– Nem vagytok csúnyák, az már szent igaz! – És Ulrik úr újra meggyomrozta Sjönt széles jókedvében. – Ahhoz képest, hogy csak szolgák vagytok, nem is tűntök szerencsétlennek!
De ő, Ulrik úr – a jókedv ellenére is – bizony nagyon szerencsétlennek tűnt. Tolakodónak, lármásnak, bizonytalannak. És sebezhetőnek
Az arab támadásban elvesztette két fiát, a menyeit elhurcolták, az unokáit meggyilkolták, a háznépe szétszaladt. És most társakra vágyott minden áron, új emberekre, új családra minden idegszálával: fiakra és menyekre, barátokra és rabszolgákra, unokákra és talán egy feleségre is. Egyre hadart, egyre fogadkozott. Megígérte Sjönnek, hogy jó sora lesz, egyszer majd a fiává fogadja, … Rioldának, hogy feleségül veszi, új ruhákat vesz neki, és téli estéken majd hármasban fognak kenyereket sütni…
Gondoljátokcsak-meg! Sehol nem lesz ilyen dolgotok!
Ennyi reménység nem is fért el ebben a viskóban, a majdnem kihalt falu szélén, ahol a szikkadt kis öregember meghúzta magát. És nem fért el a dicsőséges múlt sem. Mert Ulrik úr úgy beszélt magáról, mint az utolsó normannról, Vilmos herceg legeslegkancellárjáról, akinek ütközetek előtt hadurak kérték ki a tanácsát. Aki ismeri a füvek, a csillagok titkát, de valami különös csoda folytán mégsem tanult meg írni és olvasni. A sok hencegésen Riolda nem is csodálkozott: nincs az az erő, ami jobban elszabadítaná a képzeletet, mint a vereség, amivel képtelenek vagyunk  szembenézni.
A háború nem hagy túlélőket. Az öreg is csak azért kapaszkodott beléjük, hogy az elmúlt nyárról megfeledkezhessen.  De volt valami taszító a lármás élnivágyásában. Igen, Sjön jó fiú ahhoz képest…, Riolda elég csinos, ők ketten elég serények, persze, ő nem mondana róluk semmi rosszat, de… Ulrikot a szúrós testszag mellett valami nyughatatlan pökhendiség és sóvárgás is körüllebegte. Délutánonként félrehúzta Sjönt, hogy tanácsokat adjon a szerelmet  illetően, utána Rioldát, hogy megmagyarázza, aztán megmutassa, megérintse…
Szegény kis faszkalap, gondolta Riolda. Nem volt olyan betegség, ami rémesebb lett volna, mint az öregember lármás tolakodása! A falubeliek – néhány ravasz öreg és a támadást valahogy átvészelt testvérpár – úgy vélekedtek, hogy Ulrik, ez a hajdan szerény katona meghibbant.
Nem meggyászolni, hanem újraalapítani próbálja a múltat.
Ám ők pár napra mégiscsak odaköltöztek, és hallgatták az összefüggéstelen dicsekvéseket, miközben rendbe tették, felsöpörték a kunyhót. Ha nem is olyan ügybuzgón, mint ahogy Ulrik elvárta volna, de ahhoz képest mégiscsak szorgalmasan…
Mindezt azért, mert Ulrik földecskéjét egyetlen gyalogút választotta el a Crassiusok kastélyától. A kastély mögött pedig ott ringatózott, mint valami jóllakott sirály, egy fehér  hajó.
És ők ezt a hajócskát szemelték ki a tengerpartról.
Ám nem volt könnyű Ulrik úr locsogásából kihüvelyezni, élnek-e vagy halnak a Crassiusok, a hajó gazdái. Riolda próbált másokat is faggatni, és mindent megtudni erről az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan családról.
A falusiak megbotránkoztak. Elment az eszed! Te-csak-ne-játssz-a-tűzzel!

Mert nem mindenkit védenek falak vagy zsoldosok, itt, Normandia elmaradott részein megteszi ezt az örökletes csúnyaság is. És a józan óvatosság! A Crassiusoknak soha nem volt akkora földjük, ami kísértésbe hozhatott volna egy csellengő bandavezért vagy nyugtalan uralkodót. És még a kastélyuk sem becsületes normann lakótoronyra, hanem átépített római villára hasonlított.
