Éjfél előtt érkezett meg a ponyvás teherautó Németh Péter tanyájára.
A futóhomokon épített tanya udvarán a nagy fékezéstől elkapartak a kerekek és a motor lefulladt A teherautó fülkéjéből három, kölyökforma ávós ugrált ki. Az egyik tán idősebb is volt, az parancsolt, kiabálva osztogatta az utasításait.
Fülsértő riadalom vette kezdetét még az ólban is: az egymásba maró malacok visítása, az öreg disznók nyugtalan röfögése felbolydította a többi állat éjjelét is. A tyúkok félelmükben egymást sodorták le a kakasülőről, a kakasok éles hangjától zengett az ól. Tán még az eperfák is felébredtek az udvaron, a kutyák inkább szertefutottak a határba, és onnan vonyítottak vissza. Ők megtehették, szabadok voltak. Németh Péter és az asszonya, riadtan, kábán lépett ki a nádfedeles vályogházból.
Még nem aludtak, mert tudták, hogy ma éjjel jönnek értük. Mariska néni, mint egy ráncos baba reszketve, kapaszkodott az ura karjába. Az öreg vissza akarta lökdösni az asszonyt a házba, de az nem mozdult mellőle.
Az ávósok a fegyverüket a két öregre szegezték. A parancsokat osztogató ávós kiabálva közölte: megkapták a határozatot. Dobálják fel kacatjaikat a platóra! De csak annyit, ami az elején elfér. Nincs még egy forduló. Na! Nyomás a batyuért!
A szibériai fogságot is megjárt öreg a tekintetével odavágott a vigyorgó legfiatalabb ávós arcára: szeplős, bulldog képű kölök, no nézd, fél. Remeg a fegyver a kezében, látszik, hogy szégyelli magát. A nyakába akasztott géppisztollyal ide-oda topog, forog. Még a végén lövöldözik. A zöldfülűeknek babrálás közben is elsül a fegyverük.
A nagybirtokokat Táborfalván is felszámolták, így már nehezen talált a hatalom kulákot, de ebben a szegény faluban is ki kellett állítani, legalább egyet. Mígnem a kulákokat összeállító bizottságban Szaruska Jóskának eszébe jutott, hogy az öreg Németh Péternek van huszonöt hold földje és az már kulák.  De még az is ott fészkelt az agyában, hogy a Trapp kocsmai, gyilkos verekedéskor az ő apját bebörtönözték, ezt a Némethet meg ártatlannak találták. Lakoljon a gané. A homokbuckás, öreg tanyás földet lajstromba vették: Teljesítve! Végrehajtva! Állt az erről szóló okiraton.
Az ávósok morogva szentségeltek, az őrt álló kölyökképű társukkal, mert a platónak csak a hátsó része maradt szabadon. Az egyik oldalon Péter bácsi és Mariska néni rázkálódott, a másikon meg a szeplős ávós.  Ezt a borjúképűt csicskáztatják, gondolta az öreg, így volt ez az ő idejében is: az alantas munkát az újonc csinálta. Az asszony a sírástól eltaknyosodva harapdálta az alsó ajkát és azon tépelődött, hogyha legalább szórhatott volna be még egy kis magot a tyúkoknak. Ki fogja a jószágokat megetetni? És ott maradt a mosnivaló is a teknőben beáztatva, azzal mi lesz?  Péter bácsi a ponyva résein keresztül leste, merre viszik őket. Megismerte a lajosmizsei házakat, majd a kecskeméti öreg templomot. A Tiszát még be tudta azonosítani, de a többi falú már idegen volt előtte. Mariska néni a hidegtől majdnem vacogó fegyverestől sírva kérdezte: – Édes fiam! Hova visznek bennünket? Meg is kapta a választ: – Előre, mama! Előre!

