A kultúra nem termel értéket. Mondta valaki. Gondolom, semminek nem jogörököse. A népdalt, Bach-ot, a költészetet, Csontváryt meg elzárják előle.

Más kérdés, hogy a kultúra nem csak kőfaragók és balett táncosok magánügye, hanem az a valóság, amiben él, s amit maga is épít vagy rombol, belátása szerint. De a művészet megbecsüli-e önmagát? Őrületeivel, hagyományosan nagyszájú bohémkodásaival, felelősségével, feladataival, létrehozott, megmérendő értékeivel?

Mit látni, mekkora értéke, súlya van, mondjuk, az íróilag megformált gondolatoknak a nyomtatott, az elektronikus médiában? Teret adnak-e az irodalomnak? (Illetve – s itt már a színházak világa is képbe kerül – minek és mennyire, avagy melyik alkotót tartják figyelemre méltónak és miért?)

Is. Vagy mondjuk – nem irodalmi orgánum esetében – egyáltalán nem adnak teret. (Egészen más helyzet alakulhat ki persze, ha az írott mű valakinek politikai háttéranyag lehet.)

Persze ma már mindenki ír. Hozzászól, véleményez, blogol. (Az írásnak már irodalmi szinten sem nyelvi, tartalmi kimunkáltsága fontos, hanem indulati ereje, helyzeti energiája.) Épp ezért az írott szó ma már bármilyen lehet. „Idézhetőségi értéke”, „relevanciája” is megnőtt bárminek, akár a kommenteknek is. Az irodalom vagy az irodalmi igényű szöveg fel sem tűnik szinte, szellemi hatását tekintve igen csekély súllyal jelenik meg a betűáradatban. Holott a pontosan megrögzített történet, gondolat nem csupán aktuális állapotunkról mondott vélemény. Nem csak a jelen állapot – mindig egyéni olvasatú – értelmezése. Nem pillanatnyi hangulat, harag, öröm, indulat. S az, hogy mindenki élete egy kész regény, korántsem azt jelenti, hogy bármi leírásra érdemes. Hiába gondoljuk, hogy sorsunk kivételes, általában senkit nem az érdekel, hogy mi történt velünk.

Mi volna az irodalom? Idézhető, eladható mondatok futószalagja? Színházak, filmgyárak téma mintagazdasága? Egy amolyan kulturális Bábolna? Verbális nagyüzem? Lázadó, örök ellenzékiek gondolat Bakonya? Lusta korhelyek unaloműzője snóbli és snúr helyett?

És micsoda volna, milyen a jó színház? Amit néznek. De az emberek nézik a tömegbaleseteket is. Ami hatással van? Mint egy üveg rum? Ami felemel. Akár egy villás targonca? Ami szórakoztat? Az biztos nem. A színház nem party drog. Ami igazat mond? Ami felráz? Kólába Menthos tabletta? Tükör? Velencei vagy vásári bóvli? Aranyozott vagy egyszerű esztergált keretben?

Amit talán tovább lehet mondani, játszani képzeletben. Amit, ha nézünk, olvasunk, kiáll a szívverésünk egy pillanatra. Amiben részt akarnánk venni. (Ki akarna belekerülni egy tömegbalesetbe?) Amire ráismerünk. Mert a mi történetünk. (A mi koncentrikus körökben bővíthető közösségünké.) Amit meg kell ismernünk, mert nem vesszük észre, hogy épp a mi történetünk. Amivel meg kell küzdenünk. Amire tehát munkát kell szánnunk. Mert az a mi rítusunk.

A mi áldozathozatalunk. (Tudom én, hogy ez is túl patetikus, de maradjon ez az én lazaságom.)

