Nem szeretem a sárga színt, nekem túlságosan élénk, kirívó, megfájdul tőle a fejem. A sötétebb színeket, mint a fekete, a lila, vagy a méregzöld, sokkal inkább kedvelem, mert azok ünnepélyesek, van bennük emelkedettség, valamiféle hűvös elegancia…
Későre jár, a metrón ülök, kezemben egy női magazinnal. Néha belelapozok, de csak a szemeim követik a betűket, az agyam máshol jár. Vagy nem jár… Félig alszom, azt hiszem. Hol is vagyunk most? Ja, igen, Kálvin tér, az előbb hallottam, aztán már csak az ajtók erőteljes csattanása akadályoz meg abban, hogy tényleg elaludjak, amikor feltűnik, hogy teljesen egyedül vagyok a metrókocsiban.
– Ferenc körút! – hallatszik a jól ismert megálló neve, itt biztosan sokan szállnak majd fel, s valóban, már nem vagyok egyedül. Óvatosan nézek körül. Velem szemben egy középkorú férfi, ódivatú, de nagyon tiszta, világossárga öltönyben, valamivel sötétebb sárga ballonkabátban, a kezében sárga táskát tartva, ami kissé furcsán hat, de hát ízlések és pofonok…
A jobb oldalamra pillantok, ahol egy nő ül, ő is középkorú, és ő is sárga ruhában, sárga kabátban van. Hát, akkor ez egy ilyen egyszínű nap, egy igazi sárga nap, gondolom, majd balra fordulok. Megint egy középkorú férfi, sárga ruhában, ám ő szemüveges, és a szemüvege kerete – micsoda véletlen – sárga! Enyhén izzadni kezdek. Kicsit sok itt a sárga szín, és ezek az emberek úgy ülnek, mintha karót nyeltek volna, tiszták és rendesek mind, de valami akkor sem stimmel, rossz érzéseim vannak.
– Klinikák! – recsegi fáradtan a hangszóró, s az ajtók kinyílnak a sárga megállóban. És akkor meglátom a tömeget, a hömpölygő, sárga tömeget. Legalább ötven ember áramlik be az ajtókon, de lehet, hogy még több. Ötösével, tízesével libbennek be a metrókocsiba, majd leülnek, sorban egymás mellé, mint az iskolás gyerekek. De ezek itt nem iskolások, hanem középkorúak, nők és férfiak, szigorú pillantással, sárga ruhában, sárga öltönyben, sárga kabátban, kezükben sárga táskával. A nők haja kontyban. Az ajtók becsukódnak, elindulunk. Én és a sárga ruhás emberek, a nyomasztóan sárga ruhás emberek, zötyögünk tovább. Az enyhe izzadásom egyre intenzívebbé válik. A metró hirtelen felgyorsul, és nem áll meg a Nagyvárad téren, tovább megy, vagy inkább tovább száguld. A sárga ruhás emberek egyszer csak felállnak az ülésekről. Egyetlen nagy, hosszú sorba rendeződnek, mintha csak tornaórán lennének. Most már valóban félek.
Elindulnak. Lassan, nagyon lassan közelednek felém. A metró megáll, valahol félúton a két állomás között. A sárga ruhás emberek pedig csak lépegetnek, egyre közelebb és közelebb hozzám. Az egyiknek az arca már majdnem az arcomhoz ér, ösztönösen felemelem a kezem, hátha meg tudom állítani. Nem értem, mit akarnak, kiabálni kezdek, de nem jön ki hang a torkomon. A sárga ruhás emberek körém gyűlnek, s most már egy hatalmas félkört képezünk így együtt, ők és én. Egyre csak néznek és olyan áthatóan, hogy szinte belém égnek a pillantásaik. Menekülni próbálok, de nem engednek, teljesen körülzártak. Megint kiáltani akarok. Nem sikerül, olyan, mintha elment volna a hangom. A kör egyre szűkül, azt hiszem, össze akarnak préselni, mint valami ócska hulladékot a szemétfeldolgozóban. Védekezni próbálok, de rám vetik magukat. Ez a vég, siklik át rajtam…
– Hölgyem! – hallatszik valahonnan egy kellemes, mély tónusú női hang. – Hölgyem! A végállomáson vagyunk, keljen fel, kérem!
Kinyitom a szemem. – Csak elaludtam – dörmögöm magam elé. De hiszen akkor ez az egész csak álom volt!
-Köszönöm! – motyogom zavartan, és a nőre nézek. Középkorú, kissé fáradt, meggyötört arccal, sárga kabátban és a haja – ilyet még nem is láttam – sárga!
Felpattanok az ülésről, s eszeveszett tempóban rohanni kezdek, ki a metrókocsiból. Egy pillanatra hátranézek, a nő értetlenül áll, a fejét csóválja, azt hiszi, bolond vagyok, de nem érdekel. Csak futok, föl a lépcsőkön, ki az állomásról a buszmegálló felé. Még éppen elérem a buszt, felugrok rá, a sofőr becsukja az ajtókat, indulunk. Hátranézek, senki nem szállt fel utánam, nincs itt a sárgahajú nő sem, csak a sofőr és én. Lassan megnyugszom, leülök.
És akkor újra körülnézek. A sofőr a visszapillantó tükörből kaján vigyorral az arcán mered rám. A kabátja sárga…