Décsy Eszter összes bejegyzése

Bejegyzések

Hunter S. Thompson: A züllött és dekadens Kentucky Derbi

1 hozzászólás

A züllött és dekadens Kentucky Derbi

Kényszer hatására írta:
Hunter S. Thompson

 Rúzzsal és szemöldökceruzával firkantotta:
Ralph Steadman

 

unnamed

 

Az alábbi írás a Scanlan’s Monthly 1970. Júniusi, 1. évf. 4. sz.-ban jelent meg.

Éjfél körül szálltam le a gépről. Senki sem szólt, amíg a kifutón a terminál felé sétáltunk. A levegő nehéz volt és forró, mintha gőzfürdőbe tévedtem volna. Odabent az emberek kezet ráztak, ölelgették egymást… vigyorgás, itt-ott ujjongás: „Basszus! Öreg haver! Jó látni téged, cimbora! Rohadt jó… komolyan!”
A légkondis előcsarnokban egy houstoni fickóba botlottam, akit mittoménminek hívtak – „de neked csak Jimbo” – és azért jött, hogy becsajozzon.
– Bármire kész vagyok, biz’ Isten! Bármire. Ja, mit iszol?
Kértem egy Margaritát jéggel, de hallani sem akart róla:
– Nyeh, nem… milyen pia az? Ez itt a Kentucky Derbi! Veled mi a baj, fiam? – vigyorgott és a pultosra kacsintott – Meg kell nevelnünk ezt a srácot, bassza meg. Adj neki egy jó whiskeyt…
Vállat vontam.
– Oké, dupla Old Fitz, jéggel.
Jimbo jóváhagyóan bólintott.
– Figyu – megütögette a karom, hogy biztosan figyelek-e
– Jól ismerem ezeket a derbis arcokat, itt vagyok minden évben, és had mondjam el, mire jöttem rá. Ez nem az a hely, ahol buzeránsként viselkedhetsz. Nyilvánosan legalábbis tuti nem. Egy pillanat alatt, leütnek, aztán lenyúlják az utolsó centedet is.
Megköszöntem, és bedugtam egy Marlborót a szipkámba.
– Amúgy – kezdte –, úgy nézel ki, mint aki lovakkal üzletel… Eltaláltam?
– Nem – mondtam – Fotós vagyok.
– Télleg? – teljesen más szemmel fürkészte a szakadt bőrtáskámat – Szóval kamerák vannak benne? Kinek melózol?     – Playboy – mondtam.
– A kurva élet!  – nevetett – És mi a szart fogsz fotózni, pucír lovakat? Hm! Gondolom elég kemény meló lesz, mikor a Kentucky Oak-ot futják. Ott csak kancákkal nyomják – röhögött – Háhh, igen! És mind pucír lesz az is!
A fejemet ingattam, nem szóltam semmit. Igyekeztem gyászos képet vágni.
– Lesz itt egy kis balhé… – mondtam – A megbízásom szerint felkelést fogok fotózni.
– Milyen felkelést?
Vártam. A jeget lötyköltem a poharamban.
– A pályán. Derbi Napon. A Fekete Párducok – újra ránéztem – Nem olvasol újságot?
A vigyor összeomlott az arcán.
– Te mi a szarról beszélsz?
– Hát… talán nem kéne elmondanom… – megvontam a vállam – De a francba, úgy tűnik már amúgy is mindenki vágja. A rendőrség és a Nemzeti Gárda már hat hete tudja. 20.000 gyalogsági van készültségben Fort Knox–ban. Figyelmeztették az összes sajtóst és fotóst, hogy vegyünk fel sisakot és golyóálló mellényt. Azt mondták, lövöldözés is lesz…
– Ne már! – kiáltotta.
Össze-vissza hadonászott a kezével, mintha így elháríthatná a szavaimat. Ököllel a pultra csapott.
– A kurva anyjukat! Bassza meg! A Kentucky Derbi! – a fejét rázta – Ne! Jézus! Nem hiszem el!
Lejjebb csúszott a bárszéken. Mikor újra felnézett, a tekintete ködös volt.
– Miért? Miért itt? Nem tisztelnek ezek semmit?            Megrántottam a vállam.
– Nem csak a Párducok. Az FBI szerint egy busznyi fehér is jön az ország minden pontjáról, hogy összeálljanak, és egyszerre támadjanak. Mindenhonnan. Úgy öltöznek majd, mint mindenki más. Vágod, zakó, nyakkendő, ilyenek. De mikor a balhé elkezdődik… hát, a zsaruk ezért aggódnak annyira.
Egy pillanatig fájdalmas, zavart arccal ült. Nem igazán volt képes megemészteni a hírt. Aztán kifakadt:
– Oh… A kurva életbe! Mi az isten történik ebben az országban? Hova tudsz lelépni ezek elől?
– Nem ide – mondtam, és felvettem a táskámat – Kösz az italt… és sok szerencsét.
Megfogta a karom, hogy igyak még egyet, de mondtam, hogy elkések a sajtóklubból, és elsiettem, hogy feltegyem az i-re a pontot szánalmas előadásom végén. Az újságosnál vettem egy Courrier-Journal-t és átfutottam a címeket: „Nixon közlegényeket küld Kambodzsába, hogy legyőzzék a Vörösöket”… „B-52-es bombázók és 20.000 kiskatona 20 mérföldes távolból”… „4.000 Amerikai Gyalogságit helyeztek át Yale mellé, nő a feszültség a Párduc-tüntetések miatt.” A lap alján ott figyelt egy fotó Diane Crump-ról, a Kentucky Derbi első női zsokéjáról. A fotós épp akkor kapta le, mikor „megállt az istállóknál, hogy becézgesse csődörét, Fanthom-ot.” Az újság többi oldala tele volt háborús hírekkel és „nyughatatlan diákok sztorikkal”. Nem említettek semmiféle balhét hasisszívásról az ohioi Kent State Egyetemen.
Odamentem a Hertz-hez, hogy felvegyem a kocsimat, de a holdvilágképű swinger-gyerek közölte, hogy egy sincs.
– Máshol sem tud bérelni – mondta – A Derbi-foglalások hat hete megvannak.
Mondtam neki, hogy az ügynököm visszaigazolta a nyitott tetős fehér Chrysleremet pont aznap délután, de megrázta a fejét.
– Talán valaki visszamondta. Hol szállt meg?
Vállat vontam.
– A texasiak hol szálltak meg? A magamfajtákkal akarok lenni.
– Barátom, maga bajban van – sóhajtotta – Az egész város tömve van. Ahogy a Derbire mindig.
Közelebb hajoltam hozzá, fojtott hangon mondtam:
– Figyu, a Playboytól vagyok. Akarsz egy jobb melót?
Azonnal meghátrált.
– Mi? Most ne már! Milyen melót?
– Mindegy – mondtam – Épp most basztad el.
A táskámat végighúztam a pulton és elindultam taxit keresni. Ez a táska rendkívül fontos kellék. Tele van aggatva mindenféle címkével (SF, LA, NY, Lima, Róma, Bangkok, ilyenek). A legkeményebb mindközül egy rendkívül hivatalos laminált cucc, amin az áll, hogy „Fotog. Playboy Mag.” Egy stricitől vettem a coloradói Vail-ben, ő mondta, hogyan használjam. „Sose említsd a Playboyt addig, amíg ezt tuti ki nem szúrták. Aztán, amikor levágták, na, akkor bassz oda. Mindenki kifekszik tőle. Ez a cucc varázslat, én mondom neked. Kibaszott varázslat.”
Hát… talán. Annak a szerencsétlennek is megvillantottam a bárban. A város felé pöfögtem egy taxiban. Elfogott egy kis bűntudat, alaposan megtéptem az idegeit ezzel az agyrémmel. De leszarom! Aki így kolbászol a világban, és azt reklámozza, hogy Texasból jött, megérdemli, ami vele történik. Ahogy ő is. Végül is, vérbeli seggfejet csinált magából a betompult bár kellős közepén. Pánikol. A szaros „hagyománya” miatt. Jimbo még azt is említette, hogy egy Derbit sem hagyott ki 1954 óta. „Ez a kis hacacáré teljesen lelazít. És amikor azt mondom lelazít, az úgy is van! Úgy szóróm a tízdollárosokat, mintha szarnám a pénzt! Lovak, whiskey, nők… baszki, ebben a városban a nők pénzért bármire képesek.”
Miért ne? A pénz baromi jól jön eben az elbaszott világban. Mindenki pénzéhes, még Richard Nixon is. Éppen néhány nappal a Derbi előtt valami olyasmit nyilatkozott, hogy „Ha lenne pénzem, tőzsdéznék.” A piac pedig nyugodtan folytatta gyászos zuhanását.

