Gallóné hatvan körüli kicsi, kerek asszony volt, piros arcú, nagyhangú, főleg amióta az ura, Galló jobb létre szenderült. Gyerekeik, unokáik nem voltak, mi legalábbis sosem láttuk, hogy jöttek volna hozzájuk.
Amióta Galló elhagyta a földi világot – amiben Gallónénak oroszlánrésze volt – az asszony sunyi, kötekedő természete még hangsúlyosabbá vált, amit mi, a többi lakó naponta tapasztaltunk, hol kisebb, hol nagyobb adagokban tálalva. Ha valaki arra vetemedett, hogy a tikkasztó nyári hőségben kinyissa a lépcsőházban az ablakot, Gallóné nyomban ott termett, és válogatott szitkozódások közepette becsukta, hadd süljön meg az a botor, aki negyven fokban szatyrokkal teli aggatva caplat fel a lépcsőkön. Aki nem köszönt elég hangosan, arról rögvest leszedte a nem létező keresztvizet is. Ha valahol zene szólt, Gallóné nem átallott végig vonulni mind a négy emeleten, fülét az ajtókra tapasztva, és amint megtalálta a bűnöst, éktelen dörömbölésbe kezdett, rendőrséggel, no meg egyéb hatóságokkal fenyegetve az illetőt. Szó, mi szó, az öregasszony nem volt éppen népszerű a lakók körében, a legtöbbünk igyekezett kerülni, és csak akkor beszéltünk vele, ha muszáj volt. Gallóné érezte ezt, és az érzés, hogy a többi lakó retteg tőle, kéjes örömmel töltötte el, és ez az öröm széles, bárgyú mosoly képében minden áldott nap ott virított az arcán, talán nem is tűnt el onnan még akkor sem, amikor aludt. Így teltek a hetek, a hónapok Gallóné zsarnoki uralma alatt. Mi, akik reggelente munkába igyekeztünk, csak azután merészkedtünk ki a lépcsőházba, amikor biztosan meggyőződtünk róla, hogy a gonosz vénasszony nincs ott. Én a magam részéről úgy gondoltam, van éppen elég problémám, nincs szükségem ráadásként egy rosszindulatú lakó áskálódására. Egyszer még arra is képes voltam, hogy munka után két teljes órát ücsörögjek a ház előtt egy unalmas könyvbe temetkezve, és megvárjam, amíg az öregasszony befejezi a fejmosást, amit az egyik lakónak tartott, de olyan elemi hangerővel, hogy beleremegtek a ház falai. Persze az természetes volt, hogy ha ő főzött, a lépcsőházba szellőztetett és mindent beterített a büdös olajszag, ahogy az sem zavarhatott senkit, ha az udvarlójával, akit az ura halála után igen hamar beengedett az életébe – s egyszersmind a miénkbe is -, hajnalig vihorásztak, énekeltek. A férfinak ráadásul öblös, mély hangja volt, és ha rázendített egy nótára, a kéretlen előadás úgy dördült bele a csendes éjszakába, hogy nem egyszer a szívroham kerülgetett, mikor erre ébredtem.
Gyűlöltem –e Gallónét? Igen, gyarló ember lévén úgy éreztem, bármikor örömmel megfojtanám egy kanál vízben. Egyszer még az is eszembe jutott, amikor óriási fenekét jobbra-balra riszálva totyogott előttem a boltból hazafelé menet, hogy belököm egy autó alá. De aztán mégsem tettem meg.
Egy esős, őszi napon sehogy sem tudtam elkerülni a találkozást, mert éppen szembe jött velem az utcán. Hosszú napom volt, fáradt voltam és ideges, ám ez őt szemlátomást egyáltalán nem zavarta, mert azon nyomban belekezdett a napi penzumba és csak mondta és mondta a magáét, a hangja egyre élesebbé vált, vijjogott, mint egy vércse. Nem értettem, hogy miről beszél, nem is érdekelt, csak bólogattam egyhangúan, magamban meg azt kívántam, bárcsak vinné el az ördög! És akkor hirtelen még jobban rázendített az addig csak szemerkélő eső, feltámadt a szél, és felkapta Gallónét, ott röpködött körülöttem, már nem szitkozódott, rettegés ült a fakókék szemeiben. A következő pillanatban azt láttam, hogy cseppfolyóssá válik. Furcsán megnyúlt az alakja, egészen hosszú lett, azután valahogy lekerült a földre. A szél alább hagyott, de az eső még esett, és Gallóné utoljára még hadonászott egy kicsit vizenyőssé vált karjaival, majd végleg eggyé vált a lábam előtti tócsával.
Röviddel ezután elállt az eső, kisütött a nap, és a tócsa, a vízzé vált Gallónéval együtt felszáradt, mintha soha nem is lett volna.
Azóta csend és nyugalom van a házban…      

