Gondolataiba merülve gyalogolt végig a Liffey partján. Már sötét volt, a vízen sárgás foltokban csillant vissza a város. Csak a pubokból hallatszott ki a szokásos kocsmazaj. Szerette ezeket a tavaszi estéket, a folyó felett beúszott Dublinba a tenger sós, nedves illata. Ujjai a zsebében egy öngyújtót forgattak. Talán előző este rakta el véletlenül. A csaj egy zsúfolt tetőtéri lakásban lakott a túlparton. Dús vörös haj, fehér bőr, halvány szeplők. Az egyik kocsmában szedte össze és dicséretesen hamar kötöttek ki a lakásán. Cseszettül jól smárolt. Végignézte, ahogy elgurul mellette egy szakadt Merci, megigazította a haját és elnevezte a lányt Gingernek. Ezzel csak az volt a baj, hogy Írországban rohadt gyakori a vörös haj, és már legalább nyolc Ginger volt a telefonjában, sorszámozva, az egyikhez még helyet is kötött: Ginger 3 a pubból. De melyikből?

Megállt, nézte egy kicsit a folyót, rágyújtott. Nagyon szerette a várost,egy ideje viszont nem találta a helyét. Állandóan mehetnékje volt, amivel kezdett a haverjai agyára menni. A csajok már nem mozgatták meg a fantáziáját úgy, mint két éve. Bulik helyett értelmetlen lerészegedések voltak. A banda jól ment, a munkái jól fizettek, valami mégsem volt kerek. Majd elmúlik, gondolta, és tovább sétált. A Parliament Streetnél jobbra fordult, és néhány méter után megállt egy omladozó vakolatú kapualjnál. Az ajtó nehezen nyílt. Lábával tolta be, aztán hangosan csapódott be mögötte. Tornacipője csoszogott a lépcsőfokokon, visszhangzott a csendben. Sült csirkeszaga töltötte be a lépcsőházat. Megkordult a gyomra, egésznap nem evett. Belépett a lakásba, felakasztotta a dzsekijét, kulcsát ledobta az asztalra a pizzásdoboz mellé. Felnyitotta a tetejét, maradt még két erősen száradásnak indult szelet. A sonka szélei már barnásra oxidálódtak, a sajt egybefüggő gumiréteggé aszalódott. A kopott kanapéra dobta magát, maga mellé tette a dobozt. Csócsálta a pizzát, váltogatta a csatornákat, aztán megállt egy régi angol sorozatnál. Könyvesbolt, másnapos szakadt fickó hajtja ki a vevőit és egy bolondnak magyaráz. Erről eszébe jutott, a Kerouac regény. Az előző próbán odaígérte Kierannak. A pizza szélét visszadobta a dobozba és feltápászkodott, hogy megkeresse a könyvet. Akkor olvasta, amikor Dublinba költözött. Tehát valahol nagyon mélyről, kétévnyi könyv, ruha és mindenféle kacat alól kell kibányásznia.

Elővett egy sört a hűtőből, kinyitotta, a kupakot odahajította a túltömött kukára. A tetejéről leugrottak a zsebkendőgalacsinok. Nagyot húzott az üvegből, végignézett a nappalin. Megsárgult tapéta, giccses csendéletek a falon és lepukkant bútorok. A polcok tömve az előző lakótó rongyosra olvasott sci-fijeivel. A fal mentén és a kanapé mögött könyvtornyok, beléjük ékelődött zenei magazinok. A lakásnak enyhe könyvtárszaga volt, keverve a kanapé alá bemászó zoknikéval. Egyetlen növény volt az egész lakásban, egy fuldokló aloe vera, az ujját kenegette vele, ha a gitár húrjai letépték a bőrét. Félt, hogy kiszárad, ezért folyton túlöntözte. Volt egy kicsi kandalló is, gázzal működött, télen imádták a csajok. Hangulatos lakás. A fürdőszoba csempéjére száradt ismeretlen eredetű koszt úgy tűntette el, hogy teleragasztgatta újságokból kivágott cikkekkel, zenészek fotóival és koncertjegyekkel. Reggelente szívesen olvasgatta a vécén ülve. Egy hálószoba is tartozott a lakáshoz, amiben a másfél személyes ágyon és egy komódon kívül semmi nem fért el. Csak akkor aludt ott, ha felhozott valakit. Bírta azt a szétült kanapét.

