Lehetséges-e kizárólag a testünkről, mint formálódó, megismerendő anyagról írni? Mi történik a szöveggel, ha annak középpontjába teljes mértékben és tudatosan a testhez köthető tapasztalatok, élmények, tanulságok, megfigyelések kerülnek? Daniel Pennac Testnapló című regénye erre tesz kísérletet, amely különösen figyelemreméltó, ha a (fiktív) napló műfajának lehetőségeire, vagy annak általában maximális szubjektivitására gondolunk. A főszereplő, aki 12 éves korától egészen haláláig, 87 esztendős koráig feljegyez minden testéhez köthető élményt és gondolatot, azonban kijelenti, hogy az intim napló-jelleget szeretné elkerülni. A szöveg így a test-problematikát kifejezetten a biológiai folyamatokra, az anyagiságra és működésre koncentrálva igyekszik az olvasó elé tárni, és szándéka szerint el akarja kerülni az érzelmek leírását. „Akik naplót írnak, például Luc vagy Françoise, összevissza beszélnek mindenről, benyomásokról, érzésekről, (…) de soha nem beszélnek a testükről. (…) Mindig valamilyen érzelem hatása alatt ír, csakhogy szinte soha nem emlékszik rá, milyen érzelemről volt szó. Én azt akarom, hogy amit ma írok, ötven év múlva is ugyanazt jelentse.” (27.)

A regény erőssége, hogy úgy tudja magát a tematikához tartani, hogy közben nem válik unalmassá – ugyan találkozunk ismétlésekkel, újra elővett kérdésekkel, de általában képes a meglepetés erejével hatni a legkevésbé sem köntörfalazó, naturalisztikus és mindent feltárni kívánó hangvétel, amit a narrátor játékba hoz. A főhős testének felfedezése ugyanis mozgalmas, huzavona-szerű játékhoz hasonlítható: amint jobban megértené annak működését, a kiváltó okokat, és saját lényének komplexitását, vagy ily módon az élet egy-egy éppen feltáruló titkát, egy új életszakaszba, környezetbe kerülve mintha az alapoktól kellene kezdenie mindent (újra enni, újra használni egy testrészt, újra nemi életet élni, újra vizelni). Ezt a motívumot is erősíti több szószerinti értelemben vett társasjáték megjelenése a szövegben. A fiatal szereplők például elkészítenek egyet, amelyet szüzességvesztő lúdjátéknak neveznek el. A játék során dobókocka segítségével kell eljutni a célba, ahol a nyertes elveszti az ártatlanságát. „Az édesanyja megvizsgálja az ön fehérneműjét és el van képedve a rajta található gyanús foltoktól. Elviszi önt orvoshoz, aki felhelyezi önnek az eszközt az éjszakai szennyeződések ellen. Lépjen vissza a 3-ra és hagyjon ki 2 menetet.” (87.) A test játékokkal történő felfedezése a hipochondriás lúdjátéktól a fizikai tapasztalattal járó sáljátékig, vagy éppen egy fojtogatós játékig, a főhős számára a sportban, a testedzésben is megjelenik, később pedig nemiségének felfedezésekor vagy az öregedés elmélyülő megtapasztalásakor. A játékokat megidéző oda-vissza irány a narratívában az előre- és visszautalásokban is felfedezhető. A napló írója sokszor említ meg egy már tárgyalt gyermekkori eseményt, tapasztalatot, a fiatal fiú pedig reflektál a korára, illetve a jövőbe tekint: „Egy séta alatt legalább tíz lámpaoszlopnyi távolságot meg kell tennem. Tízet oda, tízet vissza. Valószínűleg így fogok sétálni, amikor már öreg leszek.” (69.) – itt, az anya személye ellen irányuló, éhségsztrájkban testet öltő tiltakozás és lázadás alkalmával a kisfiú szembefordul saját testével, és megkísérli legyőzni azt.

A játékban, – ahogy a naplóírás során – a fő ellenfél a test, hiszen olybá tűnik, elsősorban azt akarja legyőzni és uralni a regény főszereplője. A cél, a gyermekkori félelem legyőzése, a megerősödés, amely bevett irodalmi fogásként, az írás aktusával tűnhet kivitelezhetőnek. A játszmák, az egyes fejezetek a kisgyermek felfedezései és a kamaszkor kísérletező, szexuálisan túlfűtött kalandjai után azonban egyre komorabbá válnak: az öregedés első jeleitől bepillantást nyerünk a fokozatos testi leépülés, az emberen elhatalmasodó betegségek világába. „Tehát életemben másodszor a kórházban hagytam a testemet. Tegnap, mielőtt hazamentem, az orvos azt hitte, hogy kihúzhatja a szondát, de a húgyhólyagom nem volt hajlandó működni. „Az ügyeletes ápolónő »húgyhólyag-zárlatnak« hívta azt, ami velem történt.”(343.) Talán ezen a ponton válik nem megszakíthatatlanná a regény befogadása, hiszen a betegség- és tünetáradatot nehéz lehet egyszerre befogadni. Bár monotonitásról a jól felépített szövegnek köszönhetően kevésbé beszélhetünk, az egyre gyakoribb és változatosabb betegségek és velejárójuk leírása okkal érezhető lassúnak, vontatottnak, talán éppen úgy, mint maga az időskor.