No de nem mindenki áhítozhat a Nibelungok elrejtett aranyára vagy más körmönfont, mesebeli drágaságokra! Sokan megelégednek a szomszédjuk lehullott gyümölcseivel. Ámde a Crassiusokat soha senki nem próbálta meg kirabolni, mert az arcukat valami örökletes nyavalya, egy undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegség csúfította el. Harminc éves korukra a bőrük egészen vastag és rücskös lett, a szemük belenőtt a húsukba, a kezükön az ujjak karomszerűvé görbültek, és végül már egyre lomhábban mozogtak. Életük delén a testüket beborító páncél, a tulajdon bőrük lassan megfojtotta őket.
Sok rabszolgának persze nem adatik meg, hogy „élete delén”, egy kandalló elé lökött szőnyegen heverve az élet mulandóságáról elmélkedjen! Ám a Crassiusok urak voltak, itt laktak a rómaiak óta, és persze sosem mulasztották el, hogy a parton végigcsörtető hódítóknak örökös hűséget fogadjanak. De még ennyi óvatosság sem volt elég: azt terjesztették magukról, hogy aki belép a gesztenyefáik közé, az örökre elveszett, mert elkapja undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségüket.
Riolda nem félt annyira ettől a nevezetes fertőzéstől. Vilmos herceg udvarában szolgált egy fiatal Crassius, és ő nem látott egyetlen katonát sem, aki a Crassius-fiút megpillantva kísértetté vagy nyáladzó szörnyeteggé változott volna. Ám ha félni nem félt, aggódni ő is aggódott. Ha nem is hitt abban, hogy mi mind heted-, kilenced- vagy  századíziglen testvérek vagyunk – hogy minden ember egyetlen emberpárból származik, mint ahogy egy nyáj fejlődik ki egyetlen anya- és apa-juhból –, arra sem érzett vágyat, hogy minden eldugott sarokban démonokat lásson. Ám ha a Crassiusok nem is démonok, vajon milyen élete lehet azoknak, akik húsz éves koruktól ki sem mozdulnak a kastélyukból, és az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan világgal szemben egy undorító, dögletes, gyógyíthatatlan betegség hírével védekeznek?

A Crassiusokat évek óta nem látta senki. Éjszakáról éjszakára mégis füst szállt fel a kéményükből. Ugyanilyen rejtélyes – mesélték a falusiak – a származásuk is. Soha senki nem hallott gyereksírást a Crassius-házból, de évről évre felbukkannak a kastély körül magukat Crassisusoknak nevező kamaszok, akik nagy riadalmat keltve végigvágtatnak a part körüli utakon. Honnan jönnek ezek a fiúk? Hol születtek, ki dajkálja őket?  Van-e földi nő, aki saját akaratából osztozna a Crassiusok undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségében? És mégis: olykor női nevetést sodor ide-oda a szél a gesztenyefák alatt.
Riolda mosolygott: éjszakai zörejek, titokzatos női sóhajok nélkül hogyan terjedhetnének a falusi rémtörténetek? Ulrik úr szerint a halálos fertőzéshez még csak ördögi hangok sem kellenek. Elég csak  gondolni szegény Crassiusokra, és máris elkaphatjuk undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegséget.  A pillantásokról már nem is beszélve!
Riolda ennek ellenére sűrűn át-átpillantgatott az ösvényen, de soha semmi mozgást nem látott ebben a tündökletesen zöld kertben. És ami még furcsább, lehullott gyümölcsöket sem. Persze ha létezik rejtélyes bőrbetegség, akkor mért ne létezhetne rejtélyes szembetegség is, ami arra kényszeríti szegény Crassiusokat, hogy éjszaka öntözzenek és kapáljanak. Ám Riolda nem hitt ebben sem. Szerinte nem egy napfénytől irtózó Crassius, hanem egy ravasz falubeli szedegeti össze éjjelente a lehullott körtéket.