Irodalom és színház. Nem a legfontosabb területek egy nemzet, egy ország, egy állam életében. Mondjuk. Az egészségügy, az agrárium, az úthálózat, a vasút, az energiaellátás sokkal fontosabb. Mondják. S úgy is tettek, tesznek gyakran, mintha húszadlagos volna, hogy van-e vagy nincs. Mihaszna művészek, mondják. (Már mióta…?) Kevésbé fontosak… Akik közül csak egy-meg egy lehet elég hírneves, használható, hivatkozható ahhoz, hogy díszelegni lehessen velük. És mi elhittük. Nem a fogyasztói társadalom, az emberek érdektelensége, az értékrend torzulása, a mindig pallérozatlan politikai elit a legfontosabb okai annak, hogy az írott szó, a kimondott szó oly sokszor súlytalan marad. Magunk is érdektelenné váltunk magunkkal szemben. Figyelmetlenné a saját munkánkban, opportunistává a gondolatainkban, alkalmazkodóvá az értékítéleteinkben. Azt hisszük őszinték vagyunk, pedig csak modortalanok. Azt hisszük egyéniségek vagyunk, pedig csak hangosabbak a többinél. Stílusunk van, de épkézláb gondolataink nincsenek. Szerény igazságunk, hogy egyre kevesebben olvasnak minket, egyre gyengébben fizetnek, az emberek en grosso műveletlenek. Bezzegkedünk. Önmagunk tartótisztjei vagyunk. Az, hogy elhangozhat a kijelentés, miszerint a kultúra nem termel értéket, nem (csak) a kinyilatkoztató ostobasága, de a mi bűnünk is. Mert hagyjuk, hogy mások beszéljenek helyettünk, hogy mások zagyvaságai és azokra megint mások által írt vélemények mérvadóak lehessenek. Mi több, beállunk a hozzászólók közé. Hagyjuk, hogy politikai megfontolásokkal péppé rágjanak pótolhatatlan szavakat. Nincs helyettük más, és áthallások, értelmezések nélkül már kimondhatatlanok. Hogy mi magunk rágjuk tovább a hamis szemantikát, s újrahasznosítva a szellemi szemetet még paródiát vagy hadüzenetet gyártunk belőle a lapok vélemény rovatában. Létjogosultságot adnunk a méltatlanságnak. Mi magunk darálunk le alapvető érzéseket, ragaszkodásokat, mondván, hogy csak tabukat döntögetünk. Egyszerűbb lenne az iratmegsemmisítőbe diktálni mindent, ami számunkra idegen. Ahelyett, hogy – s a patetikus felüvöltésektől ódzkodók most vegyenek gázmaszkot! – (még több) értéket teremtenénk és mutatnánk nekik. (Akiknek minden várt ölelés, csók, simogatás helyett adnék egy kiló aranyat, kapjanak attól visszaigazolást, szeretet, gyógyulást, vigaszt.) Azaz, ha az értékválságról ordibáló újságok közölnének hagyományos, akár irodalmi publicisztikát, tárcát, novellát, Uram bocsá’ verset, s nem csak szájbarágós kirohanásokat, elemzést és (a preferált oldal számára írt köszöntőnek is beillő) vezércikkeket. Ha a színházak, melyek a Színház létéért küzdenek, bátrabban nyúlnának a kortárs irodalomhoz, s felnőttként kezelnék közönségüket, közösségként, mely képes arra, hovatovább igényli, hogy találkozzon saját korának, környezetének, hazájának életével, kérdéseivel is. Ha az irodalmi lapok nem szűk körű, szűkkeblű klubként működnének, s egymást „szétírva” próbálnának összegründolni maguknak valamicske támogatást. Ha az irodalom nem az egyéni sérelmek, politikai megbántódások, a pinairigységig züllött magánfájdalmak leltára volna csak, és nem is a négy évente más és más attitűddel felbukkanó pszeudo Adyk vagy fröccsöntött Petőfik jól hangzó beszédgyűjteménye. Ha nem csak akkor vélnénk látni az igazságot, amikor hazugságnak tartjuk, ami van. Ha tényleg tanulnánk a Mesterektől, és nem csak idéznénk őket – mintha az jelentene bármit is, hogy egy író könnyes szemmel vagy dühödten felmond egy másiktól egy mondatot. Ha igényelnénk a kritikát. Ha jobb kritikai írásokat várnánk el a kritikusoktól is. Ha a kritikusok egy része nem érezné úgy, hogy voltaképpen az az irodalom, a színház, amit ők csinálnak, a többi csak művészkedés. (Ha fontosabbak volnánk magunknak és egymásnak is, nyilván nem érezhetnék így egyesek.) Ha a folyóiratokat nem úgy kezelné a világ, mint a letűnt idők érdekes, kicsit kehes, ósdi maradékait. Ha ők maguk meg néha nem végváraknak gondolnák magukat, hanem annak, amik voltak, szellemi műhelyeknek. Ha tehetség szerint, írásminőség szerint válogatnánk, s nem hajlam, identitás, politikai hőmérséklet szerint. Ha azt is megbecsülnénk, akivel nem értünk egyet. Ha kicsit jobban tisztelnénk magunk, s így a másikat is. Ha nem azt akarnánk bebizonyítani mi magunk is, hogy igenis zajlik a munka, a művészeti termelés. (Megjelent ennyi meg ennyi könyv, megvolt ennyi meg ennyi bemutató, ennyi meg ennyi néző látta az előadást… Ki a fenét érdekel ezen a csöpp 93 ezer négyzetkilométeren, hogy ki mekkora sztár? Ha nincs a munkában erő, szenvedély, emberség; nincsen súlya, minden adattá silányul, a költségvetési rubrikákban tologatható számmá aljasul.) Ha többször hallgatnánk a bölcs öregekre és komolyabban vennénk a fiatalok zabolátlanságait. Egyáltalán, ha mi magunk is olvasnánk például a kortársaink, s nem azért, mert recenziót kell írni valahová.