Merre lehet az a könyv?Az ablak alatti könyvkupaccal kezdte, valószínűleg az halmozódott oda a legrégebben. Reklámújságok, szórólapok alól bukkant fel az NME 2010. februári száma, tele volt Marina and the Diamonds debütáló albumával. Érdekes lemez volt, a Mowgli’s Roadot szerette róla, Tibi gyakran játszotta a Fészekben a szerdai rock diszkókon, de hamar kikopott. Félredobta, beleivott a sörébe, és tovább ásott. Felváltva jött egy-egy vámpíros és zombis DVD réteg, pár római korban játszódó ponyva, még több zenei újság.

Sóhajtott, átfordult a következő stóchoz. Nagyrészük az ír történelemmel foglalkozott erősen radikális nézőpontból. Rátalált az egyik kedvencére, gael mondák bőrkötésben 1952-ből. Egy belfasti bolhapiacon találta, meglepően áron alul. Itt sem találta. Az elhagyatottság angyalainak első, csak Amerikában megjelent kiadása, benne egy olyan utószóval, ami a későbbiekből kimaradt. Kieran nagy rajongója volt Kerouac regényeinek.

A harmadik halom leginkább ír undergrond zenei magazinokból állt. Mikor ideköltözött, a legigénytelenebbeket is összevásárolta, kiolvasta az utolsó betűig, hogy képben legyen. Találomra belelapozott néhányba. A legtöbb bandára már nem emlékezett, eltűntek a süllyesztőben. Néhánnyal viszont dolgozott együtt a stúdióban.

Újabb regények jöttek, jó részükről megfeledkezett. Már majdnem a kupac aljánál járt, amikor meglátta az ismerős piros borítót. Közelebb emelte. Igen, emlékezett a csúnya grafikára az elején. Tipikus 60-as évekbeli amerikai dizájn. Egyszínű borító, robosztus tipográfia. Kinyitotta, hogy felelevenítse a történetet. A tömény kiábrándultságot, ami áthatja az egészet. Hasonló keserűséget érzett ő is, mikor olvasta. Átpörgette a lapokat, a könyv egy pontra ugrott, ahol benne maradt valami. Egy polaroid kép. Kivette. A fény felé tartotta, hogy jobban lássa, ráncolta hozzá a homlokát. Egymásba gubancolódott, szétcsúszott arcok, széles vigyor. Ahogy nézegette, minden eszébe jutott arról az estéről. Kemény buli volt. Az egyik legjobb koncertjük Tibivel, aki a képen egy random lányt ölelgetett. Közvetlenül mellettük állt ő is Szofival. Mennyire szexi volt aznap este abban a szoknyában! Megfeledkezett erről a képről, miután kiolvasta a könyvet, de most visszajött ugyanaz az érzés, mint akkor. Szabadság utáni vágy, bűntudat, keserűség, hiány. Sokáig ült ott törökülésben, nézte a képet.

Felkelt. Kinyitott még egy sört, és visszavetődött a kanapéra. Maga mellé rakta a könyvet, tetején a fotóval, és üres tekintettel bámulta a tévé színesen villódzó képét. Kavarogtak a gondolatai, az agya zsibbadt. Egyre lejjebb csúszott, már majdnem vízszintesben volt. Hajnalban rántotta le a fáradtság, elaludt ruhástul, cipőben. 

A villamos centikkel húzott el mellette. A vezető még csak rá se csengetett. Határozott léptekkel indult előre, de nem figyelte, merre. A tér közepén karácsonyi vásár. Savanyú sör, forralt bor és sült kolbász terjengő szaga. Árusok. Oh Tannebaum. Lovacskás, csillogó körhinta. A táskás pavilonnál egy nagyobb csoportba ütközött. Kicsit magához tért. Kolbászzsírt fröccsentettek rá. Az emberek lassan körbefolyták. Arrébb lökdösték, tudomást sem véve róla. Sodródott velük egyre beljebb a tömegbe. Vállak értek hozzá. Lábára léptek. Cipőjén sör habja placcsant. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. Fel kellett néznie az égre.

