Csöndes fölháborodással (enervált legyintés) fogadtam a hírt az NKA szakkollégiumainak átalakításáról magam is. Nem mintha eddig értettem volna a rendszert – a támogatások elosztásának logikáját, ügymenetét és szempontjait – ami szerint egy ilyen bonyolult, tekintélyes, körültekintő és nagyhatalmú szervezet működik, de mert életemben először magam is kaptam alkotói támogatást, semmibe vettem remek költő ismerősöm korábbi felüvöltését, miszerint pénzt az Alaptól alapból nem fogaduk el, s örültem annak, amit adtak, félre néztem, szemet hunytam a fölött, amit addig többször magam is kritizáltam. Amit nem tudok, nem fáj. Egy vagy két évig meg úgysem pályázhatok újra. Bizonyos értelemben involválódtam. Ma bezzeg már aggódom az alkotó szerint is sokszor nehezen apecipiálható működés maradékaiért is. (Ahogy Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője nyilatkozta a Librariusnak:” …az NKA fennállásának évtizedei alatt sokat dünnyögtünk, morogtunk a bürokratizmusa, lassúsága miatt, de vitathatatlan: jobbat nem találtak ki a kultúra politikai kurzusokon átívelő szakmai támogatására.” )
A rendszer az, ami működteti. Ennek a rendszernek pénzt kell elosztania írók, rendezők, szobrászok, építészek, kőfaragók és balett táncosok között. Számomra az NKA a pénzről, tőkéről, pénzelosztási módokról, érdekekről és politikáról szól, nem a művészetről. És nincs ezzel semmi baj. A művészet színházak, műhelyek, szerkesztők, folyóiratok dolga. Maradjon is az. És – akkor jöhet az obligát enervált legyintés – itt kezdődnek a bajok.
Egyrészt azért, mert e műhelyeknek a kultúra egészére való rálátás okán fenn kell maradniuk, működniük muszáj. Nem elég egyetlen iskola!
Másrészt azért, mert ebben a kérdésben magunk sem vagyunk tisztességesek. Ami nem jelenti azt, hogy tisztességtelenek volnánk. Éppen csak annyit szervezkedünk, konspirálunk, mószerolunk, szeretünk vagy nem szeretünk valakiket, amennyi belefér. Maradjunk most abban, hogy „mi vagyunk a szakma”  – ne haragudjatok meg, hogy magam is e többesbe veszem –, s ebből adódóan rettentő szakmaiak vagyunk. Ez roppant komfortos.
Persze, ez így is elég kevés, de legalábbis őszintétlen.
Ez ugyanis jelentheti azt, hogy hivatásunk szerint tömörülünk, és/vagy azt, hogy „vérprofik” – kiműveltek, érdeklődők, nyitottak, tehetségesek, nyelvileg, irodalomtörténetileg képzettek etc. – vagyunk. Az első állítás persze nem igaz, a másikkal meg nehéz mit kezdeni, de mindettől persze a szakmaiság ismérvei még működőképesek lehetnek.
Mindenesetre tombolva beleállunk a bozótharcba: a „ki kivel van?”, a „ki hova ír?”, a „ki kinek a politikai családjának a tagja?” típusú lökdösődésbe.
Mindenesetre mindig menő kollégával szelfizünk.
Mindenesetre hol erre, hol arra van egy udvarias félmondatunk.
Mindenesetre teszünk rá, hogy van-e vagy nincs elég magyar kortárs dráma a magyar színpadokon, de ha pályázat van, összebuherálunk egyet, hátha alapon.
Mindenesetre mindenki költő.
Mindenesetre vérig vagyunk sértve, ha egy szerkesztő visszaküldi a kéziratunk. (Nyilván egy enervált barom!)
