Nyolcvan liter gönci pálinkát adott a barackoskert, tízezerért vitték literjét, mint a cukrot. Ha valaki az egyetemen azt mondja Csáki Palinak, hogy egyszer még a cefre cukorfokát fogja számolgatni, akkor biztos kineveti. Pali panelban nőtt fel, matektanár lett, amolyan kocka. A fákhoz nem értett, a pálinkafőzéshez még kevésbé. Az apósa tanította meg az öntözés, a metszés, a trágyázás és a permetezés fortélyaira.
Miután szegény anyósa megözvegyült, Palira maradt a negyven fa gondozása. Az a tavasz nemcsak az apósát ragadta el, hanem az ország baracktermésének jelentős részét is. Paliék barackosa csodával határos módon megmenekült, a domboldal nyugati oldalát nem érte jég.
Irgalmatlanul felment a gyümölcs ára, monda az anyósa, amikor hazajött a piacról. Az idén nem pálinkázunk, Pali. Enyém a föld, én döntök. Pont elég ideig basáskodott apósod a gyümölcs fölött. Mindig csak a pálinka. Mostantól eladjuk, nem kótyavetyéljük el alkoholba azt a sok gyönyörű barackot. Te vagy a matektanár, számold ki, mennyivel többet fogunk vele keresni.
Csáki Pali kiszámolta, mennyit érhet most a termés, és akkora összeget kapott, hogy végül beadta a derekát. Szabadságot vett ki, és hajnalban nekilátott a szüretnek. Három napon át szedte a barackot reggeltől estig, megállás nélkül, mígnem a dereka teljesen bemerevedett. Aztán kivett egy standot a piacon. Autót bérelt, kiszállította az egész termést, és a bódét szinte a mennyezetig rakta rekeszekkel. A legszebb szemeket tette ki a pultra. Gyönyörű áru, dicsérték a vevők. Sorba álltak, vitték a barackot, tényleg az övé volt a piac legszebb portékája.
Jólesett neki a dicséret. Szerette a fákat, és úgy érezte, a termés valamiféle megszemélyesítés, nemcsak a munkáját, őt magát is minősíti. Sokszor üldögélt az apósával a teraszon. Szótlanul kortyolták a pálinkát, és a fákat nézték. Szerették a kertet. Télen a deres ágakat, tavasszal a virágzást, nyáron a sűrű lombot, ősszel a gyümölcstől roskadozó ágakat bámulták. Pali néhány év alatt minden fát kiismert. Pontosan tudta, melyik terem legelőször, melyik utoljára, és melyiknek a legédesebb a barackja.
Tíz előtt odalépett hozzá a piacfelügyelőség ellenőre. Ötven körüli, pocakos férfi volt, olyan könyvelőalkatú. Megdicsérte a barackot, megjegyezte, hogy ilyet ritkán látni mostanában. Pali büszkén mondta, hogy saját termés. Az ellenőr elkérte a papírokat. Először az őstermelői igazolványt nézte meg. Közölte, hogy az apósáé nem használható, mert az igazolvány nem örökölhető. Aztán a permetezési naplót kérte. Azt senki sem vezette. Utána a növényvédelmi engedélyről érdeklődött, majd a gyümölcs származását igazoló dokumentumokról. Miközben a jegyzőkönyvet írta, többször is megjegyezte, hogy jaj, de kár érte, mert látszik, hogy rengeteg munka van benne. Elmondta, hogy nekik is voltak gyümölcsfáik, ezért tudja, mennyi gondoskodást igényel egy ilyen ültetvény. A szabályokkal azonban ő sem tud mit kezdeni, neki ez a munkája. Aztán kiszabta a bírságot, és intézkedett a teljes készlet lefoglalásáról. Amíg a rakodók vitték el a rekeszeket, Pali kiszámolta, mennyi pénzt vitt el az autóbérlés, a standdíj és a bírság, aztán felírt valamit a noteszébe.
Késő délután ért haza. Fáradtan ült le a teraszon, a barackfák mozdulatlanul álltak a naplementében. Gyönyörűek voltak. Pali nézte őket, és arra gondolt, hogy látta ezeket a fákat fiatal csemeteként, vihar után megtépázva, látta a téli kopárságukat és a nyári gazdagságukat. Mennyi munka, mennyi idő, mennyi gondoskodás. Az ember csak arra fordít ennyi energiát, amit igazán szeret.
Kiválasztotta a legszebb fát, azt, amelyiknek a legvastagabb volt az ága, és amelyik minden évben a legfinomabb barackot adta. Ez jó lesz, gondolta. Erre fogom felkötni magam.