Villamos vitt a Moszkváról. Mondták, egy kicsit sétálni kell majd felfelé, de ez sok volt. Ahogy gyalogoltam a dombon felfelé, lehajtott fejjel, a reggel egyre szürkébb lett. Mire felértem a főbejárathoz, kapkodtam a levegőt és egészen kimelegedtem. Megálltam előtte. Mint egy erődítmény. A tetejét köd takarta, minden mohás volt. A kőfalakon repkény futottvégig. Ez a hely ezer éve itt állhatott már, mire én odaértem.

Először a vérvétel. Ez volt a belépő mindenhez. Piros neon nyilak irányítottak balra, rá a futószalagra, amin már sokan álltak. Mind a cipő orrát bámulta. Néma csend volt. A szalag lassan kúszott előre a hosszú szürke folyosón, majd a végén egy ajtón bekanyarodott. Senkit nem láttam kifelé jönni.

A sarokban korhadó minipálmák és páfrányok. Nehezen bírták az itteni klímát. Plakátok a falon vérnyomásról, prosztatákról. Rajzok gyerekeknek arról, hogyan placcsan szét egy orrszarvú a szélvédőn, ha nincs bekötve és 50 kilométer per órás sebességgel ütközik.

Odaértem a kanyarhoz, a futószalag beúsztatott, ott már leléphettem róla. Erre sárgán villogó tábla figyelmeztetett. A székből pont felállt egy kisfiú. Hüppögött. Anyukája kézen fogta és elvezette a másik ajtóhoz. Oda kell ülnöm, gondoltam, biztos ez a dolgok rendje. Megkerültem a hatalmas fotelt. Velem szemben ötvenes csont sovány nő ült piszkosfehér köpenyben. Dauerolt hajat és hatalmas szemüveget viselt.

– A karját. – mondta.

Levettem a pulóverem és odanyújtottam a bal karomat. Barna, pergő szélű bőrszíjat tekert a könyököm fölé. Megrántotta. A szíj bevágott, de nem fájt. A hajlatban véna bukkant elő, mintha a bőröm alattegy vastag kék hernyó domborította volna ki a hátát. A nő határozott mozdulattal ledöfte a kis kék hernyómategy spagetti vastagságú tűvel. Az ezüstös tű végén egy üveg tartály volt, ezt töltötte fel a vérem, meglepően gyorsan. Olyan színe volt, mint egy harmatos vörös rózsának. A fiola megtelt, a nő kicserélte egy másikra. Összesen négyszer. Furcsa vákuumféle érezés volt belül, a homlokom mögött, ahogy távozott belőlem a vér. A kézfejem úgy ráncosodott, ahogy a zacskó kezd gyűrődi, mikor tejet töltök a kávémba. Kihúzta a tűt és egy zöld ragacsot nyomott a lyukra.

– Tartsa ott.

Tanácstalanul felálltam, körbenéztem. Ott volt az ajtó, ahol az előbb a kisfiúval kimentek. Minden erő elszivárgott belőlem. Remegő lábakkal vonszoltam magam. Az ajtó túloldalán egy hatalmas terem voltablakok felé néző padsorokkal. A közelebbi helyeken már mind ültek. A plafonról lelógó, kéken villogó tábla azt mondta: Várjon!. Hát, vártam. Bámultam ki az ablakon, kint gomolygott a köd.

Az egész néhány hete kezdődött egy enyhe nyilallással a mellkasomban. Nem vettem tudomást róla, hosszú volt az előző este. Gondoltam, szimpla másnap. A város kezdett kitavaszodni, egyre több madár csiripelt, a nap is kisütött időnként, a bátrabb fák rügyezni kezdtek. A fájdalom tompa nyomással jelentkezett újra, először alig észrevehetően, szívtájékon. Napok alatt erősödött, és már nehezen kaptam levegőt, aztán szép lassan felfelé kúszott az agyamba, és rátelepedett a látóidegekre. A perifériákon nem láttam rendes színeket, vagy csak fekete-fehéret, vagy a rózsaszín és lila különböző árnyalatait. Ez nagyon irritált. Nem, nem a fekete, hanem a rózsaszín. Kérdezgettem a barátaimat és kutattam a neten, hogy ez mitől lehet, és hova menjek vele. Minden jel arra mutatott, hogy ide. Fel a hegyre, ahová egy darabon villamos hoz a Moszkváról. Szóval, itt ültem, és vártam.