Írunk, játszunk, rendezünk, igazgatunk. Megy a szekér. És küzdünk és harcolunk, egyeztetünk, iktatunk, tárgyalunk, és jobb esetben a végén számlát adunk. (A Himnusz áfája is 27 százalék.)

Mert mi a színház? Mi az irodalom? Én meg a haverok. Akiknél mindig van pénz sörre, ha nekem elfogyott.

Haragudni persze lehet. (Ady nem ült be a New Yorkba, annyira dühös volt Kosztolányira. De azért ebben az esetben Ady haragudott Kosztolányira.) Ha viszont néha elég megalkuvón mindenkinek benyalunk, akitől valamiféle előmenetel remélhető, s elkövetjük a legnagyobb hibát is – ami a fent említetteknél, ha néha „csaltak”, „loptak”, komiszkodtak is, főbenjáró vétségnek számított –, s az írásban is hazudunk, mit is jelent a jogos, irodalmi harag? A „ki kit akar kizárni az irodalmi kánonból” játékban nem a nívó emelése a cél. Még kevésbé az igazság kimondása. Legkevésbé valamiféle tudás átadása. Tudom, ez a mondat is olyan, mint a könnygáz, csípi a szemet, könnyezni kell tőle, hiszen az író nem akar tudni semmit, nem is dolga, ösztönből, Isteni kegyelemből vagy serkentőszerektől pörögve egyszerűen kinyilatkoztat, megmondj a frankót, ez van, b…átok meg, és ha egyetértetek velem, hívjatok meg egy fröccsre. Ha nem akkor is. Az író, a művész lehet felelőtlen. Nem is csoda, hogy nem veszik komolyan.

Lesz itt még színház irodalom nélkül. Ahogy a tengerentúlon már üzemel. Az bezzeg termel is. A hasznán lehet venni egy eredeti Van Gogh-ot. Bár akinek az a kép többet ér, mint egy népdal, egy japán mester tusrajza, a gyereke krikszkrakszai, az nincs tisztában azzal, hogy tulajdona valóban mennyit ér. Az nem ismeri a saját démonainak természetét. A szabadulás még nem jöhet el neki. Élete végéig rettegni fog a nyomtalanságtól, a semmibe tűnéstől, de profundis a méltatlan halálnál is értelmetlenebb élettől, és mindaddig gyűjt, rabol, hazudik, zsarol, amíg úgy érzi, hozzászólhat még a földi léthez, és valamivel bebizonyíthatja, hogy léte nem csak illúzió, valóban él és csinál valami fontosat. És jó lenne azt hinnie, hogy nincsenek már, akik a pofájába mondhatnánk, hogy marhaságokat beszél. (Lassan ránevelnek minket is arra, hogy úgy éljünk, ahogy nekik megfelel. Ahogy ők. Tapossunk mi is úgy. De nem vesszük észre, hogy erre játszanak. Hiába írta meg Szervác, Eörsi, hiába írja ma Fodor, Zalán; hiába vagyunk lazák és látszólag szabad szájúak, a lelkünk már „trendi” és megfelelően, lezseren közhelyes.)

Az irodalom, a művészet nem pótszer, nem a kábulat jutányos áru eszköze. Nem laboratórium, nem targonca és nem csak egy kurva nagy kaland, aminek semmi tétje nincs. A világ olyan lesz, amilyennek megmutatjuk. (Paradox módon, a művészet terjedési csatornáit, sebességét figyelembe véve akkor is, ha nincs valódi fóruma annak, amit létrehozunk.) A híg művészet híg kultúrát és híg világot reprodukál. A hazug hazugot. Az önmagát, saját sokféleségét, kérdéseit, vívódásait, múltját semmibe vevő, kinevető, lenéző, felosztó művészet, irodalom, színház végső soron önmagát éhezteti ki. És nem az a baj, hogy nem lesz senki, aki értéknek gondolja, amit létrehoz, hanem az, hogy állítása ellen már nem lesznek érveink.

Az íróknak lesznek folyóiratai. A folyóiratoknak valamekkora költségvetése. A színházaknak előadásai. A világnak békéje.

És a békének annyi értelme, mint a kólába dobott Menthos cukorkának vagy egy targoncának a tömegbaleset közepén. Előbbi bugyután vicces, utóbbi elhordhatja a romokat.