A felolvasásra Milla rendkívül feltűnően öltözött. Vörös miniszoknyájában és magas sarkú cipőjében kitűnt a decens, bár jobbára lelakott ruházatú vendégseregből. A szemeit is kifestette, pedig régóta nem sminkelte magát. Vastagon kihúzta a halántéka felé. Haját elbűvölő kis lokniban rendezte el, ajkai piros némaságban domborodtak, egészen úgy mutatott, mint egy kurtizán. Kényeskedve tipegett felfelé a Petőfi Irodalmi Múzeum széles lépcsőzetén, a vádlija megfeszült, feneke ringott, s nem zavarta, hogy a fáradt homlokú férfiak épp annak nézik, aminek jelmeze mutatja őt. Andrej pár fokkal feljebb járt már, zavarta ez a feltűnősködés, ez a kivetkőzés, egészen szellemi orientációi voltak mostanában, nem vágyott arra, hogy egy „büszke dög” edzőjeként nézzenek rá az irodalmi jelesek, de igazából Milla alakváltása bántotta az önérzetét. Érezte, hogy lassan kicsúszik a kezei közül. Hogy mégis képes elfogadni a változást, sőt, ő maga változtatja meg az életét, s ez aggodalommal töltötte el. Nem vársz meg, édes? Milla hangja lágy volt, bársonyos, mint a bőre, amiből dekoltázsa igen jelentős felületet láttatott. Kicsit elkéstünk, tudod, mondta Andrej, és zavartan megállt a fordulóban, ott toporgott, amíg Milla beérte, és belekarolt, jobb melle a karjához nyomódott. Andrej felvezette, kicsit kényszeredetten, nem szeretett késni ugyanis. Egymáshoz tapadva elvonultak a fogadó szobában ácsorgók között, és mielőtt beléptek a pompás csillárokkal ékesített díszterembe, Milla ragadós csókot nyomott az arcára, aztán hangosan felkacagva törölte le róla a rúzst. Még találtak helyet, a második sor közepén, s nem kis feltűnést keltve araszoltak be oda a már bent ülők között, de Millát csöppet sem zavarta, hogy minden szem rájuk, jobban mondva őrá figyel, s amikor végre leültek, látványosan odahajolt Andrejhez, és súgva azt kérdezte, hogy dugott-e már múzeumban, mert az olyan izgató. Aztán körbemosolygott, mintha rá vártak volna csak. Az volt az arcára írva, hogy „kezdhetünk!” Zengő már kint ült a kandalló előtti emelvényen, és egy papírhalomra meredt. Andrejék érkezésére ugyan ő is felnézett, de csak egy gyors biccentéssel viszonozta a fiú igazán lelkesült, széles mosollyal kísért integetését. Millát azonban megnézte magának, szakértő szemmel, és átlátva színjátékain. Andrej kissé leforrázva érezte magát, nagyobb és láthatóbb örömre számított ennyi találkozás, bennfentes ivászat után, ráadásul mindenki őket figyelte éppen. Zengő biccentése olyan volt, mint egy lefokozás, degradálása barátságuknak, s jelentős szégyen, különösen ennyi néző előtt.
Sztyú, aki Andrej barátja volt, s színészként felolvasott az esten, később, egy zűrös színházi premier után azt mondta Andrejnek, hogy már előre látszott a baj. Hogy valami történni fog. Úgy néztél ki, mint egy retikül, mondta a Vígszínház büféjében, a zajban. Egy tárgy, egy kiegészítő, amit Milla visel. És be kell látnod, téged nem ez zavart. Andrej megpróbált visszaemlékezni, és azt mondta, hogy akkoriban nem voltak éppen a legjobb viszonyban Millával, és azt sem értette igazán, hogy miért kísérte el. Mert bizonyítani akart, Sztyú bólogatott. De hát akkor nem történt semmi, bizonygatta Andrej, és lázasan próbált fellelni valamit emlékezete padlásterén, ami érthetővé tenné az történteket. Szerinted nem történt semmi, krákogott Sztyú, és tovább bólogatott.