*********

A következő nap kemény volt. Leadási határidő előtt harminc órával még nem volt semmilyen sajtós papírom, és ismerve a Louisville Courier-Journal sportszerkesztőjét, esélytelen volt, hogy szerezzek. Főleg, hogy kettő kellett: egy nekem, egy meg Ralph Steadmannek, egy angol grafikusnak, aki Londonból jött idáig, hogy csináljon pár rajzot a Derbiről. Csak annyit tudtam róla, hogy először jár az Államokban. Bárhogy mérlegeltem ezt a tényt, csak még jobban aggódtam. Iderángatták Londonból. Vajon hogy fog megbirkózni azzal, hogy nyakig megmártózhat a Kentucky Derbi részeges fertőjében? Ötletem se volt. Remélhetőleg legalább egy nappal előbb érkezik, hogy akklimatizálódhasson. Talán egy párórás városnézés a bluegrassos Lexington körül majd bejön neki. Gondoltam felkapom a reptéren az irtózatos Fasznövesztő Pontiackal, amit egy Quick ezredes nevű használtautó-kereskedőtől béreltem, és elhúzunk valami nyugis helyre, ami esetleg Angliára emlékezteti.
Quick ezredes és némi pénz (az eredeti ár négyszerese) oldotta meg a kocsiproblémát, és még két szobát is szereztem egy külvárosi lepratelepen. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy meg kell győznöm a fejeseket, a Scanlan’s olyan nagy múltú sportlap, hogy hülyék lennének nem egyből kettőt adni a legjobb sajtós jegyekből. Ez nem egyszerű. Az első telefon totális csőd volt. A sajtósukat lesokkolta, hogy létezik olyan hülye, aki két nappal a Derbi előtt próbál akkreditációt szerezni.
– Te most viccelsz, ugye? – kérdezte – A határidő két hónapja volt. A sajtós páholy meg amúgy is tele van… és amúgy mi a bánat az a Scanlan’s Monthly?
Nyögtem egyet.
– Nem hívtak Londonból? Iderepítenek egy művészt, hogy fessen képeket hozzá. Steadman. Ír. Azt hiszem. Odaát kurva híres. Igen. Én csak most érkeztem. A san franciscoi iroda azt mondta már minden kész.
Érdeklődő volt sőt, együtt érző, de nem nagyon tehetett semmit. Még hízelegtem neki egy sort valami kamuval, végül kompromisszumot ajánlott; ad nekünk két kártyát a klubház udvarához, de maga a klubház, különösen a sajtós páholy, ki van zárva.
– Tudod, ez egy kicsit fura – mondtam – Sőt, elfogadhatatlan! Mindenhova be kell jutnunk. Bárhova. A látványosságokhoz, az emberekhez, a mutatványokhoz, és főként a versenyre. Ugye nem képzeled, hogy eljöttünk idáig és majd a tévéből nézzük? Vagy így, vagy úgy, bejutunk. Ha kell, megkenjük a szekust. Vagy akár le is fújhatunk valakit.
Még a központban vettem egy Mace könnygázsprayt 5 dollár 98-ért, és hirtelen a beszélgetés közepén bekattant, hogy esetleg a pálya mellett használhatnám. Lefújni a jegyszedőket a klubház belső szentélyébe vezető kapuk előtt, beslisszolni, befújni és felgyújtani a kormányzó páholyát, pont a start előtt. Vagy csak részegeket a klotyóban, saját érdekükben…
Péntek délben a papírok még sehol. Steadmannek sem volt nyoma. Reméltem, hogy meggondolta magát és visszament Londonba. Végül, miután feladtam, hogy Steadman után kutassak és a sajtós fickót sem sikerült elérnem rájöttem, az egyetlen esélyem, hogy megszerezzem a kártyákat az, ha kimegyek a pályára és személyesen beszélek valakivel. Már csak egy engedélyt akartam kérni, hadarva, megbicsakló hangon, mintha rohadtul próbálnék elfojtani valami belső őrületet. Kifelé menet megálltam a motel recepciójánál, hogy beváltsak egy csekket. Aztán az esélytelenek nyugalmával rákérdeztem, Steadman esetleg becsekkolt-e.
Az ötven körüli recepciós nő reakciója meglehetősen sajátos volt. Ahogy Steadman nevét említettem bólintott, és anélkül, hogy felnézett volna a munkájából, halkan megszólalt:
– Fogadni mert volna, mi?
Aztán kegyesen rám mosolygott.
– Így van – mondta – Mr. Steadman épp most távozott a versenypályára. Ön esetleg a barátja?
– Vele kéne dolgoznom – ráztam meg a fejem –, de azt sem tudom hogy néz ki. Most, bassza meg, vadászhatom a tömegben.
– Nem fog gondot okozni, hogy megtalálja – kuncogott – Azt az ember bárhol ki fogja szúrni.
Miért? Mi baj vele? Hogy néz ki?
Hát… – mondta vigyorogva – hosszú ideje a legfurcsább ember, akit láttam. Van neki ez a… uh… kinövés az arcán. Valójában mindenhol, az egész fején. Fel fogja ismerni, ha meglátja, ne aggódjon – bólintott.
Azt a kurva élet, gondoltam. Ez elbassza a jegyeket. Magam előtt láttam egy idegesítő formát csapzott hajjal, tele kúszószemölcsökkel, ahogy megjelenik a sajtós irodában, hogy felvegye a Scanlan’s csomagját. Végül is… miért is ne? Még mindig benyomhatunk egy adag LSD–t, kószálhatunk a klubház udvarán rajzlapokkal, hisztérikusan röhöghetünk a helyieken és leöblíthetjük Mint Juleppel, hogy a rendőrök ne nézzenek őrültnek. Még akár működhet is a dolog; felállítunk egy festőállványt nagy táblával: „Ánglus festő portrét készít, $10 darabja. Csináltassa MOST!”

*********

 Az autópályán száguldottam. Sörrel a kezemben cikáztam a sávok között. Az agyam eliszaposodott, majdnem összetörtem egy apácákkal teli Volkswagent, amikor az utolsó pillanatban lekanyarodtam a kihajtónál. Reméltem, hogy elcsípem a rusnya britet, mielőtt még bemegy a versenyre.
Steadman már a sajtós páholyban volt, mire odaértem. Fiatal szakállas angol, tweed zakóban és RAF napszemüvegben. Semmi különöset nem láttam rajta. Sehol egy szőrös szemölcs vagy gennyes furunkulus. Említettem neki a recepciós nő személyleírását. Zavarodottnak tűnt.
– Ne foglakozz vele – mondtam – Csak tartsd észben, hogy ezt itt Louiseville. Kentucky. Nem London. Még csak nem is New York. Szerencséd, hogy az a retardált a motelben nem rántott elő egy pisztolyt a pult alól és lőtt szitává.
Nevettem. Ő már kevésbé.
– Csak tegyél úgy, mintha egy óriási szabadéri diliházban lennél – mondtam – Ha a betegek elszabadulnának, majd megoldjuk gázspray-vel.
Megmutattam neki a flakon KemiBilly-t. Ellenálltam a csábításnak, hogy lefújjam és felgyújtsam az a patkányképű pasast, aki szorgalmasan pötyögött az írógépén a szoba másik felén, a Sajtó Egyesület részlegen. A bárnál álltunk a menedzsment whiskeyjét kortyolgatva, és gratuláltunk egymásnak a hirtelen jött szerencséhez, hogy mégis sikerült két jóféle sajtóengedélyt szereznünk. Steadman szerint a nő nagyon kedves volt.
– Csak mondtam a nevem, és már adta is az egész pakkot.
Késő délutánra már minden a helyére került. A székünk épp a célvonalra nézett, a sajtószobában színes tévé, ingyen pia, és minden papírunk megvolt ahhoz, hogy bárhova bejussunk a klubház tetőteraszától kezdve a zsokék szobájáig. Egyetlen dolgot hiányoltunk, korlátlan hozzáférést az F-G részleghez… Látni akartam a whiskey-dzsentriket működés közben. Louis Nunn kormányzó, az a tetves neonáci csődör például biztos ott lesz, ahogy Barry Goldwater és Sanders ezredes is. Szerintem jól ellennénk ott. Julepet kortyolgatva szívhatnánk magunkba a Derbi különleges légkörét.
A klubház bárjai Derbi Napon igen különös látványt nyújtanak. A politikusok mellett megjelennek a helyi kereskedőgórék és a közélet főhősei, azaz minden félőrült idióta, akinek valaha köze volt Louiseville ötszáz mérföldes körzetében bármihez. Gerely részegre isszák magukat, egymás vállát veregetik, és feltűnést keltenek. Valószínűleg a Paddock lesz a legjobb bár a pályánál, ahol leülhetünk nézelődni. Itt senkit nem zavar, ha megbámulod. Ezért jöttek. Néhányan az idejük nagy részét is itt, a Paddock-ban töltik. Lekuporodnak egy faasztalhoz, hátradőlnek a kényelmes széken, és nyugodtan bámulhatják az állandóan villogó eredményjelző táblát. Kint a fogadóablakok felé egybefüggő tömeg hömpölyög. Csak a startok előtt csappan meg a létszám, mindenki visszamegy a páholyába.
Ki kellett agyalnunk, hogyan tölthetnénk több időt a klubházban másnap. A mi „látogatói” papírjainkkal csak félórákra engedtek be az F–G-be. Ez pont elég idő arra, hogy a firkászok ki-be rohangásszanak egy gyors interjúra vagy néhány fotóra, de az olyan ingyenélőket, mint Steadman és én csak akadályozza abban, hogy az egész napot a ott töltsék. Vagy mondjuk, nyakon fújják a kormányzót gázspray-vel.
Pénteken nem volt gond az időkorlát, de Derbi napon túl sokan lesznek, legalább tíz perc a sajtópáholytól a Paddock, tíz vissza, és alig marad idő komolyan megfigyelni az embereket. Mi ugyanis magasról leszartuk, hogy mi történik a pályán. Mi az igazi fenevadak teljesítményére voltunk kíváncsiak.

 *********

 

