Akivel most találkoztam, az sokáig ellenlábasom volt anélkül, hogy ismertem volna.
Bár tíz évig hallottam az anyósomtól nap mint nap, hogy Sanyika különb vő lenne, mint én; snájdigabb, mint én; jobban keres, mint én; nem rajzolgat a tervezőasztalnál, mint én, hanem dolgozik, nem úgy, mint én; három unokája lenne tőle, Verának, nem egy, mint tőlem; s az is meghalt, mit kezdjen ő egy halott unokával.
A kisfiunk halála után Vera eltűnt. A nyomozás nem vezetett eredményre. Anyósom a házából kipenderített. Nekivágtam a nagyvilágnak. Nem tudtam hova, merre menjek. Albérletektől szerzett csömör után vettem egy víkendháznak nevezett roskatag épületet.
A jó öreg , aki atyai áron adta el az „új” hajlékomat, az átadásra maga helyett a vejét küldte. Megjelent a kapuban egy züllött külsejű alak, aki bűzlött az alkoholtól, ötméteres távolságból is elviselhetetlen volt. Még a pórusai is savanyú szagot árasztottak. Ezen a délutánon – az ügyvédre várva – kiderült, hogy ő   a „Sanyika!”
Ahogy ráeszméltem, kitört belőlem:
– Te, szarházi! Van neked fogalmad, hogy én mit szenvedtem a te felülmúlhatatlan emberi nagyságod miatt? Te szarjankó, te senkiházi! Legszívesebben szétrúgnám a valagadat!
Sanyika apró egérszemeivel riadtan nézegetett, méregetett. Látszott rajta, hogy legszívesebben elmenekülne . De mielőtt eliszkolhatott volna, mint a kutya, megjött az ügyvéd.
–De jó, hogy megjött ügyvéd úr! – hebegte a falhoz lapulva.

Húsz év telt el azóta, hogy vityillóm küszöbét először átléptem. Egészségem már nem a legjobb, de így is vetettem, ültettem. Mindegy, hogy ki arat vagy szüretel.
Tavasszal a betemetett ásott kút mellé gyümölcsfát akartam ültetni. A gödör alján egy ezüstláncot találtam medállal, Vera és Béla felirattal.