Aszfaltszürke felhőréteg fedte a várost. A tévétorony szinte megroppant a súlya alatt. Egy órája még havas eső szitált, de akkor éppen a Fal maradványait tapogatta. Egyik oldalon a vandalizmus tarka hányása, másikon a kortárs művészet állásfoglalása. Idáig korcsosult a valaha volt Kelet és Nyugat határa.

Kaparta a zöldet, és egy kis sárgát is. Teste a Falhoz simult, hogy érezze azt, és elrejtse az arcát. A rücskök közé telepedett kosz a körme alá ment. Örült neki. Ismeretlenül is szerette ezt a koszt. Felfigyelt a hangra. Ösztönösen érezte, hogy ez a hang tudatlan és ignoráns. Próbált nem figyelni rá. Koncentrált foszló körme sercegésére a Falon. Hiába kaparta erősebben, a hang egyre inkább elnyomta. Kattogás. Zárszerkezetek és önkioldók folyamatos kattogása. Erőltetett mosolygás, nyál cuppanása a fehér fogakon. A hangok zajjá, aztán elviselhetetlen hangorkánná erősödtek. Mennie kellett. Gyors lépésekkel indult el az út szélén, villanó vakuk között.

Az ólmos eget nézte. Nem tudta kiolvasni, hogyan került a térre. Ott volt. És a zaj követte. A füléhez kapott, de még hangosabb lett. Félrészeg felhorkanó röhögés törte meg. Koccanó korsók. Gyerekvisítás. Valahol egy 10 centes csendült az aszfalton. Az agya lüktetett. Egyre szaporábban vette a levegőt. Jobbra-balra kapkodta a fejét. Megint körbezárta a tömeg. Kezét maga elé téve csukott szemekkel indult el. Nehezen haladt. Perecárusnak ütközött. Izmaival a járásra összpontosított. Ritkult a tömeg. Lélegzett. Szaporázta a lépteit. A lámpa pont zöldre váltott. Kegyetlen. Engedte, hogy menjen. Már rohant. Végig a Karl Marx Allee-n, a távoli csend felé.

A lapos tetős, valaha közösségi házként működő kommunista kocka előtt a kocsmáros az asztalokat igazgatta. Kiköpött. Nyála egyből a betonra fagyott. Rezignáltan törölte a székeket. Unottan felemelte a fejét. Gyűlölettel és megvetéssel nézett az irgalmatlanul széles sugárút túloldalán, vele szemben álló MockbaRestorant-ra. Elfutott előtte valaki. A hülye. Utánanézett. Kiköpött, és üveges tekintettel belépett a kocsma ajtaján.

Szűk, puha térben fekszem. Olyan, mintha lebegnék. Csak a gyomromat tekeri szorongó félelem. Hallom a hangokat körülöttem, foszlányok kavarognak értelmetlenül. Sötét van.

Kinyitom a szemem. Egy tér közepén állok. Őszi szagot hoz a szél, ami bele-belekap a zakómba. Emberek sietnek körülöttem, leszegett fejjel, mosolyogva vagy gondterhelten. Egykedvűen. A teret hatalmas, fehér épületek szegélyezik, de elég nagy ahhoz, hogy átfújja a haldokló levelek illata. Ismeretlen városkép nehezül rám. A házak oromfalai robosztusak, teljes súlyukkal elzárják a horizontot. Csak a tér négy sarkán lévő sikátorok vezetnek valahová. Kis résekként duzzasztják fel az igyekvő embereket. Mintha mindenki csak kifelé menne, mégis újabb és újabb arcok tűnnek fel. Belül üresség feszít. A bennem uralkodó szorongás erősödik. Elindulok.

         Meggondolom magam. Nem tudom, melyik sarkot válasszam. Megfordulok, és az átellenes irányba megyek. Nem. Az sem lesz jó. Forgatom a fejem, nézem, melyik lehet az én kijáratom. Az épületeken vakító fehéren verődik vissza a gyenge őszi napsütés. A színek élesek a felhőfoszlányos, párás, hűvös levegőben. Oda-vissza járkálok, egyre gyorsabban és kétségbeesettebben. Ki akarok jutni innen. Egyre többen szorulnak a sikátorok torkába. Odaszaladok az egyik csoporthoz. Várok. Tülekedni kezdek, előrébb, de nem engednek. Súrolnak a ballonkabátujjak. Hátrébb szorítanak a táskák és esernyők állják el az utat. Kiverekszem magam a tömegből, másikhoz szaladok.

