Egy igazi férfi sosincs biztonságban. Akkor sem, ha a kerítését levágott emberfejek díszítik, akkor sem, ha a szomszéd kutyái sem mernek az engedélye nélkül ugatni. Mindig vigyáz, mindig résen van. Akkor is, ha eljő az este, és már csak a fegyvereit tisztogatja. Nagyúr, birtokos. feljebbvaló. Nála egy igazi nő biztonságban érezheti magát. Persze csak akkor, ha szót fogad. És mit számít, hogy nő vagy? A hajón mind a négyen egy ilyen nagyon nagyúr védelméről ábrándoztak. Akitől életet kapsz, akinek zokszó nélkül engedelmeskedsz. Kit érdekel már a költészet? A szerelem hetvenhét módja? A viták, amit a könyvtárak mélyén az idő természetéről folytatnak? A kis szerencsefalatok, amiket vacsora után a mesékre éhes háziasszonyok osztogatnak?
A jövő most már semmi jót nem tartogathatott, csak meleget és biztonságot. Hiszen van-e nagyobb szerencsétlenség az örökös esőnél, mikor tetőtől a talpadig – vagy a szíved mélyéig – elborít a lucskos szürkeség? Rábízva magad egy hajóra, aminek az első szélroham leszakította a vitorláit. De meglehet, nem a hajó volt az egyetlen, ami belebetegedett az örökös esőbe, hanem maga a tenger is… Riolda alig tudta elképzelni, hogy ebben a reménytelenül szomorú vízben nemcsak félig felbomlott testek, hanem eleven lények is élnek.
Aludni napok óta nem tudott, a körmét rágva, émelyegve csak a hullámokat figyelte. Minek álmodozol annyit, kérdezte Sjön. Mert ő bizony nem álmodozott: mihelyt a szél letépte az orrvitorlát, a két útitársuk, az Ulrik úr falujából való testvérpár rögtön beletemetkezett a félálomba. Néha felriadt, tántorogva kimerte a befreccsenő vizet, aztán mint aki át akarja magát aludni a megsemmisülésbe, visszatemetkezett a saját karjaiba. Talán arról álmodott, hogy ébren van.
Riolda belefúrta a tekintetét a szürkeségbe, és megpróbált az egyetlen elevenre, a felhők mögött csendesen vonuló napra gondolni.
Aztán néhány óra múlva úgy kellett a többieknek felrázni, mikor a hajó végre valahára befutott egy hallgatag öblöcskébe.
Az összecsomósodott szürkületben egy katona sietett feléjük, balján a kötelességtudón lemaradó feleséggel. Katona? Olyan mogorván unott volt, mintha minden nap normandiai menekültek sodródnának a földjére. Ha itt vannak, hát itt vannak. Nem kérdezősködött, nem szörnyülködött, még csak a nevükre sem volt kíváncsi.
A felesége beterelte a lányokat az istállóba, üljenek le, melegedjenek, miközben a két fiút rögtön munkára fogta az öreg: fogd meg a végét, hozd ide. Riolda az ajtóból hallotta, ahogy a fiúk elmesélik: nem, nem történt semmi, fújt a szél (mi mást tehetett volna?), de a tenger megbecsüli azokat, akik szeretik.
– Október van – mormogta az öreg.
Aztán árpaleves szalonnával, petrezselyemlevélkék közt úszkáló, körömnyi vajdarabokkal. Micsoda barbárok ezek a dánok, gondolta Riolda: tejben-vajban fürösztik őket, de az eszükbe sem jut, hogy ne az istállóban vessenek ágyat.
Aztán szép lassan elfogytak a vajdarabkák. Most már ne tereferéljetek! Gyorsan-gyorsan, gyrsn.. gyrsn.. gyrsn… A sok dühös mássalhangzó már-már beledöngölte őket a földbe. De közben elképedve látták, ahogy az idős pár meglazítja a ruháját, és ledől melléjük a szénára.
Talán mindig itt alszanak? A fülledt melegben, az állataikkal? A házukban csak letörölgetik a port, és várják az igazi vendégeket?