Noha az ellenállás, a küzdelem a főhős egész életében kulcsfogalmak maradnak (szembenéz a félelmeivel, a háború borzalmaival, a társas élet problémával), a test-játék az idős férfi utolsó éveiben valódi, végeláthatatlannak tűnő harccá érik, a múló idő végtelen hatalmára utalva ezzel az emberi testtel szemben. Lényeges annak a mindvégig érezhető elbeszélői pozíciónak az ereje, amely az utolsó éveit, hónapjait élő férfit rejti, aki az utókorra, pontosabban lányára hagyja a naplójának darabjait. A szövegben jól elhelyezett közbevetések mind Lisonnak szólnak, kommentálnak egy-egy korábbi részletet vagy magyarázkodnak bizonyos epizódokkal kapcsolatban, és elmesélik, miért követ egy adott részt több éves kihagyás. „Kedves kis Lisonom, Ezúttal egy hétéves szünet következik. Grégiore halála után egyáltalán nem láttam értelmét a testem tanulmányozásának. Máshol járt a szívem.” (383.) A közbevetések nem akasztják meg a bejegyzések egyenkénti datálása ellenére is gördülékeny olvasást, és kifejezetten helytállóak a korai szövegek után a saját írásaira reflektáló közbevetések: ilyenben értesülünk arról, miért volt nehéz gyermekkora az elbeszélőnek, miért volt felhőtlen kapcsolat az édesanyjával stb. Édesapjának, a beteg háborús veteránnak árnyékaként él, a fiatal anya ridegségének okait pedig csak az idő távlatából érti meg a főhős, így az olvasó is.

Bár a családot és a karriert érintő fontos események leírása elmarad – a napló írója éppen ebből az okból szünetelteti az írást, illetve ilyenkor nincs rá igénye, vagy ideje – mégis az emberi mozzanatok, a háttér az, ami az olvasó figyelmét fenntartja. A regény ugyanis azon a ponton válik érdekessé, ahol a testtel kapcsolatos objektívnek tűnő, vagy épp tűnni akaró leírások mögött húzódó háttér is hangot kap – a testi váladékok, ondó, izzadtság, széklet és minden elképzelhető testi jelenség kíméletlenül részletes leírása önmagában nem teszi kivételessé a szöveget, hiszen mindez a kortárs irodalomban kevésbé tabu, kevésbé meghökkentő, ezért kevésbé hatásos is. Viszont különösen érdekes például az apához fűződő viszony, amely újra és újra előbukkan a regény során (hasonlóan más jelentős családtaghoz, baráthoz és ellenséghez, így a Violette nevű dajkával, az anyával vagy Grégoire-ral, az unokával való kapcsolthoz is), ahogy az így létrejövő, a testet a középpontba helyező képek is: a szöveg játszik az olvasót érő nem pusztán testi hatásokkal, csavarosan hangot adva egy testen túli dimenziónak. Ahogy az apa is halovány, haldokló testtel rendelkezik csupán, később pedig már csak emlékként, úgy fedezhető fel egyenesen testi hiány a regény többi szereplőjén, illetve a napló íróján is. Betegségek, testi protézisek, halál, illetve ragaszkodás, magány, keserűség: akaratlanul is előtérbe kerül a már említett szubjektív emberi háttér, problematika, ami érezhetően több mint pusztán testi kategória. A kisfiú megszerzi a testét (példaként maga előtt tartva egy kiválasztott izommodellt), majd ezzel a lendülettel veszti el fokozatosan felette az irányítást. Az elmúlás a regény egyik leghangsúlyosabban érintett problémája, a naplórészletekből koherens egésszé váló, a leírás szerint utólag összeállított szöveget pedig e jelenség izgalmainak figyelemmel követése teszi érdekessé, és ez az, amiért az olvasó a végletekig képes azonosulni a napló írójával.

Talán a szöveg önellentmondásait – vagyis kizárólag a testről, a testtel írni, közben pedig mégis többről – a napló (fiktív) szerkesztője is sejti, aki a történet szerint barátjától, Lisontól kapja kézhez az elhunyt férfi írásait. Ezzel a feltételezéssel is magyarázható, miért kap az olvasó részletes tárgymutatót a kötet végén – betegségek, testrészek, balesetek, testi jelenségek (szív, szorongás, szőr, szülés) találhatóak itt, szakkönyv stílusát idézve, mégis személyes, laikus hangvételt közvetítve, amely fenntartja az ironikus olvasat lehetőségét. A tárgymutató tanulmányozásakor végül még intenzívebben visszhangozhat a naplórészletekben többször elhangzó gondolat: „Szóba se jöhet, hogy a saját betegségeim specialistájává képezzem ki magam.” (234.) Daniel Pennac regényétől nem kap az olvasó egyértelmű választ arra, lehet-e pusztán a testünkről írni, annál inkább vet fel még több megválaszolandó kérdést a szöveg.Miért félünk saját és mások testétől? Hogyan próbálhatjuk meg legyőzni a félelmet? Miként intézményesül, kerül felügyelet alá, alakítják szabályok, hogyan nyomja el a társadalom, vagy mi magunk, hogyan épül fel, vagy válik semmissé? És ami talán a leglényegesebb: hogyan éli meg mindezt a szubjektum?Bár a Testnapló a test-kérdést tekintve nem hoz kivételesen újat, de érdekes kísérlet, amely a narratív megoldásainak köszönhetően minden bizonnyal magával ragadja az Olvasót.

Daniel Pennac: Testnapló, Ford. Tótfalusi Ágnes Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2014.