         A bennem lévő ürességet szinte teljesen kitölti a fojtogató szorongás. Kezemmel próbálok áttörni a hátak és vállak között. Hiába. Üvölteni kezdek. Rekedten, teli torokból. Üvöltök, az erek kidagadnak a nyakamon. A szemem összeszorul, arcom torz, lilul. Üvöltök, a hangom elcsuklik. De a tömeg marad. Rólam tudomást sem véve folyik ki a sikátorba a sűrű ember-massza. Megmarkolom a mellettem álló ballonkabátos férfi karját. Belekapaszkodom, hátha magával húz. A térdem gyengül. A férfit nem érdekli, hogy piócaként csimpaszkodom rajta. De így ő sem tud tovább menni. Mintha én lennék a mágnes, ami a térhez tapad. És nem engedem. Miért nem húz? Miért nem próbál lerázni? Hát nem érti, hogy így ő is marad?

         Megrángatom a karját, hogy kirázzam közönyéből. Térden rúgom, de nem merem elengedni. Sóhajt, felém fordul megadóan. Csak át kell lépned a küszöböt – mondja. De hát azt próbálom! Mégis akkor hogyan? – kérdezem, de visszafordul, és vár. Várja, hogy elengedjem. Érzem, ahogy a szorításban elpattan egy körmöm, ami már a húsába vájt. A karom remeg. Rettegek. Szorítom. Szédülök. Esernyő csattan a tarkómon és minden elsötétül.

         Egy padon ülök. Barnára festett vékony deszkái nyomják a hátamat. A szélén szögek állnak ki a lécekből. A rozsdaszín festéket kikezdte az idő. Betöredezett, felhullámzott, és ha körmömmel megnyomom a szélét, elpattan messzire, mint a kukoricaszem forró olajból. Mintha ez is menekülne az érintés elől.

         A park homogén, zöld pázsitját lehullott levelek és gesztenyék mocskolják be színekkel. A föld tompán dobban a lehulló gesztenyéktől, a leveleket a szél zörgeti. Hallom, ahogy csúsznak végig előttem a betonon, súrlódnak, darabolódnak. Egyedül vagyok. Azaz mégsem. Egy öreg pár sétál át messze, bottal, hajlott háttal. Vajszínű gyapjúpulóverben és kötött sálban. Lassan lépkednek a puha füvön. Nem beszélnek. Nyugodtak.

         Előttem az aszfalton néhány levél és ág árnyéka himbálózik. Monoton siklanak ide-oda. Én csak ülök, nem bírok felállni. Nem is tudom, hogy akarok-e. Mintha nem is ott lennék. Pedig biztosan a padon ülök, mert a lécek nyomják a csigolyáimat. Piszkálom a száraz festékpikkelyeket. Az egyik a körmöm alá csúszik. A hirtelen, éles fájdalom végigszalad a testemen a lábujjaimig. Elrántom a kezem, de már késő, a körmöm alatt megjelenik egy piros pötty. Közel emelem az ujjam, hogy jobban lássam, ahogy a piros lassan vörösé válik, ahogyan nő a vércsepp. Dagad, aztán óvatosan elindul lefelé az ujjamon. A számba veszem, rozsdás, édes, émelyítő íze van.

         Egy fekete korcs szalad el előttem az úton, mögötte egy kislány rohan trappolva. Rózsaszín, meleg kabátban, kék szoknyában. Kötött fehér sapkája alól hosszú szőke tincseket fúj elő a szél. Utoléri a kutyát és megmarkolja a szőrénél, kézfeje szinte eltűnik a koszos bundában. Másik kezében egy vörös szegfű. A szár nélküli fejet próbálja a kutya nyakörve alá tuszkolni, de nem fér be és a korcs nyüszít, ahogy fojtja a szíj. A virág összenyomódik, a szirmok megtépődnek. Olyan, mint egy megrágott vörös papírgalacsin.

