Takács Zsuzsa legutóbbi kötete, a Magvetőnél megjelent Tiltott nyelv (2013), négy, tematikusan jól elkülönülő ciklusból építkezik, azonban a tagolás ellenére mégsem húzhatunk merev határokat a nagyobb részek címeinél és nemcsak amiatt, mert a négy nagyobb egység egy-egy darabja tematikusan más ciklusba is beillene. Legyen szó az epikusabb nyelven megszólaló szerepversekről, a mesterekhez szóló intertextusokban gazdag darabokról vagy az elmúlás miatti megdöbbent, szűkszavú, tehetetlen, elhallgatás felé tendáló szövegekről, gyökerük egységes világlátásból, egyféle beszédmódból fakad. A gyász előérzete című egység a korábbi kötetek közül a Tárgyak könnyének (1994) és az Utószónak (1996) a tapasztalatait viszi tovább az epikusabb/elbeszélő jellegű szövegekhez képest letisztultabb, líraibb formában. A kötetre igen jellemző szerepversekben és a rövid, néha állapotrögzítő jellegű szövegekben az itt maradott, az itt hagyott egyén magányos, válaszokat nélkülözni kénytelen monológjai kapnak hangot. Belenyugvó, erőtlen keserűségük ellenére olyan szövegek ezek, amelyek számolnak egy természetfölötti, egy gondviselő jelenléttel, illetve többnyire bíznak egy földi szenvedés utáni jobb létben (Három vers Petri Györgynek – Meglepő lesz). Ahogyan korábban Bodor Béla fogalmazott Takács Zsuzsa költői világa kapcsán, az a Tiltott nyelv szövegeit illetően is helytálló: „Szellemi tere egy transzcendens létező által besugárzott, de számára kontrollál(hat)atlan szféra, melyben a fogalmi cselekvésnek, az önélet meghatározásának roppant szabadsága nyílik meg, méghozzá úgy, hogy ehhez sem ebben a világban, sem a felmutatott, de felfoghatatlan transzcendencia féltekéjén nem lehet tájékozódási pontokat, pláne eligazítást találni.” Érdekes az a gesztus, amivel a kötetcímekkel jól tagolható életművű szerzők közé sorolt Takács Zsuzsa korábbi verseskötetéhez, a 2004-es Üdvözlégy, utazás!– hoz fűzi az új kötetet, ugyanis a bevezető mottó az Üdvözlégy, utazás! –ban található A tiltott nyelv című versből származik és a címet is innen veszi.
Az Emlékezésgyakorlat című ciklus a sorra felpróbált, váltogatott szerepeké, míg az utolsó, India című ciklus beszélője egyetlen verstől eltekintve egy központi alakként, Kalkuttai Boldog Terézként szólal meg. A Velence, kikötő, 1920 körül című, nem nevesített férfiportréja kivételével (bár itt is csak a megjelenített a férfi, nem a megszólaló) az Emlékezésgyakorlatban a női szólamok dominálnak, ha felismerhető a versben beszélő neme, akkor mindig női monológokról van szó. Szintén Bodor Béla említi, hogy Takács Zsuzsa-kötetek közül legnagyobb figyelmet kapott Viszonyok könnyét (1992) az „intelligens-érzékeny nőköltészet” kategóriájába skatulyázták be. Bármennyire is női hangok, nőalakok tűnnek föl ezekben a szövegek, alaptalan lenne rájuk húzni a Bodor által is negatív előjellel említett sematizáló kategóriát, hiszen messze túlmutatnak ezek a darabok a női lét tapasztalatainak valamiféle egyszerű felmutatásán, sőt, nem is igen tematizálnak csupán önmagukban ilyesmit. A „szólam neme” vagy az emlékezés útján ábrázolt neme mindig csak a megszólalás vagy az elbeszélés kontextusából derül ki, nem magában érdekes. Ha magányos női beszédet olvasunk ebben az egységben, lírai egyetemességükhöz, általánosságukhoz az alcím adja meg a fűszerezést, pl. Wally Neuzill Schieléhez, Camille Claude emlékére, mégpedig azzal, hogy „hangtalan hangot”, egy nem ismert lehetséges nézőpontot is megszólaltat, ilyen formában emlékezik rá. Más síkon az egyetemesség miatt természetesen nemcsak az alcímben kiemelt hangot szólaltatja meg.
