Lackfi János összes bejegyzése

A puszta kéz filozófiája

A PUSZTA KÉZ FILOZÓFIÁJA
(Részlet a Levágott fül című regényből)

 

   Na de hova illik egy levágott fül? Egyrészt annak a fejére, akiről levágták, éljen vagy haljon, járjon vagy heverjen bármerre a világban. Fura elgondolni, hogy valaki, valahol most anélkül a fül nélkül közlekedik, amely feleslegesen hever itt az ablakpárkányunkon, hiszen én semmivel sem hallok jobban attól, hogy három fülem van, más nem tudja használni ezt a darab porcot, csak akié valóban, és kérdés, hogy ha visszavarrnák, vajon nem sorvadna-e el, tudná-e használni egyáltalán, vagy felesleges macera lenne az egész műtét.

Dominikék iszonyú gazdagok, a faterja nemzetközi hírű sebész, angol nyelvű lapokban publikál, és folyton a világ körül röpdös, hogy előadásokat tartson. Egy ujjműtétre volt a legbüszkébb, ez lett a mesterműve. Egy nő szerelemféltésből leharapta párocskája mutatóujját. A pasas valamit érvelt, és rábökött az asszonykára, az meg hamm… Vérmesebb fajta lehetett. Marha melós egy leharapott mutatóujjat visszavarrni, alig látható idegeket és inacskákat kell összeöltögetni úgy, hogy működőképes maradjon, meg esztétikája is legyen a dolognak, gusztusos legyen a végeredmény. Ráadásul a pasas visszajárt, és követelte, hogy vágják le megint az ujját, mert így elvesztette a babája ellen indított kártérítési pert. A bíróságon arra hivatkoztak, hogy nem érte maradandó károsodás, pedig dehogynem, csak ez az idióta sebész teljesen eltüntette a nyomokat. Inkább élt volna mutatóujj nélkül egy talicska pénzzel, mint talicska pénz nélkül úgy, hogy az összes ujja hibátlan. Dominik apja végül üvöltve kizavarta, hogy haraptassa le a kedvesével, ebben ő nem tud segíteni.

Szóval a régi háztartások tele voltak veszélyes borotvapengékkel, sarlókkal, kaszákkal, cipész-árral meg hegyes orsóval meg más múzeumi tárgyakkal, de nekem akkor is borsózik a hátam, ha elszabadult háztartási gépek jutnak az eszembe. Egy hajszárító simán agyonráz egy kád vízben, egy botmixer szétturmixolja bárki fejét, vagy üreget váj a hasába, láncfűrésszel sorozatgyilkolni lehet, fúrógéppel agyakat lyukasztani, szóval egyik kor se veszélyesebb a másiknál. Mondjuk, ma már kevés kertben van kút, amibe beleugorhat az ember, és a cselédlányok sem isznak Domestos-t, ha babát csinál nekik valaki. Inkább elvetetik vagy felveszik a családi pótlékot, és tologatják a kicsit az utcákon, elvannak, mint a befőtt. Bár a biosztanár szerint ez szegényellenes kijelentés, próbálnánk egy szál gyesből vidámkodni, gyereket nevelni, miegyéb, és még a kétes pasasokat is elhessegetni, akik úgy rámozdulnak az ilyen leányanyákra, mint gyöngytyúk a takonyra.

Az ablakpárkányra anyám szokta kitenni néha a maradékokat, mert a hűtő megtelik, és olyankor a kinti hideg is jó helyette. Néha kinn is felejtődnek, és csak amikor már rohadtak, erjedtek, szivacsosak és penészesek, akkor jutnak megint eszünkbe. Egyszer egy másfél kilós mélyhűtött kocsonyahús ment így tönkre, tél vége volt, langyos napok jöttek, és szellőztetéskor intenzív dögbűz kúszott a lakásba. Apám velem ásatta el az egész rohadást, szerinte edződnöm kellene, nem úgy, hogy edzőterembe járok, mert az neki úri muri, a parasztok sose jártak fitneszbe, mégis olyan szíjas testük volt, félnapi kaszálás után kidőlne mellőlük az összes proteinen hízott, béna body builder.