         Fel akarok állni, hogy kivegyem a kislány kezéből a szétroncsolt szegfűfejet. A kutya nyüszítése mintha a saját torkomból jönne elő. Mégis ülve maradok. Tehetetlenül. Körbenézek, itt vannak-e a szülei, de senki nincs rajtunk kívül az árnyas napsütésben. Kinyitom a számat, rászólnék, de néma maradok. Csak a kutya nyüszítése rezeg a hangszálaim között. Nem bírom tovább nézni.

Kezem az arcomat takarja, a homlokomat a két fal találkozásához nyomom. A sarokban állok, félek megfordulni. A szagok idegenek, a padló deszkái érdesen melengetik a talpamat.

A szobában sötét van, zöldes fény dereng. Végigsimítom a falat, érzem a tapéta foszlott, szakadt széleit. A sarok enyhe penész és száraz fa szaga kúszik az orromba. Lassan átfordulok a vállamon, tenyerem az arcomon, hátam a falhoz simul. Az ujjaim közti résen beszűrődik a zöldes homály. Lassan szétnyílik a kezem. Egy üres szoba körvonalazódik. Az ablakok szőrös deszkákkal beszögelve. Középen egy háromlábú állvány, azon egy tévé villódzik némán. Képernyője ontja a zöld fényt. Farkasszemet néz egy ócska fotellel. A berepedt, kopott bőr régen bordó lehetett. Magas támlája feneketlen semmit árnyékol maga mögé a padlóra.

Vonz a fény, húz a fotel felé. Szétfolyik a karomon és lábamon, zöldre festi előttem az utat. Kinyújtom a kezem, elérem a támlát. A kiszáradt, érdes, foszló bőrt helyenként még selymes puha foltok tagolják. Még közelebb lépek, leülök, és lassan hátradőlök. A tenyerem végigsimít a karfán. Velem szemben a tévé babonázó fényei, zöld kígyók tekergőznek benne, talán több százan is. A testek rángatóznak, egymásba gabalyodnak, harapnak. Fogak villannak fel, méreg fröccsen ki a belőlük. Füstszag. Halk ropogás. A deszkák réseiből felszálló füstöt a tévé fénye színezi, mintha csak a Sztüx méregzöld gőze törne át a padlón.

 Alattam egy göröngy megmozdul. Először megijedek, aztán lassan benyúlok a combom alá, ujjaim matatnak. Valami hűvös, sima dologra találok. Hosszúkás, puha, hengeres. Megmarkolom és kiszedem onnan. Egy kígyót húztam elő és most ott tekereg a kezemben. Gombostűnyi szemében villog a tévé fénye. Fejével felém fordul és kiölti villás nyelvét. Ahogy nézem, tapintom csúszós száraz bőrét, érzem, megnyugszom. A fotel mélyére süppedek. Lágyan simogatom a kígyót, de az mind jobban tekereg, húz a tévé felé. Mintha fejest akarna ugrani a többi közé. Minél jobban menne, tekereg, annál jobban tartom vissza. Az enyém lett, ne legyen másé. Közben a füst egyre sűrűbben száll fel.

Nem engedhetem el a kígyót. Velem kell maradnia. Addig nem lehet bajom. De csak vele, vele lehetek nyugodt. Menni akar, nem engedem. Az enyém. Belélegzem a bódító füstöt. A tévé zöld képe elfolyik, a háromlábú állvány megrogyik. A falak hullámzanak. A kígyó ficánkol a kezemben, de nem engedhetem el.