Az Emlékezésgyakorlat szövegeiben nem egyszer a már elhunytak epikus történetei beszélődnek el, az életben maradott az újramondás révén emléket állít nekik, mint az M. emlékére című versben, amelyben hangsúlyos a megszólaló hang magánya, a Buchenwald – és Auschwitz–utalásokat tartalmazó kontextus alapján koncentrációs táborokban elhunyt szeretteitől való visszafordíthatatlan elhagyatottsága: „Egyedül maradtam negyvenötben negyven- / három évesen. Egyedül a fájdalomcsillapítókkal ,/ az érzéstelenítőkkel, a morfiummal. […] egyedül férjem, kis- / lányom, szüleim, le- és felmenő rokonaim nélkül” (M. emlékére). A versben megszólaló víziójában az elhunytak történetnélküliségüket, elfeledettségüket megelőzendő kérik az itt maradottat, hogy gondozza, tartsa életben emléküket, különben mintha nemcsak az élők, hanem ők maguk is elfelejtenék egykor volt földi létüket: „Mintha filmen látnánk, ami velünk történt. Ha te / nem idéznéd, nem tudnánk, kinek a története ez. / Szólíts máskor is. Kérj telefonhoz az irodában. Hallják a nevemet, emlékezzenek rá, hogy voltam” (10). A lírai elbeszélő női alak részéről ebben a szövegben jól megragadható a korábban már emlegetett transzcendens lény sejtése, érezhető a teremtménynek teremtőjével szembeni bizonyos „felelősségtudata”: „ Én el akartam dobni magamtól a világot, / de enyém-e a világ, hogy eldobhassam azt?” (11.) Ahogyan az M. emlékére holt alakjainak, úgy A vendég monológja című szövegben is a hamarosan bekövetkező biztos halállal számoló női monológnak is csak egyetlen elvárása van az itt maradottak felé, az emlékezés általi megőrzés: „Emlékezzenek rám, hiszen / jövőre én már nem leszek” (27). A négy versciklus előtt mintegy mottóként álló bevezető szövegrészlet, a Tiltott nyelvből vett idézet mintha ezeknek az emlékekben továbbélni kívánó árnyalakoknak a szólama is lenne, nem csupán egy számadó-számvető hangnemet sugalló kötetfelütés: „És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna” (5.).
Mint említettem, a kötet bizonyos darabjai kapcsolódhatnának más ciklusokhoz is, mint amelyben szerepelnek, így Wally Neuzil Schieléhez címzett monológja és a Camille Claudel emlékére, az Egy beszélgetésre című vers a megszólított személye révén tematikusan már átvezet a Mesterek című ciklus szövegeire, ahol nem egyszer a cikluson belüli kisebb egységek, néhány szövegből álló verstömbök szólnak a megidézett példaképhez. Takács Zsuzsa interjúiban Adyt, Dosztojevszkijt is emlegeti azt illetően, hogy pályakezdésére kik voltak hatással. Egy vers idézi Adyt és négy Dosztojevszkijt, egészen pontosan a Bűn és bűnhődésre találunk egyértelmű intertextuális utalásokat. Nem teljesen egyértelmű azonban, hogy maradéktalanul csak az az értelmező, újraértelmező viszony folytatódik-e, amit az Üdvözlégy, utazás! című kötet kapcsán Rejtőzködő mesterek című sorozatában emleget Halmai Tamás. Három vers szól Petri Györgyhöz, hét Kálnoky László emlékére, tehát a személyesebb hangú magányos monológok címzettjei között felbukkannak kortársabb, közvetlenebb példaképek-elődök, közelebbi pályatársak is. A Mesterek című egységnek éppen azok az utalások adják meg az értelmét, szövegeket összekapcsoló erejét, amelyek az elhunyt kortársakat és magát az élő szerzőt is egy nagy, korokon átívelő folyamba illesztik bele: Tegnapi költők, akik még élnek, de / szorgos kezek nevüket a kivágásra/ ítélt fa törzsébe vésték”. Ennek a gondolatnak, a lírai énnek önmagát a költők–írók századokon átívelő folyamába illesztő gesztusa az egység utolsó szövege, a vers megírásakor tizenkét éve elhunyt Petrihez szóló Meglepő lesz című darab adja meg igazán az érvényét: „Meglepő lesz átlépni a múltba, amíg / a többiek élnek. Színúj és kiváltságos / egyszerre. (60). A Petrihez szóló első költemény, a Vágy egy antik kehelyre szövegében az Emlékezésgyakorlat többször felmerülő gondolatai köszönnek vissza: „A búcsúzás mikéntjébe lopni emlékemet” (58). Ebből a ciklusból a legérdekesebb verstömb a már említett A Négy vers F.M. Dosztojevszkij emlékére, amely a Bűn és bűnhődés egy-egy epizódjának parafrázisait, gondolati-erkölcsi lirizált átiratait tartalmazza.