Nem volt ebben semmi baljós előérzetű, mondta Andrej, és a kis színházi kávézó aranyozott keretű tükreiben leste a saját ábrázatát, hogy legalább így, a tükörképén meglássa, ha önmagának hazudik.
Zengő, persze, azonnal kiszúrta magának Millát. Jasnát juttatta eszébe ugyanis, feltehetőleg a huncut, vörös loknik miatt.
Jasnáról már mesélt Andrejnek, de csak annyit, hogy amikor felmentek a lány lakásába, s összebújtak a kanapén, talán túl rámenősnek bizonyult, s a szokottnál nehezebb volt Jasnát meghódítania. Igen, talán ellenkezett egy kicsit az elején, ám végül belement, még élvezte is, hogy a szokottnál vadabb a szeretkezés. És Andrej elhitte ezt. Honnan tudhatta volna, hogy a lány ezt nem szenvedélyes szexként, ahogy Zengő gondolta, hanem meggyalázásaként élte meg? Hogy amikor Zengő letépte róla a ruhát és lerángatta róla a harisnyát meg a bugyit, akkor soha nem tapasztalt módon rettegett, ahogy talán csak azok a nők, akiket megerőszakoltak a délszláv háború alatt. Csak némán és könnyeit nyelve eltűrte, ahogy Zengő farka a vaginájába hatolt. Lelkében a kép, ott a hídon, az utakat lezáró teherautókkal, a ragyogó városi háttérrel és a férfi parádés mosolyával kifakult, kiégett akkor, mint egy fényt kapott negatív, s a vakító semmit már sosem heverte ki. Zengő nem tudhatta ezt, mert részeg volt, és ellenállhatatlannak gondolta magát, mint egy szobor a Parlament előtt, amit bármire feljogosítanak a mesteri vésőnyomok.
Millát meglátva Jasnára gondolt tehát, akibe egy estére beleszeretett, s akit ugyanazon az estén tönkretett.
Persze Jasna is csak Csilla hasonmása volt, ugyanis Zengő egymáshoz kapcsolódó emlékek láncolatában élt már azóta, hogy Csilla nincs. Csilla, aki szenvtelenül elhagyta ezerkilencszáznyolcvankilenc hideg telén, két nappal szilveszter előtt a Bambiban. Az igazat megvallva arra a december végi napra egyáltalán nem akart visszagondolni többet, s mert savval nem tudta kimaratni az életéből azt a délutánt, hát mindig szesszel próbálta cseppfolyóssá oldani, vagy legalább olyan képlékennyé tenni, amilyen tárgyilagosan el nem mondható a benne résztvevő számára egy történelmi pillanat.
Csilla a csipkemintázatú műanyag függöny előtt ült, és hátát a piros műbőrrel bevont támlának feszítette. Olyan volt, mint egy felajzott számszeríj. Hosszú combjait a szék alá gyűrte, kezeit karba fonta mellein. Zengő alig hallotta, mit mond, a sarokban dominózók rikácsolásában Csillának szinte kiabálva kellett beszélnie. Elég tárgyilagos volt. Azt üvöltözte, hogy nem lehet örökké második. Elég volt. Hogy nem akar Alma ellenzékeként, igen, így fogalmazott, Alma ellenzékeként létezni tovább, mint egy szamizdat irat, ami bár fontos, de valódi létjogosultságot és elismerést sohasem kap. Zengő pontosan tudta, hogy hazudik. Ezt megbeszélték már az elején. Hogy nem válik el. És Csilla elfogadta ezt az állapotot. A hétvégéket, a konferenciákon eltöltött pár napokat. Felvilágosult nő volt és szabad. A férfi azért csak nyelte a vádakat, végighallgatta Csilla tizenkét pontját, és nem értette, mi a baj. Összehúzott térdekkel ült a piros műbőr puffon, előredőlve és kezeit