Talán negyven perc is eltelt már, mikor a köpenyes, óriási szemüveget viselő nő odalépett hozzám. Akkor vettem észre, hogy ez már nem az a nő. Ijesztően hasonlítottak. Kegy halom papírt nyomott a kezembe. A legfelsőn nagybetűkkel ez volt: LELETEK. Aztán végtelenül hosszú felsorolása a vérem minden alkotóelemének, mennyiségének, minőségének, hormonok, sejtes elemek, vírusok, baktériumok, betegségek, pluszok, mínuszok és tól-ig értékek. Nem jelentettek számomra semmit. Tovább lapoztam, ott már latin kifejezések és rövidítések sorakoztak. Ezeket sem értettem. A következő néhány lap tetején ez állt: BEUTALÓ. Alatta pedig kisebb betűkkel, hogy hova. Pecsét, aláírás, szevasz. Egy térképet is mellékeltek. Úgy nézett ki, további vizsgálatok szükségesek.

A terem távolabbi végén egy ajtóra a KIJÁRAT szó volt festve. Kiléptem rajta a falakon belüli parkba. Csend. Ódon épületek, fák, vadszőlő, örökzöld bokrok, és sűrű köd. Néhány idős ember lehajtott fejjel, gépiesen menetelt az épületek között, kezükben papírok.

Akkor, kezdjük az elsővel. Ortopéd vizsgálat. Kikerestem a térképen, hármas számú épület. Pont előttem volt. A nehéz faajtóról kopott a zöld festék, az üvegek homályosak voltak, a fém kilincs pedig nagyon hideg. Erőtlenül betoltam az ajtót. Fáradt levegő fogadott, de legalább meleg volt. Mintha enyhe lábszag lapult volna. Köpenyes nők és férfiak rohangásztak sztetoszkópokkal. Mindegyik különösen magas volt és görbe tartású. A papíromon az állt, kettes ajtó, leültem ezzel szemben. Nem kellett sokat várnom, nyílt az ajtó. Hajlott hátú, erősen kopaszodó köpenyes fickó ült az íróasztalnál, fura szerkezettel a fején. Ez olyan volt, mintha egy hajpántra középen lyukas fém csészealjat erősítettek volna. Egy székre mutatott, és mondta, vegyem le a cipőmet. Lehajoltam, hogy kifűzzem. Ekkor vettem észre, hogy a fickó meztelen lábfeje akkora, mint egy teniszütő.

Felemelte a lábam, lehúzta róla a zoknit. Lehajtotta a fém csészealjat, és annak nyílásán át vette szemügyre a talpamon futó apró vonalakat. Hüvelykujjával megnyomkodta egy kicsit, koncentrált, hátközépig érő homlokát ráncolta hozzá. Közelebb hajolt, és a fülét a talpamra tapasztotta. Hallgatózott.

– Elnézést, mit…?

– Pszt! – fojtotta belém a szót.

Hümmögött. Firkált a beutalóra pár sort, a kezembe nyomta, és elfordult. Zavartan elköszöntem és kimentem. A következő lap a gasztroenterológiára irányított. Hetes épület. A ködös bokrok és házak között bolyongtam, a hetes feljebb volt a dombon. Éppen megfogtam a kilincset, amikor egy férfi lépett az ajtóhoz. Kinyitottam, hogy kiengedjem. Hatalmas volt, mint egy felfújt léggömb. A karjai nem lógtak, hanem esetlenül álltak ki az oldalából. Szuszogva préselte ki magát az ajtón. Itt maró káposztaszag volt. Csak hárman ültek a váróban. Az egyik nőnek hangos morajlással korgott a gyomra. A másik ütemesen zöld párát böfögött. Megjelent egy köpenyes. A beleit húzta maga után, mint az engedetlen kutya pórázát.

– Erre. – szólt, és egy ajtóra mutatott.

Bementünk, ő rutinosan behúzta a beleket, nehogy rácsukódjon az ajtó. Le kellett vennem a felsőmet, és egy evőkanálnyi savanyú fehér port dugott a számba.

– Nyelje le.

Alig bírtam leküzdeni. Lassan elkezdte felfújni a hasam.

– Tartsa.

Kezemet a számra tapasztottam, nehogy távozzon a gáz. Megijedtem. Nem akartam úgy végezni, mint a férfi a bejáratnál. A gyomrom kezdett akkora lenni, mint egy görögdinnye. Adott egy sűrű barna pépet, hogy igyak belőle, ha szól. Egy monitoron leste, hogyan pottyannak a masszadarabok a gyomorsavba. Ő is jegyzetelt valamit a papíromra. Elővett egy vékony csövet. A végén robotgiliszta tekergőzött. Ezt az orromba dugta, a giliszta pedig perisztaltikus mozgással elindult hátra, le a nyelőcsövemen. Éreztem, ahogy odalent matat és nézelődik. A köpenyes feszült arccal meredt a képernyőre egy darabig, aztán visszahúzta. Mehettem tovább innen is.

A köd nem akart felszállni, pedig már tíz is elmúlt. Az emberek továbbra is robotmozgással vitték a papírokat. Milyen furcsa, gondoltam, hogy minden részem más házba tartozik, amik között nincs kapcsolat. Mintha véletlen legókockákból lennénk felépítve, csak úgy mellesleg, mert együtt értelmezhetetlenek a darabok. Egyben értelmezhetetlen vagyok, még saját magam számára is.