333

*********

Később kimentünk a páholy erkélyére. Megpróbáltam felvázolni mi a különbség aközött, amit most látunk, és ami majd másnap fog történni. Tíz éve jártam utoljára a Derbin, de mikor még Louisville-ben laktam, én is minden évben kijöttem. Lenéztem, rámutattam a pálya által határolt füves rétre középen.
– Az az egész rogyásig lesz kábé ötvenezer részegen ténfergő emberrel – mondtam – Csodálatos látvány. Ájuldozó, üvöltöző emberek taposnak át egymáson. Törött whiskys üvegekkel mennek egymásnak. Mozdulni sem lehet majd, de ki kell mennünk közéjük.
– Jó ötlet ez? Visszajövünk valaha?
– Persze – mondtam – Csak vigyáznunk kell, nehogy valaki gyomárba tapossunk, vagy beleszaladjunk egy pofonba – megrántottam a vállam – De baszki, ez az itteni balhé is, közvetlenül alattunk, legalább olyan kellemetlen lesz, mint ott a mezőn. Több ezer őrjöngve botorkáló részeg forma, akik annál idegesebbek lesznek, minél több pénzt buknak el. Délutánra két kézzel fogják vedelni a Mint Julepet. A versenyek közti szünetekben egymást okádják nyakon. Egymásnak feszülő testek. Moccanni sem lehet majd. A saját hányásukon csúsznak meg a folyosón és belénk kapaszkodnak, nehogy valaki eltapossa őket. Összehugyozzák magukat a fogadóablakok előtt. Összeverekednek az elejtett apró felett.
Annyira ideges lett, hogy elnevettem magam.
– Csak viccelek – mondtam – Nyugi. A balhé első jelére telefújom a környéket KemiBilly-vel.
Készített néhány jó rajzot, de ezidáig sehol nem láttuk azt a jellegzetes arcot, amire szerintem szükségünk lett volna a főképhez. Számtalanszor futottam bele ilyenbe már a Derbiken. Tisztán láttam maga előtt a whiskey-dzsentri tipikus maszkját: pia, elcseszett álmok és átmeneti személyiségzavar elegye, ami elkerülhetetlen következménye a belterjes kultúrsznobizmusnak. Az egyik legfontosabb alapszabály a kutya, ló, vagy bármi más fajtiszta jószág tenyésztésénél, hogy a túl közeli egyedek pároztatása erősíti ugyan a vérvonalat, de felnagyítja az egyedek gyengeségeit is. Lótenyésztésnél például egyértelműen kockázatot jelent két gyors, de engedetlen lovat pároztatni. Az utód jó eséllyel rohadt gyors lesz és abszolút kezelhetetlen. Szóval a trükk az, hogy megtartják a pozitív jellemzőket és kiszűrik a hibákat. De sajnos az emberi szaporodás kevésbé bölcsen felügyelt és szabályozott, különösen a szigorú déli társadalomban, ahol a legszorosabb beltenyészet nemhogy stílusos és elfogadott, de sokkal kellemesebb is (a szülőknek), mint szabadjára ereszteni az utódokat, had találják meg a párjukat a saját módjukon. („Jesszuszom, hallottad mi történt Smitty lányával? Megkattant Bostonban és múlt héten feleségül ment egy fekához!”)
Szóval az arc, amit azon a hétvégén kerestem az egész rohadtul idejétmúlt kultúra szimbóluma volt, legalábbis szerintem ez teszi a Kentucky Derbit azzá, ami.
A pénteki versenyek után a motel felé menet figyelmeztettem Steadmant néhány más apró problémára is. Először is, egyikőnk sem hozott semmilyen izgalmas és törvénytelen kábítószert, úgyhogy be kell érnünk a piával.
– Tartsd észben – mondtam –, hogy bárkivel beszélsz, nagy valószínűséggel erősen ittas. Először nagyon kedvesnek látszanak, aztán már pofán is vágtak a következő pillanatban, tökéletesen ok nélkül.
Bólintott, és egyenesen előre bámult. Láthatóan kezdett magába fordulni. Gondoltam felvidítom, elhívtam vacsorázni velem és az öcsémmel.
A motelben szóba került Amerika, a Dél, Anglia, csak hogy egy kicsit lelazítson vacsora előtt. Akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy ez az utolsó tiszta beszélgetésünk. Ettől a ponttól kezdve az egész hétvége egy mocskos, piában úszó rémálommá változott. Mindketten kurvára szétcsúsztunk. A legnagyobb gond a korábbi louisville-i kapcsolataim voltak. Találkozás régi barátokkal, rokonokkal, akiknek a legtöbbjével már amúgy alig tartottam a kapcsolatot, mert megkattantak, váltak, csődbe mentek, vagy valami kemény balesetből lábadoztak éppen. Az egyik rokonomat épp a Derbi kellős közepén kellett diliházba vinni. Ez a nem várt fordulat adott kissé furcsa színezetet a történetnek. Csóri Steadmannek nem volt más választása, minthogy sodródjon az árral, bármi történjen is, de folyton sokkolta valami.
A másik probléma Steadman különös szokása volt. Lerajzolta az embereket, akikkel találkozott, függetlenül attól, hogy éppen milyen helyzetbe rángattam bele, majd aztán oda is adta nekik a rajzokat. Ennek eredménye többnyire igen kellemetlen volt. Többször megemlítettem, hogy talán nem kéne mutogatnia az alanyoknak a végeredményt, de valami perverz oknál fogva nem adta fel. Következésképpen majdnem mindenki félt és rettegett tőle, aki már látta a rajzait, vagy hallott róla. Nem fogta fel.
– Ez csak poén – mondogatta – Ugyan már, Angliában ez normális. Senki nem veszi sértésnek. Kicsit húzom őket.
– Baszd meg Angliát! – mondtam – Ez itt Közép–Amerika. Ezek kibaszottul sértésnek veszik. Mint tegnap este. Azt hittem az öcsém kibelez téged.
Szomorúan csóválta a fejét.
– Pedig bírtam. Rendes srácnak tűnt.
– Ralph, ne vicceljünk már – mondtam – Ocsmány volt amit rajzoltál neki. Egy szörnyeteg képe. Teljesen az agyára ment. Mit gondolsz, miért léptünk le olyan gyorsan?
– Azt hittem a gázspray miatt.
– Milyen gázspray miatt?
– Lefújtad a főpincért, nincs meg? – vigyorgott.
– Ugyan már! Mellé ment. Meg amúgy is éppen indultunk.
– Eléggé megszívtuk – mondta – Az egész hely tele volt azzal a rohadt gázzal. Az öcséd prüszkölt, a feleségének folyt a könnye. Órákig égett a szemem tőle. Rajzolni sem tudtam, mikor visszaértünk a motelbe.
– Na, igen. A felesége nem viselte túl jól.
– Kurvára ki volt akadva.
– Jó… oké… Egyezzünk ki abban, hogy mindketten elbasztuk – mondtam – Próbáljunk meg viselkedni, ha ismerős van a közelben. Te nem rajzolod le őket, én meg nem fújok rájuk semmit. Csak szépen lassan berúgunk.
– Jó. Akklimatizálódunk.

*********

 Szombat reggel, a nagyverseny napján a Fish-Meat Village-ben reggeliztünk. A szobánk az út túloldalán lévő Brown Suburban Hotelben volt, de ott olyan rossz volt a kaja, hogy már nem bírtuk. A pincérnők valószínűleg lábszárbénulásban szenvedtek, mert irtó lassan mozogtak, és a fekákat szidták a konyhában.
Steadman bírta a Fish-Meat-et, mert volt az étlapon fish&chips. Én „francia pirítóst” ettem, ami inkább palacsinta volt olvasztott vajjal, megfelelő vastagságúra sütve, aztán felvagdosva olyan alakúra, hogy pirítósnak nézzen ki.
A sok pia és az alváshiány mellett a legfontosabb problémánk a F-G részlegbe való bejutás volt. Úgy döntöttünk, hogy inkább ellopunk két belépőt valahogy, mintsem lemaradjunk a lényegről. Ez volt az utolsó ésszerű döntésünk az elkövetkező negyvennyolc órában. Ettől kezdve, ahogy elindultunk a pálya felé, minden odalett, és alámerültünk a piától tajtékzó borzalmakba. A Derbi napjának jegyzetei és emlékei némiképp összekavarodtak.

*********

Hajnalig esett. Nulla alvás. Jézus, itt vagyunk a sár és az őrület közepén… De délre a nap már felszárított mindent, tökéletes, száraz idő.
Steadman a tűz miatt aggódik. Valaki említette neki, hogy két éve kigyulladt a klubház. Megtörténhet még egyszer? Borzalmas. Bennragadni a sajtópáholyban. Holocaust. Százezer ember küzd, hogy kijusson. Részegek jajveszékelnek a lángokban, megbokrosodott lovak rohannak az őrületbe. Megvakít a füst. A lelátó összeomlik alattunk és zuhanunk a tűzbe. Csóri Ralph menten megroppan. Vedeljük a Haig & Haig–et.
Taxi, ki a versenyre, el kell kerülni a házak előtt parkolást, $25 autónként, fogatlan tata az út szélén, kezében tábla: ITT PARKOLJ! Leinti az autókat. „Semmi gond fiam, ne is foglalkozz a tulipánokkal.” Zilált haj, mint a viharvert nádas.
A járda tömve, mindenki egy irányba tart, a Churchill Downs felé. Gyerekek hűtőtáskákat és plédeket húznak maguk után. Tizenéves csajok feszülős rózsaszín sortban. Rengeteg fekete… leopárdmintás szalaggal átkötött fehér filcsapkában. A forgalmat rendőrök irányítják.
A pályát néhány utcányi embercsorda vette körül; rohadt lassan jutunk előre, forróság van. A klubház liftje felé katonák sora mellett mentünk el, kezükben vipera. Kábé két szakasz, mind sisakban. A mellettünk lévő fickó szerint a kormányzót és a párttagokat várták. Steadman idegesen sasolta őket:
– Miért van náluk husáng?
– Fekete Párducok – mondtam.
Ez eszembe juttatta a jó öreg Jimbót a reptérről. Kíváncsi lettem volna, mit gondolhat. Gyanítom, elég ideges lehet, a környék hemzsegett a rendőröktől és katonáktól. Átfurakodtunk a tömegen, keresztül egy rakás kapun, elmentünk a kifutó mellett, ahol a versenyek előtt a zsokék parádéznak egy kicsit a lovaikkal, úgyhogy a fogadók alaposan szemügyre vehetik őket. Ötszázmillió dollár lesz téten összesen. Sok nyertes, még több vesztes. Szarni bele. A sajtós kapuba beragadt egy csoport, üvöltöttek a biztonságiakkal, mindenféle igazolványt lobogtattak: Chicago Sporting Times, Pittsburgh Police Athletic League… mindet visszaküldték. „Arrébb haver, engedd át az újságírókat.” Keresztülszenvedtük magunkat a tömegen, be a lifthez, gyorsan fel az ingyen piáért. Miért ne? Nyomjuk! A sajtópáholy szellős és hűvös, volt hely sétálgatni, az erkélyen leülhettünk és nézhettük a versenyt, ráláttunk az emberáradatra. Szereztünk egy fogadólapot és kimentünk.

*********

Rózsaszín arcok, délies lazaság, karton zakó és merev gallér. „Rózsapír–feledékenység” (Stadman szava) … Túl korán kiégtek. Talán soha nem is volt mit égetni. Semmi energia az arcokon, nulla kíváncsiság. Csendben szenvednek, harminc után már úgysincs hova menniük, csak kitartani és a gyerekeken poénkodni. Pedig hagyhatnák őket, amíg még elvannak magukban. Nem?
Ide korán érkezik a Kaszás… A zsokéruhás feka mellett szirénák visítanak éjszaka. Vagy talán ő maga az, aki visít. Delíriumos remegések, vicsorgás a bridzs klubban. Együtt zuhanunk a tőzsdével. Jézus, a gyerek rommá törte az új autót. Felcsavarodott egy betonoszlopra a parkolóban. Törött láb? Kifordult szem? Csak küldd a Yale-re, ott majd helyrerakják.
Yale? Láttad a mai lapokat? New Heaven már ostrom alatt. Már a Yale-en is gyülekeznek a Fekete Párducok. Ezredes, én mondom neked, a világ megkattant, teljesen becsavarodott. És erre mondod, hogy ma egy isten verte női zsoké fog ma versenyezni a Derbin.
A Paddock bárban hagytam Steadman-t, had rajzolgasson. Elmentem fogadni a negyedik körre. Mikor visszaértem, feszülten bámult egy csapat fiatal fickót a közeli asztalnál.
– Basszus, nézd, a romlás az arcukra van írva! – suttogta – Nézd az őrületet, a rettegést, a kapzsiságot!
Odanéztem, aztán hirtelen hátat fordítottam az asztalnak, amin a rajzai voltak. Az arc, amit kiszúrt, amit éppen felskiccelt, egy régi cimborám volt az előkészítő iskolából. Focibajnok a régi szép időkből, metálpiros nyitott tetős Chevy-vel, amivel állítólag egy 32 B-s melltartót lobogtatva száguldozott. Cat Man-nek hívták.
De most, egy évtizeddel később, fel sem ismertem volna, ha nem itt látom a Paddock–ban a Derbi napján… összeakadt szemek, strici–mosoly, kék selyemöltöny, a haverjai pedig úgy néztek ki, mint a tisztességtelen banktisztviselők egy lakomán…
Steadman igazi kentuckyi ezredeseket akart látni, de nem igazán tudta, hogy is néznek ki. Mondtam neki, hogy menjen vissza a klubház férfi mosdójába, és keressen fehér vászonöltönyös, piszoárba okádó férfiakat.
– Többnyire barnás whiskyfolt is van a zakójukon – mondtam – De a cipőjük az igazán árulkodó. Legtöbbjük még oda tud figyelni a ruhájára, de képtelen nem lehányni a saját lábát.
Az egyik páholyban, nem messze tőlünk Anna Friedman Goldman ezredes ült, a Kentucky Ezredesek Tiszteletreméltó Rendjének Elnöke és a Nagypecsét Őrzője. A nagyjából 76 millió Kentucky Ezredes közül nem mindenki tudott eljönni az idei Derbire, de sokan megtartották az ígéretüket, és már néhány nappal előbb összejöttek az éves vacsorájukra a Seelbach Hotelben.
A Derbi, azaz a verseny maga késő délutánra volt kiírva, és ahogy közeledett a csodás perc, javasoltam Steadmannek, hogy ugorjunk le egy kicsit a klubházzal szembeni mezőre, az emberek tömegének fortyogó tengerébe. Egy kissé idegesnek tűnt, de mivel semmilyen borzalom nem következett be eddig – semmi felkelés, semmi tűzvihar vagy dühös részegek támadása –, megrántotta a vállát, és azt mondta:
– Oké, nyomjuk.
Rohadt sok kapun mentünk keresztül. Mindegyik egy lépcsőfok lefelé a társadalmi létrán. Alagút vezetett át a pálya alatt. Felérve jött a kultúrsokk. Időbe telt, míg helyrejöttünk.
– Szent isten! – motyogta Steadman – Ez… Jézus!
Bevetette magát a kis fényképezőgépével, keresztülgázolt a testeken, én pedig követtem és próbáltam jegyzetelni.

