Míg súlytalan vagyok a gyönyörtől,
– apró hajó, a szél letépte róla a nevét is –,
nem tudnak megnyugodni az ujjaim,

lázasak,
fáradhatatlanok.

Ha bágyasztó is a csend,
ha elhomályosulnak a csillagok,
a vitorla akkor is a szélben megkapaszkodik. 

Mert nem lehet vihart ígérni –
nem lehet a semmibe érkezni.

Talán azért olyan szépek a fiatal férfiak, gondolta Riolda, mert meztelenül is látszik rajtuk a fegyverzet lenyomata. Az izmaik alvás közben sem ernyednek el: megfeszül a kar, ha szélroham söpör végig a házon, vagy álomkép lebeg át közöttük.
De milyen álomkép? Riolda senkit sem ismert, akinek a múlt vagy akár a jövő kevesebbet jelentett volna. Pedig el kell mennünk Normandiából, magyarázta a fiúnak minden hajnalban. De Sjön betegnek tetette magát, hogy végül kinevesse – aztán kikuncsorogjon tőle még egyet, majd még egyet, maga alá gyűrje; és délben megmagyarázza, hogy indulni csak hajnalban szabad.
Talán nem is akarja itthagyni Normandiát? Riolda számot vetett minden eshetőséggel. Az is lehet, hogy a hercegség, az országhatár, a járvány és a történészek talán csak az ő fejében léteznek, Használni persze Sjön is használja ezeket a szavakat, de olyan óvatosan, ahogy felnőttek a gyerekkor mumusairól beszélnek.
Ő maga megpróbálta hidegen átgondolni az indulást, miközben Sjön nedvei még ott áramlottak a testében. És nemcsak a nedvei, hanem a fiatalsága, a félelmei, de a nevetése is. Sjön, a katona. Sjön, a kóbor árvagyerek. Sjön, a hősszerelmes. Régen csak egy-két hüvelykkel volt magasabb nála, de eltelt pár hónap, és azóta megnőtt és megizmosodott. Az arca kinyílt, a vonásai megelevenedtek, a tartása, no, igen, a tartása… Mert minden a szavakon múlik, gondolta Riolda. Nem a föld vagy a fegyver tesz úrrá vagy szolgává, alacsonnyá vagy magassá, hanem a másik embert felszabadító tisztelet és méltóság.
Vagy csak a hercegi udvarokban élő dadák képzelik, hogy a gyerekek a szép mondatoktól magasabbra nőnek? No de nem volt annyi szép, jó és hosszú mondat, ami Sjönből filozófust faragott volna. Ő csak egy katona, gondolta Riolda, arra született, hogy valami emberpróbáló feladat birtokba kisajátítsa. Épp az ilyen fehér katonákat, megbízható, nyugodt fickókat keresték Vilmos herceg elit-alakulataiba. Olyanokat, akik a háttérbe húzódva sem veszítik el a méltóságukat. Akiknek a meztelen testén is látszik a fegyverzet lenyomata.
Persze az ő közös jövőjüket semmilyen elit-alakulat nem fenyegette. Se a Halhatatlan Sólymok, se Hjalmar testvérei nem számíthattak Sjön szolgálataira. Mert Sjön magas volt, erős, nyugodt, de csak ránézésre normann, valójában a legkevésbé sem. Csak Sjön volt, nem Harald-Gustaf-Sven-Olaf-Irguld-fia. Egy magasra nőtt, csendes zabigyerek.
Ám ez a magabiztos hallgatás az ő testét is megfiatalította. Azt a testet, ami a tizenhat év alatt sem fejlődött ki teljesen. Aminek az alkotója a szemét összehúzva várakozik, hogy imitt-amott változtasson rajta.
De a fáradtság így is a bőre alá lopakodott. Hisz mit számít az életkor? Egy szolgálólánynak mindig készen kell állnia! Kilenc évesen még igazi tündérkének számít, rajta akarják tanulmányozni az idegenek tér- és időszemléletét, összesúgnak a háta mögött, vigyázz, varázsolni is tud, később már csak gyere-töröld-fel-hozd-ki-gyere-be-csináld-meg. Érintetlenül még elhiszik róla, hogy egy távoli sziget rejtélyes királyának a lánya … De már nem sokáig: tönkremegy a testében valami, és már maga sem hiszi el a saját történeteit. Ki gondolna bármit is egy fonnyadt, lesütött szemű, a nyitott ajtók közt hallgatózó gyereklányról?
Életvíz. Nedvek. Szorítások.

A mámorban összekeveredik a félig-hitt és a félig-elfelejtett.  Még a saját halálomat sem venném észre. De ha én meg is halhatok, ki az, aki el tudná képzelni ezt az újjászületett Sjönt fáradtan és öregen? Riolda még azt sem tudta elviselni, hogy ő legyen egy tőle független ember küldetése, feladata, életcélja.  Egy ilyen ravasz hozd-ide-vidd-oda-kislány, aki beviszi a bort a tanácskozásra, és elolvassa a kidobásra ítélt leveleket.
Igen, ebben a nagy sündörgésben nem tudtam megszeretni magam. Talán ezért olyan elviselhetetlen, hogy valaki mégiscsak… Így hát megpróbált bizonyítani: elmagyarázni Sjönnek a betűk és a számok titkait, lerajzolni a csillagképeket, beszámolni a norvég királyi család titkairól, mesélni a szigetekről, ahol az embereknek beszélniük sem kell, a gondolatokat a tekintetükkel ültetik át egymás fejébe…
Sjönt az egész egy fikarcnyit sem érdekelte.
Nem akart semmit se tudni a számokról, a szigetekről, Aranyfürtös Harald és más családok titkairól. De furcsa módon büszke is volt Rioldára. Netán azt képzeli talán, hogy ami az ő, Riolda fejében benne van, az valami közös kincs? Olyanféle, mint a jövendő gyerekük? Vagy nem is képzel semmit? Csak létezik megmásíthatatlanul, mint egy ki tudja honnan jött angyal, aki a kedvéért a múltját és jövőjét is képes volt megtagadni? Na de mikor fog belőle kiábrándulni?

