Lackfi János összes bejegyzése

Fosszilis fohász

Posvány, mit a föld tektonikája nyom
Szerves anyagból szutykos akármivé…
  Léted ki tudná nélkülözni?
    Barna tejet szopikálnak élők.

Robbansz motorban, hajtod a gépeket,
Fenn égmagasban vasbuborék süvít.
  És már a gép, mely gépeket gyárt,
    Az se mozogna, ha nincs a lelked…

Azt hittük, élünk, míg olajunk se volt,
Nagy semmiségből lettek a mindenek,
  Rég földön álltunk, most a metró
    Lenn zakatol, güzülő vakondok.

Tegnap nagy ügy volt, hogyha szekér döcög,
Most versenyautók tánca zuhog vadul,
  És űrrakéták fürge nyája
    Száll, hol a kósza madár se járhat.

Megtoldni lábunk lomha futásait
Ott áll a járgány, parkol a ház előtt,
  Téged pöfög majd szerteszéjjel,
    S pótlom a kúton a földi áldást.

Majd könnyezünk, ha mind kimerül tejed,
Nem szoptat immár Földanya száz kocsit.
  Cirkónk feledve, rengetegben
    Irtjuk a fát, ragadozzuk egymást.
Majd visszasírunk, jó büdös ősanyag,
Bárcsak hevítnéd vasparipánk hasát…
  Barlanghomályban zengedezzünk,
    Tarka eposzt kanyarítva rólad.

képek: Robert Bowen

Búcsú az italozástól

Messze setétedik a Guiness ereje,
Elrejti előlem busa tehén teje,
     Éltető szesz, nedvedet:
Most józan mámorban reád visszanézek.
Ó, elhagyott eszek, ó, én száraz részeg!
     Lélekben vedelgetek.

Ti láttátok az én elmémnek rengését,
Lábam botladását, ajkam nyálas rését:
     Pampogtam zöldségeket.
Ti láttátok képek dúlt kavargásait,
Tevefejű cápát, mely az égen hasít,
     Agy-dinnyét, mely szétrepedt.

Porzó gégefővel búcsúzom tőletek;
Elhagylak, de szívem alkoholban lebeg,
     Mint szerelmes vadmajom.
Szokjak rá bár sörre, mely alkoholmentes
(Nonszensz, mint vér nélkül disznót ölő hentes),
     Ki már sosem irthatom

Ínyemből perzselő konyak aromáját,
Mely zsongítja ivók fóka-forma máját
     Egy bezápult estelen!
Nem csapzik szájamra sör habja, mint bajusz,
Nem fűt az alkohol, mint lábat a mamusz,
     Nem dajkál bor-tengerem.

Oh, gyakran a testes savak virányait,
Merlot gömbölyödő, franc nyers világait
     Szertezúzza mohóság!
A bennem tajtékzott vulkán már lávakő,
Szoborrá faragom, a vésőm nevető,
     Frissebb lesz, mint valóság.

Szürcsölöm szeszeit apró részleteknek,
Szempillaszálaknak, csempült rajzszegeknek,
     Gyűjtöm fény bogáncsait.
Színjózan tudatom szédül szakadatlan,
Egyre beljebb forog örvénylő anyagban,
     S nem veszti, csak láncait.