Budapest, 2016. június 05. 

Illusztráció: In vain they dry and disappear – Angelus Hellion 

/A szöveg megjelent a Palócföld c. folyóiratban 2017-ben. /

A férfi az aluljáróban feküdt a földön, az italbolt mellett. A nadrágja combközépig letolva, lesoványodott, hófehér feneke az égnek meredt, és nem lehetett nem észrevenni, hogy összecsinálta magát. A bűz mindent elárasztott, beleköltözött a jobbról, balról elhaladó emberek orrába, akik, amint meglátták a saját mocskában fetrengő szerencsétlent és összekötötték a látványt a penetráns bűzzel, orrukat befogva szaporázták lépteiket.

Csak az italbolt tulajdonosa, egy tagbaszakadt, puffadt, vörös arcú férfi, és egy másik, vézna, foghíjas törzsvendég álltak kitartóan a félig már eszméletlen ember mellett és röhögtek rajta.

-Hát, ennek már annyi – zendített rá a tagbaszakadt, megspékelve a mondandóját egy tekintélyes büfögéssel, majd akkorát rúgott belé, hogy ott maradt a testén a cipője nyoma.

A csontos képű erre úgy elröhögte magát, hogy kilátszottak a még megmaradt szuvas fogai, majd, felbátorodva az iménti tetten, rúgott egyet ő is.

Valaki végre kihívta a mentőket, de mire odaértek, a férfi már meghalt. Ráhúzták a fekete zsákot, elvitték a testet, feltakarították a mocskot, mintha soha nem is lett volna és a napok egykedvűen peregtek tovább. A tagbaszakadt itatta a vendégeit, a vézna meg szorgosan a seggére vert a segélynek.

Azon az estén is ott ült a szokott helyén, kezében a kis üveges vodkával, félhülyén vigyorogva, amikor egy hatalmas csattanás hallatszott a kiszolgáló pult mögül. A puffadt arcú vágódott el, a többiek, akik ott voltak, nyomban köréje gyűltek, de hozzányúlni senki nem mert. Látszott, hogy nagy fájdalmai lehetnek, mert remegett az egész teste és úgy nyáladzott, mint egy epilepsziás. A tömeg egyre csak gyűlt, körbeállták, mint egy mutatványost a vurstliban, a legtöbben szörnyülködtek, öklendeztek, és volt, aki fényképezett is. Kis idő múlva a remegés abbamaradt, de jött helyette egy hatalmas ordítás, aztán még egy és még egy, végül már csak egyetlen artikulálatlan hang hallatszott, talán mondani próbált valamit, de senki sem értette.

A következő pillanatban az ordítás abbamaradt, és a hájas test mozdulatlanul hevert a földön elnyúlva, a szájából kilógó sárgás nyelvvel. A szuvas fogú akkor ijedtében felugrott a székről, ahol idáig megdermedve ült. Elindult a kijárat felé, de nekiesett az egyik asztalnak. Megpróbált felállni, hogy tovább menjen, a tagjai azonban nem engedték, lezuhant a földre. Az imént még a tagbaszakadtat körbevevő tömeg most felé vette az irányt. Valaki elkiabálta magát: – Fúj, ennek undorító, fekélyes kelések vannak az arcán!

A szuvas fogú kétségbeesetten üvöltve nyúlt az arcához, ami még jobban eltorzult, ahogy elborították a gennyedző sebek. A látvány egyre borzasztóbbá vált, a tömeg hátrált. Már senki sem fényképezett. Mire a mentő odaért, ez is meghalt. Nem maradt belőle más, csak egy halom véres hústömeg.