Ám még ennek a ravasz falusinak is tudnia kéne, hogy akkor lenne a legeslegravaszabb, ha hagyná a lehullott körtéket, és a kis hajóval rögtön elindulna Dániába. De talán mégiscsak bonyolultabb módon szövődnek össze élők és halottak, a jámbor falusiak és a szörnyek titkai!
Ám Sjön és ő idegenek voltak itt. Jobb nem kotnyeleskedni, mondogatta Ulrik úr.

Így hát maradt az éjszaka. A bizonytalan holdfény, ami minden éjjel kéklő tócsaként remeg a gesztenyefák körbezárta kis kertben. Riolda megvárta, hogy a kutyák is álomba fegyelmezzék magukat, hogy Ulrik úr is elmerüljön a bűntudatos álmokba, azután könnyedén átbújt a sövényen, és a szoknyáját megemelve végiglépdelt a kékesen hunyorgó tó hullámain, a szépen gondozott rebarbara-, saláta-, káposzta-ágyasokon. Várt valami különös mozgásra vagy jelre – vagy legalább egy női sóhajra vagy jajkiáltásra…! De minden borzongató előjel, lihegés, sátáni kacaj nélkül megérkezett egy, a kastély oldalán elkerített, apró fűszerkerthez. Letérdelt, hogy kicsit gyönyörködjön benne. Micsoda eleven, vidám játékkertecske! Az oldalán hatalmas kagylók és színes bögrék, amiben eleven hajtások bújnak-tekergőznek. Loncfű, kapor, majoránna, szegfű, petrezselyem. De még a bazsalikom szívfájdító illatán is áthatolt egy ember vagy állat tetemének édeskés bűze.
Ám ha mindenki meghalt, ki az, aki ilyen szorgosan locsolgatja a bujtásokat?
A legutolsó élő vagy holt Crassiust keresve beóvakodott a kastély kései rózsáktól illatozó udvarára. Finoman csiszolt kőasztal, körülötte kényelmes székek, mintha a kastély ura egy pillanatra abbahagyta volna az elmélkedést, hogy elábrándozzon néhány verssoron, vagy megnézze, szépen növekednek-e a holdfényben a veteményei. Talán feketék már a rózsák is, suttogott maga elé Riolda. Délben még perzselt a nap, de az ősz már a pusztulás nyomában járt: a nyaka fázott, a karja lúdbőrözött.
És ez a hideg igencsak valóságos volt! Felkapott a fonott székről egy takarót, hogy gyorsan beburkolózzon. Ám ahogy hirtelen megpördült, nem tudott a gyomrából feltörő kiáltásnak parancsolni. Beleolvadva a kőfal sápadt színeibe egy meztelen kőszobor nézett vele farkasszemet! Egy rezzenéstelen, embernagyságú márvány-asszony, akihez foghatót csak Illighaen kézirataiban látott! Le kellett ülnie a földre, hogy végre megnyugodjon. Miért állítanak efféléket az emberek a kertjükbe? Talán, hogy a halottaikra emlékezzenek? Vagy hogy az álmaikra vigyázzanak a meztelen lények? Vagy talán azért, hogy örökölt csúfságukkal ilyen szépséges nő tekintete előtt szembesüljenek? Vagy hálásak ennek a kőanyának, mert ő szülte nekik a gyerekeket?
Riolda megsimította a meztelen szobor saruját, és letérdelt, hogy a saját anyján gondolkodjon. A hófehér szobor semmilyen bomló szagot nem árasztott, inkább fölényes bátorságot és nyugalmat sugárzott. Nem lehettek olyan iszonyú szörnyetegek a Crassiusok, ha egész életükben összezárták magukat ezzel az eleven szépséggel! De hogy végigjárja a szobákat, hogy megtudja, mi maradt utánuk az ágyukban, vagy hogy megnézze, milyen olvasnivalóval ütötték el fenséges magányukat, ahhoz nem volt bátorsága.
Ki vagyok én, hogy le is leplezzem a csúfságukat?
Ott maradt a szobor lábánál, és várta a hajnalt, meg talán azt a legeslegravaszabb falusit, aki azért jár ide, hogy összeszedegesse a lepotyogott körtéket.  De már tudta, nincs is ilyen falusi: a Crassiusok meghaltak vagy elköltöztek, és a kert szeretetből éli tovább azt a magasrendű, nyugodt életet, amit a saját bőrük páncéljába zárt, kitaszított és idegen család megőrzött itt évszázadokig.