Pulmovizsgálat volt soron. Halk sípolások jelezték a várakozók minden egyes levegővételét. Hamuszürke arccal bámulták a sárga linóleumot. A folyosón egy férfi közeledett. A térdig érő köpeny gombjai furán előremeredtek, és szőrök lógtak ki alóla. A zsebébe nyúlt, ezzel félrelibbentette a köpenyét. Deréktól felfelé hatalmas, szőrös orr alkotta a testét. Beterelt egy vizsgálóba. Itt is vetkőznöm kellett. Meleg kezével mosolyogva simogatta a hátamat. Piros lufikat kellett felfújnom, ő pedig találomra kipukkasztott néhányat. Orr-testével szagolta a kidurrant lufik helyét, közben a fejét ingatta és dörmögött valamit.

Utolsó állomásom egy hatalmas épület volt. Endokrinológia. Itt az emeleteket is máshogy hívták; tobozmirigy, agyalapi mirigy, pajzsmirigy, és tovább felfelé. A harmadikra kellett mennem. A lépcső korlátját sárgás nyák borította. Senki nem volt rajtam kívül. Nem ültem le, a padokról is ragacs csöpögött. Sokáig várattak. A villódzó fénycsövek zúgása nyomasztani kezdett. A padlót bámultam. Az itteni köpenyes egy fiatal nő volt, a nyakán széles pajzs alakú kinövéssel. Ráadásul hol összement, hol nagyon magas lett. Nehéz volt így figyelni rá.

A kezemet az asztalra kellett raknom, ő pedig kis tűket szurkált a körmöm alá. Minden szúrásnál összerándultak az izmaim. Amikor már mind a tíz tű benn volt, megpendített egyet. Hallgatta. Aztán felváltva pengette, pöckölte őket, és csukott szemmel fülelt a beteg dallamra. Néha elégedetten bólintott. Abbahagyta, kihúzta a tűket. Plüssmackót adott a kezembe, és nedves szivacsdarabokat erősített pánttal a halántékomra, amiből vezeték kígyózott amonitorhoz. Bekapcsolta. Először csak hangyafoci volt. Egy gombot tekergetve finomhangolta, míg meg nem jelent a dobogó szívem. A kép szemcsés volt, de felismertem. Csak az enyém lehetett. Még ott volt benne az előző nap titokban megevett marcipános bonbon nyoma. A köpenyes fotókat vett elő.

– Aha! – kiáltott fel az egyiknél, ami éppenséggel egy ismerősöm kutyáját ábrázolta.

A monitorra néztem, de semmilyen változást nem láttam. A telefonhoz nyúlt.

– Kettes kód. – szünet – Igen. Ahogy sejtettük. – újabb szünet – Szóval a pirosat? Igen. Rendben.– lerakta.

Kíváncsian néztem rá. Magyarázat helyett ő is csak írogatott valamit a papírjaimra. Mellécsapott egy újat is, amin a PATIKA felirat állt, és még több olyan szó, amit nem értettem.

A patika a főbejárat mellett volt, egy kis sötétszürke terméskő házban. A sötét, hatalmas teremben régi szófák voltak, mellettük kis asztalon egy-egy pohár és vizeskancsó. Fekete tömörfa bútorzattal rendezték be, üvegszekrények, középen hosszú pult, fiókok.  A szekrényekbenüvegcsék, dobozok, fiolák sorakoztak. Terráriumokban pókok, skorpiók és színes kígyók figyeltek. Aszott, alacsony, gumimozgású öregember lépett hozzám, és a kezét tartotta. Félénken nyújtottam a papírokat. Hümmögve tanulmányozta, előre-hátra lapozott, bal mutató- és hüvelykujjával megőszült szakálla maradványát dörzsölgette.

A pult mögül elővett egy edényt, a szekrényekből elkezdte begyűjteni a hozzávalókat. A nála hatszor magasabb polcokat is elérte. A karja úgy nyúlt és emelkedett, mint a kobrák feje szokott, mikor a kígyóbűvölő felemeli a kosár fedelét. Az edénybe mindenfélét morzsolt, tört, csepegtetett, keverte jobbról is és balról is. Kékes gőz illant el belőle. A masszát egy formába öntötte, pálcikát tett bele, és ráengedett belőle egy keveset a NAPFÉNY feliratú dobozból.

– Tessék – nyújtotta felém a vörös szív alakú nyalókát a pálcikánál fogva – Ez majd elmulasztja.

Elvettem tőle, megköszöntem és kiléptem a még mindig nyirkos-ködös parkba. Kezemben a nyalóka halvány fénnyel derengett. Kíváncsian, de félve hozzáérintettem a nyelvem hegyét. Gyömbéres banán íze volt. Tetszett. Mosolyogva sétáltam lefelé a dombról, vissza a tavasszal telt városba.