A kötet leghomogénebb hangú, ám legnagyobb horderejű, elhallgatás felé hajló tragikumuk révén a leghatásosabb szövegeit A gyász előérzete című ciklusban találjuk. Tömör, szentenciózus, erős képiségre építkező versek ezek, melyeket minden ízében az elvesztéstől, pusztulástól való félelem hat át. A darabok szűkszavúan rögzítik a rezignált tehetetlenség fázisait, mégis ez a legélőbb, minden „emberitől” legáthatottabb ciklus a kötetben. A ciklus elejétől a vége felé haladva a versben beszélő rövid monologikus szövegei egyfajta naplózó, naplószerű állapotrögzítésekként kezelhetők, melyet a féltett személy betegségének előrehaladása, az idő könyörtelen telése lendít epizódról epizódra. Érzetek, rosszat sejtető hangulatok hatásos megragadása tartja össze, fűzi egybe ezeket a verseket. A gyász előérzetének első darabja erősen baljóslatú kötetnyitó szövegnek tűnik első olvasatra, de még spontán, ösztönösebb, emberi szorongást regisztrál, nem feltétlenül egy elmélyült rettegést: „félelem fogott el, hogy most haltál meg” (Fölriadtam). A félelem növekedésével, a visszafordíthatatlan felé való megállíthatatlan haladással azonban tömör „szövegezésük” ellenére is igen beszédes árnyalatok villannak fel az olvasó számára ezekből az epizodikusan megjelenített fokozatokból. Az Egy égszín zsámolyban egyfajta külső perspektívából tekint magára a beszélő, mintha a másikért való aggódásba leheletnyi önsajnálat is vegyülne: „Térdelek hát, és közben látom / magamat: Térdel szegény.” (68) A Legyen úgy lírai énje fáradt már a testi állapot romlásáról, az elmúlásról, a félelemről beszélni, csak ezeknek technikai értelemben észlelhető következményeiről szól: „a monitorra rossz paraméterek / rajzolódnak. Pálcikák folynak / kifelé, görbék laposodnak” (72). A Ha érintene bárki című szöveg vége felé pedig jajszavak helyett a megszólaló tekintete beszél, a látvány itatódik át a félelem balsejtelmű képiségével: „Egy ablakban gyerekfej nagyságú, / fekete muskátlik bólongatnak. Egy / öntözőkanna hullatja rájuk könnyeit” (74). A ciklus mottója, az Onkológiai Intézet faláról vett megrendítő Babits-idézet („Szenvedésre lettünk mi. / Szenvedni annyi, mint diadalt aratni. / Oh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába” (61), mely nagymértékben megalapozza a ciklus katartikus erejét, s amely az Egyszer csak című versben köszön vissza parafrazált változatban, a bekövetkezett elbeszélhetetlent kísérelve meg szűkszavúan elbeszélni: „Lesz majd sírás, rettegtem / előre, ha majd az Ég királya / beállít téged szobros csarnokába / -és lett” (75).
Az utolsó ciklus a már említett Kalkuttai Teréz anya alakja köré épül, többnyire az ő leveleit, imáját vagy Istenhez szóló monológjait olvashatjuk olyan kontextusban, amelyben kételyei, félelmei is hangot kapnak. A kötetben egyértelműen ebben az egységben körvonalazódik leginkább a transzcendens lény jelenléte, de ami izgalmassá teszi ezt a számomra a többihez mérten kevésbé erős verstömböt, az az, hogy nem egy statikus, hanem nagyon emberi dinamikusság, változékonyság hatja át a megszólaltatott-megjelenített Kalkuttai Teréz transzcendens lényhez való viszonyát. Ebben a ciklusban is szerepet kap a teremtménylét sebezhetőségének, kisszerűségének érzete és a hit, a kételyek ellenére egy észérvekkel szembeni biztos tudat a természetfölöttihez való tartozásról: „Kétségbeesés vett rajtam erőt. Nem tudtam, / szomjazó állat vagy emberi lény vagyok. / A Kísértő akkor felvitt a hegyre. Mutatta / Loreto csipketornyait, neked adok mindent, / ígérte. Néztem a mélyben kifordult szemmel alvó Kalkuttát, s tudtam, hogy maradok” (84).
Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című könyve nem csupán a felpróbált és következetesen végigvitt szerepversek, az egyéni hangok, magányos szólamok megszólaltatásának kötete. Nem is egy szokványos számadó versgyűjtemény. Átgondolt, következetesen végigvitt kötetkompozíció, az elmúlás-tematika más-más aspektusú, más-más nézőpontú megvalósításai az egyes versekben vagy nagyobb verstömbökben – ez jellemzi a Tiltott nyelvet. A szövegeket olvasva az lehet az olvasó benyomása, hogy a tét ezen versek kapcsán az el- vagy az újramondás, a szövegek monologikus jellege miatt a „kibeszélés” útján való felismerés. Az ehhez társuló költői eljárások egy lehetséges, egyébként nem vagy alig „hallott” hang epikus tartalommal való feltöltése, a megszólaló- megszólaltatott szájába „történetet adni” eljárása. A másik a kötet legjelentősebb, legkatartikusabb ciklusának, A gyász előérzetének a módszere, amely mégis szervesen illeszkedik a kötet kompozíciójába szűkszavú, lirizált formában, fokozatokban beszéli el a nehezen szavakba önthető félelmet, szövegei pedig a teljes csönd, az elhallgatás irányába mutatnak.
Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv, Magvető, Budapest, 2013.