*********

 Káosz. Nemhogy a versenyt, de még a pályát sem látjuk… mindenkit hidegen hagy. Kígyózó sorok a kinti fogadóablakok előtt. Tömegek bámulják az eredményjelzőt, mint egy óriási bingó játéknál.
Öreg feketék fogadásokról vitatkoznak. „Várj, ezt megoldom!” (whiskys üvegek, maroknyi papírpénz). Kislány ül a vállán, a pólóján felirat: „A Fort Laudeldale Börtönből loptam”. Több ezer tizenéves, kis csoportokban éneklik a „Let the sun shine in”-t. Tíz katona őrzi az amerikai zászlót. Nagydarab részeg kék focimezben (80-as szám) köröz sörrel a kezében.
Idekint nem árulnak piát, túl veszélyes… klotyó sincs. Izomszag… Woodstock… egy rakás rendőr viperával, de balhénak nyoma sincs. A klubház a távolban mintha csak egy képeslap lenne a Kentucky Derbiről.

*********

 A nagy versenyt már újra a páholyból néztük. A tömeg a zászló felé fordult, énekelni kezdték a My Old Kentucky Home-ot. Steadman nézte a tömeget és szinte őrjöngve rajzolt. Valamelyik páholyból átkiabáltak neki, hogy: „Fordulj meg te szőrös kretén!” A verseny mindössze két percig tartott. Távcső ide vagy oda, még a mi első osztályú helyünkről sem igazán lehetett látni, mi történik valójában a pályán. Ralph egy Holy Land nevű lóra tett, az utolsó körben elbotlott és ledobta a zsokét. Az enyém, Silent Screen, a hosszú egyenesig vezetett, majd kókadtan esett be ötödikként. A befutó a 16–1-es Dust Commander volt.
Amint vége volt a versenynek, a tömeg a kijárat felé áradt, rohantak a taxikhoz és buszokhoz. A másnapi Courier beszámolt a parkolóban történt erőszakos eseményekről; verekedés, eltaposott emberek, zsebtolvajok, eltűnt gyerekek, széthajigált üvegek. Ebből alaposan kimaradtunk, mert a sajtópáholyban a jól megérdemelt verseny utáni italunkat fogyasztottuk. Szétcsúsztunk a napszúrástól és a túl sok whiskytől, kikészültünk a kultúrsokktól, az alváshiánytól és az általános pusztulástól. Sokáig lézengtünk itt, és beleszaladtunk a sajtótájékoztatóba a győztes ló tulajdonosával, egy Lehmann nevű jól öltözött kis fickóval, aki reggel érkezett Nepálból, ahol „zsebre tett egy böszme nagy tigrist”. A sportriporterek csodálattal rebegték a nevét, a pincér pedig teletöltötte Lehmann poharát Chivas Regallal. 127.000 dollárt nyert egy lóval, amit 6.500-ért vett két éve. Foglalkozása: „nyugdíjazott vállalkozó”. Majd vigyorogva tette hozzá: „frissen nyugdíjazott”.
Őrület aprította darabokra a nap további óráit. Az éjszaka nagy részét is. Ahogyan a következő napot és éjszakát is. Olyasfajta szörnyűségek történtek, amire visszaemlékezni sem merek, nemhogy leírva lássam. Szerencse, hogy kimásztunk belőle. Az egyik legélesebb emlékem ebből a pokoli időből: egy régi ismerősöm rátámadt Ralph-ra a Pendennis Club billiárdszalonjában, Louisville belvárosában, szombat éjszaka. Meggyőződése volt, hogy Ralph rá van kattanva a feleségére, dühében széttépte saját pólóját is. Steadman, hogy elsimítsa a balhét, inkább megfogta ördögi tollát és egy kis portrét firkantott össze a nőről, akivel állítólag kikezdett. Nem csattant ököl, de kivágtak minket a Pedennisből.

*********

 Hétfőn, olyan hajnali tíz-harminc körül ajtókaparásra riadtam. Felültem az ágyban és elhúztam a függönyt. Steadman állt odakint.
– Mi a faszt akarsz? – üvöltöttem.
– Reggelizhetnénk.
Odatámolyogtam az ajtóhoz. Megpróbáltam kinyitni, de a lánc nem engedte. Nem győzhettem a lánc ellen! Sehogy sem akart kiakadni a helyéről. Kirántottam az ajtót és kitéptem a falból. Ralphnak szeme se rebbent.
– Apró baleset – motyogta.
Alig láttam. Bedagadt szemeim összegyógyultak, a hirtelen beömlő napfény megbénított, mint egy magatehetetlen vakondot. Steadman valami rosszullétről meg forróságról dünnyögött. Visszazuhantam az ágyra. Próbáltam rá fókuszálni, ahogy ott rohangált körülöttem a szobában mint egy őrült, aztán hirtelen előkapott egy .45-ös Coltot és odaugrott a sörös rekeszhez.
– Baszki, kezdesz szétcsúszni! – mondtam.
Bólintott, letépte a kupakot és alaposan meghúzta a sört.
– Ez rémes, vágod? El kell tűnnöm innen… – idegesen megrázta a fejét – Három harminckor megy a gép, de nem tudom, elérem-e.
Alig hallottam, amit beszélt. Sikerült résnyire kinyitnom a szemem és megláttam magam a falon lógó tükörben. A felismerés megbénított. Sokkot kaptam. Egy zavarodott pillanatig azt hittem, Ralph hozott valakit a szobába. A tökéletes modellt ahhoz az archoz, akit végig kerestünk. Ott volt. Felpüffedt, alkohol-pusztította, megnyomorított figura… borzalmas karikatúrája egy valaha büszke anya régi családi fotóalbumából. Ez volt az arc, amit vadásztunk, és természetesen az enyém volt. Rettenetes, iszonyú…
– Talán aludnom kéne még egy kicsit – mondtam – Nem mész át a Fish–Meat–be és eszel egy rohadt fish&chips-et? Aztán gyere vissza értem dél körül. Túl közelinek érzem a halált ahhoz, hogy ebben a pillanatban kocsiba üljek.
Megrázta a fejét.
– Nem… nem… azt hiszem, inkább visszamegyek és dolgozom azokon a rajzokon még egy kicsit – lehajolt, hogy kivegyen még két sört a rekeszből – Próbáltam rajzolni, de túlságosan remegett a kezem. Borzalmas… borzalmas…
– Abba kéne hagynod a piálást – mondtam.
– Tudom – bólintott – Ez nem fasza így, egyáltalán nem fasza. De valahogy jobban érzem magam tőle…
– Nem sokáig – mondtam – Estére valószínűleg rád tör majd egy őrült remegés, és összeomlasz. Nagyjából mikor leszállsz a Kenedy–n. Rád húzzák a kényszerzubbonyt és bevágnak a Tombs–ba, aztán addig ütik a vesédet egy husánggal, amíg ki nem nyúlsz végleg.
Megrántotta a vállát és kisétált, behúzta maga után az ajtót. Visszafeküdtem még kábé egy órára. Később, miután elrohantam a napi grapefruit adagomért a Nite Owl piacra, utoljára ettünk a Fish-Meat Village-ben; sűrű zsírban kisütött panírozott hentes-aprólékból álló kellemes ebédet.
Ralph már nem kért kávét. Sorban rendelte a vizeket.
– Ez az egyetlen itt, ami emberi fogyasztásra alkalmas – magyarázta.
Nagyjából egy óra volt hátra még a gépe indulásáig. Kipakoltuk a rajzait egy asztalra, vizsgálgattuk őket, hogy vajon sikerült–e elkapnia a verseny szellemiségét… de nem igazán tudtuk összerakni a dolgot. Annyira remegett a keze, hogy kiestek a kezéből a lapok. A látásom homályos volt, alig tudtam kivenni mi van a képeken.
– Picsába – mondtam – Rosszabbul nézünk ki, mint bárki ezeken a rajzokon.
– Igen, ez nekem is eszembe jutott – mondta vigyorogva – Idejöttünk, hogy lássuk ezeket a borzalmas figurákat, ahogy összehugyozzák és hányják magukat… és most, vágod, ezek … mi vagyunk…

*********

Hatalmas Fasznövesztő Pontiac száguld keresztül az autópályán.
A rádió híreiben beszámoltak róla, hogy a Nemzeti Gárda diákokat mészárolt a Kent State Egyetemnél, Nixon pedig még mindig Kambodzsát bombázza. Az újságíró vezet, hidegen hagyja az utasa, aki már majdnem az összes ruhát ledobálta magáról és éppen az ablakon lógatja ki őket, hogy kiszellőzzön belőlük a könnygáz. Szemei vérvörösek, az arca és mellkasa sörben úszik. Próbálta lemosni a bőrére tapadt vegyszert. Gyapjúnadrágja tocsog a hányástól, testét elgyötörték a köhögő görcsök és az elfojtott zokogás. Az újságíró tövig nyomja a gázt, becélozza a terminál bejáratát, áthajol, hogy kinyissa az utas oldali ajtót, és kilöki az angolt, ráförmed:
– Takarodj hitvány féreg! Te becsavarodott kecskebaszó – őrült nevetés – Ha nem lennék szarul a Bowling Greenig rugdosnám a seggedet. Te faszszopó ánglus gennyláda! Túl jó neked a könnygáz… Megleszünk nélküled itt Kentuckyban.