A nézősereg viszolyogva széledt szét.

Csak egyvalaki állt még ott a félhomályban, csendben, egyik vállával a falnak támaszkodva. Egy magas, sovány férfi, elegánsan öltözve, ápolt, vágott szakállal, már majdnem teljesen fehér hajjal, keskeny szájával elégedetten mosolyogva.

Aztán eltűnt, mintha soha ott sem lett volna…

(Illusztráció: ys)

Hónapok teltek el, amióta nem látta a férfit, de még mindig nem tudta elfelejteni. Amíg együtt voltak, boldogsággal töltötte el a tudat, hogy végre talált valakit, aki megfelelt az elvárásainak. Tetszett neki a műveltsége, az intelligenciája, a mély lelke, a szentimentalizmusa, és a külseje.
Soha nem kereste a szép férfiak társaságát, mert meg volt győződve róla, hogy önzők és kegyetlenek, mint az apja, aki fiatalon úgy nézett ki, mint egy modell, és akivel csak lehetett, megcsalta az anyját. Aztán elhagyta a családot és eltűnt az életükből, örökre.
Amikor, már negyvenes nőként, de még mindig csinosan megismerte a férfit, egy kicsit meg is ijedt tőle. Soha életében nem látott ennyire szabályos külsejű embert. Magas volt, az alakja atletikus, a haja dús, erős szálú, az arca és az orra hosszúkás. Hatalmas, dióbarna szemeibe bele lehetett szédülni. Csak a keskeny szája utalt arra, hogy lehet némi alapja a nő félelmének.
Ám ő próbálta elhessegetni magától a rossz gondolatokat és előtérbe helyezni a másik belső tulajdonságait.
Hinni akarta, hogy ez most végre sikerülni fog és nem is vágyott elérhetetlen dolgokra, csak meghittségre, szeretetre, tartalmas közös programokra. Érezte, hogy a férfi narcisztikus személyiség, aki valahol saját magába szerelmes, nem véletlenül volt hosszú évek óta egyedül. De nem törődött vele, azt gondolta, mellette majd megnyugszik a lelke és fejlődik a jelleme.
Gyakran mondta neki, hogy érzi a köztük lévő harmóniát. Amikor nem találkoztak, akkor is minden nap felhívta.
Idővel azonban, talán, mert sok lett neki ez a rajongás, a férfi kezdett kihátrálni a kapcsolatból. Nem vette fel a telefont és nem is kereste a nőt, aki egyre inkább úgy érezte, hogy becsapták, elárulták.
Szeretett volna magyarázatot kapni, de nem kapott. Szerette volna tisztázni a helyzetet, ám a másik erre sem volt hajlandó. Amikor már semmilyen más lehetősége nem maradt, hívatlanul elment a férfihoz.
Egy hétköznap délelőttöt választott ki erre az alkalomra. Felöltözött csinosan, szolid sminket készített magának és elindult. Ahogy odaért a házhoz, arra készült, hogy felérve a lépcsőn majd megnyomja a kaputelefont, amikor hirtelen kivágódott a kapu, és a férfi lépett ki rajta, hosszú, fekete ballonkabátban, cigarettával a kezében, idegesen. Még így is milyen szép…, gondolta a nő és oda akart menni hozzá, de a másik, abban a pillanatban, ahogy észrevette, elhúzta a száját és nagy ívben kikerülte.
A nő úgy érezte, hogy ez már sok. Utánament és megállította.
– Van egy perced? – A férfi ingerülten ránézett, eldobta a kezében égő cigarettát, és szenvtelenül a nő arcába fújta a füstöt.
– Nem érek rá – mondta azon a mély, búgó hangján, amit a nő annyira szeretett. Csak nem azzal a sterilen lekezelő tartalommal, amit most hallott. – Minek jöttél ide?
– Szeretném tudni, mi az oka annak, hogy még annyira sem méltattál, hogy közöld velem, vége.
– Ilyen vagyok – vágta oda a férfi.
– Ez nem elég. Értelmes magyarázatot várok. Úgy gondolom, ez a legkevesebb azok után, ami köztünk volt.
