Szűk, puha térben fekszem. Olyan, mintha lebegnék. Csak a gyomromat tekeri szorongó félelem. Hallom a hangokat körülöttem, foszlányok kavarognak értelmetlenül. Sötét van.

Kinyitom a szemem. Egy tér közepén állok. Őszi szagot hoz a szél, ami bele-belekap a zakómba. Emberek sietnek körülöttem, leszegett fejjel, mosolyogva vagy gondterhelten. Egykedvűen. A teret hatalmas, fehér épületek szegélyezik, de elég nagy ahhoz, hogy átfújja a haldokló levelek illata. Ismeretlen városkép nehezül rám. A házak oromfalai robosztusak, teljes súlyukkal elzárják a horizontot. Csak a tér négy sarkán lévő sikátorok vezetnek valahová. Kis résekként duzzasztják fel az igyekvő embereket. Mintha mindenki csak kifelé menne, mégis újabb és újabb arcok tűnnek fel. Belül üresség feszít. A bennem uralkodó szorongás erősödik. Elindulok.

         Meggondolom magam. Nem tudom, melyik sarkot válasszam. Megfordulok, és az átellenes irányba megyek. Nem. Az sem lesz jó. Forgatom a fejem, nézem, melyik lehet az én kijáratom. Az épületeken vakító fehéren verődik vissza a gyenge őszi napsütés. A színek élesek a felhőfoszlányos, párás, hűvös levegőben. Oda-vissza járkálok, egyre gyorsabban és kétségbeesettebben. Ki akarok jutni innen. Egyre többen szorulnak a sikátorok torkába. Odaszaladok az egyik csoporthoz. Várok. Tülekedni kezdek, előrébb, de nem engednek. Súrolnak a ballonkabátujjak. Hátrébb szorítanak a táskák és esernyők állják el az utat. Kiverekszem magam a tömegből, másikhoz szaladok.

         A bennem lévő ürességet szinte teljesen kitölti a fojtogató szorongás. Kezemmel próbálok áttörni a hátak és vállak között. Hiába. Üvölteni kezdek. Rekedten, teli torokból. Üvöltök, az erek kidagadnak a nyakamon. A szemem összeszorul, arcom torz, lilul. Üvöltök, a hangom elcsuklik. De a tömeg marad. Rólam tudomást sem véve folyik ki a sikátorba a sűrű ember-massza. Megmarkolom a mellettem álló ballonkabátos férfi karját. Belekapaszkodom, hátha magával húz. A térdem gyengül. A férfit nem érdekli, hogy piócaként csimpaszkodom rajta. De így ő sem tud tovább menni. Mintha én lennék a mágnes, ami a térhez tapad. És nem engedem. Miért nem húz? Miért nem próbál lerázni? Hát nem érti, hogy így ő is marad?

         Megrángatom a karját, hogy kirázzam közönyéből. Térden rúgom, de nem merem elengedni. Sóhajt, felém fordul megadóan. Csak át kell lépned a küszöböt – mondja. De hát azt próbálom! Mégis akkor hogyan? – kérdezem, de visszafordul, és vár. Várja, hogy elengedjem. Érzem, ahogy a szorításban elpattan egy körmöm, ami már a húsába vájt. A karom remeg. Rettegek. Szorítom. Szédülök. Esernyő csattan a tarkómon és minden elsötétül.

 

         Egy padon ülök. Barnára festett vékony deszkái nyomják a hátamat. A szélén szögek állnak ki a lécekből. A rozsdaszín festéket kikezdte az idő. Betöredezett, felhullámzott, és ha körmömmel megnyomom a szélét, elpattan messzire, mint a kukoricaszem forró olajból. Mintha ez is menekülne az érintés elől.

         A park homogén, zöld pázsitját lehullott levelek és gesztenyék mocskolják be színekkel. A föld tompán dobban a lehulló gesztenyéktől, a leveleket a szél zörgeti. Hallom, ahogy csúsznak végig előttem a betonon, súrlódnak, darabolódnak. Egyedül vagyok. Azaz mégsem. Egy öreg pár sétál át messze, bottal, hajlott háttal. Vajszínű gyapjúpulóverben és kötött sálban. Lassan lépkednek a puha füvön. Nem beszélnek. Nyugodtak.

