekem a rossz lelkek a hajnali órákon?
Megint felkelek. Cipőt húzok, magamra cibálom a dzsekimet.
Itthon vagyok. Itthon. Emlékezem.
Kimegyek az autópálya mellé. Nyelvemen már nem a rizling otthonos ízét érzem, hanem a kipufogógázok fojtó és savanyú bűzét. Sehol egy kis törkölyillat. És nem érzem a levegőben sehol a frissen szántott föld testes illatát. A szemem azért rátapad a távolban pislákoló fényekre. Bámulom a távvezetékeket, a piros gömböket, a terpeszállásban magasodó tartóoszlopokat. A szemközti akácerdőt, ami megfogja az őrült, álnok futóhomokot. Próbálom kilesni az éjjel is száguldozó madarakat. Érzem a nyugtalanságukat a levegőben.
Egy repülőgép húz el felettem. Az utasok talán unottan lapozgatnak az üléstámla hálójából kiemelt színes prospektusba vagy bóbiskolnak. Ha a kivetített térképre tekintenek, akkor láthatják a kiírást: Hungary. Némelyikük éhesnek vagy mérgesnek fordítja.
Lassan szendereg körülöttem az éjszaka. Az elaggott parasztok talán hurutos torokkal krákognak. A hatalmas ágyban régen elfért az asszony és a gyerek is. Ma már csak egy embernyi helyen melegszik át a lepedő. Van, aki a sötétben is rémülten hallgat, van, aki a párnákba süppedve hortyog. A fiatalok pedig meg sem állnak az üveghegyekig. Vagy az Óperenciáig.
A hold sárga fénye öleli át a titkos dombokat, a kunhalmokat.
Emlékezem.
Ezeket a dombocskákat csak tévedésből nevezik kunhalmoknak. Ki tudja, kik, mikor emelték ezeket a fura dombocskákat, melyek évezredek óta hirdetik, hogy milyen szorongva, mennyire otthontalanul vagyunk itthon ebben a világban. Emlékjeleket próbálunk hagyni, mint a Húsvét-szigetek szobraival a polinéz vándorok.
A második világháború végén a szovjet hadseregből szökött katonáknak már minden mindegy volt. Sejtették vagy tudták, hogy hiába arattak nagy győzelmeket, a falujukba nem térhetnek haza, a háború után átnevelő tábor vár rájuk. Fiatalok voltak, de se élni nem tudtak, se meghalni. Itt, az alföldi tanyavilágban vadul, részegen, kiskirályként tomboltak: kergették az asszonyokat. A parasztok élelmeit, értékeit elvették, teheneiket, lovaikat elhajtották. Géppisztollyal lőtték a tyúkokat, utána megfőzették maguknak. Aki ellenszegült, azt azonnal lelőtték. A gyerek mellett állóval is végeztek, ha nem kapták meg az asszonyt. Ha nem kellett, akkor is erőszakoskodtak. A terhes nők kötőtűvel kapartatták el a magzatot a bábaasszonnyal. Volt, aki saját magának. Sokan bele is pusztultak. Amelyik életben maradt, az egy életen át undorral nézett a kötőtűre és az orosz katonára. Mert a nép nem szovjetnek tekintette őket, hanem orosznak.

Egy kanadainak meséltem egyszer mindezt, és erre ő ezt válaszolta:
– Oh! Hát miért nem hívtatok rendőrt?
A hős katonák a többnapos orgiákon halálra zabálták magukat és csontig lerészegedtek. A megalázott parasztok itatták őket, aztán ásóval, kapával, csákánnyal agyonverték azokat, akik asszonyokat erőszakoltak. Némelyeket a kunhalmokban ásták el. A többit ott temették el, ahol érték.

Emlékezem.
A parasztok álmaik legmélyére temették el ezeket a napokat. Akiből párttitkár lett, az is betapasztotta a száját. Még a papnak sem merték bevallani. Hamisan gyóntak egy életen át, vagy inkább nem is mentek a templom tájékára. Pengeélen táncolt az életük.
Engem egy öreg paraszt hatvan év múlva fogadott a bizalmába. A halála előtt kibeszélte magából a bűnt.
Ezután kezdtem faggatni az öregeket, hogy mely halmokban van háborús tetem. Igen kurtán válaszolgattak:
– A fene tudja már, öcsém!