összekulcsolta combjain. Egészében szánalmasnak tartotta a helyzetet, s legszívesebben azt mondta volna, hogy ha úgy jobb, akkor már holnap beadja a válókeresetet. De gyönge volt. Amikor Csilla végre elhallgatott, próbálta még tisztázni magát, bizonyítani, hogy mennyire fontos neki a lány, és miközben összetörten sorolta szerelmük képeslapszerűen kimunkált élményeit, odáig ment, hogy a végén könyörögni és rimánkodni kezdett, hogy adjanak maguknak még egy esélyt. Csilla erre már nem válaszolt. Szótlanul ült a gomolygó, vattás füstben, kezében az Éva Vermuthos pohár, és elbőgte magát. Zengő a zsebkendőjéért nyúlt, nagy, textil zsebkendőket hordott akkoriban, és arra gondolt, hogy elérte, amit akart, de a lány eltolta a kezét, és hagyta, hogy fekete erecskét rajzolva tovább csorogjon arcán a könny. Áruló, mondta pár perc hallgatás után, és belapátolta cigarettáját, öngyújtóját és noteszát hatalmas barna, bőr iszákjába, majd felállt. Áruló, ismételte meg, noha ezt a szót Zengő pontosan hallotta a lárma ellenére is, majd köszönés nélkül elindult a kijárat felé. Zengő meg ottmaradt a veszekedő dominósok, a kismamacipős pincérnők és a kopott zakóikban ledobott rongycsomókként poharazó magányos férfiak között. Hagyta, hogy elmenjen, legyen vérnélküli ez a lázadás, maradjon bársonyos, gondolta egyszer, egyetlenegyszer, amikor erre a jelenetre visszatekintett, egyébként is szeretett néha a szenvedő hős képében tetszelegni, és így rendezte el magában, miszerint elhagyták, becsapták, és még azt is megkapta, hogy áruló, ebben maradt a sorssal, mártírrá lett, és kényelemből később sem firtatta a szakítás valódi okát. Akkor sem, ha tudta, az élete voltaképpen ott maradt a hólétől latyakos, mozaikszerűen kirakott, fekete-fehér műkövön, a piros műbőr székek között, beleragadva az Éva Vermuthba, amit ő maga csorgatott ki a földre, amikor Csilla mögött becsukódott a presszó ajtaja.
Zengő Csillára is gondolt tehát egy kicsit, amíg arra várt, hogy felkonferálják, s közben Millát figyelte szemérmetlenül. Csilla, Jasna, Milla. Mint egy folyamatábra a hormonok működéseiről.
Akarta ezeket a nőket, nagyon.
Rá került a sor.
Széttárta kezeit, előredőlt, félreérthetetlenül jelezte, hogy imígyen, mély tisztelettel ő hajol meg a tisztelt publikum előtt, és lassan, mély hangon belekezdett egy novella felolvasásába, mely novella érdektelennek tűnt előtte is, de amit mindenki áhítattal és töretlen figyelemmel hallgatott.
Zengő fel-felnézett a papírból, s szemeivel mindig Millát kereste. Alig várta, hogy vége legyen.
Milla kiszúrta, hogy az öreg őt figyeli, és ez imponált neki. Száját elkerekítette, kicsit csücsörített, hagyta, hogy lábain feljebb csússzon az egyébként sem túlméretezett mini, izgatta, hogy a combja a férfitekintetek puha tűpárnája lehet, s egészében véve úgy viselkedett, mint az a fajta nő, aki iszonyúan élvezi, hogy kihangsúlyozott testiségével felbosszantja a környezetében lévő embereket. Zengő szemébe nézett, s önkéntelenül megnyalta az ajkait. Andrej nyilván észrevette, hogy Zengő összehúzta a szemét, de rajongó figyelmében ezt az előadás alkalmas gesztusának tartotta csak.