Akár a karikacsapás, eddig úgy ment minden, ismételgette magában Riolda. Talán mert ők az igazi vendégek, az öreg, meglehet, nem is véletlenül téblábolt a tengerparton…. Holnap majd elárulja, tönkreteszi mind a négyüket… Vagy ezek a derék juhtenyésztők csak olcsó szolgákat keresnek? Erős, fiatal szolgákat, akiknek holnap kapát, kaszát nyomnak a kezükbe? Ám a szolgálat most nem tűnt olyan vonzónak, mint mikor az esőszálakat bámulva hányódtak a tengeren.
Még a szénának is döglött hal-szaga volt, így hát nem csoda, hogy a hányinger hajnalban fölébresztette. No de most hova tűntek?
Az istálló ajtajához osont. Az öreg az orrát piszkálgatva, brummogva morfondírozott, míg a felesége az udvart söprögette. Lesz nemulass… Gyrskrvsgsn…gyrskrvsglsn…zumbum…
A meghitt dohogást különös lárma, patazaj szakította félbe. Hallani talán még nem is hallotta Riolda a hangokat, de megérezte az ünnepi vibrálást a levegőben. Egy nagyon nagyúr érkezik a kíséretével? A dánok ilyen zenebonával fogadnak minden normann menekültet? Mint a karikacsapás… suhant át megint rajta.
Berohant az istállóba, hogy vállára kanyarítsa a köpenyét. A kék szín majd biztonságot ad. Lassan, nyugodtan lépett ki az öregek udvarára.
A testeken gondosan megmunkált vértek, az arcokon kimért nagyképűség – íme, az igazi férfiak.
Egy idősebb katona meghajolt előtte:
– Üdvözlünk hercegnő! Hírül vettük, hogy a szolgáiddal szerencsésen megérkeztél.
Hírül vettük? De hogyan? Az öregember és a felesége egész éjszaka mellette horkoltak. Talán füstjelekkel üzentek? Vagy az álmok mélyéből felrebbenő madarakkal? De nem azt rebesgetik a dánokról, hogy tengeren és szárazföldön is különös módon tájékozódnak?
Riolda körbe-körbe pillantott, hogy időt nyerjen. Bízott benne, hogy ez a nagyon-nagyúr hosszabb üdvözlésre is hajlandó, amíg ő nyugodtan végiggondolja a hercegnőséget. .
Egy tizenhét éves fruskától úgysem várja senki, hogy kielégítő módon ismerje a viking történelmet. Knut elkezdte hát az ősapjával, majd folytatta Dánia kalandos meghódításával, (Gyrskrvsglsn…, gyrskrvsglsn…), míg végül eljutott oda, hogy a normann uralkodó, szegény, jó Vilmos herceg hányszoros atyafiságban-unokatestvérségben van az ő szüleivel. Riolda nem az atyafiakon lepődött meg, hanem a herceg különös szóhasználatán. A jó Knut egyetlen igeidőt ismert csak, egy semmihez sem tartozó, üresen kongó, soha be nem fejezett múltat.
Ám akármilyen nyelvjárást beszélt, a hórihorgas dán nem volt se ostoba, se barátságtalan. Lapátkezével végigsimított Riolda köpenyén:
– Hogy van a drága hercegné, Marcenda, az én jó unokanővérem? Ezt a köpenyt még én küldtem neki ajándékba.
Riolda megremegett. Ezek a mindentudó és nagyképű dánok hogy-hogy nem vették hírül a dánok a legeslegszörnyűbb hírt? A két ország között ingázó tengerészek épp a hercegné meggyilkolásáról feledkeztek meg? Próbált úgy tenni, mintha összezavarodna a keresztnevek között.
– Igen, igen, kitűnő egészség… szerencsére… csak az időjárás.
A herceg megnyugodva bólogatott. A sokat próbált köpeny mintha személyessé tette volna az ő kapcsolatukat is. – Hogy én milyen otromba fráter vagyok! Hagyom, hogy egy törékeny lány órák hosszat itt ácsorogjon! – Intésére az öregek kirángattak egy lócát a házukból, és mint valami trónszéket, odaállították az udvar közepére.
Rioldát, a hercegnőt Knut bizalmasan átölelve odakísérte.
És bizony, Riolda támaszra is szorult, egészen úgy, mint egy földöntúli vihar után partra vetett királylány. Veszélyes és értelmetlen játék volt, de ha egyszer belekezdett, nem volt szabad elhibázni. Meglehet, ez az ostoba hercegnőség sem a vélelmezett rangjára, hanem csak az udvarral való kapcsolatára vonatkozik.