Éjfél előtt érkezett meg a ponyvás teherautó Németh Péter tanyájára.
A futóhomokon épített tanya udvarán a nagy fékezéstől elkapartak a kerekek és a motor lefulladt A teherautó fülkéjéből három, kölyökforma ávós ugrált ki. Az egyik tán idősebb is volt, az parancsolt, kiabálva osztogatta az utasításait.
Fülsértő riadalom vette kezdetét még az ólban is: az egymásba maró malacok visítása, az öreg disznók nyugtalan röfögése felbolydította a többi állat éjjelét is. A tyúkok félelmükben egymást sodorták le a kakasülőről, a kakasok éles hangjától zengett az ól. Tán még az eperfák is felébredtek az udvaron, a kutyák inkább szertefutottak a határba, és onnan vonyítottak vissza. Ők megtehették, szabadok voltak. Németh Péter és az asszonya, riadtan, kábán lépett ki a nádfedeles vályogházból.
Még nem aludtak, mert tudták, hogy ma éjjel jönnek értük. Mariska néni, mint egy ráncos baba reszketve, kapaszkodott az ura karjába. Az öreg vissza akarta lökdösni az asszonyt a házba, de az nem mozdult mellőle.
Az ávósok a fegyverüket a két öregre szegezték. A parancsokat osztogató ávós kiabálva közölte: megkapták a határozatot. Dobálják fel kacatjaikat a platóra! De csak annyit, ami az elején elfér. Nincs még egy forduló. Na! Nyomás a batyuért!
A szibériai fogságot is megjárt öreg a tekintetével odavágott a vigyorgó legfiatalabb ávós arcára: szeplős, bulldog képű kölök, no nézd, fél. Remeg a fegyver a kezében, látszik, hogy szégyelli magát. A nyakába akasztott géppisztollyal ide-oda topog, forog. Még a végén lövöldözik. A zöldfülűeknek babrálás közben is elsül a fegyverük.
A nagybirtokokat Táborfalván is felszámolták, így már nehezen talált a hatalom kulákot, de ebben a szegény faluban is ki kellett állítani, legalább egyet. Mígnem a kulákokat összeállító bizottságban Szaruska Jóskának eszébe jutott, hogy az öreg Németh Péternek van huszonöt hold földje és az már kulák.  De még az is ott fészkelt az agyában, hogy a Trapp kocsmai, gyilkos verekedéskor az ő apját bebörtönözték, ezt a Némethet meg ártatlannak találták. Lakoljon a gané. A homokbuckás, öreg tanyás földet lajstromba vették: Teljesítve! Végrehajtva! Állt az erről szóló okiraton.
Az ávósok morogva szentségeltek, az őrt álló kölyökképű társukkal, mert a platónak csak a hátsó része maradt szabadon. Az egyik oldalon Péter bácsi és Mariska néni rázkálódott, a másikon meg a szeplős ávós.  Ezt a borjúképűt csicskáztatják, gondolta az öreg, így volt ez az ő idejében is: az alantas munkát az újonc csinálta. Az asszony a sírástól eltaknyosodva harapdálta az alsó ajkát és azon tépelődött, hogyha legalább szórhatott volna be még egy kis magot a tyúkoknak. Ki fogja a jószágokat megetetni? És ott maradt a mosnivaló is a teknőben beáztatva, azzal mi lesz?  Péter bácsi a ponyva résein keresztül leste, merre viszik őket. Megismerte a lajosmizsei házakat, majd a kecskeméti öreg templomot. A Tiszát még be tudta azonosítani, de a többi falú már idegen volt előtte. Mariska néni a hidegtől majdnem vacogó fegyverestől sírva kérdezte: – Édes fiam! Hova visznek bennünket? Meg is kapta a választ: – Előre, mama! Előre!

