Egyszer megütött, sétánk során, a botanikus kertben. Ha időnként kávézni mentünk, mindig séta lett belőle. Megtisztelt, hogy kávézhatok vele. Megtisztelt, hogy megütött. Úgy volt, hogy amikor mi kisfiúk voltunk, kiborítottuk a tejet és a portás bácsi akkor minket hátba vágott – mesélte, majd hátba vágott. Büszke voltam, mert nem illusztráció volt e tett a szóhoz, hanem erősen csinálta. Fontos határátlépés egy emberi kapcsolatban. Madarat lehetett volna fogatni velem. Néhány perccel később figyelmes lett a kert egyik sarkában a lehullt korai vadcitromokra. Én szerettem volna előbb felvenni közülük, de megelőzött, ujjai közé csíptetett egyet, felfelé tartotta, megtörülte, majd odaadta nekem. Én szerettem volna ujjaim közé csíptetni, előbb lehajolni érte, majd megtörülni és odaadni neki. Ebben ő viszont nem ismert tréfát. Volt, hogy nem mertem megszólítani másfél évig. Sokan őrzünk Tőle könyveket és folyóiratokat, mert tanítványait sokszor megtisztelte velük. Az Ima az Akropoliszon (A francia esszé klasszikusai) című ajándékáért cserébe egy fehér borítékot ragasztottam irodája ajtajára, benne régi képeslapokkal. Persze tudta, hogy én tettem. Küldött egy szép, szikár, ironikus sms-t – madarat lehetett volna fogatni velem. Ő tényleg utat tört a nyelvben, utat vagy keskeny lépcsősort, ami elvezetett (megvolt az esélye, hogy elvezessen) olyan támasz-ponthoz, amelyről nézve minden átrendeződött az út során (sétája során). Többféle utat dolgozott ki nagy könyveiben, olyanokban, mint például az Ami helyet, a Berlin&Hamlet, az Egy gyilkosság mellékszálai – pormentes, aláhúzogatott, olvasott, kijegyzetelt, összekarcolt, csikorgó utakat. Amiről írtál, most már bonyolultabban értem, mondtam neki – ő mosolygott kétkedőn. Mert más tétekkel játszott, mint egy szószátyár szépíró. Egyszer megütött sétánk során, hogy ne menjek olyan görbén, megütött, így magyarázom, ez a drága ember.

(Szőcs Petra fölvétele)