Hiába jött a hajnal, az émelyítő csend foglyul ejtette. És mi történne, ha ez a kőanya nem engedné többé felállni? Ha kiderülne, hogy tényleg megbetegít a Crassiusok közelsége? Megint elfogta a kíváncsiság, hogy kezébe vegye a Crassiusok táblajátékait, hogy megnézze a ruháikat, hogy elolvassa a leveleiket, de túl ünnepélyes volt a csend.
Várnia kellett, míg az a kis vörösség szertefoszlik a levegőben.
Senki, senki. A kis öbölhöz kőbe vájt lépcsőfokok vezettek – kényelmesen és magától értetődően, hogy még viharos szélben se kelljen a Crassiusoknak a nedves köveken méltatlanul ide-oda csúszkálni.  Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha a kis hajó emberi hangon megszólal, szépen bemutatkozik, és megkéri, hogy a jövőben bánjon vele illő tisztelettel. De nem szólalt meg, csak felnyögött, mikor Riolda beugrott, hogy megnézze, megvannak-e az evezői. Szépen faragott, normann kis hajó volt, csak kisebb és könnyebb, mint Vilmos herceg cirkálói. Mintha a kis hajócskát is elkényelmesítette volna a római élet és ez az erjedő-növekvő, gyönyörű kert.
De ketten nem fogjuk majd tudni a hajót irányítani!
A hullámok dohogása visszavetette őt a saját valóságába. Vajon a Nagy Jótevőt, a rémes Ulrik urat vagy a két falubeli árvát vigyék magukkal útitársnak? Alázatos szolgákként vagy egyszerű fiatalokként akarnak megérkezni Dániába? És egyáltalán Dániába akarnak-e érkezni? Ahol a vikingek a fekete haját tapogatva majd azt találgatják, melyik démontól született? Megint a kőanyára gondolt, az örökfiatal, meztelen anyára, aki a Crassiusok belső udvarát őrizte. Lehet, hogy ebben a kertben én is testvére vagyok a Crassiusoknak? Vagy mindenkinek?
Egyszercsak óriási csörtetést hallott. Egy álom végetért, pontosan úgy, mint mikor egy nevet elfelejtünk, szándékosan kitörlünk az elménkből, és érezzük, hogy mindörökre.

A nevét kiáltozva, a félelem vagy a tisztelet mindenféle jele nélkül Sjön rohant végig a kerten.
Megállt a lépcsők fölött és boldogan vigyorgott:
– Micsoda rémesen bűzlő hely! Hát nem csoda, hogy elmenekültek innen ezek a szerencsétlenek! De te jól vagy, Riolda, ugye?
Riolda elmosolyodott, és csak magában gondolta végig: igen, ahhoz képest …
Ahogy Sjön beugrott a hajóba, csak annyit kérdezett: – Ugye, nem gondolod, hogy azt a szerencsétlen Ulrikot is magunkkal kéne vinni?
De Sjön bizony úgy gondolta. Kicsit sokat beszél ugyan, és úgy tesz, mintha a szolgái lennének, de azért nem szabad szegényt az éhínség martalékául hagyni… Legalább egy esélyt…! Egyetlen esélyt…!
Ám szerencsére a jó Ulrik urat egy cseppet sem érdekelték saját esélyei. És nem félt a közelgő éhínségtől sem. Hiszen az új hercegnek bármikor szüksége lehet az ő titkos tudására és szakértelmére! És jön a mindent eldöntő ütközet! Mi lenne a világból, ha ő, az utolsó normann  hullámok szeszélyére bízná magát… Ha gyáván megfutamodna?
Rioldát elöntötte a felismerés, hogy ez a zavaros kis öregember egész egyszerűen nem hiszi el a fiai halálát. Vagy meg akarja őket várni, itt, ebben a faluban. Bármit is jelentsen a várakozás.
Az idő lassúsága az egyetlen, amivel áldozni tudunk a halottainknak.