Az órámra nézek, tíz perccel múlt kettő. Korán érkeztem. A hely lassan melegít át a nyirkos novemberi hideg után. A lábujjaim alig mocorognak, elgémberedtek a vékony kis cipőben. Az orrom kezdi megszokni a pub jellegzetes, nehéz illatát. A kezemet a combom és a pad közé rakom, hogy melegítsem. Tetszik a fa tapintása. Előttem az asztal, korsók koptatták le róla a lakkozást. Szemben egy rozoga fekete zongora. Vajon szól még egyáltalán?

Betölti a helyet a délutáni félhomály és a csillár gyenge fénye, a sercegő bakelitlejátszóról szóló régi angol jazz. Olyan, mintha a dalnak sose lenne vége. A hatalmas ablak mellett homályos tükör a falon; Lacon’s YarmonthAles – Stout&Porter. A bárpult mögötti sötétbarna polcon sorakoznak a füleskorsók. Nagyon sok van belőlük.

Előttem is egy ilyen hasas korsó, csurig töltve, körülötte sötét tócsa. Átszűrődik rajta a sárgás lámpafény. Ettől olyan a színe, mint a vadgesztenyének. Óvatosan megemelem és leszürcsölöm a tetejét. Fűszeresen édes, de keserű nyoma marad a nyelvemen.

A szemem sarkából észreveszem a bőröndömet. Már majdnem sikerült megfeledkeznem róla, de most újra összeugrik a gyomrom. Egy kicsit visszalöki a lenyelt sört. Undorodom a bőröndtől. Inkább visszafordulok a bejárat felé. Nehéz tölgyfaajtó szépen csiszolt kristályüveggel, a kilincs helyén rézfogantyú. A festék foltokban lepattogzott róla. Egy sziluett a homályos üveg mögött. Nyílik az ajtó. Megszédülök. Idegen férfi hosszú ballonkabátban. Az izmaim elernyednek, lassan hátradőlök.

Hello! – köszön a csapos a világ legmegnyugtatóbb hangján. Helyes srác, harminc körül lehet. Ő a tulajdonos. Látszik a szemén, ahogy végignéz a pubon. Látszik a karján lazán feltűrt fekete gyapjúpulóveren. A mozdulaton, ahogy megtörli a pultot.

A férfi portert rendelt, a korsót lassan tölti meg a fekete folyadék. Halkan koppan, ahogy leteszi, kilöttyen, folyik a pulton. A férfi megköszöni és az ablak melletti asztalhoz csoszog vele, sörpöttyöket hagy minden lépésnél. Leül, elővesz egy újságot és közönyösen széthajtogatja a hatalmas lapokat.

A kocsmáros a pultot törölgeti, aztán a csapokat kezdi tisztogatni. Van valami természetes lazaság a mozdulataiban. Lassan halad, dörgöli egyiket a másik után. Megszámolom, tizenhét van összesen. De mintha mögötte is lenne még néhány. Kicsit feljebb ülök, hogy belássak a pult mögé. Igen, még hat van mögötte. Egyiket sem ismerem.

A csuklómra pillantok, kettő huszonhárom. A gondolat, hogy hamarosan meg kell fognom az ócska bőröndöt és kilépni az ajtón, egy pillanatra megfeszítette a nyakizmaimat.

Nem messze tőlem egy másik asztalnál a nő felnevetett. Ötven körüli pár. Vagy szeretők? Mit csinálnak hétfőn kora délután egy pubban? A férfinek tipikus angol lóarca van, hosszú csontos ujjaival az asztallapon matat, görbe orra kipirosodott az ale-től. Fojtott hangon magyaráz a nőnek, aki dauerolt hajával egy hörcsögre emlékeztet. Bárhova utaznék a sörért – kapom el a férfi egyik mondatát. Tényleg, a sör. Ezért mondta, hogy itt találkozzunk.