A férfi most rá sem nézett a nőre. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érinti a dolog és a legszívesebben szabadulna ebből a nyomasztó helyzetből.
– Nem megy ez nekem. Meguntalak. Az a rengeteg telefon, a levelek, minden, amit csinálsz, fárasztó és unalmas.
– Aha… – a nő szeméből kifolyt egy könnycsepp és végiggördült az arcán, aztán megállt, valahol a nyaka és a mellkasa között. – És ezt így kell megtudnom. Miért nem mondtad el? Vagy, ha nem volt bátorságod elmondani, miért nem írtad meg legalább?
– Nem akartam cirkuszt. Gondoltam, idővel majd megnyugszol és elfogadod, hogy így alakult.
A járda szélén álltak, amikor mindez elhangzott és a férfi készült átmenni a túloldalra, csak arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. A nő akkor megfogta a karját.
– Ne fogdoss engem! – kiabálta a férfi és elrántotta a kezét. Aztán elviharzott, a fekete kabátjában olyan volt, mint egy nagy, gonosz varjú. A nő még állt ott egy darabig, leforrázva, és agyonnyomva a másik kegyetlensége miatti fájdalomtól.
Életemben nem aláztak még meg így…, motyogta halkan, miközben a földet bámulta. Látta, hogy itt már semmit nem tehet, és elindult hazafelé.
Ahogy beért a lakásába és levette a kabátját, a táskáját a földre hajította és keservesen sírni kezdett. Majdnem egy teljes órán keresztül sírt, de még akkor sem könnyebbült meg. Úgy érezte, hogy ez a férfi semmibe vette mindazt, ami köztük volt és elvette tőle az utolsó reményt is arra, hogy egyszer az életben még boldog legyen. Próbálta megérteni, mit miért tett a másik és miért ilyen aljas, sunyi módon, de nem talált értelmes magyarázatot a viselkedésére. Nem értette, miért baj az, ha gyakran hívja azt, akit szeret és ha ír neki, ha törődik vele.
Nem segített az idő sem. Azt gondolta, talán, ahogy peregnek a napok, a hetek, a hónapok, szép lassan elfelejti a férfit, de nem így lett. A fájdalom még mindig benne volt, beleette magát a húsába, csontig hatolt benne, tanyát vert ott és nem is akart eltűnni.
Egy este a tükör előtt állt, nézte a még mindig finom vonású arcát, csak a kialvatlanságtól karikás szemei törték meg a látszólagos harmóniát.
És akkor hirtelen szöget ütött a fejében egy gondolat. Kirohant a fürdőszobából, be a nappaliba, és az íróasztalán lévő üres papírhalmazból kivett egyet. Fogott egy tollat és írni kezdett.
“Minden nappal egyre csúnyább és taszítóbb legyél!” – véste a papírra, és odaírta a férfi nevét is.
Ettől kezdve hosszú heteken át, minden este meggyújtott egy szál gyertyát és amíg az el nem égett, mantrázta a papírra írott szöveget.
Megszállottság volt ez? Vagy már őrültség? Nem gondolkodott rajta.
Hitt abban, hogy hathat ez a varázslat?
Ezzel sem foglalkozott. Csak az érdekelte, hogy a szertartás, ami időközben az élete részévé vált, soha el ne maradjon. És nem is maradt el soha.
Egy esős, őszi napon elhatározta, hogy a végére jár a dolognak és megnézi, lett-e eredménye a varázslatnak.
Tudta, hogy a férfi minden este nagyjából ugyanabban az időben megy cigarettáért a lakásával szemközti trafikba. Gondolta, ez jó alkalom lesz a leskelődésre és talán nem is kell sokat várnia. Megállt a ház oldalánál, úgy, hogy a másik ne lássa meg azonnal.
Kis idő múlva kinyílt a kapu és egy hajlott hátú öregember lépett ki rajta. Nagyon lassan mozgott, szinte vonszolta le magát a lépcsőkön. Ez biztos az egyik szomszédja, morfondírozott a nő.