 Décsy Eszter fordítása

Bejegyzések

Ördöggerinc

Hozzászólás most!

Müllner Csabának

Zihálva riadt fel. Megint ugyanaz az álom. A kocsi hátradöntött ülésén feküdt, a poros út szélén, mindentől nagyon messze. Koromsötét volt. Megnyomott egy gombot a telefonján, az vakító fénnyel mutatta az időt. Kettő tizenegy. Érezte, hogy már nem fog tudni visszaaludni. Fáradtan sóhajtott és visszaengedte a támlát. Elfordította a kulcsot, a motor hangos hördüléssel indult be, aztán beállt a monoton búgó alapjáratra. Megnyomott egy gombot a műszerfal jobb oldalán. A vászontető zizegve csúszott hátra a feje fölött, majd eltűnt a csomagtartóban. Zakója zsebéből elővett egy doboz cigit, kihúzott egy szálat, a szájába tette és megpödörte felfelé kanyarodó bajszát. Kattant az öngyújtó, a kis láng meleg, narancsos fénye megvilágította az arcát. Beleszívott, a felizzó parázs vörös pontként csillant vissza a szemében. Kikönyökölt az ablakon, felkapcsolta a reflektorokat,sebességbe tette az váltót és tövig nyomta a pedált. Az autó fénykörén kívül sivár sziklás táj tartott a végtelenbe.

Alig egy órával később feltűnt a romos épület sziluettje. Ahogy közeledett az elhagyott színházhoz, hirtelen félelem szorította össze a tüdejét. Lefékezett előtte. Egy pillanattal később a porfelhő is utolérte. Leállította a Cadillac motorját, de a reflektort égve hagyta, kiszállt. Elszáradt kórók és tücsökciripelés. Elindult a töredezett márványlépcső felé. Mielőtt rálépett volna, megállt és felnézett a homlokzatra. A sötétben csak halványan látta az oszlopok feletti domborműves homlokzatot. Az aranyozott felirat már rég megkopott, de egy részét ki tudta betűzni. Feltűrte a zakója ujját és elindult felfelé. Talpa alatt csikorgott a márványfokokat borító homok. Megállt a bejárat előtt. A kopott súlyos ajtószárnyak fája kiszáradt és megvetemedett, alig tudta megmozdítani. Nyikorogva indult meg az ajtó. Átpréselte magát a résen.

Körbenézett az előcsarnokban. A mennyezet már évtizedekkel ezelőtt beomlott, bevilágítottak a csillagok. A nap színtelenre fakította a falakon lógó, cafatokra feslettkárpitokat. Omladozott a vakolat, mindent por és homok borított. A padlón jól kivehetően meztelen talpak lenyomata volt. A színházterembe nyíló ajtók alatt halvány fény szűrődött ki.

A falakon helyenként még freskók halvány nyomát lehetett látni a sötétben. Maszkos tógás alakok, harcjelentek, de arcok sehol. Azok koptak le először. Leguggolt, hogy jobban megnézze a lábnyomokat. Puha párnás talpak hagyták maguk után. Könnyű lepel érintette a padlót, elkent néhány nyomot. Izgatott lett, a vér zsibongott az ereiben. Felegyenesedett. Magasan a színház felett a csillagokkal teleszórt fekete égbolt ragyogott, felhő sehol az égen. A tejút vonala szépen kivehető volt. A halvány derengés fénylett kopasz fején, amit kezével végigsimított, hogy megtörölje enyhén verejtékező homlokát.

Lassan indult az ajtók felé. Minél közelebb lépett, annál kevésbé tudta eldönteni, melyiket nyissa ki. A gerincén föl-le rohangált a különös izzás. Odaért az egyikhez, mély levegő után határozottan megtolta. Nem nyílt. Maga felé próbálta, az lustán nyikorogva kitárult előtte. Belépett. Hosszan lejtett előtte a puritán terem, a végében az egyszerű színpaddal, a közepén tűz égett. Az íves mennyezet még egészen egyben volt, csak néhány repedésen sütött be a holdfény. A vöröses vakolatból nem sok maradt a dísztelen oszlopokon, a freskók kivehetetlenül széttöredeztek. A székek az első pár sort leszámítva mind hiányoztak. Elporladtak vagy eltüzelték. Senki nem volt a teremben, lépéseit visszaverték a csupasz falak, hallani lehetett a tűz ropogását.

A széksorok helye mellett sétált és nézte a súlyos vörös bársonyfüggöny maradékát a jobb szélen. Fellépett a színpadra. A padlón por és törmelék. Arrébb a sarokban eldobált jelmezek egy kupacban, közelebb a tűzhöz egy törött maszk lógott ki a lomok alól. A levegőre rátelepedett a múlt nehézkes szaga, mintha egy apokalipszis utáni panoptikumban lett volna. Lemászott a színpadról és leült az első sorban. Várt. Úgy tűnt már órák óta ott ül, az idő megállt, a nap nem kelt fel. Még csak nem is halványodott az ég alja. Nézte a vörös-sárgán villódzó kipattanó szikrákat.

A terem hirtelen lehűlt. A forró éjszaka egy pillanat alatt eltűnt, meglátszott a lehelete, arcán érezte a tűz melegét. Nem mozdult, de a hidegtől az izmai alattomosan remegni kezdtek. A gerincén végigfutó melegség forrósággá, majd izzássá fokozódott. A szíve egyre gyorsabban dobogott, nehezen lélegzett.

-Megkaptad az üzenetemet. – szólalt meg egy női hang mögötte.

A nő megkerülte a székeket. Testét csak egy fátyolszerű ruha takarta. Gyönyörű volt. Leült mellé és megfogta a kezét.

Az üzenet egy megsárgult képeslap volt, ott lapult a zakója zsebében. Két héttel ezelőtt egy félszemű kurvától kapta Barcelona egyik sikátoros negyedében. Egész éjszaka részegen járta az utcákat, így kötött ki a város legmocskosabb részén. A falak hullámzottak körülötte, a szél behozta a kikötő szagát. Az egyik kapualjból hirtelen kinyúlt valaki és megfogta a csuklóját. A lámpák csak a karját világították meg, ami alig látszott ki a gyűrűk és karperecek alól. Kitépte magát a szorításból, de a nő rászólt, ne siessen annyira. Ekkor lépett ki az utca sárgás fényébe. Fején tarka kendő, a fülében hatalmas karika fülbevalók, hosszú fekete haja az arcába lógott.

-Őt keresi, igaz? – szólalt meg a nő rekedtes hangon.

-Kit?

-A hiányzó felét. – mondta – Én tudom, hol találja.

Érdes kezével újra megragadta és bevezette a házba. Zsúfolt, homályos szobába léptek. Minden átható penészszagot árasztott. A fal melletti asztalhoz ültette, és meggyújtott rajta egy gyertyát. A kis láng megvilágította a szegényes berendezést, a sarokban a szétfeküdt, mocskos ágyat, a falakon lógó giccses képeket. A nő egy szekrényből poharakat vett elő és megtöltötte erős sangriával.

-Igyon. – nyújtotta felé a poharat.

A bor egyszerre volt savanyú és émelyítően édes. Kiitta és az asztalra tette. A nő újra töltött és leült vele szemben. Hátrafogta a haját, így már az arca is látszott. Ráncos, aszott bőre megsárgult a dohos lakásban. A bal szeme helyén hatalmas sebhely tátongott, mintha puszta kézzel tépték volna ki a helyéről.

-Téved. Már nem keresem.

-Akkor miért van itt?

Próbált visszaemlékezni, hogyan került a városnak erre a részére.

-Feladtam. – mondta végül.

-Nem számít.

-Elmentem a klinikára.

A nő arca elkomorult, a gyér fényben csak még jobban elmélyültek a ráncai.

-Miért?

-Mert elegem volt a nőkből, akik kiszívják belőlem az életet. Abból, hogy egy illúziót kergetek, ami talán nincs is.

A nő nem válaszolt, mindketten a koszos asztalt bámulták. Az egyik sarokból patkány neszezése hallatszott. A lakásban terjengő szagtól és az olcsó bortól lassan felkavarodott a gyomra.

-Pedig találkoztak már. – szólalt meg végül.

Ránézett. A nő arca taszította, mégsem tudta levenni róla a tekintetét. Annyi éven át hagyta, hogy a gerincén végigfutó sebet újra és újra feltépjék, de hiába. Egyik sem volt az igazi, senki nem tudta begyógyítani teljesen. Ezért ment el a klinikára. Két hónapon át kezelték, kötözték, kenték krémekkel, míg végleg összeforrt. A magányt választotta, és kitartott az elhatározás mellett. A nő szavaitól mégis újra bizseregni kezdett a heg. Közben a nő fölállt és újra a szekrényhez lépett. Mozdulataira csörögtek a karperecek.

-Régóta őrzöm már. – mondta, és letette elé a képeslapot.

Tépett szélű, sárgás lap volt, rajta egy régi színház fekete-fehér fotójával.

-Ott megtalálja, akit keres.

Nézte egy darabig az asztalon heverő képet, végül elrakta. Mostanra már a hányinger kerülgette. Szinte menekült ki az utcára, el ebből a lyukból, de a nő szavai még sokáig csengtek a fülében.

Az előző napi ruhájában ébredt iszonyatos fejfájással. Minden csak egy rossz álomnak tűnt, egészen addig, míg le nem vette a zakóját. A zsebéből kiesett a képeslap. Mintha egy hegy omlott volna a nyakába, úgy szakadt rá a felismerés, hogy a sikátorok, a kocsmák, a félszemű nő valóság volt. Felvette a földről, a keze remegett. Megfordította, a hátulján nem volt semmi. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán mégis megkereshetné a színházat, de már mindegy volt. Ledobta az ágyra és kiment a szobából. A nő szavai azonban nem hagyták nyugodni.

Csak a tűz ropogását lehetett hallani. A nő keze lágyan simult a tenyerébe. A színpadon felcsaptak a lángok, a szakadt függöny mozdulni látszott. A szanaszét heverő jelmezek megemelkedtek torz emberi formát öltve, mintha szél kapta volna fel őket. Maszkok, jelmezek suhantak körbe a tűz körül, felkavarták az évtizedes port boszorkánytáncukkal. A sötétből ősz szakállú tógás férfi lépett elő, kezében egy megsárgult könyvet tartva mormogott maga elé, és leült a színpad szélére.