Milla maga is megijedt attól, amit érzett. Elbűvölte a férfi hangja, modora. Az Ibolyában, ahol először látta, nem talált benne semmi különlegeset, semmit, amit vonzónak tartott volna, sőt taszította pacsuli modorossága. Most vajon mi ragadta magával? Talán a határozottság? Hogy azonnal és félreérthetetlenül reagált egy apró mozdulatra, mely még őt magát is meglepte? Talán a szakértelem nyugalma, mely áradt belőle, s amit minden beteg elvár orvosától? Úgy ült ott, mint aki kész a beavatkozásra. Zengő tekintete megélénkült, Millának úgy tűnt legalábbis, szemeiben pedig huncut csillogást látott, arcéle görögösen szépnek mutatkozott. A sokat megélt férfiak harcedzett szemérmét látta rajta. Olyannak gondolta, aki keveset mutat valódi önmagából, de ha úgy adódik, van miből merítenie. Erős volt és magabiztos ez a férfi. Szikár, magas termete, mintha kihasították volna egy termetes fából, amely addig magában állt egy magas hegy (egy nagyon-nagyon magas hegy) sziklái között.
Nézte ezt a férfit, s voltaképpen megértette már Andrejt is, hogy miért csodálja őt. Bámulta a tekintetét, a vállait, mert most vette észre, hogy milyen atlétikus, a száját, ahogy megőrli a szavakat, az ujjait, amik szinte légiesen, mégis magabiztosan tartották a papírlapokat.
Zengő a végére ért. Kitette a pontot, és fürgén összehajtogatta a kéziratot. Milla megborzongott, és felharsant a taps.
Zengő egyenesen az ő szemébe nézett, még kacsintott is, amikor felállt és meghajolt a díszes társaság előtt, s Milla gyönyörűnek és kihagyhatatlannak érezte magát.
Erre a minden bánatát elfeledtető büszkeségre próbál visszagondolni pár nap múlva a szüleinél, amikor az apja a kinyitott újság mögül faggatja majd, hogy végül is mit akar az elcseszett életével kezdeni.
De most még nem kellett védekeznie.
Zengő végig őt figyelte, ahogy sorban odaléptek hozzá az ismerősök és a vadidegenek, gratulációra nyújtott tenyérrel, csak Millát leste, hogy mikor ér oda ő is végre Andrej oldalán, aki meg úgy tűnt, kiheverte érkezésük megaláztatásait, s most türelemmel, fensőbbséget mutatva várakozott. Kivárta a törleszkedők első csapatának támadásait, s némileg lenyűgözve Zengő írásaitól szótlanul ácsorgott Milla mellett a híres erkély ajtaja előtt – mely erkélyről Mária Terézia is volt szíves integetni annak idején -, s fogalma sem volt róla, hogy mi készül ellene.
Lassan eloszlott a nép, s végre odamehettek.
Zengő megigazította zakója hajtókáját. Látványosan az érkező Andrejék felé fordult, és szélesen mosolyogva köszönt. Sztyú később úgy írta le a helyzetet, mintha barátja a jus primus noctis alkalmából urához vezetné kedvesét.
Egyszerűen átadtad neki, mondta szigorúan, és lemondóan megtöltötte a poharát. Andrej tagadott még akkor is, és azzal hozakodott elő, hogy nem sejthette, hogy barátja, mestere így visszaél bizalmával.
Pedig a helyzet egyértelmű volt.
Zengő ügyet sem vetett Andrej gratulációira, egyenesen Milla szemébe nézett, tenyerébe vette a lány kezét, majd meghajolva megcsókolta azt. Le vagyok nyűgözve, kisasszony! Dorombolta a szavakat. Milla, aki eddig elégedetten lubickolt a ledér boszorka szerepében, most egy pillanatra zavarba jött. Érezte talán, hogy túl közel került az őrülethez? Meglehet. Az ajkába harapott. Ezt Zengő a vágy, Andrej a megilletődöttség jelének vélte. Vélhetően éppen ez az az állapot, melyben az okos nő pontosan tudja, hogy ezután vagy a boldogság vagy az elmeszanatórium következik.
„Stiamo, Amor, a veder la gloria nostra, Cose sopra natura altere e nove: Vedi ben, quanta in lei dolcezza piove; Vedi lume, che’l cielo in terra mostra.[1]” Mondta Zengő, és lehúnyta szemét.
