Zengő három palackot magánál tartott. Ki tudja, még mi következik?

Akkor sem tudta. Egyszerűen el volt keseredve, hogy Csilla nincs. Az, hogy körülötte milyen alakzatokat vett fel a társadalom, régen nem érdekelte, ő már nyolcvankilenc őszén mindenkivel összeveszett, nem sokkal az után, hogy Grósz megpróbálta az MSZMP-t újjáéleszteni. A saját feje szerint cselekedett. Kilencven legelején volt aztán egy irodalmi egyeztetés, senki nem tudta, mihez kell majd igazodnia, nem volt tiszta, hogy ki rajzolja majd a kontúrokat, amit nekik kell majd kipingálniuk, mint a gyerekeknek a munkafüzetben az üres, fekete-fehér ábrák sorát, hát a Hordóban értekeztek a jövőről, meg a „feladatokról”. Akkor az ELTE klubja volt az épületrész, ahol a Centrál kávéház működött a háború előtt. Zengő semmit sem sejtett. Még nem kapta meg Csilla levelét. A karzat alatt, az ütött kopott, leharcolt hátsó pultnál berendelt magának három kozákot, aztán leereszkedett a szűk lépcsőzeten a feketére kimázolt, félbe vágott hordó alakú pinceterembe. Odaköszönt pár írónak, barát vagy ellenség, arra nem gondolhatott, ültek a kopott koloniálban, kopott farmerokban, és erről a kifakultságról felismerték egymást, volt egy két öltönyös is, talán a pártbizottságról, vagy komolyabb szerkesztőségek kiküldetésében, igen elszántan vitatkoztak, s amikor rájuk köszönt, hát páran elfordították a fejük, de ennek sem tulajdonított jelentőséget, nyilván belemerültek, nem volt lényeges, ahogy a hely hajdani pompája sem hiányzott neki, mind ifjontian nyeglék voltak és nonkonformisták, és az igazat megvallva, az sem jutott eszébe, hogy valaha talán épp ott, a karzat alatt reggelizett hitelbe József Attila is. Egy pillantást vetett a Felszabadulás térre, fél lába már az első grádicson, kezében két pohár vörösboroskóla, egyet már beharapott, s míg elmosolyodva kibetűzte az Ibolya presszó lilás neonfeliratát, arra gondolt, hogy eljött az ő ideje. Ibolya, bazdmeg, tavasz van! Tapogatta a falat, ahogy lement. Hátul ült le, oldalt, hogy ha hugyoznia lesz muszáj, hát ne kelljen a széksorok közt szerencsétlenkednie, bőr oldaltáskáját a támlára akasztotta, s kabátját magán összenyalábolva leült. Elöl, a keresztben kirakott asztalnál már valaki beszélt, papír nélkül, és szenvedélyesen, amíg ki nem száradt a szája, akkor kristályvizet töltött, s kigombolt ingmellére fektetve kezét ivott. Aztán mások is beszéltek, és ittak. Zengő csak annyit vett le az egészből, hogy készül valami, amibe sem ő, sem vörösborai nem férnek bele. Felállt, mint Ruff Judy vagy a csontbrigádos Dixi, akikkel inkább együtt lógott annak idején, ha ő maga nem is tolta a gombát, meg a többi cuccot, felállt, és bekiabált, a pofájukba üvöltötte, hogy „pontosan mi a faszomról beszéltek ti itten voltaképp, hogy mennétek el a jókurvaanyátokba mindannyian, ha nem értitek, és különösképpen nem mondjátok a lényeget!” Arra mindenki hátranézett. És amikor megismerték, és akkor elkezdtek hümmögni is, de Zengőnek fogalma sem volt, hogy miért, ő még nem volt felvilágosítva, ahogy mindenki ott, és ezért büszkén tovább szavalt és hadonászott, kezeiben egy-egy kozákkal, és egyszerűen nem vette észre, hogy konkrétan botrányt csinál. Magából meg egy szánalmas hülyét. Mindenki előtt bebizonyította ezzel a „színjátékkel”, hogy tégla volt. Hát naivan ripacskodott, mint egy ócska bonviván. (Akkor még működtek bizonyos régi, csibész gesztusok, de már nem volt hozzájuk zene.) Az biztos, hogy onnan egyszer csak feltápászkodott, és sértetten átvonult az Ibolyába, ahol a bandája tartózkodott, és a fémszagú telefonkagylóba szuszogva utoljára felhívta Csillát is, csak, hogy ne mondhassák rá, hogy nem próbálta meg. Nem vette fel. Így aztán reggelig verte az intellektuális tamot a dobostorták előtt. Hát ilyen volt akkoriban.