Összenéztek. A nő mosolygott és megszorította a kezét. Szédült. Mintha a tűz körüli forgatag magával rántotta volna. Képek jelentek meg előtte. Iskolai táborozás egy tó mellett, ahol egyik este a parton ültek. A távolban egy kislány sétált vödörrel a kezében. Aztán egy zsúfolt utca tűnt fel. Reggel volt, az emberek siettek dolgozni, vagy talán este haza. A tömegben észrevett egy arcot. Felismerte. Ő volt az, aki most a kezét fogta. A kép elsötétült, és egy pillanattal később egy bár rajzolódott ki. Egy nővel volt, a nevére már nem emlékezett. Éppen arra készült, hogy megmondja, másik városba költözik, és nem akarja magával vinni. Ekkor vette észre a lányt a bárpultnál. Az éles képektől csak még jobban forgott vele a színházterem, aztán hirtelen a tűz beszippantotta az emlékeit. Ebben a pillanatban a színpadi forgatag némán robbant atomjaira. Utána csend. Mély, tökéletes csend. Csak a kinti tücsökciripelés szűrődött be halványan.

A hamu lassan ülepedett le az álló levegőben. Hatalmas szürke hópelyhekként lebegtek és puhán takarták be a padlót. Áramütésszerűen rándultak össze a zsigerei. A gerincén végigfutó sebhely izzott, és egész testében átjárta a keserű, tehetetlen megbánás.

-Még van egy utolsó lehetőség. – szólalt meg a szakállas öreg, mintha olvasott volna a gondolataiban.

A nő felállt mellőle és közelebb lépett a színpadhoz.

-De abba belehalhat. – suttogta az öregnek.

-Nem érdekel – vágta rá.

Felállt és a nő mellé lépett. Megfogta a kezét.

-Hát legyen. – mondta az öreg és intett a kezével.

A függöny mögül két, hasonló tógát viselő férfi lépett elő. Az egyik leterített egy pokrócot, a másik férfi kezében egy tálcán sebészkés csillant meg. Tudta mit kell tennie. Felment a színpadra. Levetette a zakóját és lefeküdt a kopott, porszagú takaróra. A szike megcsörrent a tálcán, ahogy az öreg a kézbe vette. Összeszorította a fogait és várt. A nő mellette térdelt, fogta a kezét. Az éles fájdalom végighasított a gerincén és elhomályosította az agyát. A hangok csak távolról jutottak el hozzá. A nő mintha felsikoltott volna. Megpróbálta felé fordítani a fejét, de hirtelen minden porcikája ólomsúlyúvá vált. Az arca ellazult, már nem érezte a fájdalmat, aztán lassan elsötétült körülötte minden.

Bejegyzések

A gubó

Hozzászólás most!

Nyáron költözhetett a sarokba a radiátorcső mellé. Vidékről értem haza, fáradtan ledobtam a koszos hátizsákot az ajtó mellé, lerúgtam a saras tornacipőt. Lábujjhegyen mentem a fürdőszobába, hogy ne potyogjon le nadrágomra száradt agyagos föld. Egyből ment minden a szennyesbe. Hosszú hűvös zuhany után felfrissülve törölközőbe csavarva léptem be a szobámba, amikor észrevettem a borsónyi fehér gubót. Kidudorodott a parketta repedéséből. Kíváncsian, fintorogva próbáltam kipiszkálni, a körmömet bedugtam a repedésbe. Nem tudtam rendesen alányúlni, odaragadt, végül feladtam. Zavart, hogy ott van, hogy a porszívó csöve sem tudja kiszippantani, de igazából olyan kicsi volt, hogy pár nap alatt elfogadtam a létezését. Ha nézegettem úgy éreztem, mindig is ott volt a helye a szobámban. Végül is, illett a repedéshez, és messziről nem is látszott. A gubó bővebben… →

Bejegyzések

Pandasapkában pózolt a modell

Hozzászólás most!

         Szombat este. Emberek jöttek-mentek. A hó puhán szálingózott. A lámpák sárgás fényében óriásira nőttek a pelyhek. A hidegtől kipirultak az ujjaim. A város zaja eltompult. A vastag üvegben hangosan löttyent a pálinka. Az égető töményt az utána küldött bor hűtötte le.

         Az ajtó nehezen nyílt, és hangosan csapódott mögöttem. Leültem a homályos sarokba. Néztem a pultos arcát, ahogy megissza az energiaitalt, hogy bírja még. Az utolsó kortyból egy kevés kifolyt a szája szélén, de mielőtt az állához ért volna, kézfejével letörölte. Összenyomta a fémdobozt, a kukába hajította, és mosolyogva fordult a pultnál álló sráchoz.

         A szemben lévő sarokban egy fickó átszellemülten szerelte az óráját, már jó ideje, teljesen mozdulatlanul. A másik karja ernyedten csüngött a föld felé. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Egy srác időről időre odament hozzá ellenőrizni az életjeleket, de a pultos lány mégiscsak jobban érdekelte. A lány pici volt, fiatal, és csinos a maga fiús módján. Vidámnak látszott.

         A mellettem lévő asztalon egy tálban pirított sós mogyoró volt. A szemek remegtek, ahogy egy hatalmas, mohó kéz csapott le rájuk. Markolta a mogyorót, agresszíven, újra és újra. A szemei izzottak, a szájából fröcsögött a nyállal kevert mogyorópép. Tökéletes fókusz a tálra. A haverja, nekem háttal, indulatosan magyarázott neki a világ dolgiról.

         Sokan voltak még a bárban. A szokásos szombat esti töltelék. Kis csoportokban álltak körül egy-egy asztalt. Kettesével ültek a kanapékon. Egyre üresedő korsók koppantak. Egy csendes pont látszott feltűnően nyugodtnak. Szinte láthatatlan volt, mégis vonzotta a szemet. Egyszerű fekete-fehér csíkos pulóvert és kék farmert viselt. A pult mellett ült egy bárszéken. Fekete svájcisapkája sűrű árnyékot vetett az arcára, a szeme helyét csak sejteni lehetett. Fejét mindig egy kicsit lehajtva beszélt, ha kérdezték. Mintha rejtegetett volna valamit.

         Amikor kicsit eloszlottak az emberek, a pulthoz mentem még egy pohár vörösért. A lány szolgált ki. Nem kérdezte, mit kérek. Töltötte. Mereven bámultam az előttem lévő gyöngyöző, ezüstszínű sörcsapot, és próbáltam kihallgatni a beszélgetésüket. Alig pár lépésre álltam tőlük. Egy srác magyarázott éppen a sapkásnak. A sapkás hallgatta, néha bólintott. Csak a szemem sarkából figyeltem, odanézni nem mertem. Már meg is bántam, hogy belekíváncsiskodtam. Szégyelltem magam, és végtelennek tűnt az idő, mire megkaptam a bort. Fizettem, és kiléptem az ajtón.

         A hideg megkaparta az arcomat, és zsibongott a friss oxigéntől. Néhány méterre az ajtótól rágyújtottam. A pohár szinte azonnal jegesre hűlt. Egy kuka tetejére tettem. Fogytak az emberek a bárból, de jöttek újak is. Határozottan mentek be, határozott céllal. Az egyiket felismertem. Zenész, de nem jutott eszembe, melyik zenekarban. Amíg elszívtam a cigit, néztem a súlyos hópelyheket. Nagyon fáztam.

         Bent jó meleg volt. A sarokban, a radiátor mellett. A hely belső faborítása és félhomálya is szaunára emlékeztetett. Ettől mindent lassúnak és nyugodtnak éreztem. Az új társaság viszont már aligha lehetett szomjas. A többi vendég egyre fogyott. Az órámra néztem. Előző nap megállt. Megszokás.

         A bár hivatalosan bezárt. A pultos elfordította a kulcsot a zárban. Szó nélkül, mosolyogva rakott elém egy hamutálat. Akik maradtak, a lépcsőt ülték körül. A sapkást a második fokon. Körülötte öten törökülésben beszélgettek. Egy váratlan pillanatban elkaptam az arcát. Ő vett észre. Hívott, hogy üljek mellé. Rekedt hangja halkan kúszott el körülöttünk. Mesélt füstös kocsmákról New Orleans-ban. Földalatti jazzpincéről New York-ban. Arról, hogyan lopták el a gitárját a Montmartre-on, ami másnap végül megkerült.

         Mellette a földön ott ült a fiatal zenész. Az egyetlen, aki valóban figyelt rá. A háta mögül jött a fény, hűvös derengés vette körül. Úgy nézett fel a sapkásra, mintha az magas trónon ülne. Nem pislogott, az arca feszült volt a figyelemtől. Nem értettem a szomorúságot, ami a szája bal sarkába nehezedett. Így hallgattuk a sapkás gitáros történeteit.

         Később egy irányba sétáltunk hazafelé. Talpunk alatt hangosan ropogott a friss hó. Hajnalodott. Nem beszéltünk, csak néztük, ahogy messze a híd felett kelt fel a nap. Befordultam egy sarkon, de ő megállított. Kurtán elköszönt és a kezembe nyomott egy újságot. Kigöngyöltem, a tizennegyedik oldalnál volt nyitva. Nehezen fókuszáltam a bortól és a fáradtságtól, de mintha vasárnap lett volna ráírva. Új filmre készül Brad Pitt. Bukott bemutató a Madáchban. Alföldi bírálja a mentorok döntését. Nagykoncertet ad az álompár. Hajnalban fagyhalottan találtak a híres jazzgitárost. Pandasapkában pózolt a modell.

         Fázom, jutott eszembe. Kidobtam az újságot és megszaporáztam a lépteimet, hogy hamar otthon legyek. 

Bejegyzések

A nyalóka

2 hozzászólás

Villamos vitt a Moszkváról. Mondták, egy kicsit sétálni kell majd felfelé, de ez sok volt. Ahogy gyalogoltam a dombon felfelé, lehajtott fejjel, a reggel egyre szürkébb lett. Mire felértem a főbejárathoz, kapkodtam a levegőt és egészen kimelegedtem. Megálltam előtte. Mint egy erődítmény. A tetejét köd takarta, minden mohás volt. A kőfalakon repkény futottvégig. Ez a hely ezer éve itt állhatott már, mire én odaértem.

Először a vérvétel. Ez volt a belépő mindenhez. Piros neon nyilak irányítottak balra, rá a futószalagra, amin már sokan álltak. Mind a cipő orrát bámulta. Néma csend volt. A szalag lassan kúszott előre a hosszú szürke folyosón, majd a végén egy ajtón bekanyarodott. Senkit nem láttam kifelé jönni.

A sarokban korhadó minipálmák és páfrányok. Nehezen bírták az itteni klímát. Plakátok a falon vérnyomásról, prosztatákról. Rajzok gyerekeknek arról, hogyan placcsan szét egy orrszarvú a szélvédőn, ha nincs bekötve és 50 kilométer per órás sebességgel ütközik.