Amíg énekelsz, addig képtelen vagy a félelemre. Egy udvari dadus – egy ilyen mindenre képes és mindenre figyelő dadus – persze számtalan dalt tud a szerelmes levegőről, a virágba borult tavaszi fákról, a latinok temps dousának természetéről. Sápadt várurakról, akik egy csókért odadobják az örökségüket, szarvasokról, akik a szerelemtől bódultan járnak föl-alá a breton erdőkben. De most nem az ilyen színes madártollakhoz hasonló dalok jártak a fejében.
Azokra a szörnyűséges versekre gondolt, amiket a szülőföldjén mormoltak a felnőttek, azokra a formátlan, dallamtalan mondókákra, amik úgy megbotránkoztatták (elbűvölték és megbotránkoztatták) Illighaent.

A gyerekek testén is sebet üt a vágyakozás.
Vérzünk, félünk, izzadunk, nedvezünk.
Hogyha a Vadász tekintete odatéved,
kívánatosak és izgatottak legyünk.

Éhesek, magányosak és fegyvertelenek. (…)

Talán mindvégig jelen van, ott van velünk egy harmadik. Egy sötét erő, ami felkészít a halálra, és amit a latinok – megszépítve, kicifrázva – Amornak neveznek. Egy felnőttekre vadászó gonosz kisgyerek.

Hogy felkavarja az erdőt a madárfütty,
a tavasz és az a mindennapi, megszokott csoda,
hogy a ruháid alatt meztelen vagy,
és hogy boldogan meghalnál,
csak hogy egy másik testre bízd
halálos titkodat. De nincs titkod,
nincs semmid, csak a meztelenség.

Szeretnénk-e egymást, ha nem a halottakkal akarnánk egyesülni? Riolda nem tudta.
De ki lehetett az az anya, aki nekünk életet adott? Aki ránk hagyta ezt a sok testi furcsaságát, de eltűnt vagy meghalt, mielőtt megvédhetett volna bármitől.

A fákat is a düh növeszti naggyá. A düh és a félelem.
Azok nőnek magasra, akikre a halottak bízzák a titkukat!
Akik kiszívják a csontokból az életet, miközben a hajtásaik
megtelnek friss fényekkel és új nedvekkel. 

Pompás erdő vagy Malbogian! Erős, fényes, pompás, legyőzhetetlen! Kislányok játszanak a gyökereid közt,
könnyű cipőkben, és te a hallgatásoddal  beburkolod őket.

Ki hallott az ő szülőföldjén Malbogian sötét erdejéről? Egyáltalán bárkinek vagy bárminek az erdejéről? Egy kopár zigeten, ahol csak pár kiszáradt fűcsomó közt bóklászhat a képzelet. Ahol semmi hatalmas, semmi sötét nincsen.
De jön az égvilágon semmi rosszat nem gondolt az erdő „hallgatásáról”.
Hisz ez a világ rendje, nem? Hogy szép csendben elvégezzük a dolgunkat. Szeretkezés, gyerekek. Aztán szeretkezés, munka, gyerekek. – Csak előbb otthont kéne teremtenünk. Nem túl barátságos itt. Még a házakat is a szél tartja össze.
Riolda bólintott, és elhessegette a gondolatot, hogy ugyan mi történhetett az apjával. Ha elhagyja Normandiát, akkor az azt jelenti, hogy egyszer és mindenkorra beletörődik a halálába. De akart volna-e mást az édesapja? Aki ötéves korában betuszkolta egy hercegi udvarba?
– Nekem van egy ötletem – mondta Sjönnek. – Egy nagyon egyszerű, ravasz ötletem. De nyáron kell rá felkészülnünk, mert jön az ősz, és akkor az emberek éhesebbek lesznek. Mielőtt ideér az éhínség, hajót kell szereznünk.
– Remélem, nem valami tündéres-trollos-halotthercegnős dolog! – sóhajtott Sjön. – Én nem tudok olvasni a levegőből.
Riolda megnyugtatta, hogy a legvakmerőbb tervek egyszersmind a legegyszerűbbek is. – Ez az ország most szabad préda. Éhező parasztok, marakodó családok, középütt Hildivel, aki megpróbál életben maradni. Az araboknak Normandia túl hideg, a szászoknak túl távoli, a frankok meg nem érnek rá velünk foglalkozni. De ha mi… ha te meg én…
– Nem adom ki magam elátkozott kalifának! Aranyfürtös vagy akármilyen Harald unokaöccsének, a dán király elveszett fiának! Hogy gondolod!? Hogy én bolondot csináljak magamból…?
Riolda elnevette magát: – Ne félj! Majd én csinálok magamból.