Mindenesetre simán elmegyünk amellett a tény mellett (amint ezt egy remek írónk nem régen világgá posztolta, s hozzá kiutat is talált), hogy egy megszenvedett könyvünk (enervált önelégültség) árából jó, ha tíz százalék jut el hozzánk, ami szakmaiságunk, odafigyelő, áldozatos, vérrel-verejtékkel, hittel elvégzett munkánk éhbére se (ezt elfogadva magunk is nagyjából erre taksáljunk magunk?), mindazonáltal szakma szerűségünknek, egységes érdekérvényesítő képességünknek is tiszta cáfolata.
Nem is csoda, ha odaállunk minden lehulló pénz alá, miközben persze áltathatjuk magunk azzal, hogy az nem a gonosz kormány (ki-ki ossza be, melyik rosszabb) kegyadománya, s végső soron mi csak a honort vesszük fel egy folyóirattól, mely szakmailag megmérte munkánk, és értékesnek találta. A folyóirat is mondhatja, hogy egy szakmai testülettől kapta a támogatást, hol megmérték teljesítményét, értékét, és létét fontosnak találták. Végső soron az államtól (valamelyik gonosz kormánytól) senki nem kap pénzt, csak az NKA, amiért persze nem szerettük, mert már eleve rosszul osztotta el a pénzt (hiszen nem szakmai szervezettől kapja a költségvetését), bár vitathatatlanul jobban, mint az MMA túlsúllyal fogja, hiszen szakmaibb volt, mint lesz, így tehát morálisan elkészülve hátradőlhetünk. Még én is. (Enervált félmosoly.) Csak pénz legyen valahonnan.
Szóval mindenki szakadár.
És általában mindenki csak ennyit tud a másikról, mert igazából nem is ismeri. A folyóiratok sem feltétlenül „ismerik egymást”, a kurátorok sem (mindig) ismerik a folyóiratokat, a szerzőket meg pláne (mert azokat néha a folyóiratok se), mégis működik, mert valaki mindig ismer valakit, szóval látszólag faszán üzemel is a móka, írunk, táncolunk, szobrunk, amíg nem jön „a” Fekete György. Jó, ezt már ismerjük. (Enervált összenézés.) Vannak ilyen történelmi pillanatok. És nem jó, hogy jön. De lehet hasznos.
Mert akkor lehet azt mondani (és tulajdonképpen okkal, joggal lehet), hogy most aztán kiéleződik a megosztottság, elmélyül a válság (mintha eddig már-már bárgyú vigyorral simogattuk volna egymás hátát), s ez sok esetben éppolyan álszent riadalom, amilyen pöffeszkedő, arcátlan kijelentés volt a „most akkor mi jövünk”.  (Enervált demagógia.)
Álszent, mert voltaképpen mind azt valljuk, hogy a „mi” az én vagyok. Az én regényem (az én nyelvi univerzumom) az én királyságom. Ezen a szaros pár négyzetméteren én kukorékolok, ha nem is hallja más, csak a barátaim. Meg én őket. És néha megengedjük, hogy a haverok guberáljanak a mi szemétdombjaink (és befolyásos ismerőseink) körül.
Na, ezért vagyunk mi tisztességtelenek. De legalábbis őszintétlenek akkor, amikor szakmainak nevezzük magunk és a főkakasokat.
A kontinensen kívülre kell menni (van, aki ment), hogy egy nagy és valódi piacon szerezzen az ember másféle tapasztalatot. (Persze, ez idealizmus, az csak mocskos piac, marketing, kapitalizmus és elbutulás. Weöres biztosan bukna, de lehet, hogy Krúdy is.) A múltba, s főleg olyan múltba tűnt emberekhez kell visszagondolni magunk, akik nem voltak szakmaiak, csak tették a dolguk. Becsülettel, szeretettel, tisztelettel. (Ez meg nem is tudom, mi, talán naiv pátosz.) És főleg egymással kéne tisztába kerülni. By the way szakmailag.
Különben marad az enervált legyintés, a híres írós szelfi, és a hit, hogy mind költők vagyunk. De legalábbis én, meg aki azt mondta nekem. Aki meg vagy a Feketétől tudja, vagy valakitől, aki előtte volt.