Odaértem a kanyarhoz, a futószalag beúsztatott, ott már leléphettem róla. Erre sárgán villogó tábla figyelmeztetett. A székből pont felállt egy kisfiú. Hüppögött. Anyukája kézen fogta és elvezette a másik ajtóhoz. Oda kell ülnöm, gondoltam, biztos ez a dolgok rendje. Megkerültem a hatalmas fotelt. Velem szemben ötvenes csont sovány nő ült piszkosfehér köpenyben. Dauerolt hajat és hatalmas szemüveget viselt.

– A karját. – mondta.

Levettem a pulóverem és odanyújtottam a bal karomat. Barna, pergő szélű bőrszíjat tekert a könyököm fölé. Megrántotta. A szíj bevágott, de nem fájt. A hajlatban véna bukkant elő, mintha a bőröm alattegy vastag kék hernyó domborította volna ki a hátát. A nő határozott mozdulattal ledöfte a kis kék hernyómategy spagetti vastagságú tűvel. Az ezüstös tű végén egy üveg tartály volt, ezt töltötte fel a vérem, meglepően gyorsan. Olyan színe volt, mint egy harmatos vörös rózsának. A fiola megtelt, a nő kicserélte egy másikra. Összesen négyszer. Furcsa vákuumféle érezés volt belül, a homlokom mögött, ahogy távozott belőlem a vér. A kézfejem úgy ráncosodott, ahogy a zacskó kezd gyűrődi, mikor tejet töltök a kávémba. Kihúzta a tűt és egy zöld ragacsot nyomott a lyukra.

– Tartsa ott.

Tanácstalanul felálltam, körbenéztem. Ott volt az ajtó, ahol az előbb a kisfiúval kimentek. Minden erő elszivárgott belőlem. Remegő lábakkal vonszoltam magam. Az ajtó túloldalán egy hatalmas terem voltablakok felé néző padsorokkal. A közelebbi helyeken már mind ültek. A plafonról lelógó, kéken villogó tábla azt mondta: Várjon!. Hát, vártam. Bámultam ki az ablakon, kint gomolygott a köd.

Az egész néhány hete kezdődött egy enyhe nyilallással a mellkasomban. Nem vettem tudomást róla, hosszú volt az előző este. Gondoltam, szimpla másnap. A város kezdett kitavaszodni, egyre több madár csiripelt, a nap is kisütött időnként, a bátrabb fák rügyezni kezdtek. A fájdalom tompa nyomással jelentkezett újra, először alig észrevehetően, szívtájékon. Napok alatt erősödött, és már nehezen kaptam levegőt, aztán szép lassan felfelé kúszott az agyamba, és rátelepedett a látóidegekre. A perifériákon nem láttam rendes színeket, vagy csak fekete-fehéret, vagy a rózsaszín és lila különböző árnyalatait. Ez nagyon irritált. Nem, nem a fekete, hanem a rózsaszín. Kérdezgettem a barátaimat és kutattam a neten, hogy ez mitől lehet, és hova menjek vele. Minden jel arra mutatott, hogy ide. Fel a hegyre, ahová egy darabon villamos hoz a Moszkváról. Szóval, itt ültem, és vártam.

Talán negyven perc is eltelt már, mikor a köpenyes, óriási szemüveget viselő nő odalépett hozzám. Akkor vettem észre, hogy ez már nem az a nő. Ijesztően hasonlítottak. Kegy halom papírt nyomott a kezembe. A legfelsőn nagybetűkkel ez volt: LELETEK. Aztán végtelenül hosszú felsorolása a vérem minden alkotóelemének, mennyiségének, minőségének, hormonok, sejtes elemek, vírusok, baktériumok, betegségek, pluszok, mínuszok és tól-ig értékek. Nem jelentettek számomra semmit. Tovább lapoztam, ott már latin kifejezések és rövidítések sorakoztak. Ezeket sem értettem. A következő néhány lap tetején ez állt: BEUTALÓ. Alatta pedig kisebb betűkkel, hogy hova. Pecsét, aláírás, szevasz. Egy térképet is mellékeltek. Úgy nézett ki, további vizsgálatok szükségesek.

A terem távolabbi végén egy ajtóra a KIJÁRAT szó volt festve. Kiléptem rajta a falakon belüli parkba. Csend. Ódon épületek, fák, vadszőlő, örökzöld bokrok, és sűrű köd. Néhány idős ember lehajtott fejjel, gépiesen menetelt az épületek között, kezükben papírok.

Akkor, kezdjük az elsővel. Ortopéd vizsgálat. Kikerestem a térképen, hármas számú épület. Pont előttem volt. A nehéz faajtóról kopott a zöld festék, az üvegek homályosak voltak, a fém kilincs pedig nagyon hideg. Erőtlenül betoltam az ajtót. Fáradt levegő fogadott, de legalább meleg volt. Mintha enyhe lábszag lapult volna. Köpenyes nők és férfiak rohangásztak sztetoszkópokkal. Mindegyik különösen magas volt és görbe tartású. A papíromon az állt, kettes ajtó, leültem ezzel szemben. Nem kellett sokat várnom, nyílt az ajtó. Hajlott hátú, erősen kopaszodó köpenyes fickó ült az íróasztalnál, fura szerkezettel a fején. Ez olyan volt, mintha egy hajpántra középen lyukas fém csészealjat erősítettek volna. Egy székre mutatott, és mondta, vegyem le a cipőmet. Lehajoltam, hogy kifűzzem. Ekkor vettem észre, hogy a fickó meztelen lábfeje akkora, mint egy teniszütő.

Felemelte a lábam, lehúzta róla a zoknit. Lehajtotta a fém csészealjat, és annak nyílásán át vette szemügyre a talpamon futó apró vonalakat. Hüvelykujjával megnyomkodta egy kicsit, koncentrált, hátközépig érő homlokát ráncolta hozzá. Közelebb hajolt, és a fülét a talpamra tapasztotta. Hallgatózott.

– Elnézést, mit…?

– Pszt! – fojtotta belém a szót.

Hümmögött. Firkált a beutalóra pár sort, a kezembe nyomta, és elfordult. Zavartan elköszöntem és kimentem. A következő lap a gasztroenterológiára irányított. Hetes épület. A ködös bokrok és házak között bolyongtam, a hetes feljebb volt a dombon. Éppen megfogtam a kilincset, amikor egy férfi lépett az ajtóhoz. Kinyitottam, hogy kiengedjem. Hatalmas volt, mint egy felfújt léggömb. A karjai nem lógtak, hanem esetlenül álltak ki az oldalából. Szuszogva préselte ki magát az ajtón. Itt maró káposztaszag volt. Csak hárman ültek a váróban. Az egyik nőnek hangos morajlással korgott a gyomra. A másik ütemesen zöld párát böfögött. Megjelent egy köpenyes. A beleit húzta maga után, mint az engedetlen kutya pórázát.

– Erre. – szólt, és egy ajtóra mutatott.

Bementünk, ő rutinosan behúzta a beleket, nehogy rácsukódjon az ajtó. Le kellett vennem a felsőmet, és egy evőkanálnyi savanyú fehér port dugott a számba.

– Nyelje le.

Alig bírtam leküzdeni. Lassan elkezdte felfújni a hasam.

– Tartsa.

Kezemet a számra tapasztottam, nehogy távozzon a gáz. Megijedtem. Nem akartam úgy végezni, mint a férfi a bejáratnál. A gyomrom kezdett akkora lenni, mint egy görögdinnye. Adott egy sűrű barna pépet, hogy igyak belőle, ha szól. Egy monitoron leste, hogyan pottyannak a masszadarabok a gyomorsavba. Ő is jegyzetelt valamit a papíromra. Elővett egy vékony csövet. A végén robotgiliszta tekergőzött. Ezt az orromba dugta, a giliszta pedig perisztaltikus mozgással elindult hátra, le a nyelőcsövemen. Éreztem, ahogy odalent matat és nézelődik. A köpenyes feszült arccal meredt a képernyőre egy darabig, aztán visszahúzta. Mehettem tovább innen is.

A köd nem akart felszállni, pedig már tíz is elmúlt. Az emberek továbbra is robotmozgással vitték a papírokat. Milyen furcsa, gondoltam, hogy minden részem más házba tartozik, amik között nincs kapcsolat. Mintha véletlen legókockákból lennénk felépítve, csak úgy mellesleg, mert együtt értelmezhetetlenek a darabok. Egyben értelmezhetetlen vagyok, még saját magam számára is.

Pulmovizsgálat volt soron. Halk sípolások jelezték a várakozók minden egyes levegővételét. Hamuszürke arccal bámulták a sárga linóleumot. A folyosón egy férfi közeledett. A térdig érő köpeny gombjai furán előremeredtek, és szőrök lógtak ki alóla. A zsebébe nyúlt, ezzel félrelibbentette a köpenyét. Deréktól felfelé hatalmas, szőrös orr alkotta a testét. Beterelt egy vizsgálóba. Itt is vetkőznöm kellett. Meleg kezével mosolyogva simogatta a hátamat. Piros lufikat kellett felfújnom, ő pedig találomra kipukkasztott néhányat. Orr-testével szagolta a kidurrant lufik helyét, közben a fejét ingatta és dörmögött valamit.

Utolsó állomásom egy hatalmas épület volt. Endokrinológia. Itt az emeleteket is máshogy hívták; tobozmirigy, agyalapi mirigy, pajzsmirigy, és tovább felfelé. A harmadikra kellett mennem. A lépcső korlátját sárgás nyák borította. Senki nem volt rajtam kívül. Nem ültem le, a padokról is ragacs csöpögött. Sokáig várattak. A villódzó fénycsövek zúgása nyomasztani kezdett. A padlót bámultam. Az itteni köpenyes egy fiatal nő volt, a nyakán széles pajzs alakú kinövéssel. Ráadásul hol összement, hol nagyon magas lett. Nehéz volt így figyelni rá.

A kezemet az asztalra kellett raknom, ő pedig kis tűket szurkált a körmöm alá. Minden szúrásnál összerándultak az izmaim. Amikor már mind a tíz tű benn volt, megpendített egyet. Hallgatta. Aztán felváltva pengette, pöckölte őket, és csukott szemmel fülelt a beteg dallamra. Néha elégedetten bólintott. Abbahagyta, kihúzta a tűket. Plüssmackót adott a kezembe, és nedves szivacsdarabokat erősített pánttal a halántékomra, amiből vezeték kígyózott amonitorhoz. Bekapcsolta. Először csak hangyafoci volt. Egy gombot tekergetve finomhangolta, míg meg nem jelent a dobogó szívem. A kép szemcsés volt, de felismertem. Csak az enyém lehetett. Még ott volt benne az előző nap titokban megevett marcipános bonbon nyoma. A köpenyes fotókat vett elő.

