Nyáron költözhetett a sarokba a radiátorcső mellé. Vidékről értem haza, fáradtan ledobtam a koszos hátizsákot az ajtó mellé, lerúgtam a saras tornacipőt. Lábujjhegyen mentem a fürdőszobába, hogy ne potyogjon le nadrágomra száradt agyagos föld. Egyből ment minden a szennyesbe. Hosszú hűvös zuhany után felfrissülve törölközőbe csavarva léptem be a szobámba, amikor észrevettem a borsónyi fehér gubót. Kidudorodott a parketta repedéséből. Kíváncsian, fintorogva próbáltam kipiszkálni, a körmömet bedugtam a repedésbe. Nem tudtam rendesen alányúlni, odaragadt, végül feladtam. Zavart, hogy ott van, hogy a porszívó csöve sem tudja kiszippantani, de igazából olyan kicsi volt, hogy pár nap alatt elfogadtam a létezését. Ha nézegettem úgy éreztem, mindig is ott volt a helye a szobámban. Végül is, illett a repedéshez, és messziről nem is látszott.
Ősszel néhány napra Londonba utaztam meglátogatni őt. A töredezett járdaköveketés a parkokat vörös falevelek borították, hideg volt a szél, de a narancsos napsütés még melegített. Hamutálszagú szobájából indultam minden nap sétálni, csak London kedvéért. Zsúfolt kocsmában ittunk egyik este. Itt jutott először eszembe, hogy azzal a gubóval mégiscsak kezdenem kéne valamit. A pult oldalára nyomott kis fehér rágódarab emlékeztetett rá, és egy percig azon gondolkoztam, vajon ott lesz-e még, mire visszamegyek. Vajon egyedül érzi magát az üres lakásban? Talán egy fogpiszkálóval el tudnám tűntetni onnan, gondoltam. Igen, a fogpiszkálót még nem próbáltam. De mire pár nappal később hazaértem, olyan ártatlanul lapult a repedésben, hogy már nem akartam megszabadulni tőle.
A gubó nőtt egy picit. Január elején vettem észre. Ott guggoltam a sarokban, egészen közel hajoltam, hunyorítottam, hogy valóban változott-e. A fehér szálak sárgulni kezdtek, de még mindig élesen elütött a világos parkettától. Egy hajszál volt rajta, ezt óvatosan leszedtem anélkül, hogy hozzáértem volna. Kíváncsi lettem, finoman rátettem a mutatóujjamat. Nem történt semmi. Selymes tapintása volt. Egy kicsit erősebben nyomtam meg. Semmi. Félrebillentett fejjel néztem még egy darabig. Furcsa volt az élettelensége, mégsem tudtam tárgyként gondolni rá.
Két autó csapódott egymásba a sarkon. Felébresztett a fém csikorgása és az üvegszilánkok csörömpölése az aszfalton. Izgatottan húztam el a függönyt, hogy ki tudjak lesni. Semmi vér, semmi kiabálás, csak a sarkon beforduló rendőrautó. Ásítva fordultam el az ablaktól. Az utcalámpák halvány derengése és a villódzó kék fény bekúszott a sarokba is. Közelebb léptem. Hunyorogtam, álmosan megdörzsöltem az arcom. Nem akartam lámpát gyújtani, nehogy az álom kimenjen a szememből, de a sötétben is látszott, hogy a gubó nagyobb lett. Mint egy fürjtojás. Visszabújtam a takaró alá.
Másnap este alaposabban szemügyre vettem. Még nagyobbra nőtt. Megböktem, valami megmozdult benne. Elkaptam a kezem. Egy pillanatra megijedtem, aztán kíváncsian közelebb hajoltam. Félve, óvatosan újra megérintettem. A gubó összerándult, mintha megijedt volna. Ezután minden nap odahajoltam hozzá, vizsgáltam, mennyit nőtt. Néha nagyítóval néztem, látok-e valamit a selymes szálak között. Suttogtam hozzá, megsimogattam, ilyenkor nyugodtnak tűnt. Egyik este újra rándult egyet, durván, mintha áram ütötte volna meg. Többet nem mertem közelebb menni hozzá.
Egyre nehezebben aludtam el. Hallgattam, ahogy mocorog, a tapétához dörzsölődik. Nappal nem zavart, de az este megnyúló árnyékok között ijesztően hatalmasnak látszott. Mélyen aludtam, mikor megrepedt. Felriadtam. Hangos reccsenéssel szakadtak szét a gubó szálai. Ritkán mozdult, a lábai percegtek a padlón, de nem jött ki a sarokból. Halk kaparászására gyakran ébredtem rettegve. Makacsul fúrtam a párnába az arcomat, és olyan szorosan tekertem magamra a takarót, hogy levegőt is alig kaptam.
A párnámat néztem, nem aludtam. Azon járt az agyam, vajon mikor fogja elhagyni a sarkot. Megborzongtam a gondolattól. A halk kaparás erősödött. Összeszorítottam a szemem, a tenyeremet és a homlokomat kiverte a víz. Az állkapcsom megremegett. Éreztem a hirtelen jött izzadtság savanyú félelemszagát. Megállt félúton. Kivárt. Reggel zokogva telefonáltam Londonba. Elképzeltem, ahogy a gépen ül. Otthagyta a tavaszodó, curry-szagú Londont. Bámult ki az ablakon, magasan a felhők felett csak a végtelen sötétséget láthatta, talán már a távoli napfelkeltét is. Szinte hallottam a gép és a neoncsövek egyenletes zúgását. Biztosan zenét hallgatott, nem tudott aludni, ahogyan én sem.
Átaludtam a napot. Rémálmoktól izzadtan, de végre kipihenten ébredtem. Szürkületkor izgatottan léptem ki a lakásból, alig vártam, hogy találkozzunk. Szorosan átölelte legyengült testemet. Biztonságban voltam, távol a szobámtól egy fényes, zajos bárban. Mellette. Egymás után rendelte az italokat. Az alkohol hamar megütött.
Délután nyilalló fejfájással nyitottam ki a szemem. Az éjszaka maszat-képei lüktetve villantak be. Egy utca, zaj, testek, fények, asztalon koppanó üres poharak. Egy héten át minden délután a megnyugtató hányinger várt. Égő, üres gyomor, elfolyó helyek, arcok, kiömlött pia szaga. Minden este messzire vitt a szobámban növekvő undorító testtől. Egyre több és több kellett minden éjjel. Hangosabb zene, erősebb szesz, amíg már nem hatott semmi.
Még nem mehettem haza, pedig a város díszfényeit már rég lekapcsolták, mikor átbotorkáltunk a hídon. A Duna feketén hömpölygött alattunk. A hideg széltől könnyezett a szemem, a cseppek jeges csíkokat szántottak az arcomra. Már nem is beszéltünk. Véget kellett vetnünk ennek, elpusztítani sarokba szőtt ragacsos hálót és az éjszakai rettegést.
Hazakísért, leültetett a ház előtti lépcsőre és felment. Imbolyogva gyújtottam rá. Remegő gyomorral vártam. A fejemet az oszlopnak támasztva néztem, ahogy ébred az utca. Mögöttem becsapódott a kapu. Ott állt előttem. Két kezét úgy tartotta, mintha kincset rejtegetne benne. Némán néztük egymást. Tudtam, hogy összement, mert ő nem félt, és most a kezében tartotta. Közelebb lépett, és résnyire szétnyitotta a kezét. A tenyerén kis fekete pók remegett.
Ránéztem, ő elmosolyodott, aztán megfordult és elsétált. Világos volt. Vitte a pókot, és egyszer sem nézett hátra. Soha többé.