Most azonban még csak kezdett berúgni. Még tartotta magát. Meg hát a hegy mindig erősebb. Az öreg hegy mellett nem lehet bomolni.

Azon töprengett, hogy ezt, ami előhömpölygött az emlékeiben, ezt a rossz komédiát most mesélje el ennek a kölyöknek? Mit tudna kezdeni vele, kérdezte magától. Azt sem tudja, mi volt a Hordó, mi az a párbizottság, mit jelentett beszervezettnek lenni. Aztán gyorsan megivott egy fél üveget, és mégis elmondta. Odáig, hogy az Ibolyából reggel hazament. Kezdjen vele, amit csak akar.

–   És aztán? –  Andrej ennyit kérdezett a végén. Nézte, mint a nagy idők tanúját, de nem tudott már vele mit kezdeni. – Az, hogy a Hordóban megcsináltad a feszkót, már mindenre feljogosít? Egy életen át?

Ültek a fűben, egymástól alig pár méterre, a hátukat vetve egy karónak, kútnak, a lábuk széjjelvetve, kezükben borospalack, és megszakadt köztük az idő.

–  Ez nem Rémusz bácsi meséje, baszod alássan! Mire vagy kíváncsi, ha erre sem?

–  Itt akkor eltört benned valami. Ezt értem. A nő elment, a politika almás volt, meg minden, érted, mire gondolok, de ezért lettél egy unfrankó köcsög?

Zengő felállt, és kissé imbolyogva ugyan, de odament, és lehajolt. Az ingénél fogva talpra ráncigálta a fiút.

– Állj fel, ha velem beszélsz. Állj fel! –   Visszhangzott a hegy a kiabálásától. –   Mit képzelsz te magadról egyáltalán? – Aztán hátralépett, betámasztott, és egy üstökös szerű jobbossal pofán baszta a fiút. Andrej hanyatt esett, és elterült a szőlőkarók között. Angyali ábrázatot festett az arcára a leveleken átderengő telihold. Olyan nyugodt volt, mint még soha.

Aztán felállt, és egy gyomrossal kezdett. Az öreg összecsuklott, mint családi autóban a hátsó ülés. Aztán hosszan dulakodtak. A földön gurultak, felálltak, lesújtottak, összecsimpaszkodtak, ugráltak, kerültek, cseleztek, odapuffantak. Olyanok voltak, mintha zsinóron rángatnák őket, mint egy bábszínház felnőtt előadása.

Amíg így játszottak egymással, megélénkült a hűvös nyugati szél, s az jól esett. Pár percre felélénkítette a csetepatét, de lassan akkor is belefáradtak.

–  Nyugodjunk meg! – Mondta Andrej, amikor elunták végre az abriktolást, és leültek, éppen úgy, ahogy ültek a verekedés előtt.

–  Nyugodtan csak számlát lehet írni fiam, meg tájleírásokat. –   Zengő véreset köpött. –   Most jobb?

–  Még nem volt vége. Kíváncsi vagyok, hogy miért?

–   Még mindig Milla jár a fejedben? Rosszabb vagy, mint egy esztéta, fiam!

–  Dögölj meg! – A fiú halkan lihegett még.

–  Szerintem is. – Most Zengő röhögött. – Nem bírod a bunyót mi?

–  Faszt. – Andrej meghúzta a bort. Vasas íze volt a vértől. – Mit is mondtál azokról a sasokról?

