Müllner Csabának

Zihálva riadt fel. Megint ugyanaz az álom. A kocsi hátradöntött ülésén feküdt, a poros út szélén, mindentől nagyon messze. Koromsötét volt. Megnyomott egy gombot a telefonján, az vakító fénnyel mutatta az időt. Kettő tizenegy. Érezte, hogy már nem fog tudni visszaaludni. Fáradtan sóhajtott és visszaengedte a támlát. Elfordította a kulcsot, a motor hangos hördüléssel indult be, aztán beállt a monoton búgó alapjáratra. Megnyomott egy gombot a műszerfal jobb oldalán. A vászontető zizegve csúszott hátra a feje fölött, majd eltűnt a csomagtartóban. Zakója zsebéből elővett egy doboz cigit, kihúzott egy szálat, a szájába tette és megpödörte felfelé kanyarodó bajszát. Kattant az öngyújtó, a kis láng meleg, narancsos fénye megvilágította az arcát. Beleszívott, a felizzó parázs vörös pontként csillant vissza a szemében. Kikönyökölt az ablakon, felkapcsolta a reflektorokat,sebességbe tette az váltót és tövig nyomta a pedált. Az autó fénykörén kívül sivár sziklás táj tartott a végtelenbe.

Alig egy órával később feltűnt a romos épület sziluettje. Ahogy közeledett az elhagyott színházhoz, hirtelen félelem szorította össze a tüdejét. Lefékezett előtte. Egy pillanattal később a porfelhő is utolérte. Leállította a Cadillac motorját, de a reflektort égve hagyta, kiszállt. Elszáradt kórók és tücsökciripelés. Elindult a töredezett márványlépcső felé. Mielőtt rálépett volna, megállt és felnézett a homlokzatra. A sötétben csak halványan látta az oszlopok feletti domborműves homlokzatot. Az aranyozott felirat már rég megkopott, de egy részét ki tudta betűzni. Feltűrte a zakója ujját és elindult felfelé. Talpa alatt csikorgott a márványfokokat borító homok. Megállt a bejárat előtt. A kopott súlyos ajtószárnyak fája kiszáradt és megvetemedett, alig tudta megmozdítani. Nyikorogva indult meg az ajtó. Átpréselte magát a résen.

Körbenézett az előcsarnokban. A mennyezet már évtizedekkel ezelőtt beomlott, bevilágítottak a csillagok. A nap színtelenre fakította a falakon lógó, cafatokra feslettkárpitokat. Omladozott a vakolat, mindent por és homok borított. A padlón jól kivehetően meztelen talpak lenyomata volt. A színházterembe nyíló ajtók alatt halvány fény szűrődött ki.

A falakon helyenként még freskók halvány nyomát lehetett látni a sötétben. Maszkos tógás alakok, harcjelentek, de arcok sehol. Azok koptak le először. Leguggolt, hogy jobban megnézze a lábnyomokat. Puha párnás talpak hagyták maguk után. Könnyű lepel érintette a padlót, elkent néhány nyomot. Izgatott lett, a vér zsibongott az ereiben. Felegyenesedett. Magasan a színház felett a csillagokkal teleszórt fekete égbolt ragyogott, felhő sehol az égen. A tejút vonala szépen kivehető volt. A halvány derengés fénylett kopasz fején, amit kezével végigsimított, hogy megtörölje enyhén verejtékező homlokát.

Lassan indult az ajtók felé. Minél közelebb lépett, annál kevésbé tudta eldönteni, melyiket nyissa ki. A gerincén föl-le rohangált a különös izzás. Odaért az egyikhez, mély levegő után határozottan megtolta. Nem nyílt. Maga felé próbálta, az lustán nyikorogva kitárult előtte. Belépett. Hosszan lejtett előtte a puritán terem, a végében az egyszerű színpaddal, a közepén tűz égett. Az íves mennyezet még egészen egyben volt, csak néhány repedésen sütött be a holdfény. A vöröses vakolatból nem sok maradt a dísztelen oszlopokon, a freskók kivehetetlenül széttöredeztek. A székek az első pár sort leszámítva mind hiányoztak. Elporladtak vagy eltüzelték. Senki nem volt a teremben, lépéseit visszaverték a csupasz falak, hallani lehetett a tűz ropogását.