Andrej, aki eddig csak feszengett kettejük között, most előrelépett, s kezét Milla vállára helyezte. Petrarca, magyarázta, majd mélyen meghajolt Zengő előtt. Tudom, mondta szerényen Milla, és közben le nem vette szemét az idézet révületéből lassan visszatérő férfiról. Tudom, ismételte meg. Andrej persze vak volt. Felegyenesedett, és a sarokban álló asztalkára mutatot. Koccintunk végre, kérdezte. Veled Uram, vagy iszom nélküled, mókázott tovább, majd belekarolt Millába és Zengőbe, hogy a borospalackok felé vezesse őket. Azok meg hagyták ezt az ostoba kényeztetést.
Alma, aki szintén ott volt e nevezetes napon, egy irodalmárokból álló felettébb komor, sőt, vészjóslóan sötét társasággal beszélgetett a könyvtár ajtaja előtt, s elnézve az összevont szemöldökkel vitázó, nyűtt zakós férfiak válla felett, végig figyelte ezt a kis kamarajelenetet. Pontosan tudta, hogy mi következik. Nem azonnal. Talán csak napok, hetek múlva. De újra megtörténik, amitől retteg. Zengő újra ihletett állapotba kerül. A férjében testet ölt a líra, és olcsó szerelemmé hígul az a pompás irodalmi anyag, mely miatt bármit meg tudott bocsátani neki. De ez már sok. Ezt nem akarta újra. Ehhez már nem volt ereje.
Milla elereszetette Andrej kezét, és egy palackkal a kezében Zengő elé perdült. Magának színésznek kellene mennie, trillázta, és teletöltött két poharat. Más megbántódott volna azon, ha elfeledik, hogy ő is jelen van, s hogy Milla nem töltött neki, de Andrej most kiválasztottanak érezte magát. Zengő vele maradt kettesben, s nem a többiekkel. Annak meg kifejezetten örült, hogy Milla szimpatikusnak találja mentorát. Amúgy is nagyobb mennyiségeket szokott inni, keresett hát magának egy vizespoharat.
Talán írónak gyöngének ítéltettem, kérdezte Zengő, és megforgatta poharában a bort. Ugyan, nevetett fel Milla, bár amit most olvasott, nekem, hogyan is mondjam, vértelen volt, egy picit. Zengő nem sértődött meg, sőt, tetszett neki, ha beleharaptak kicsit, csak úgy játékból, tessék-lássék, hát felnevetett, s azt mondta, ő maga is érezte közben, hogy amikor írta, hiányzott mellőle egy bájos domina. Milla erre azt felelte, hogy szerinte neki nem állna jól az a szerep, inkább csöndes hetéra lenne, s hogy ilyeténképpen órákig is elnézné türelmesen, ahogy Zengő létfilozófiai fejtegetésekbe bonyolódik Szimón cipészműhelye előtt. Zengő erre megemelte poharát, és azt felelte, hogy bár a hetérát szívesen megismerné, de szólásszabadsága nem eladó.[2] Andrej, aki időközben visszatért, egy szót sem értett abból, amit hallott. Azok ketten valami más nyelven beszéltek. A szavakat ismerte ugyan, és azt is érezte, bár nem vallotta be, hogy a mondatok most éppen elfedik a lényeget, a beszélgetés témája éppen a ki nem mondottakban rejtezik, mégsem állt benne össze a kép.
Sztyúnak is azt magyarázta, hogy álmában sem gondolta volna soha, hogy valaki, akit ennyire tisztel és valaki, akit ennyire szeret, mind a ketten így csalják meg őt. Sztyú erre azt mondta, hogy érte be volna egyikükkel, választott volna kettejük között, s akkor nem kellett volna csalódnia, majd csukott szemmel kiitta a sörét. Ilyen pimasz volt, ha ivott. Általában egy zord lelkű történelemtanár pedantériájával ragaszkodott az élet törzsanyagához.
Végülis Sztyúnak igaza volt.