Apám gyakran jön nekem a parasztokkal, de hiába hord kalapot meg mellényt, hiába tanítja citerázni a már nem fiatal, népművészetre éhes anyukákat a környéken, azért mégiscsak egy taxisofőr, nem más, hupisárgára matricázott kocsival, megnézném, hogy tartana el bennünket a nyúltenyészésből meg a citera-vakarászásból, ami a bolondériája. Dominik nejlonparasztnak nevezte apámat, amivel jól kiakasztott. Én annak nevezem az ősömet, aminek akarom, őt viszont elküldtem az anyjába, ne higgye, hogy pofázhat összevissza. Persze a Dominik erősebb nálam, ha nem is olyan paraszt Svarcenegger, akikről apám beszél, meg Arany János a Toldiban, az az ipse tiszta superhero-t játszik, ha lett volna film akkoriban, tuti, hogy leforgatják a sztorit, és nem rímekben írják meg. Szóval a Dominik bemosott egyet, zúgott meg zsibbadt meg minden, pár percig fogalmam se volt, hol vagyok. Már akkor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, meg kell erősödnöm, nem mint a parasztoknak, akikről apám beszélt, mert mire mennék a sok kaszálással, attól még simán belekalapálnak a földbe.

Inkább úgy lennék erős, mint a szamurájok, hiszen az erő nem azt jelenti, hogy ügyesen ölsz, hanem hogy minden körülmények közt megőrzöd szíved legbelső nyugalmát. A kar, a láb, a térd és a könyök használata az erőkifejtés négy alapformája, a puszta kéz filozófiája pedig a legnemesebb minden gondolat közt. Ha két egyformán képzett, gyors és erős ellenfél áll szemközt egymással, az dönt köztük, melyik tudja jobban kihasználni az ellenfél stílusát, érvényesíteni a saját mozdulatait. A harcművészet nem látványosság, hanem gyakorlati fogások összessége, nem színpadi bohóckodás, bár annak is menő, hanem arra szolgál, hogy megvédd magadat, és az ellenfelet megsemmisítsd.

 

 

(Illusztráció: Jankovics Marcell)

Fosszilis fohász

Posvány, mit a föld tektonikája nyom
Szerves anyagból szutykos akármivé…
  Léted ki tudná nélkülözni?
    Barna tejet szopikálnak élők.

Robbansz motorban, hajtod a gépeket,
Fenn égmagasban vasbuborék süvít.
  És már a gép, mely gépeket gyárt,
    Az se mozogna, ha nincs a lelked…

Azt hittük, élünk, míg olajunk se volt,
Nagy semmiségből lettek a mindenek,
  Rég földön álltunk, most a metró
    Lenn zakatol, güzülő vakondok.

Tegnap nagy ügy volt, hogyha szekér döcög,
Most versenyautók tánca zuhog vadul,
  És űrrakéták fürge nyája
    Száll, hol a kósza madár se járhat.

Megtoldni lábunk lomha futásait
Ott áll a járgány, parkol a ház előtt,
  Téged pöfög majd szerteszéjjel,
    S pótlom a kúton a földi áldást.

Majd könnyezünk, ha mind kimerül tejed,
Nem szoptat immár Földanya száz kocsit.
  Cirkónk feledve, rengetegben
    Irtjuk a fát, ragadozzuk egymást.
Majd visszasírunk, jó büdös ősanyag,
Bárcsak hevítnéd vasparipánk hasát…
  Barlanghomályban zengedezzünk,
    Tarka eposzt kanyarítva rólad.

képek: Robert Bowen

Búcsú az italozástól

Messze setétedik a Guiness ereje,
Elrejti előlem busa tehén teje,
     Éltető szesz, nedvedet:
Most józan mámorban reád visszanézek.
Ó, elhagyott eszek, ó, én száraz részeg!
     Lélekben vedelgetek.

Ti láttátok az én elmémnek rengését,
Lábam botladását, ajkam nyálas rését:
     Pampogtam zöldségeket.
Ti láttátok képek dúlt kavargásait,
Tevefejű cápát, mely az égen hasít,
     Agy-dinnyét, mely szétrepedt.

Porzó gégefővel búcsúzom tőletek;
Elhagylak, de szívem alkoholban lebeg,
     Mint szerelmes vadmajom.
Szokjak rá bár sörre, mely alkoholmentes
(Nonszensz, mint vér nélkül disznót ölő hentes),
     Ki már sosem irthatom

Ínyemből perzselő konyak aromáját,
Mely zsongítja ivók fóka-forma máját
     Egy bezápult estelen!
Nem csapzik szájamra sör habja, mint bajusz,
Nem fűt az alkohol, mint lábat a mamusz,
     Nem dajkál bor-tengerem.

Oh, gyakran a testes savak virányait,
Merlot gömbölyödő, franc nyers világait
     Szertezúzza mohóság!
A bennem tajtékzott vulkán már lávakő,
Szoborrá faragom, a vésőm nevető,
     Frissebb lesz, mint valóság.

Szürcsölöm szeszeit apró részleteknek,
Szempillaszálaknak, csempült rajzszegeknek,
     Gyűjtöm fény bogáncsait.
Színjózan tudatom szédül szakadatlan,
Egyre beljebb forog örvénylő anyagban,
     S nem veszti, csak láncait.