A széksorok helye mellett sétált és nézte a súlyos vörös bársonyfüggöny maradékát a jobb szélen. Fellépett a színpadra. A padlón por és törmelék. Arrébb a sarokban eldobált jelmezek egy kupacban, közelebb a tűzhöz egy törött maszk lógott ki a lomok alól. A levegőre rátelepedett a múlt nehézkes szaga, mintha egy apokalipszis utáni panoptikumban lett volna. Lemászott a színpadról és leült az első sorban. Várt. Úgy tűnt már órák óta ott ül, az idő megállt, a nap nem kelt fel. Még csak nem is halványodott az ég alja. Nézte a vörös-sárgán villódzó kipattanó szikrákat.

A terem hirtelen lehűlt. A forró éjszaka egy pillanat alatt eltűnt, meglátszott a lehelete, arcán érezte a tűz melegét. Nem mozdult, de a hidegtől az izmai alattomosan remegni kezdtek. A gerincén végigfutó melegség forrósággá, majd izzássá fokozódott. A szíve egyre gyorsabban dobogott, nehezen lélegzett.

-Megkaptad az üzenetemet. – szólalt meg egy női hang mögötte.

A nő megkerülte a székeket. Testét csak egy fátyolszerű ruha takarta. Gyönyörű volt. Leült mellé és megfogta a kezét.

Az üzenet egy megsárgult képeslap volt, ott lapult a zakója zsebében. Két héttel ezelőtt egy félszemű kurvától kapta Barcelona egyik sikátoros negyedében. Egész éjszaka részegen járta az utcákat, így kötött ki a város legmocskosabb részén. A falak hullámzottak körülötte, a szél behozta a kikötő szagát. Az egyik kapualjból hirtelen kinyúlt valaki és megfogta a csuklóját. A lámpák csak a karját világították meg, ami alig látszott ki a gyűrűk és karperecek alól. Kitépte magát a szorításból, de a nő rászólt, ne siessen annyira. Ekkor lépett ki az utca sárgás fényébe. Fején tarka kendő, a fülében hatalmas karika fülbevalók, hosszú fekete haja az arcába lógott.

-Őt keresi, igaz? – szólalt meg a nő rekedtes hangon.

-Kit?

-A hiányzó felét. – mondta – Én tudom, hol találja.

Érdes kezével újra megragadta és bevezette a házba. Zsúfolt, homályos szobába léptek. Minden átható penészszagot árasztott. A fal melletti asztalhoz ültette, és meggyújtott rajta egy gyertyát. A kis láng megvilágította a szegényes berendezést, a sarokban a szétfeküdt, mocskos ágyat, a falakon lógó giccses képeket. A nő egy szekrényből poharakat vett elő és megtöltötte erős sangriával.

-Igyon. – nyújtotta felé a poharat.

A bor egyszerre volt savanyú és émelyítően édes. Kiitta és az asztalra tette. A nő újra töltött és leült vele szemben. Hátrafogta a haját, így már az arca is látszott. Ráncos, aszott bőre megsárgult a dohos lakásban. A bal szeme helyén hatalmas sebhely tátongott, mintha puszta kézzel tépték volna ki a helyéről.

-Téved. Már nem keresem.

-Akkor miért van itt?

Próbált visszaemlékezni, hogyan került a városnak erre a részére.

-Feladtam. – mondta végül.

-Nem számít.

-Elmentem a klinikára.

A nő arca elkomorult, a gyér fényben csak még jobban elmélyültek a ráncai.

-Miért?

-Mert elegem volt a nőkből, akik kiszívják belőlem az életet. Abból, hogy egy illúziót kergetek, ami talán nincs is.

A nő nem válaszolt, mindketten a koszos asztalt bámulták. Az egyik sarokból patkány neszezése hallatszott. A lakásban terjengő szagtól és az olcsó bortól lassan felkavarodott a gyomra.

-Pedig találkoztak már. – szólalt meg végül.

Ránézett. A nő arca taszította, mégsem tudta levenni róla a tekintetét. Annyi éven át hagyta, hogy a gerincén végigfutó sebet újra és újra feltépjék, de hiába. Egyik sem volt az igazi, senki nem tudta begyógyítani teljesen. Ezért ment el a klinikára. Két hónapon át kezelték, kötözték, kenték krémekkel, míg végleg összeforrt. A magányt választotta, és kitartott az elhatározás mellett. A nő szavaitól mégis újra bizseregni kezdett a heg. Közben a nő fölállt és újra a szekrényhez lépett. Mozdulataira csörögtek a karperecek.