Ha akkor, ott a múzeumban dönteni tud, ha ellent mer mondani Zengőnek, és bár udvariasan, de felhívja a figyelmét arra, hogy Milla voltaképen hozzá tartozik, vagy erőt vesz magán, és minden félelme ellenére megpróbálja újra elbűvölni vagy legalább elfogadni a lányt, talán nem üt ki balul a dolog. De Zengőt nem tudta, Millát nem merte meggyőzni semmiről. Félt attól – a gyorsaságtól és a módtól – ahogyan Milla átalakult egy szempillantás alatt. Azt pedig nagyon jól sejtette, hogy Zengő sokkal erősebb, mint amilyen ő lehet. Hát magukra hagyta őket, és Sztyúhoz csatlakozott, aki sáljaiba tekerten éppen egyedül ácsorgott, mivel egyáltalán nem volt kedve senkihez.
Alma is a menekülést választotta azon az estén. Tudta, hogy ebből már nem sül ki semmi jó. Kiment a mosdóba, és a tükörben megnézte magát. Egy szép és ígéretes nőt látott maga előtt. Kihúzta a szemét, rúzsozott, majd miután leellenőrizte mosolyát, köszönés nélkül leszaladt a lépcsőn, kifordult a boltíves kapun, és a várost fellármázó pénteki éjszakában elindult a Belváros felé.
Milla közben leült, és vele szemben Zengő is helyet foglalt, térdére dőlt, úgy hallgatott. Ez volt az első, ami igazán meglepte a lányt. Hogy ez a pozőr, snájdig kis huszár képes a figyelemre is.
Azzal indult, hogy Zengő megkérdezte, mi a kedvence mostanában. Milla – tévesen – rögtön az irodalomra gondolt, s azt felelte, hogy neki mostanában “úgy en block” hányingere van az íróktól, a történeteiktől és az önimádatuktól. Ezen Zengő felkacagott, és azt mondta, hogy bár az íróktól őt is kirázza a hideg, de éppen az önimádata meggátolja abban, hogy az ügyben gyakorlati lépéseket tegyen. Milla kacagott, és kedvesen magyarázkodni kezdett, hogy nem egészen úgy értette ő, inkább arra gondolt, hogy az egyszerű, gondolatait bonyolult mondatokban elmondani képtelen halandónak is vannak elvágyódásai, s ezen hangulatok megfejtéséhez nem minden esetben megfelelő eszköz az irodalom, ha mégoly tehetséges is. Amikor ehhez a részhez, az elvágyódáshoz értek, akkor ültek le egymással szemben, s akkor kezdte Zengőt igazán érdekelni a lány.
A szíve mélyén becsülte a romantikát, és mint minden gondolkodó, ő sem érezte helyén magát sehol.
A zsongó lárma csöndesedett. A termek lassan kiürültek.
És Milla mesélt. Titkos kis tervekről, utazásokról, amikre várt, a megismerés határtalan szabadságáról, arról, hogy úgy érzi, a saját sorsa vesztésre áll vele szemben, mert valamiért képtelen nyerni hagyni a kiteljesedett életet. Idegen tájakra vágyom, ahol én magam is csak egy idegen vagyok, mondta. Nem vágyom a beilleszkedés kényszerűségeire, taszítanak a falak közé zárt távlatok… Nekem Mohács kell, vagy hogy elutazzak végre innen valahová, a bárhová, mondta szomorúan, aztán bágyadtan elmosolyodott. Zengő finoman, “éppencsak alig” megfogta apró kezét, s végigsimított a barnára kilakozott körmű ujjakon. Magának egy jó hadvezér kell, kedves, suttogta, s nem éppen egy ilyen nyámnyila kezdő tolforgató, mint ez itt, tette hozzá hangosabban, amikor Andrej melléjük lépett, megérdeklődni, hogy beülnek-e még valahová. Zengő ujjai közt tartotta a lány ujjait. Úgy válaszolt. Azt mondta, neki még egy találkozója van, de a legközelebbi “mesedélután” után öremmel venné, ha Milla is csatlakozna majd. Andrej boldog volt. Egy liter bor után tényleg azt hitte, hogy számít valamit. Hogy ott van. Milla pedig tűrte, hogy ennek a kis háromszögnek a csúcsa legyen. Nem volt ez még szerelmi, inkább csak geometriai. (A szerelem titkos alkohollepárlója viszont már működésbe lépett, bugyogott a sok lelki cefre, s csordogálni kezd hamarosan a csövön a szeszforró érzelem.) Ezért aztán Milla nem is mondott semmit arra, hogy menjenek-e még valahová. Úgy nézte a falat, mintha hibásnak találná a derékszögelést meg a vakolást. Egy helyre ment volna szívesen, az Ibolyába, Zengő miatt, de éppen azért, mert ott látta meg először, mégsem akart volna ott borozni tovább. Az olyan lenne, mintha megcsókolnám, és éppen Andrej előtt, gondolta miközben a kabátjába bújt. El sem köszönt. Csak intett Zengő felé. Ebből ő pontosan tudta, hogy bevágott neki.