Megint nyílik az ajtó. Összerezzenek. Bozontos fejű fickó aktatáskával. Kényelmesen a pulthoz sétál, az elvetemedett hajópadló nyikorog alatta. Most veszem csak észre, hogy eltűnt a zene. Hallom a kabátzsebében megcsörrenő aprópénzt, még az órám ketyegését is. A csapos elnézést kér és megfordul, hogy kicserélje a lemezt. Válogat, gondolkozik, végül egy hasonlót tesz fel. Visszalép a férfihoz, rámosolyog, feljebb tűri a kinyúlt pulóverujjat. A mosolytól megjelent egy gödröcske a bajsza mellett. Kisebb poharat vesz elő a pult alól, leteszi, és hátranyúl egy zöld üvegért. Jó nagy adag whiskyt tölt a fickónak, visszanyomja a dugót és a pohár mellé rakja az üveget. A fickó az egyik bárszékre rakja a táskáját, lassan felemeli és beleszagol a pohárba. Belekortyol, ide-oda mozgatja a szájában, ízlelgeti. Elégedettnek tűnik.

Én is beleiszok a sörömbe. Már teljesen felmelegedtem, belesüppedek a padba, otthon érzem magam. Mégsem vagyok nyugodt. Előkeresem a telefonomat, nincs üzenet. Az asztalra teszem, hogy szem előtt legyen.

A csapos kijön a pult mögül és a kandallóhoz megy. Kis fahasábokat pakol bele, megpróbálja meggyújtani, de az első néhány gyufa eltörik, elpattan. Úgy látszik elfogyott, a dobozt bedobja és visszamegy a pult mögé. Hirtelen félni kezdek. Nem akarok menni. Még akkor sem, ha ebben a pubban kell eltöltenem az életem hátralévő részét. Biztosan megvan száz éves. Minden olyan régi. Még a pénztárgép is. Nincs műanyag pénz – ez van a korsók fölé írva krétával. Mellette pedig egy tábla: sör elvitelre négy pintes palackban. Lehet, hogy vinnem kéne egyet? Ugyan kinek?

A falon fekete-fehér fotók a harmincas, negyvenes évekből. Szigorú tekintetű férfiak, katonák, egy bíró rizsparókával. Régi sörreklám. Dermedt arcú fiatal nők, egy orvos. A helyi focicsapat fotója 1937-ből, alatta a nevekkel. Arrébb valami emléktábla. Néhány képkeret meghajlott a saját súlyától. Közben begyulladt a tűz a kandallóban, érzem az égő fa száraz illatát. Elég. Nem akarok tovább várni.

Felkapom a kabátomat. A bőrönd felé nyúlok. Nem. Inkább a másik irányba indulok, ki a lengőajtón át a hátsó kertbe. Előveszek egy doboz cigit, rágyújtok. Az eső kopog a tetőn, a parázsnak olyan hangja van, mintha papírt gyűrnének. Kifújom a füstöt, megreked a sarokban lévő pálma körül, rátelepszik. Nyálkás hideg van, egy kicsit összébb húzom magamon a kabátot. Nem is akartam ezt a cigit, de most már elszívom. Vissza akarok menni a melegbe. Ott megáll az idő. A hamutartóban meggyűlt az esővíz, a csikk hangos szisszenéssel fullad bele. Remegve fújom ki a levegőt, és egy pillanat múlva már képes vagyok betolni az ajtót. Nincs itt.

Hárman érkeztek, amíg kint voltam, és most ott ülnek a pult előtt a bárszékeken sorban. Beszélgetnek egymással, és a csapossal. Valószínűleg innen ismerik egymást. Én is odamehetnék. Elmondhatnám nekik, hogy mennem kell. Talán értenék. Ekkor látom, hogy villog a telefon. Felkapom. Dobol a fülem. Kétszer is elolvastam, hogy biztosan értsem, késett a gépe, de már úton van. Az órámra nézek. Késő. Gyorsan megírom neki, hogy ne jöjjön, mindjárt mennem kell. Az asztalra teszem, várok. Elfogyott a söröm, és most az üres korsót táncoltatom az asztalon. Körülöttem a beszélgetés hangosodik, elnyomja a pohár zaját. Kint besötétedett.

Hallgatom a pultnál ülőket, az egyik a kutyájáról mesél éppen. A mellkasom olyan üres, mint a korsó, amivel játszom. Felállok, felveszem a kabátom és megfogom a bőröndöt. A padló erezetét követve húzom az ajtó felé, még hat méter. Már csak négy. Belép. Megölel, szó nélkül, hosszan, aztán kimegyünk. Hazajött. Én oda megyek.