Cserebomlás

A szerző fotója.
A szerző fotója.

Nagyanyámat felhozták ide, ebbe a

kis szobába, utolsó három évét itt

élte le bizonytalan szökések, föl nem

ismert arcok között, saját magát is

másvalakinek hitte, mintha újra a

gyermekkora volna, és hallgatta a

vásárhelyi rádiót, vagy amit annak

gondolt, hetente kétszer jöttek a fiúk

a Caritastól, mert anyám egyedül

nem bírta, tisztába tették, szakszerűen

kezelték rothadásnak indult húsát,

tenyérnyi fölfekvéseit, még a falak is

átvették azt a szagot, hetekig érezni

lehetett, én most is érzem, három év

után, bár lehet, csak képzelődés, ő is

haza vágyott, ösztönösen, úgy látszik,

mindenkinek otthon esne jól a halál,

nem tudom, miért, mit gondolnak

olyankor ők, s hogy kegyetlenség vagy

igazságtétel, hogy a halál és az otthon

nem fér az én fejemben össze, talán a

birtoklási vágy utolsó lendülete, hogy

az legyen, ami az övé volt, vagy amit

az övének hihetett ideig-óráig, kezének,

lábának, éveinek nyomát, miért is,

de én nem akarom ápolni az ő emlékét,

minden ilyen szándék gyáva egy kicsit,

s persze ki ne lenne egy kicsikét gyáva,

inkább csak észrevételezem, sejtem,

hogy az idő nem múlik, valahogy nem

öregszik, azt hiszem, ezt már írtam

valahol, s ami történik, az inkább mintha

magházcsere lenne, vagy egyik haverom

szavával mondva, egyfajta cserebomlás,

élet, egy érintés alól, mint fölzavart

madárraj, repülnek szét az ismeretlen

évek, az enyéim is, biztos ezért mondok

ilyeneket, egyszóval egy tavaszi délután,

mikor már beszélni sem tudott, csak

a szeme lángolt, mintha látna a kályhá-

nál valakit, éreztem, hogy közel van

a halál, megsimogattam a homlokát, és

azt mondtam, hogy ne féljen, mert ott

biztos nem lesz egyedül, mert éreztem,

hogy fél, és éreztem, hogy tényleg nem

lesz ott egyedül, aztán indultunk vissza

Emesével Kolozsvárra, már a vonat

lépcsőjén volt a lábam, amikor csörgött

a telefon és anyám őszinte, hideg hangon

mondta, hogy meghalt, mire visszaértünk,

lángoló szeme már tényleg nem látott,

valahogy fehér és nagyon egyszerű volt

ez a kis szoba, mint előtte s utána soha,

édesanyám már megmosta az ő testét és

felkötötte az állát, nem volt mit mondani,

azt se, mit gondolni, az evidenciánál is

evidensebb dolog a halál, nem is értettem,

akkor és ott, hogy miért riogatják annyit

az emberek egymást és magukat vele,

míg a ragaszkodás félelemként fészket

ver az idegekben, a szenvedés, az igen,

rettenetes volt, de hogy nem lángol már

a szeme, az inkább csak igaz, meghalt

egy része, a többi további cserebomlás,

egy rész visszatér a névtelen semmibe,

Róza volt a neve, ez a rész most marad,

és hát bizonyára nem lesz már egyedül,

csak én éreztem úgy, hogy egy kicsit,

tudja a fene, mégis egyedül maradtam.