Ám ahogy közeledett az az alak, halványan felismerte benne a férfi vonásait.
A dús haja kihullott, a vonásai megcsúnyultak, az arca ráncos volt és fehér, mint a fal.
A nő dermedten állt, amikor a férfi észrevette és odacsoszogott hozzá. Mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. A nő látta, hogy foga sincs már. Csak a szemei és a fekete ballonkabát emlékeztették arra, akit valaha annyira szeretett.
A férfi ott állt előtte, némán tátogva, fogatlanul, öregen. A nő akkor belenyúlt a zsebébe és elővette a papírt, rajta a szöveggel: “Minden nappal egyre csúnyább és taszítóbb legyél!”.
Odaadta a férfinak.
Aztán megfordult és elment…

(Illusztráció: Diego Cassini)

Mindig sejtettem, hogy volt köztük valami. Már házasok voltunk, amikor úgy 25 éve oda vette maga mellé azt a nőt. Együtt dolgoztak a korábbi munkahelyén és amikor megcsinálta a saját cégét, magával vitte.
Soha nem rendeztem jelenetet, mert azt nagyon nem szerette. És nem akartam magamnak sem fájdalmat okozni. Jól éltünk, kényelmesen, békében. Elfogadtam, hogy egy hosszú házasságban már nem lángol úgy a tűz, ahogy akkor régen, amikor megismerkedtünk. Ha üzleti útra ment, soha nem kérdeztem, kivel megy. Nem kutattam a holmija között. Nem ellenőriztem a telefonját sem. Amikor beteg lettem, nem hagyott cserben, nem cserélt le fiatalabbra. Gondoltam, mit kívánhatnék ennél többet.
Soha nem mentem váratlanul az irodába sem. Talán, mert féltem, hogy olyasmit látnék, amit nem kellene.
De miután meggyógyultam a hosszú betegségből, úgy éreztem, hálával tartozom neki. Meg akartam köszönni a törődését, a figyelmét. Akkor, életemben először megleptem.
Amikor benyitottam az irodába, megláttam őket, félreérthetetlen helyzetben. A nő az íróasztalnak támaszkodva, a férjemnek háttal. A férjem nadrágja letolva. Üvöltve rohantam le a lépcsőn, ordítottam egészen addig, amíg az autómhoz értem. Ki akartam nyitni az ajtaját, de a kulcs kiesett a kezemből, úgy remegtem. A férjem utánam jött, valamit mondott. Nem emlékszem a szavaira, csak az arcára. A megbánást láttam a szemeiben. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Nem akartam, hogy hazajöjjön. Megírtam neki, hogy aludjon, lakjon, ahol akar, csak itthon ne. Nem ellenkezett, annyit kért csak, hogy ha eltelik egy kis idő, beszéljük meg a dolgot, mert még mindig engem szeret és nem akar elveszíteni. Nem tudtam, mit tegyek, vagy, hogy tegyek-e valamit egyáltalán.
Folyton az járt az eszemben, vajon mióta tarthat közöttük ez a dolog.
Egyhangú napok, hetek jöttek. Reggelente sokat sírtam, és gyakran sírtam este is. Egy idő után szokásommá vált, hogy belesírom magam az éjszakába.
A barátnőim hívtak, hogy menjek velük moziba, színházba. Először nem akartam. Aztán valahogy kialakult az új életem. Egyedül, a férjem nélkül, szabadabban, mint korábban, mégsem boldogan. Még mindig hiányzott.
Sokszor hívott telefonon, a legtöbbször nem vettem fel. Ha mégis felvettem, meghallgattam, amit mondott, aztán letettem. Levelet is írt. Megírta, hogy a nő már nem dolgozik vele. Nem könnyebbültem meg, de azt éreztem, hogy talán igazán megbánta, amit tett.
Egy enyhe őszi délutánon elém jött a munkahelyemre. Fáradt volt, kialvatlan és jóképű. Orchideát hozott nekem, mint régen.
Kérte, hogy hadd jöjjön fel valamelyik este, megbeszélni a dolgokat. Nem tudtam ellenállni, akkor már nem.
A péntek estét beszéltük meg. Gondolatban számoltam a napokat. Bolognai spagettit terveztem vacsorára, mert tudtam, hogy nagyon szereti a darált húst.
És addig még lesz időm elintézni dolgokat. No és megbüntetni azt, akit kell.
Amikor eljött a péntek este, már minden kész volt. A lakás ragyogott a tisztaságtól, a férjem meg is dicsérte. És megdicsért engem is. Örültem neki. Éreztem, hogy már soha senki nem állhat közénk. Nagy fazékban főztem meg a szószt. Mindig jó étvágya volt, örömet akartam szerezni neki, ezzel is. Ahogy mertem ki a szószt a tésztára, egyre jobban éreztem a megbocsátást a szívemben. Minket egymásnak teremtettek. Senki sincs, aki mèg egyszer elválaszthat tőle.
Letettem a tányért elé, az asztalra. Mosolygott, ahogy a kezébe vette a kanalat, és mohón nyelte a finom falatokat, egyiket a másik után. Én is mosolyogtam. Földöntúli volt az örömöm. Már majdnem mindent megevett, amikor a szemei hirtelen kidülledtek és az erek ide-oda ugráltak a nyakán, ahogy bámulta a kanalat, benne a maradék szósszal és valami mással. Közelebb mentem hozzá, hogy én is lássam, mi került az ételbe. Egy fog volt. A nő foga.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Ez egy kicsit rágós falat lett volna. De a többi finom volt, igaz?….