– Tudod, mi a szép az egészben? – Az öreg megtapogatta az állát. – Hogy nem lehet határozottan kijelenteni, hogy valami ezért, vagy azért történik-e. Hogy azért van-e több sas, mert elszaporodtak a kártékony apróvadak, vagy azért, mert eteti őket valaki? Vagy csak úgy döntöttek, hogy nem múlnak el?

Andrej összehúzta magán a dzsekijét.

– Nem tudom. ­Végül is védett állatok. –  Végigsimított az állán. –  És az nem zavart, hogy Almába volt szerelmes?

–  Kicsoda?

–  Az a Kóbor.

Zengő megvetően legyintett.

–  Afelől biztos voltam. Almának az ilyen deklasszált, kispöcsű alakok nem számítanak.

–  Vagy úgy. Te viszont belezúgtál abba a Csillába?

–  Lehet mondani. És a kirúgottak szerelme mindig állhatatosabb.

Valami neszezés volt hallható a kert az erdő felé nyitott, hátsó traktusa felől. Jöttek a vadak. Nem különösebben zavarta őket az emberek társasága. Tették a dolgukat. Végül is ez az ő birtokuk.

Zengő lassan feltápászkodott, és elbicegett az asztalig. Bort töltött, leült. Andrej is felállt, és odaballagott a kúthoz, megnyitotta, a markába vizet eresztett, az arcába loccsantotta, és hagyta, hadd csorogjon végig a nyakán.

–  Tudod, milyen volt? – Fakó hangon kérdezte Zengő. Nem akarta, hogy a fiú érezze, még mindig fáj neki.

–  Nem. De nem is érdekel. A te múltad. Birkózz meg vele te.

–  Nem egészen, fiam. Nem csak az enyém. Tudod, mit jelentett, ha ügynök volt valaki? Elképzelésed sincs róla.

–  Én igazából azt sem tudom, mi dolgunk nekünk egymással. – Andrej is leült. A lábát felrakta az egyik üres székre. – De ha már így elbeszélgetünk, azt is mondd el, hogy miért kezdtél el kurvázni annak idején?

Zengő gúnyosan elmosolyodott.

– Egyszer, ha jól emlékszem, az első találkozáskor elküldtél a picsába, amikor erre rákérdeztem.

– A madártan mondjuk sokkal érdekesebb, mint az, hogy miért… – Az Öreg egészen úgy viselkedett, mintha Sarastro titkát kéne elmondania. –  Elkezdtem, és kész. A pénzért vett szerelem sokkal higiénikusabb. Nekem kurvák kellettek, akik nem akarnak többek lenni, mint amik. Pedig azzal a gimnasztikával lehettek volna akár bajnok tornászok is. Sokan alábecsülik annak a jelentőségét, hogy egy kurva legalább nem moralizál.  Mert a morál olyan, mint a múzeumi mamusz. Mindenki a lábára húzza, hogy megóvjon vele valamit, amiről azt se tudja, micsoda.

Fonyód feledt egy vékony csíkban halványan hajnalodott.

– De mégis! Milyenek voltak azok a kuplerájok? – Csak azért is erősködött. – Mitől voltak olyan izgalmasak?

Zengő kiegyenesedett.

– Mint a munkaügyi hivatalok. Sebtében felhúzott, izzadtságszagú lukak. Mire vagy kíváncsi? Luxusfürdőkádra, estélyi ruhás dámák hamvas puncijára? Álmos jazz zenekarra, ami előtt szmokingos urak kerengőznek ópiumlázban? Na, ilyesmi nem volt a legdrágább helyen sem. Csak furnér, csónaklakk, műmárvány, Csepelről evakuált riadt picsák. Ennyi. Erre vagy kíváncsi? Igaz persze, hogy a valamire lehet nagyobbat mondani, csak a semmire nem lehet „valamit”.

– Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy valaki ennyire cinikus lehet… ­– Andrej meghúzta a bort. – De akkor miért…? Talán Almát untad? Csillát akartad megbosszulni? Izgalomra vágytál? Menekültél?

Zengő lenyúzott arcán apró, fekete pöttyökben csillogott az alvadó vér. Nézte ezt a gyereket maga előtt. Lehetne a fia. És ha a fia volna, most elég lenne annyi, hogy megvonja tőle a támogatást, vagy kitagadja, tönkreteszi az életét. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Ennek valamit válaszolni kell. Felsóhajtott.