Szótalanul ballagtak Andrejjel hazafelé. És Andrej szerette volna azt hinni, hogy ez a csönd neki szól. Büszkén, dzsigolósan hanyagul dohányzott végig a Múzeum körúton, és nem érdekelte, hogy nincs pénzük taxira. Boldog volt attól, hogy úgy érezte, van kiterjedése. Boldog volt Milla is. Mindketten mástól éreztek eufóriát, de hát nem kell mindig ugyanannak örülnünk, ha mindenki lelkében béke van, vagy nem igaz?
Alma ugyanakkor taxiba szállt a Centrál előtt, és egyenesen a Chrome Pubba vitette magát. Arról azt hallotta, hogy menő a fiatalok között. És ő most menősködni akart. Szórakozni. Mint a régi nők a régi filmeken.
Még most sem haragudott a férjére. Bolond! Nem rossz ember a Zengő, gondolta, amikor kiszállt a kocsiból és megállt a bejárat előtt. Nem is a pokolba kerül, még csak nem is a purgatóriumba. A Mennyország szélére talán.
Végül is rossz és jó között ingadozunk. Fel, le, mint az inga. Helyzeti energia, mozgási energia, nehézkedés. A jónak önmagában talán nincs is erővektora. Így gondolkodott Alma, és benyitott a fehérre mázolt ajtón a buliba. Ezt is olyan fiatalosnak találta, buli, nem szórakozás, nem éjszakázás, nem mulatás, csak buli. Buli egy jó üzlet, egy sikeres munka is. Még nem tudta elengedni magát. Muszáj volt fenntartania az önkontroll látszatát, mert már attól is megrémült, hogy egyedül eljött ide. Hát nem vagyok egy vén picsa, egy hülye öreg liba, hogy ilyet teszek? Kicsit tanácstalan volt atekintetben is, hogy felmenjen a galériára, vagy maradjon inkább lent, s ha már lent, mert lépcsőt mászni nem volt kedve, akkor egy asztalnál foglaljon helyet, vagy legyen vagány, és üljön a pulthoz? Hogy csinálják ezt a fiatalok? Mi alapján döntenek? Nézte őket egy darabig, aztán, mert már úgy érezte magát a bejáratban magányosan ácsorogva, mint egy anyuka, aki a fiát keresi, vette a bátorságot, és átkelt a bulizó kölykök között. Igyekezett előképet keresni ehhez a bevonuláshoz, csak, hogy viselkedésének valami szellemi előzménye, intellektuális mankója legyen, s elsőre Liza Minelli jutott eszébe, mondjuk a Cabaret-ből, ezen is elmosolyodott, azt se tudja itt már senki, hogy ki volt, hahaha, s amíg ezen merengett, legalább odaért a bárhoz, lecsapta táskáját a pultra, és felkönyökölt.
Szép volt a hűvös piros derengésben.