 Hörög a dízel. Közeledik a hajnal, a két öreg fázósan bújik össze, mint a sarokba szorított kölyökkutyák. Ülnek egymással szemben, az őr és az öregek. Németh Péter elővette cigarettáját, kérdőn rábökött és az ávósra pillantott, hogy rágyújthat-e? A kölyökképű legyintett, mintha morgott volna mellé valamit. Az öreg a Terv cigarettáiból kivett egyet, meggyújtotta, és el akarta tenni a dobozt. A kölyökképű tágra nyílt szemmel nézett rá: – Papóka! Engem meg sem kínál? Az öreg kivett egy szálat a dobozból, az ujjai között megforgatta, hogy puhább legyen, a két végét tenyeréhez ütögette, így nem hullhatott ki belőle a dohány, és odanyújtotta a hidegtől szintén didergő katonának.
A teherautó nagyon hosszú utazás után egyszer csak megállt, és a sofőrfülkéből kiugráltak az ávósok.  Fázósan nyújtózkodtak, és a szemben lévő akácfánál hugyoztak egyet, közben ropogósakat fingottak. Ezen hahotázva röhögtek, meg voltak elégedve magukkal.  A nagyhangú a sliccét gombolva a teherautó felé fordult, és az öregekkel kiabált:
– Lefelé, kulákok!
Az öregek a hideg széltől kihűlve lekecmeregtek a platóról, és megálltak az ávósok előtt, mint gyerek az intő szó hallatán. Velük szemben egy kisebb ház állott. De milyen ház ez, itt a Hortobágy szélén, talán a gazdáját Recskre internálták? Nem is ház, egy gubbasztó, beteg, foltos kutya. Milyen is legyen, hiszen már nincs gazdája: A nádtetőt szétrúgták a verebek, a falakról hullik a vakolat. A leváló meszelés sorjái kilátszódnak: fehér, kék, sárga egymásutánban. Németh Péter megdöbbenve vizslatta a roggyant épületet és közben csizmája sarkával belehasított a földbe. Ránézett a kifordult talajra. Ez is olyan szar, mint az enyém, csak legeltetésre való, de annak is hitvány.
Toporgó várakozás közben előkerült egy alhadnagy, aki kiadta az utasítást az öregeknek:
– Na, szarháziak! Ennek a kulák kócerájnak a kisebbik szobájában fogtok lakni, be lehet rámolni– rúgott egyet a csizmájával a ház felé –, nemsokára jön a brigádvezető. Végre dolgozni fogtok, és nem ingyenélőként henyéltek a lócán.
A házból egy megriadt házaspár somfordált ki, a férfin erősen kopott, színehagyott katonai zubbony lógott. A nő egy selyemotthonkát gombolgatott magán, amiből már majdnem teljesen kifogyott. A beköltözés után mesélték el, hogy a földeken, vagy az istállókban kell majd dolgozniuk. A volt katonatiszt elmondta, hogy szerencsés embernek mondhatják magukat, mert ők még egy évvel ezelőtt ötven-száz emberrel összezárva barakkokban laktak, most, így elviselhetőbb itt az élet.

A hetedik évtizedüket betöltő Némethék Sztálin halálának köszönhetően egy év múlva szabadultak, mert megszüntették a kitelepítést. Mondogatták is maguk között: Szabadok vagyunk! Nyugodjon békébe sztalinjóska!
 Ebben még a besúgók sem találhattak hibát.
A lepecsételt tanyájukból az internálás éjszakáján mindent széthordtak a népek, ha kellett nekik, ha nem. Mohóságtól fűtve cibáltak szerte-széjjel mindent, a mosóteknőtől a szecskavágóig. A terménytől a ciroksöprűig. A kútágastól a budi deszkájáig. Még az elszámoltatási bizottság leltáríve is eltűnt a falról. A megkopasztott, esőáztatta falak is romba dőltek lassan. A földjük a téesz birtokát szaporította.

Péter bácsi a szabadulásuk után Tiszafüreden keresett szállást, hogy legyen hol meghúzniuk magukat. Szemérmes parasztemberként szégyenkezve kért, mert vén fejjel kellett a máséba menni. A síró és lassan idegronccsá váló asszonyt beköltöztette, majd vonatra ült és meg sem állt a táborfalvai Jajmajorig, a téesz központjáig.
Az elnök használatra odaadta neki a téeszre szállt Gyilkos—tanyát, mert a borzongó félelemtől nem mert oda senki beköltözni.  1948-ban a feleség a szeretőjével együtt megölte a férjet az istállóban.
Mondogatta is Németh Péter bátyánk, őt már ilyen szerencsétlenség nem érheti.

Illusztráció: Edvard Munch