– Ilyen sorrendben. – Mondta. – Van az ember szerelmi életében pár részlet, amit jobb, ha az se tud, akit szeretsz. Igen, talán elegem lett. Egy darabig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Hogy mindenki úgy tudja, ügynök vagyok. Az emberek elhitték. Hinni akartak valami jobban, hát elhitték előbb a rosszat. Mint a szocialista mikulást. A vörös zászlót vatta szegéllyel. És talán az fájt a legjobban, hogy Csilla, a nagy nonkonformista meg sem kérdezte, igaz-e…

– Akkor most sajnáljalak?

– Sajnálj, igen! Azt hiszed, csak nektek lehet rossz?

Az Öreg most megint inkább adta a mártírt. És Andrej nem tudta mit kezdjen vele. Mit akar még tőle? Bocsánatkérést? Magyarázatot? Mire menne vele? Zengő érezte a fiú tanácstalanságát. Éppolyan bizonytalanságot tapasztalt nála, amilyen gyönge és elesett volt Csilla levele után. Amikor már tudta, hogy miért súgnak össze a háta mögött. Hogy miért olyan óvatosak vele. Egyedül az Írószövetség büfése volt olyan drága, és a szemébe mondta, hogy nem hiszi el, s hogyha igaz is, ő biztos abban, hogy nem jelentett senkiről semmi lényegeset. Valami konferencia előtt történt. Kitett elé egy Lánchíd brandyt, aztán kijött a pultból, és akkor. A szemébe nézett. Zengő meg csak hebegett, habogott, hogy hát köszöni, és higgye el, nem szervezték be. Még csak kísérlet se volt. A büfés bólintgatott, aztán megveregette a vállát. Akkor jó, mondta, akkor minden rendben lesz, tette hozzá jelentőségteljesen, majd visszament helyére, és a kávégéppel babrált csendesen. Jöttek már a többiek. Kóbor is velük. Hogy ez mit keres itt, tűnődött Zengő, kezében a brandyvel. Nem is író. Annak se jó, aminek mondja magát. Lassan megtelt a kis terem. De valahogy senki sem volt szomjas. Leültek az asztalokhoz, a falnál ácsorogtak, kezükben cigarettával vitáztak a sűrűsödő füstben. Egy se ment Zengő közelébe. Ő meg egyedül állt a pultnál, a csípőjét neki vetve. Páran intettek ugyan, de igazából nem volt fontos senkinek. Kóbor meglátta, és ő viszont barátságosan elvigyorodott. Elindult felé, hangosan csoszogva a linóleumon. Na mi van, öregem, kérdezte, amikor odaért. Döntöttél végre? Beszállsz a buliba? Zengő a szájához emelte a poharat. Aha, döntöttem, mondta, majd kiitta a konyakot. Még kettőt, vakkantotta Kóbor a büfésnek, majd egy asztal felé mutatott. Nem ülsz le közénk? Egy téli falu fotográfiája lógott az asztal felett, ahová meginvitálta. Nem, mondta Zengő, és ő is kért kettőt, csak hogy hátrányba ne legyen. Valami baj van? Nem, nincs semmi, felelte Zengő, és ivott. Mit keresel itt? Kóbor arcáról leolvadt a mosoly. Tag vagyok, öregem, mondta aztán, és nem lehetett eldönteni, hogy inkább sértett, vagy inkább büszke-e. Párán már figyelték őket. Zavartan suttogtak, néhányan oda is köszöntek, mintha akkor vették volna észre Zengőt, és egy kisebb csoport határozott rohammal elindult, hogy rendeljenek végre valamit. Odaköszöntek Zengőnek, aki meg éppen csak biccentett nekik. Rendeltek, majd a kávéval, vodkákkal bevették magukat a közeli sarok lambériája elé. Onnan hallgatóztak. Sokan voltak. De mindig lehetnek valakik többen. Ezzel nyugtatta magát. Tag, mondta kisvártatva Zengő. Aztán mi a faszért vagy te tag itt? Egyenesen Kóbor szemébe nézett. Jelent meg könyvem, Zoli, mondta Kóbor, és kihúzta