– Aha! – kiáltott fel az egyiknél, ami éppenséggel egy ismerősöm kutyáját ábrázolta.

A monitorra néztem, de semmilyen változást nem láttam. A telefonhoz nyúlt.

– Kettes kód. – szünet – Igen. Ahogy sejtettük. – újabb szünet – Szóval a pirosat? Igen. Rendben.– lerakta.

Kíváncsian néztem rá. Magyarázat helyett ő is csak írogatott valamit a papírjaimra. Mellécsapott egy újat is, amin a PATIKA felirat állt, és még több olyan szó, amit nem értettem.

A patika a főbejárat mellett volt, egy kis sötétszürke terméskő házban. A sötét, hatalmas teremben régi szófák voltak, mellettük kis asztalon egy-egy pohár és vizeskancsó. Fekete tömörfa bútorzattal rendezték be, üvegszekrények, középen hosszú pult, fiókok.  A szekrényekbenüvegcsék, dobozok, fiolák sorakoztak. Terráriumokban pókok, skorpiók és színes kígyók figyeltek. Aszott, alacsony, gumimozgású öregember lépett hozzám, és a kezét tartotta. Félénken nyújtottam a papírokat. Hümmögve tanulmányozta, előre-hátra lapozott, bal mutató- és hüvelykujjával megőszült szakálla maradványát dörzsölgette.

A pult mögül elővett egy edényt, a szekrényekből elkezdte begyűjteni a hozzávalókat. A nála hatszor magasabb polcokat is elérte. A karja úgy nyúlt és emelkedett, mint a kobrák feje szokott, mikor a kígyóbűvölő felemeli a kosár fedelét. Az edénybe mindenfélét morzsolt, tört, csepegtetett, keverte jobbról is és balról is. Kékes gőz illant el belőle. A masszát egy formába öntötte, pálcikát tett bele, és ráengedett belőle egy keveset a NAPFÉNY feliratú dobozból.

– Tessék – nyújtotta felém a vörös szív alakú nyalókát a pálcikánál fogva – Ez majd elmulasztja.

Elvettem tőle, megköszöntem és kiléptem a még mindig nyirkos-ködös parkba. Kezemben a nyalóka halvány fénnyel derengett. Kíváncsian, de félve hozzáérintettem a nyelvem hegyét. Gyömbéres banán íze volt. Tetszett. Mosolyogva sétáltam lefelé a dombról, vissza a tavasszal telt városba.

 

 

 

 

Bejegyzések

Southampton Arms

         Az órámra nézek, tíz perccel múlt kettő. Korán érkeztem. A hely lassan melegít át a nyirkos novemberi hideg után. A lábujjaim alig mocorognak, elgémberedtek a vékony kis cipőben. Az orrom kezdi megszokni a pub jellegzetes, nehéz illatát. A kezemet a combom és a pad közé rakom, hogy melegítsem. Tetszik a fa tapintása. Előttem az asztal, korsók koptatták le róla a lakkozást. Szemben egy rozoga fekete zongora. Vajon szól még egyáltalán?

Betölti a helyet a délutáni félhomály és a csillár gyenge fénye, a sercegő bakelitlejátszóról szóló régi angol jazz. Olyan, mintha a dalnak sose lenne vége. A hatalmas ablak mellett homályos tükör a falon; Lacon’s YarmonthAles – Stout&Porter. A bárpult mögötti sötétbarna polcon sorakoznak a füleskorsók. Nagyon sok van belőlük.

Előttem is egy ilyen hasas korsó, csurig töltve, körülötte sötét tócsa. Átszűrődik rajta a sárgás lámpafény. Ettől olyan a színe, mint a vadgesztenyének. Óvatosan megemelem és leszürcsölöm a tetejét. Fűszeresen édes, de keserű nyoma marad a nyelvemen.

A szemem sarkából észreveszem a bőröndömet. Már majdnem sikerült megfeledkeznem róla, de most újra összeugrik a gyomrom. Egy kicsit visszalöki a lenyelt sört. Undorodom a bőröndtől. Inkább visszafordulok a bejárat felé. Nehéz tölgyfaajtó szépen csiszolt kristályüveggel, a kilincs helyén rézfogantyú. A festék foltokban lepattogzott róla. Egy sziluett a homályos üveg mögött. Nyílik az ajtó. Megszédülök. Idegen férfi hosszú ballonkabátban. Az izmaim elernyednek, lassan hátradőlök.

Hello! – köszön a csapos a világ legmegnyugtatóbb hangján. Helyes srác, harminc körül lehet. Ő a tulajdonos. Látszik a szemén, ahogy végignéz a pubon. Látszik a karján lazán feltűrt fekete gyapjúpulóveren. A mozdulaton, ahogy megtörli a pultot.

A férfi portert rendelt, a korsót lassan tölti meg a fekete folyadék. Halkan koppan, ahogy leteszi, kilöttyen, folyik a pulton. A férfi megköszöni és az ablak melletti asztalhoz csoszog vele, sörpöttyöket hagy minden lépésnél. Leül, elővesz egy újságot és közönyösen széthajtogatja a hatalmas lapokat.

A kocsmáros a pultot törölgeti, aztán a csapokat kezdi tisztogatni. Van valami természetes lazaság a mozdulataiban. Lassan halad, dörgöli egyiket a másik után. Megszámolom, tizenhét van összesen. De mintha mögötte is lenne még néhány. Kicsit feljebb ülök, hogy belássak a pult mögé. Igen, még hat van mögötte. Egyiket sem ismerem.

A csuklómra pillantok, kettő huszonhárom. A gondolat, hogy hamarosan meg kell fognom az ócska bőröndöt és kilépni az ajtón, egy pillanatra megfeszítette a nyakizmaimat.

Nem messze tőlem egy másik asztalnál a nő felnevetett. Ötven körüli pár. Vagy szeretők? Mit csinálnak hétfőn kora délután egy pubban? A férfinek tipikus angol lóarca van, hosszú csontos ujjaival az asztallapon matat, görbe orra kipirosodott az ale-től. Fojtott hangon magyaráz a nőnek, aki dauerolt hajával egy hörcsögre emlékeztet. Bárhova utaznék a sörért – kapom el a férfi egyik mondatát. Tényleg, a sör. Ezért mondta, hogy itt találkozzunk.

Megint nyílik az ajtó. Összerezzenek. Bozontos fejű fickó aktatáskával. Kényelmesen a pulthoz sétál, az elvetemedett hajópadló nyikorog alatta. Most veszem csak észre, hogy eltűnt a zene. Hallom a kabátzsebében megcsörrenő aprópénzt, még az órám ketyegését is. A csapos elnézést kér és megfordul, hogy kicserélje a lemezt. Válogat, gondolkozik, végül egy hasonlót tesz fel. Visszalép a férfihoz, rámosolyog, feljebb tűri a kinyúlt pulóverujjat. A mosolytól megjelent egy gödröcske a bajsza mellett. Kisebb poharat vesz elő a pult alól, leteszi, és hátranyúl egy zöld üvegért. Jó nagy adag whiskyt tölt a fickónak, visszanyomja a dugót és a pohár mellé rakja az üveget. A fickó az egyik bárszékre rakja a táskáját, lassan felemeli és beleszagol a pohárba. Belekortyol, ide-oda mozgatja a szájában, ízlelgeti. Elégedettnek tűnik.

Én is beleiszok a sörömbe. Már teljesen felmelegedtem, belesüppedek a padba, otthon érzem magam. Mégsem vagyok nyugodt. Előkeresem a telefonomat, nincs üzenet. Az asztalra teszem, hogy szem előtt legyen.

A csapos kijön a pult mögül és a kandallóhoz megy. Kis fahasábokat pakol bele, megpróbálja meggyújtani, de az első néhány gyufa eltörik, elpattan. Úgy látszik elfogyott, a dobozt bedobja és visszamegy a pult mögé. Hirtelen félni kezdek. Nem akarok menni. Még akkor sem, ha ebben a pubban kell eltöltenem az életem hátralévő részét. Biztosan megvan száz éves. Minden olyan régi. Még a pénztárgép is. Nincs műanyag pénz – ez van a korsók fölé írva krétával. Mellette pedig egy tábla: sör elvitelre négy pintes palackban. Lehet, hogy vinnem kéne egyet? Ugyan kinek?

A falon fekete-fehér fotók a harmincas, negyvenes évekből. Szigorú tekintetű férfiak, katonák, egy bíró rizsparókával. Régi sörreklám. Dermedt arcú fiatal nők, egy orvos. A helyi focicsapat fotója 1937-ből, alatta a nevekkel. Arrébb valami emléktábla. Néhány képkeret meghajlott a saját súlyától. Közben begyulladt a tűz a kandallóban, érzem az égő fa száraz illatát. Elég. Nem akarok tovább várni.

Felkapom a kabátomat. A bőrönd felé nyúlok. Nem. Inkább a másik irányba indulok, ki a lengőajtón át a hátsó kertbe. Előveszek egy doboz cigit, rágyújtok. Az eső kopog a tetőn, a parázsnak olyan hangja van, mintha papírt gyűrnének. Kifújom a füstöt, megreked a sarokban lévő pálma körül, rátelepszik. Nyálkás hideg van, egy kicsit összébb húzom magamon a kabátot. Nem is akartam ezt a cigit, de most már elszívom. Vissza akarok menni a melegbe. Ott megáll az idő. A hamutartóban meggyűlt az esővíz, a csikk hangos szisszenéssel fullad bele. Remegve fújom ki a levegőt, és egy pillanat múlva már képes vagyok betolni az ajtót. Nincs itt.

Hárman érkeztek, amíg kint voltam, és most ott ülnek a pult előtt a bárszékeken sorban. Beszélgetnek egymással, és a csapossal. Valószínűleg innen ismerik egymást. Én is odamehetnék. Elmondhatnám nekik, hogy mennem kell. Talán értenék. Ekkor látom, hogy villog a telefon. Felkapom. Dobol a fülem. Kétszer is elolvastam, hogy biztosan értsem, késett a gépe, de már úton van. Az órámra nézek. Késő. Gyorsan megírom neki, hogy ne jöjjön, mindjárt mennem kell. Az asztalra teszem, várok. Elfogyott a söröm, és most az üres korsót táncoltatom az asztalon. Körülöttem a beszélgetés hangosodik, elnyomja a pohár zaját. Kint besötétedett.

Hallgatom a pultnál ülőket, az egyik a kutyájáról mesél éppen. A mellkasom olyan üres, mint a korsó, amivel játszom. Felállok, felveszem a kabátom és megfogom a bőröndöt. A padló erezetét követve húzom az ajtó felé, még hat méter. Már csak négy. Belép. Megölel, szó nélkül, hosszan, aztán kimegyünk. Hazajött. Én oda megyek.