I

Szerelmem, távolodjunk el végre
az agyagtól mely lábunkat megfogja
nem holmi bíboran aranyló
messzeségbe szökni vágyom
csak arra hogy fülünkbe csengjen
talpunk tisztán koppanó nesze
éjszakai kőlapjain
a létezésnek

a sorozatos zokogásrohamok rázta
kisgyermek óta tudjuk
ki vakon játszott a habok közt
hogy tartósan enyhe idő
sehol sem várható

egyetlen égbolt van csupán felettünk
és egy a langyosság egy a láng
egyetlen egy a darázs a szélvihar
és az az ég beleegyezett hogy hűs hajnali pára
üljön ki a halálra

távolodjunk hát de ne távozzunk
szívünket tudás marcangolta
emlékezetünk tragédiáktól zsúfolt
távolodjunk hát halódó napjainktól
hol úgy töprengünk harag nélkül sietség nélkül
amint az álmosságot hajtogatjuk ágyruhák közé

nincs más hátra mint titok közé merülni
mély sikátorokba
hol ritka a fény
sűrű a zápor
vissza a legelső napokhoz
ahogy a szerelmesek teszik
nyálas-verejtékes esküdözéseikben
vissza a teljes éjbe
sötétben csobogó víz

a világ súlyába öltözötten
térjünk vissza köznapi lépteinkhez
ajkunkon nyers törvényével a versnek

II

Miből él hát és mibe
hal bele majdan egy táj?
Nézd: a folyó bőre
belebódul csípőd ívébe
ahogy kilábolsz a vízből
hűs dal tölti be szájad

igen kivonod magad belőle
de barázda marad utána
az elevenen futó anyagba ékelődve

a folyó teveled folytatódik
ugye szerelmem
ami pedig meghalt benne
amint te nevetve távolodni kezdtél
semmiség

mostantól fogva egy test negatívja
lakozik morajlása belsejében
gyönyöröd lenyomata
hasonlatos ahhoz melyet az anyák
helyeznek el gyermekük homlokán
mielőtt magukra hagynák őket
az éjszaka dolgai közt

Minden élet egy táj
minden szerelem annak lehetséges folyója
és bár lenne a halál
az úszás után karunkról lecsusszanó
vízanyagú ing
és bár lehetne a bánat
fűben szétterülő fény
mely az est leszálltával
új eget alkot az emlékezetnek

III

Egy este a nyár arcodat elaltatja
nem lesz több reggel az ablakban

csak egy madár mely mit se konyít
énekhez repüléshez
kezedre telepedve
csak az bámul leplezetlen

lassanként elszárad lehull
a csend mely ugyanaz
a szónak
ami szélnek az ág
beporozza az álmot

nincs más hátra mint
kilépni lépteidből szavaidból arcodból
a testet öltő időből

elnyújtott szerelem mely bőrödről úgy pereg le
mint a homok míg a strandról hazaérsz

ugyanígy lepereg
a mozdulatok minden szaga nesze
melyek hol zaklatottságod
hol szépséged forrásai voltak

e pillanatban a lélekjelenlét
a híd korlátján áthajolva
cseppet se szédül

saját gyermeked lettél éppen így
ringatja egy égbolt önnön éjét
bódult ujjaid zsenge korod gyönyörébe
kapaszkodnak lepedő szövetébe
és végső gyengéd hangjába mindazoknak
kik tekintetedben ezt az örömöt
ismerték és szerették

mindezt jól tudod
mert sokszor annyira sokszor
megtanultál már felejteni
márpedig a felejtés a halál első partfoka

Lackfi János fordítása