Nagyanyámat felhozták ide, ebbe a
kis szobába, utolsó három évét itt
élte le bizonytalan szökések, föl nem
ismert arcok között, saját magát is
másvalakinek hitte, mintha újra a
gyermekkora volna, és hallgatta a
vásárhelyi rádiót, vagy amit annak
gondolt, hetente kétszer jöttek a fiúk
a Caritastól, mert anyám egyedül
nem bírta, tisztába tették, szakszerűen
kezelték rothadásnak indult húsát,
tenyérnyi fölfekvéseit, még a falak is
átvették azt a szagot, hetekig érezni
lehetett, én most is érzem, három év
után, bár lehet, csak képzelődés, ő is
haza vágyott, ösztönösen, úgy látszik,
mindenkinek otthon esne jól a halál,
nem tudom, miért, mit gondolnak
olyankor ők, s hogy kegyetlenség vagy
igazságtétel, hogy a halál és az otthon
nem fér az én fejemben össze, talán a
birtoklási vágy utolsó lendülete, hogy
az legyen, ami az övé volt, vagy amit
az övének hihetett ideig-óráig, kezének,
lábának, éveinek nyomát, miért is,
de én nem akarom ápolni az ő emlékét,
minden ilyen szándék gyáva egy kicsit,
s persze ki ne lenne egy kicsikét gyáva,
inkább csak észrevételezem, sejtem,
hogy az idő nem múlik, valahogy nem
öregszik, azt hiszem, ezt már írtam
valahol, s ami történik, az inkább mintha
magházcsere lenne, vagy egyik haverom
szavával mondva, egyfajta cserebomlás,
élet, egy érintés alól, mint fölzavart
madárraj, repülnek szét az ismeretlen
évek, az enyéim is, biztos ezért mondok
ilyeneket, egyszóval egy tavaszi délután,
mikor már beszélni sem tudott, csak
a szeme lángolt, mintha látna a kályhá-
nál valakit, éreztem, hogy közel van
a halál, megsimogattam a homlokát, és
azt mondtam, hogy ne féljen, mert ott
biztos nem lesz egyedül, mert éreztem,
hogy fél, és éreztem, hogy tényleg nem
lesz ott egyedül, aztán indultunk vissza
Emesével Kolozsvárra, már a vonat
lépcsőjén volt a lábam, amikor csörgött
a telefon és anyám őszinte, hideg hangon
mondta, hogy meghalt, mire visszaértünk,
lángoló szeme már tényleg nem látott,
valahogy fehér és nagyon egyszerű volt
ez a kis szoba, mint előtte s utána soha,
édesanyám már megmosta az ő testét és
felkötötte az állát, nem volt mit mondani,
azt se, mit gondolni, az evidenciánál is
evidensebb dolog a halál, nem is értettem,
akkor és ott, hogy miért riogatják annyit
az emberek egymást és magukat vele,
míg a ragaszkodás félelemként fészket
ver az idegekben, a szenvedés, az igen,
rettenetes volt, de hogy nem lángol már
a szeme, az inkább csak igaz, meghalt
egy része, a többi további cserebomlás,
egy rész visszatér a névtelen semmibe,
Róza volt a neve, ez a rész most marad,
és hát bizonyára nem lesz már egyedül,
csak én éreztem úgy, hogy egy kicsit,
tudja a fene, mégis egyedül maradtam.