         Előttem az aszfalton néhány levél és ág árnyéka himbálózik. Monoton siklanak ide-oda. Én csak ülök, nem bírok felállni. Nem is tudom, hogy akarok-e. Mintha nem is ott lennék. Pedig biztosan a padon ülök, mert a lécek nyomják a csigolyáimat. Piszkálom a száraz festékpikkelyeket. Az egyik a körmöm alá csúszik. A hirtelen, éles fájdalom végigszalad a testemen a lábujjaimig. Elrántom a kezem, de már késő, a körmöm alatt megjelenik egy piros pötty. Közel emelem az ujjam, hogy jobban lássam, ahogy a piros lassan vörösé válik, ahogyan nő a vércsepp. Dagad, aztán óvatosan elindul lefelé az ujjamon. A számba veszem, rozsdás, édes, émelyítő íze van.

         Egy fekete korcs szalad el előttem az úton, mögötte egy kislány rohan trappolva. Rózsaszín, meleg kabátban, kék szoknyában. Kötött fehér sapkája alól hosszú szőke tincseket fúj elő a szél. Utoléri a kutyát és megmarkolja a szőrénél, kézfeje szinte eltűnik a koszos bundában. Másik kezében egy vörös szegfű. A szár nélküli fejet próbálja a kutya nyakörve alá tuszkolni, de nem fér be és a korcs nyüszít, ahogy fojtja a szíj. A virág összenyomódik, a szirmok megtépődnek. Olyan, mint egy megrágott vörös papírgalacsin.

         Fel akarok állni, hogy kivegyem a kislány kezéből a szétroncsolt szegfűfejet. A kutya nyüszítése mintha a saját torkomból jönne elő. Mégis ülve maradok. Tehetetlenül. Körbenézek, itt vannak-e a szülei, de senki nincs rajtunk kívül az árnyas napsütésben. Kinyitom a számat, rászólnék, de néma maradok. Csak a kutya nyüszítése rezeg a hangszálaim között. Nem bírom tovább nézni.

 

Kezem az arcomat takarja, a homlokomat a két fal találkozásához nyomom. A sarokban állok, félek megfordulni. A szagok idegenek, a padló deszkái érdesen melengetik a talpamat.

A szobában sötét van, zöldes fény dereng. Végigsimítom a falat, érzem a tapéta foszlott, szakadt széleit. A sarok enyhe penész és száraz fa szaga kúszik az orromba. Lassan átfordulok a vállamon, tenyerem az arcomon, hátam a falhoz simul. Az ujjaim közti résen beszűrődik a zöldes homály. Lassan szétnyílik a kezem. Egy üres szoba körvonalazódik. Az ablakok szőrös deszkákkal beszögelve. Középen egy háromlábú állvány, azon egy tévé villódzik némán. Képernyője ontja a zöld fényt. Farkasszemet néz egy ócska fotellel. A berepedt, kopott bőr régen bordó lehetett. Magas támlája feneketlen semmit árnyékol maga mögé a padlóra.

Vonz a fény, húz a fotel felé. Szétfolyik a karomon és lábamon, zöldre festi előttem az utat. Kinyújtom a kezem, elérem a támlát. A kiszáradt, érdes, foszló bőrt helyenként még selymes puha foltok tagolják. Még közelebb lépek, leülök, és lassan hátradőlök. A tenyerem végigsimít a karfán. Velem szemben a tévé babonázó fényei, zöld kígyók tekergőznek benne, talán több százan is. A testek rángatóznak, egymásba gabalyodnak, harapnak. Fogak villannak fel, méreg fröccsen ki a belőlük. Füstszag. Halk ropogás. A deszkák réseiből felszálló füstöt a tévé fénye színezi, mintha csak a Sztüx méregzöld gőze törne át a padlón.

 Alattam egy göröngy megmozdul. Először megijedek, aztán lassan benyúlok a combom alá, ujjaim matatnak. Valami hűvös, sima dologra találok. Hosszúkás, puha, hengeres. Megmarkolom és kiszedem onnan. Egy kígyót húztam elő és most ott tekereg a kezemben. Gombostűnyi szemében villog a tévé fénye. Fejével felém fordul és kiölti villás nyelvét. Ahogy nézem, tapintom csúszós száraz bőrét, érzem, megnyugszom. A fotel mélyére süppedek. Lágyan simogatom a kígyót, de az mind jobban tekereg, húz a tévé felé. Mintha fejest akarna ugrani a többi közé. Minél jobban menne, tekereg, annál jobban tartom vissza. Az enyém lett, ne legyen másé. Közben a füst egyre sűrűbben száll fel.

Nem engedhetem el a kígyót. Velem kell maradnia. Addig nem lehet bajom. De csak vele, vele lehetek nyugodt. Menni akar, nem engedem. Az enyém. Belélegzem a bódító füstöt. A tévé zöld képe elfolyik, a háromlábú állvány megrogyik. A falak hullámzanak. A kígyó ficánkol a kezemben, de nem engedhetem el.