 Hörög a dízel. Közeledik a hajnal, a két öreg fázósan bújik össze, mint a sarokba szorított kölyökkutyák. Ülnek egymással szemben, az őr és az öregek. Németh Péter elővette cigarettáját, kérdőn rábökött és az ávósra pillantott, hogy rágyújthat-e? A kölyökképű legyintett, mintha morgott volna mellé valamit. Az öreg a Terv cigarettáiból kivett egyet, meggyújtotta, és el akarta tenni a dobozt. A kölyökképű tágra nyílt szemmel nézett rá: – Papóka! Engem meg sem kínál? Az öreg kivett egy szálat a dobozból, az ujjai között megforgatta, hogy puhább legyen, a két végét tenyeréhez ütögette, így nem hullhatott ki belőle a dohány, és odanyújtotta a hidegtől szintén didergő katonának.
A teherautó nagyon hosszú utazás után egyszer csak megállt, és a sofőrfülkéből kiugráltak az ávósok.  Fázósan nyújtózkodtak, és a szemben lévő akácfánál hugyoztak egyet, közben ropogósakat fingottak. Ezen hahotázva röhögtek, meg voltak elégedve magukkal.  A nagyhangú a sliccét gombolva a teherautó felé fordult, és az öregekkel kiabált:
– Lefelé, kulákok!
Az öregek a hideg széltől kihűlve lekecmeregtek a platóról, és megálltak az ávósok előtt, mint gyerek az intő szó hallatán. Velük szemben egy kisebb ház állott. De milyen ház ez, itt a Hortobágy szélén, talán a gazdáját Recskre internálták? Nem is ház, egy gubbasztó, beteg, foltos kutya. Milyen is legyen, hiszen már nincs gazdája: A nádtetőt szétrúgták a verebek, a falakról hullik a vakolat. A leváló meszelés sorjái kilátszódnak: fehér, kék, sárga egymásutánban. Németh Péter megdöbbenve vizslatta a roggyant épületet és közben csizmája sarkával belehasított a földbe. Ránézett a kifordult talajra. Ez is olyan szar, mint az enyém, csak legeltetésre való, de annak is hitvány.
Toporgó várakozás közben előkerült egy alhadnagy, aki kiadta az utasítást az öregeknek:
– Na, szarháziak! Ennek a kulák kócerájnak a kisebbik szobájában fogtok lakni, be lehet rámolni– rúgott egyet a csizmájával a ház felé –, nemsokára jön a brigádvezető. Végre dolgozni fogtok, és nem ingyenélőként henyéltek a lócán.
A házból egy megriadt házaspár somfordált ki, a férfin erősen kopott, színehagyott katonai zubbony lógott. A nő egy selyemotthonkát gombolgatott magán, amiből már majdnem teljesen kifogyott. A beköltözés után mesélték el, hogy a földeken, vagy az istállókban kell majd dolgozniuk. A volt katonatiszt elmondta, hogy szerencsés embernek mondhatják magukat, mert ők még egy évvel ezelőtt ötven-száz emberrel összezárva barakkokban laktak, most, így elviselhetőbb itt az élet.

A hetedik évtizedüket betöltő Némethék Sztálin halálának köszönhetően egy év múlva szabadultak, mert megszüntették a kitelepítést. Mondogatták is maguk között: Szabadok vagyunk! Nyugodjon békébe sztalinjóska!
 Ebben még a besúgók sem találhattak hibát.
A lepecsételt tanyájukból az internálás éjszakáján mindent széthordtak a népek, ha kellett nekik, ha nem. Mohóságtól fűtve cibáltak szerte-széjjel mindent, a mosóteknőtől a szecskavágóig. A terménytől a ciroksöprűig. A kútágastól a budi deszkájáig. Még az elszámoltatási bizottság leltáríve is eltűnt a falról. A megkopasztott, esőáztatta falak is romba dőltek lassan. A földjük a téesz birtokát szaporította.

Péter bácsi a szabadulásuk után Tiszafüreden keresett szállást, hogy legyen hol meghúzniuk magukat. Szemérmes parasztemberként szégyenkezve kért, mert vén fejjel kellett a máséba menni. A síró és lassan idegronccsá váló asszonyt beköltöztette, majd vonatra ült és meg sem állt a táborfalvai Jajmajorig, a téesz központjáig.
Az elnök használatra odaadta neki a téeszre szállt Gyilkos—tanyát, mert a borzongó félelemtől nem mert oda senki beköltözni.  1948-ban a feleség a szeretőjével együtt megölte a férjet az istállóban.
Mondogatta is Németh Péter bátyánk, őt már ilyen szerencsétlenség nem érheti.

Illusztráció: Edvard Munch