Ötvenhat

mindenki másképp nevezi,
de nekem a legjobb éven volt.

Pedig milyen rosszul indult ez is!
Betegségek, hideg, szegénység,
nyáron meghalt a nagyapám, alig bírtuk
eltemetni. Az első fizetésemből vettem
egy új cipőt Cseszkóban, gyönyörű volt, erős,
vörösesbarna, de elég hamar tönkrement,
mert ebben a cipőben csináltam végig
az októbert, a novembert. Talán azért
maradtam a harcokban, mert az új cipőben
erősnek, szabadnak, fontosnak éreztem magam.
Pedig a végén már csak a lélek tartotta.
Ahogy engem. 71-ben szabadultam.
A börtönben minden kicseréltek bennem,
a szememet, a májamat, az életemet.
Becsüljem meg magam, mondogatták.
Becsüljem meg, mert még egy esély nem lesz.
Nem is lett. Középkorú asszonyként,
halántékon őszülő hajjal szabadultam.
 

Csak azt nem értem annyi év megbecsülés,
annyi év hideg és annyi év éhezés után:

hány cipő kell egy forradalomhoz?

 

Vélemény, hozzászólás?