magát. Nézték egymást. Az összes többi meg, akik persze semmiről nem tudtak semmit, csak a pletykát hallották, kíváncsian toporogtak körben, a választás eredményeiről sutyorogtak, úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, mint egy csapat flegma diák az érettségi után, kinőtt zakóikban önhitten negligálva a történteket. Zengő felnevetett. Kinek nem, kinek nem jelent meg itt könyve, még Leninnek is! Elnézett Kóbor feje mellett. Aztán vissza. A szemébe. De még Lenin se volt tag itt, te mocskos, szarkeverő kis zsidó! Kóbor zavartan elmosolyodott. Megforgatta ujjai közt a konyakos stampedlit. Aztán helytelenítőleg megingatta a fejét. Most miért is mondod ezt nekem, kérlek szépen? Zengő akkurátusan kiitta a maradék három brandyt, a Kóborét is, lassan, módszeresen, és azt mondta, hogy tudod te nagyon jól öregem. Aztán egy százas bankjegyet dobott a büfés elé, kezet is nyújtott neki, majd, mintha ez volna a legfontosabb, odavetette, hogy ki kéne már cserélni azt a népi szőttest a falon, eléggé beleette magát a nikotin. A büfés elvigyorodott, és bólintott. Zengő visszafordult Kóbor felé. Dögölj meg, súgta a fülébe, majd ellökte magát a pulttól, és lassan elindult kifelé. Szétrebbentek előtte mind. Dögöljetek meg, mondta nekik is mosolyogva. Kérlek szépen, dögöljetek meg a magyar irodalomért, barátaim. Azzal kisétált, be se nézett a nagyterembe, csak a könyvtárba kiáltott be, hogy minden jót továbbra is, mert a könyvtárost szerette, jó ember volt, és nem adott a pletykákra soha. Korán volt még, de egyenesen a Piafba ment. Egy színész ismerőse javasolta neki a helyet. A te világod, magyarázta egy éve a Pesti Színház előtt, olyan ódon és mégis dinamikusan mai. Nézz le egyszer. El lehet bújni minden elől. Ott észre se vennéd, ha például kitörne a forradalom. Hát most lement, de persze hamar elunta magát, valahogy nem tudott belekapcsolódni az anekdotapartiba. Meg ugye jött az a hisztérika, aki beleszeretett. Az bezzeg nem félt attól, hogy spicli volt. Ráakaszkodott, mint egy tartótiszt. Egyre inkább elviselhetetlenül érezte magát. Az ügyvéd Doki a Boss öltönyében meg csak ölelgette, és visszanyomta a vörös plüssfotelbe, amikor végre elhatározta magát, és fel akart volna állni, hát hová mennél innen, kérdezte, és értetlenkedve bámult rá a  Pierre Cardin szemüveg félhomálya mögül, Zengő meg nem akarta megbántani, nem akart több konfliktust arra  a napra, hát kivárta, amíg hugyozni megy, s akkor végre felegyenesedett, és  elköszönt a többiektől, és kilépett a Nagymező utcára, hogy tovább meneküljön egy kupiba, ahol már vagy háromszor italozott a barátaival. de ahol nőt még nem bérelt soha, mert nem talált rá semmi indokot, de most oly erős volt benne a bosszúvágy, hogy az ellenállhatatlan gerjedelemmé sűrűsödött, és elhatározta, hogy bemocskolja végre ő is magát valamivel. Bekukkantott azért még az Operett kávézóba, hátha talál valami cimborát, sőt, látva az apró asztalok körül falatozókat, el is bizonytalanodott, hogy talán ott kéne inkább elücsörögnie neki is, elvégre ma végérvényesen kinyírta magát, s ehhez a tetszhalotti állapothoz jobban illene egy rostélyos meg egy liter vörösbor, mint pár ondolált ribanc, de aztán megerősítette a lelkét, és tovább bandukolt a Lengyel Intézet felé, ahol aztán taxit fogott.