Halál a föld gyomrában lakik, olyan mélyen, ahová már barlang sem érhet le. Itt sötét van, de kellemes meleg, és a Halál odújában – ami roppant otthonos – vidám tűz pattog a kandallóban, fénye táncol a sötét falakon. Bár egyedül van, sosem érezte magát magányosnak, munkája miatt naponta rengeteg emberrel találkozik, ha pedig végre akad egy kis szabadideje, boldogan dől hátra a kényelmes foteljében és könyvet olvas, de gyakran főz, azt is nagyon szereti. Csak hát sokszor ég oda az étel, ha dolgoznia kell. A falon van egy hatalmas monitor, ami csipog, ha dolog van, megmutatja hol és kit kell elkísérnie az ajtóhoz. Olyan régóta csinálja már ezt, hogy nem is emlékszik, hogyan kezdte el és miért. Mindenesetre elvan vele, csak hát szörnyű érzés, hogy utálják az emberek. Pedig nem akar ő rosszat, csak a munkáját végzi. Különben is, a tragikus nem is az ajtó, ahova viszi őket, hanem a föld maga, ami az ő kis lakásához képest nagyon hideg tud lenni, sálat kell kötnie, ha dolgozni megy, néha még kesztyűt is húz. Hazaérve ezeket csak úgy mellesleg a koszos zoknik mellé hajítja a sarokba.

                Mindenki hallott már Haláról. Ő az a vendég, akit senki sem vár vagy lát szívesen. Egyedül az öngyilkosok, de őket meg Halál nem állhatja, be nem tervezett munka…      Említettem már, hogy Halál szeret olvasni. A könyveket mindig az ügyfeleitől szerzi, azaz elcseni, ha van rá lehetősége. Mindig csak egyet, de az idők során szép nagy könyvtár halmozódott fel nála. Válogatás nélkül mindenen átrágja magát, ami csak a keze ügyébe kerül. Különösen szereti azokat a regényeket, írásokat, amik róla szólnak, mert az emberek rengeteg badarságot tudnak összehordani tudatlanságukban. Nem is érti, mit foglalkoznak vele annyit, ahelyett, hogy az életükre koncentrálnának. Aztán amikor annak vége lesz, jön a nyavalygás, hogy jaj, mennyi mindent nem tettek még meg.

                Halál az emberek világát leginkább csak a könyveikből ismeri, mert egy-egy pillanatnál többet sosem tölt ott. Sokat agyalt azon, ha ideje engedte, hogy miért olyan nehéz a legtöbb embernek az elszakadás az élettől. Egy alkalommal, amikor már megint az odaégett disznótorost vakargatta az edény aljáról, elege lett, és elhatározta, hogy lazít egy kicsit, félreteszi a munkáját, felmegy a földre és megnézi, hogy is van ez vele meg az emberekkel. A nagy elhatározásban elhajította a tepsit és azonnal sálat is kötött.

                Egy forgalmas utca kellős közepén találta magát. Az emberek siettek körülötte jobbra-balra, ügyet sem vetve arra, hogy ő ott áll. Figyelte őket, a legtöbben nem törődtek egymással, csak mentek a maguk feje után, fontoskodó vagy gondterhelt ábrázattal. Nem messze volt egy park, ott már csak néhány idősebb ember sétálgatott ráérősen vagy padon ücsörögtek, ide tért be. Ősz volt éppen, sárguló levelek hulltak a fákról, a nap melegen sütött. Néhányan kutyát sétáltattak, a réten botokat dobáltak, a jószágok meg lobogó füllel szaladtak vissza minden alkalommal az ágakkal.

                Kiérve a parkból a következő sarkon éppen két autó dudálva koccant össze, és a sofőrök átkozódva pattantak ki az autóból, mutogattak egymásnak. Ez cseppet sem zavarta a sarki újságost, aki unottan lapozgatott egy képes magazint. Járta a várost, benézett boltokba, éttermekbe, fodrászhoz, ahol az ajtóban majdnem fellökte egy vidáman kirontó szőke nő. Volt a cipésznél és virágosnál, benézett kocsmákba és bárokba, iskolákba, játéktermekbe, még az állatkertbe is elment. Látott embereket magányosan kószálni és nagy társaságban elütni az időt. Hajnaltájt pedig hulla fáradtan huppant le a parkban egy padra. Kimerítette a sok mászkálás, a rengeteg új élmény és a kukkolás. Az emberek ugyanis nem láthatták őt.