-Régóta őrzöm már. – mondta, és letette elé a képeslapot.

Tépett szélű, sárgás lap volt, rajta egy régi színház fekete-fehér fotójával.

-Ott megtalálja, akit keres.

Nézte egy darabig az asztalon heverő képet, végül elrakta. Mostanra már a hányinger kerülgette. Szinte menekült ki az utcára, el ebből a lyukból, de a nő szavai még sokáig csengtek a fülében.

Az előző napi ruhájában ébredt iszonyatos fejfájással. Minden csak egy rossz álomnak tűnt, egészen addig, míg le nem vette a zakóját. A zsebéből kiesett a képeslap. Mintha egy hegy omlott volna a nyakába, úgy szakadt rá a felismerés, hogy a sikátorok, a kocsmák, a félszemű nő valóság volt. Felvette a földről, a keze remegett. Megfordította, a hátulján nem volt semmi. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán mégis megkereshetné a színházat, de már mindegy volt. Ledobta az ágyra és kiment a szobából. A nő szavai azonban nem hagyták nyugodni.

Csak a tűz ropogását lehetett hallani. A nő keze lágyan simult a tenyerébe. A színpadon felcsaptak a lángok, a szakadt függöny mozdulni látszott. A szanaszét heverő jelmezek megemelkedtek torz emberi formát öltve, mintha szél kapta volna fel őket. Maszkok, jelmezek suhantak körbe a tűz körül, felkavarták az évtizedes port boszorkánytáncukkal. A sötétből ősz szakállú tógás férfi lépett elő, kezében egy megsárgult könyvet tartva mormogott maga elé, és leült a színpad szélére.

Összenéztek. A nő mosolygott és megszorította a kezét. Szédült. Mintha a tűz körüli forgatag magával rántotta volna. Képek jelentek meg előtte. Iskolai táborozás egy tó mellett, ahol egyik este a parton ültek. A távolban egy kislány sétált vödörrel a kezében. Aztán egy zsúfolt utca tűnt fel. Reggel volt, az emberek siettek dolgozni, vagy talán este haza. A tömegben észrevett egy arcot. Felismerte. Ő volt az, aki most a kezét fogta. A kép elsötétült, és egy pillanattal később egy bár rajzolódott ki. Egy nővel volt, a nevére már nem emlékezett. Éppen arra készült, hogy megmondja, másik városba költözik, és nem akarja magával vinni. Ekkor vette észre a lányt a bárpultnál. Az éles képektől csak még jobban forgott vele a színházterem, aztán hirtelen a tűz beszippantotta az emlékeit. Ebben a pillanatban a színpadi forgatag némán robbant atomjaira. Utána csend. Mély, tökéletes csend. Csak a kinti tücsökciripelés szűrődött be halványan.

A hamu lassan ülepedett le az álló levegőben. Hatalmas szürke hópelyhekként lebegtek és puhán takarták be a padlót. Áramütésszerűen rándultak össze a zsigerei. A gerincén végigfutó sebhely izzott, és egész testében átjárta a keserű, tehetetlen megbánás.

-Még van egy utolsó lehetőség. – szólalt meg a szakállas öreg, mintha olvasott volna a gondolataiban.

A nő felállt mellőle és közelebb lépett a színpadhoz.

-De abba belehalhat. – suttogta az öregnek.

-Nem érdekel – vágta rá.

Felállt és a nő mellé lépett. Megfogta a kezét.

-Hát legyen. – mondta az öreg és intett a kezével.

A függöny mögül két, hasonló tógát viselő férfi lépett elő. Az egyik leterített egy pokrócot, a másik férfi kezében egy tálcán sebészkés csillant meg. Tudta mit kell tennie. Felment a színpadra. Levetette a zakóját és lefeküdt a kopott, porszagú takaróra. A szike megcsörrent a tálcán, ahogy az öreg a kézbe vette. Összeszorította a fogait és várt. A nő mellette térdelt, fogta a kezét. Az éles fájdalom végighasított a gerincén és elhomályosította az agyát. A hangok csak távolról jutottak el hozzá. A nő mintha felsikoltott volna. Megpróbálta felé fordítani a fejét, de hirtelen minden porcikája ólomsúlyúvá vált. Az arca ellazult, már nem érezte a fájdalmat, aztán lassan elsötétült körülötte minden.