A bárszék nem volt túl magas, felült, lábait keresztbe tette, és lassan megnyugodott. Intett a pincérnőnek, aki örült, hogy nem részeg tinédzsert kell kiszolgálnia, hamar hozta a dupla vodkát, Alma belekortyolt, és várta a hatást. Egy magas, barna fiatalember személyében meg is érkezett.
Másnap a konyhában rémülten próbálta összeszedni az emlékeit, míg Zengő a szobájában magában, sértetten pufogott. Hát majdnem elcsesztem, gondolta, és erősen kapaszkodott a Meisseni-be. Zaklatott volt, ócskának érezte magát, és a drága porcelán segített visszanyerni az úrinő látszatát. az egész különben is azért történt, mert Zengő nem bír magával soha!
A fiú egészen nyíltan leszólította őt. Megdicsérte a bokáját, és azt mondta, hogy a maga részéről nem is érti a „mai lányokat” – így mondta, te jó ég, emlékezett Alma –, hogy nem merik megmutatni a nőiességüket. Az is megvolt Almának, hogy erre egészen kimelegedett. Ittak egy-két kört, ment a szokásos udvarolgatás, aztán hogy-hogy nem azon kapta magát, hogy a srác nyelve a szájában matat.
Szégyellte magát. És büszke volt.
A konyhába beragyogott a nap.
Na, még ez is, gondolta. Az én koromban ez az eset, és még akkor a napsütés… Töltött egy kis tejet a kávéba. Még szerencse, hogy az utcán magamhoz térített a hűvös levegő.
Úgy volt, hogy a fiú albérletébe mennek, de előtte beálltak a Király utcai templommal szemben a szeletbár előtti sorba, hogy egyenek valamit. A rikácsoló gyerekhadban aztán kijózanodott. Ezek a kislányok védtelenek, gondolta, és finoman összehúzta mellén a blézerét, nem tanították meg őket arra, hogy megvédjék magukat. Egyszerűen nincs bennük félelem. A van állapotát egészen magától értetődőnek veszik. Azt, hogy ez van. És mindig van valami. Egy pasi, egy pia, egy jó szex, egy szelet pizza, akármi, ami átrántja őket az egyik napból a másikba, de neki nem így mutatták… Jóképű gyerek, gondolta, de naés? Zengő is jóképű volt valamikor. Mire odakerültek volna, hogy rendeljenek, Almának elment a kedve az egésztől. Kiállt a sorból, és úgy tett, mintha telefonon keresné valaki. Megállt a rajcsúrozó kamaszoktól forgalmas utcasarkon, és hosszasan beszélt a semmivel. A srácnak azt hazudta, mert a játékkal nem volt ereje szakítani, hogy a szeretője váratlanul hazaérkezett Párizsból, és találkoznia kell vele. Képzelheted, micsoda éjszaka lesz, suttogta a fülébe, majd utoljára megcsókolta az elképedt suhancot, és „Minellisen” integetve elindult a Körút felé.
És ráadásul milyen gonosz dög vagyok, gondolta, majd felállt az asztaltól, hogy megnyugodva abban, hogy nem tett semmi végzeteset, megbeszélje Zengővel a tegnapi felolvasás szakmai részleteit.
Jótékonyak ezek a koratéli, napsütéses délelőttök, tűnődött, s meglazította köntösén a csomót. A biztonság kedvéért magához vett egy nyitott borospalackot is, elvégre Zengőhöz készült, neki meg dukál.
[1] Szerelem! állunk őt ámulva, kit káprázatul küldött az ég a földre. Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője! Az angyal ő, ki földünkön lakik. Francesco Petrarca Képes Géza fordítása [2] Szimón Athénből származott. Foglalkozását tekintve cipész volt. Szókratész felkereste őt műhelyében, egyet s mást közölt vele, amit ő emlékezetből feljegyzett. Úgy mondják ő volt az első, aki Szókratész modorában folytatott párbeszédet. Amikor Periklész meghívta látogatóba, és megígérte, hogy gondoskodik róla, azt mondta, hogy szólásszabadsága nem eladó.