                Elbambult. A szívbajt hozta rá egy lány, aki ledobta magátmellé a padra. Durcásan nézett maga elé, az arca nyúzott volt. Halál végig nézett rajta: a lány nagyon csinos volt. Nagy papírpohárból ivott illatos kávét és csak bámult maga elé. Egy idő után felpattant és sietős léptekkel elindult, Halál pedig gondolkodás nélkül követte, hogy miért, azt maga sem tudta. Csak jól esett neki nézni a lányt. Néhány utcasarok után egy nagy vörös téglás tömbházhoz értek, a kapuban megálltak, a lány a kulcs után matatott a táskája mélyén. Miközben a liftben álltak, a lány a plafont bámulta, Halál pedig a lányt.

                 Felértek, a lány kinyitotta az ajtót. A lakásban mindenfelé ruhák, cipők, tányérok hevertek a padlón szanaszét, az asztalon félig megevett hamburgerből meredt néhány csikk a plafon felé. A konyhapultot bögrék kávé-karikái tarkították. A falakon pöndörödött szélű fotók; nyaralások, barátok, bulik, egy macska. Miközben Halál a képeket nézegette, a lány ledobta ruháit és bebújt hatalmas paplanja alá, el is aludt egyből. Halál figyelte őt egy kis ideig, aztán odalépett a könyvespolchoz és alaposan szemügyre vette. Egyetlen ismerős írót talált, le is kapta gyorsan, szerette Agatha Christie krimijeit, főleg amiben az a pocakos fura nyomózó van, a neve nem jutott eszébe. Leült az ágy mellé a fal tövébe és kinyitotta a regényt.

                Napok teltek el, és Halál maradt a lánnyal. Vele volt, ha aludt, ha dolgozott, ha tévét nézett, még akkor is, ha kiment a mosdóba. Különösen szerette figyelni azt, amikor levitte a szemetet vagy fogat mosott, mert olyankor látszott az arcán, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Halál teljesen el is felejtkezett arról, hogy mit is keres a földön és, hogy valójában ő csak szabadságon van, mígnem egyik este a tévé előtt ültek, éppen a híradó ment. Halál a képernyő helyett szokás szerint a lány arcát fürkészte, de felkapta a fejét egy hírre: az emberiség történetében először fordul elő, hogy senki sem halt meg napok óta, emberek hiába ugrálnak háztetőkről, alapos csonttöréssel megússzák a dolgot. Erről hirtelen eszébe jutott, hogy neki valójában dolgoznia is kéne, mielőtt még túl sok munka felhalmozódna. Mégis, valahogy sehogy sem tudott elindulni. De pár nappal később már annyira hosszú lett a listája, amilyen még háborúk alatt is csak egyszer fordult elő, Halál kicsit meg is ijedt, azonnal haza is ment.

                Ahogy meglátta a listát, ami olyan hosszú volt, hogy perceken keresztül csak pörgött lefelé a monitoron, majdnem agyvérzést kapott. Sietni akart vissza a lányhoz, úgyhogy a sálat le sem vette magáról, csak rohangászott a lista és a föld között, mint a mérgezett egér. A sokadik névnél a térkép ismerős környékre irányította. Körbenézett az utcán, éppen a lány lakásától néhány méterre állt. Remélte, hogy a lány esetleg erre sétál, de nem volt ideje ezen gondolkozni.

                Körbenézett, hogy kiért is jöhetett ide, akkor látta meg a sarkon a betört szélvédőjű autót és a mentősöket. Bassza meg, megint egy baleset… – mormogta magában. Odament, próbálta úgy intézni, hogy ne nagyon lássa a szerencsétlent, akit elütöttek, de hát muszáj volt megfognia a kezét, és elkísérnie az ajtóig, ami éppen kezdett előtűnni néhány méterrel arrébb.

               A látvány, ami fogadta annyira lesokkolta, hogy egy pillanatra beleszédült. A lány feküdt ott. Ruhája csupa vér, törött combcsontja kiállt a nadrágja alól. Nehezen lélegzett. Arca torz volt a fájdalomtól.Halál ott állt felette és bámulta, ahogy az orvosok próbálják elállítani a sebeiből ömlő vért. A lány kinyitotta a szemét. Üres tekintettel nézett az égre, majd a pillantása szép lassan Halálra vándorolt és megállapodott rajta. Elkomorult az arca.