Odaintette Sjönt magához. – Engedd meg nagyúr, hogy bemutassam neked a kitűnő védelmezőmet, Sjönt, Thor, Eric, Gyrskrvsglsn és Gyrskrvsglsundun fiát. Kérlek, felség, vedd pártfogásodba!
Knut bólintott. De Riolda még mindig igyekezett a tekintetét a herceg szemébe bele mélyeszteni. – Normandiában azt mesélik, hogy nektek, dánoknak, akiket testvéreinknek és mestereinknek tekintünk, csodás napköveitek vannak. Olyan kristályok, amikkel felhős ég alatt is képesek vagytok a nap járásához igazodni, és irányítani a hajókat. De vajon vannak-e szívköveitek is? Olyan kristályok, amik megmutatják, hogy merre járnak a rokonaitok?
A herceg önelégülten mosolygott.
– Te csak távoli rokon vagy, és mégis mindent tudunk rólad, Riolda. Hallottuk, hogy egy katona elszakított szülőapádtól, Bandemag királytól, és azt is tudjuk, mennyi csodát tettél Normandiában. Bujkáltál a hercegnével, üzenetet vittél a rejtőző trónörökösnek. Tündér vagy, de olyan, akit jóindulat és lelkiismeret vezérel. Úgyhogy nincs más vágyunk, minthogy teljesítsük Vilmos utolsó kívánságát, és oltalmat nyújtsunk neked. Mi nem a fekete hajadat nézzük hanem a szívedet. A jóindulatot, a segítőkészséget…
Riolda összerezzent.
Ha csak ennyire megbízhatók a dánok napkövei, akkor elég sokszor eltévedhetnek a tengeren. Vilmos jólelkű ember volt, de az összeomláskor nem egy szökött dadusért, hanem a gyerekeiért aggódott. De vajon kevéssé rejtélyes-e egy olyan varázspálca, ami játékból néha nem engedelmeskedik?
A dánok sokat tudtak róla. Ha nem is mindent, de szívszorítóan sokat.
Persze aki lélekmadarak vagy lovagi mesék fogságában él, az az ő sorsa mögé is odaképzelhet egy messziről jött királylányt. De ki az, aki egy szolgáló életét annyira fontosnak, hogy a „kalandjairól” hosszú meséket szövögessen egy udvarban?
Hogy küldöttséget menesszen egy birkatenyésztő udvarába?
No de előbb-utóbb előbb-utóbb minden hazugság leleplezi magát. A dán királynő nyilván sohasem bocsátaná meg, ha ő szántszándékkal félrevezeti az unokaöccsét.
De talán nem a számtalan kitalált történet miatt olyan nehéz a föld?
– Túl sokat gondolsz rólam, nagyúr – suttogta rekedten –. Nekem eszembe sem jutna eszembe, hogy ellenőrizhetetlen mesékkel traktáljalak titeket.
A herceg nagylelkűen elmosolyodott. De még ezen a nagyon-nagyúrinak szánt mosolyon is átütött a rokonszenve.
– Nem kell aggódnod. Az a szerencse, hogy Vilmos egy titkos levelet hagyott a hajótokon. Hogy te vagy a normann udvar szolgálatkész tündére!
Jóravaló! Szolgálatkész! Mielőtt Riolda feleszmélt volna, a herceg már indult is lefelé, az öblöcskéhez.
Ő persze rögtön tiltakozni próbált: nem, ez nem lehet igaz, ez valami félreértés… Ez csak egy lopott hajó…, ami nem is lopott…, helyesebb úgy mondani, hogy birtokba vették…
De akárhogy hadonászott, akárhogy próbálta beérni, a hórihorgas dán megelőzte. Számára lelki, mi több erkölcsi kérdés volt, hogy még egy jöttment hercegnő, de még egy szolgálatkész tündér sem tarthatja vissza semmiben.
Benyúlt az evezőpad alá, rákacsintott, majd büszkén kiegyenesedett.
– Hát látod! Nem vagyunk mi tökkelütöttek! – és elégedetten felnevetett.
És mielőtt Riolda odaérhetett volna, egy gondosan csomagolt, vastag aranyfonállal átkötött borjúbőr paksamétából előhúzott egy hivatalosnak látszó levelet.
Illusztráció: Gabriel Pacheco