                Halál szembenézett vele. Sosem érzett még ilyet; a gyomra összeugrott, és mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Tipródott. Fel-alá kezdett járkálni vagy hol egyik, hol másik lábára állt. Tehetetlen volt. És nem értette. Nem értett semmit. Hosszú percek teltek el így. A lány végig követte a szemével, de nem szólt. Halálnak nem volt választása, teljesítenie kell a kötelességét, de most először dacosan próbált ellenállni, mintha az élete múlna rajta. Aztán a lány megszólalt. Nagyon halkan, inkább csak tátogott.

– Nagyon fáj… kérlek segíts!

Halál ránézett. Üres volt belülről. Nem gondolkozott. Gépiesen megfogta a lány kezét és felsegítette. Ez volt a kötelessége, hát tette. Kinyitotta az ajtót. A lány elindult, de a küszöbön még megtorpant. Hátranézett, és csak annyit suttogott: köszönöm. 

Talán egy egész nap is eltelt, míg Hálál az utcákon bolyongott. Nem érdekelte senki és semmi. Soha nem érzett ilyesmit ezelőtt. Olyan fájdalom járta át minden porcikáját, amibe azt hitte, beleroppan.

Egyszer csak egy másik furcsa dolog történt vele: könnyek szöktek a szemébe, térdre rogyott és zokogni kezdett, rázta a hisztérikus sírás és a könnyek megállíthatatlanul futottak le az arcán. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés; ezt érezhetik az öngyilkosok is. Hogy már nincs értelme semminek. Csak az elviselhetetlen fájdalom van, amitől nem tud szabadulni. És hirtelen megértette: ezt ő okozta saját magának. Ő tűntette el a lányt a föld színéről. Ha nem nyit neki ajtót… Legszívesebben szemen köpte volna saját magát. Hát ezt érzik az emberek, amikor eljövök valakiért? Ezért gyűlölnek ennyire! Olyat veszek el tőlük, amit senki nem adhat vissza! Soha többet nem akarok ilyet tenni! Felmondok!

Mint egy eszelős, felpattant és rohant. Aztán megtorpant. Az ajtó kellett neki. Kimegy rajta és minden megoldódik. Olyan erősen koncentrált, ahogy csak bírt, hogy elővarázsolja az ajtót, de az sehogy sem akart megjelenni. Először kétségbe esett, de aztán rájött: valaminek történnie kell ahhoz, hogy az ajtó megjelenjen. Gondolkozott. Próbálta felidézni, hogyan is szokás ezt. Először az jutott eszébe, hogy vannak, akik felvágják az ereiket, de ahhoz kád kell meg penge és minden csupa vér. Szoktak mérget vagy gyógyszereket bevenni – az meg gusztustalan: a fejek lilák, hányásban fekszenek, ezt mégsem. Hasonló okokból elvetette a pisztoly és az akasztás ötletét is. Körbenézett, hogy mihez kezdhetne még. Nem messze volt egy toronyház. Felment a legfelső emeletre. Kimászott a tetőre és megállt a párkánynál, hogy lenézzen. Szörnyen magasan volt. Az emberek apró hangyáknak látszottak odalent. Nem sokáig ácsorgott, fejest ugrott a semmibe. Csak zuhant és zuhant, mintha a végtelenbe esne, aztán egyszerre csak vége lett. Hangosan csattant az aszfalton.

Pár pillanat múlva tért magához. Nem érzett már semmit, minden fájdalom megszűnt. Körülötte néma volt a világ, mintha üvegburát tettek volna fölé. Óvatosan felemelte a fejét és körülnézett. Igen, az ajtó pedig szép lassan kezdett körvonalazódni alig pár lépés távolságra. Halál megnyugodott. Vége mindennek. Már csak át kell lépnie a küszöbön. De ahogy fel akart kelni, nem tudott megmozdulni. Bár könnyűnek érezte a testét, valójában a kezei és lábai nem mozdultak. Újra megpróbált feltápászkodni, de sehogy sem sikerült. Próbálgatta újra és újra, egyre kétségbeesettebben és elszántabban, de eredménytelenül. Rádöbbent, hogy kell valaki, aki megfogja a kezét, felsegíti és kinyitja neki az ajtót. Saját magára lett volna szüksége…