(Illusztráció: Ilir Pojani)

Fekszem az ágyamon a garzonomban. A kemény ágyamon, amit még a műtét előtt vettem, hogy utána majd jobb legyen, sokkal jobb. Hogy ne fájjon annyira. Két hete műtötték a gerincemet, mert kiszakadt a sérvem. Nem volt mit mérlegelni, kezdett lebénulni a jobb lábam és olyan fájdalmaim voltak, hogy reggelente üvöltve ébredtem. Most más típusú, de szintén nagyon erős fájdalmaim vannak a műtét helyén. Tudom, ennek örülnöm kellene, hiszen ez a gyógyulás jele, no és azért csak felvágtak, kinyitottak, a gerincemnél matattak és kiszedtek valamit belőlem, mégis roppant mód dühít, hogy két-háromóránként tudok felkelni az ágyból, és leginkább azért, hogy kimenjek pisilni. Minden oda van készítve az ágyam előtti kisasztalra, így nem kell nagyon erőlködnöm addig sem, amíg valaki a családból fel nem jön segíteni. Étel, ital, újságok és persze a köldökzsinór, a mobilom. A gyerek az apjánál, most igen nehéz lenne még őt is ellátnom. Annyira sajnálom magam, hogy egy kövér könnycsepp csordul ki a szememből és végigfolyik az arcomon, le a fejem alatti párnára. Eddig hanyatt feküdtem, most megpróbálok oldalra fordulni, de egy éles, hirtelen belém nyilalló fájdalom visszahúz, és, mint egy kitinpáncélú bogár, visszagurulok hanyatt fekvő helyzetbe. Ezen már röhögök kínomban, de érzem, megint pisilnem kell, csak ahhoz valahogy fel kellene tápászkodnom, és elvánszorognom a WC-re. Nincs messze, hisz egy mindössze 27 négyzetméteres garzonban nyomjuk a nagy magyar valóságot a kislányommal, ám a fájdalom miatt most ez a távolság is elérhetetlennek tűnik. Megpróbálok megint oldalra fordulni, de akkorát nyekken a derekam, hogy hangosan felüvöltök. Nem megy. 41 éves vagyok. Egész életemben sportoltam. Van rajtam egy kis súlyfelesleg, ami a szülés után maradt, de ezt azért nem érdemeltem. Miért pont én? – kérdezem magamtól, no meg a halványzöld szobafaltól és próbálok nem gondolni arra az ingerre, ami egyre erősebben tör utat magának bennem, és aligha tudom megállítani. Pillanatok alatt beborít a tudat, hogy ha nem állok föl mégis valahogyan, méghozzá rövid időn belül, akkor be fogok pisálni. Két lehetőségem van: vagy úrrá leszek a fájdalmamon és kivonszolom magam a WC-re, vagy bepisálok és addig fogok itt feküdni a saját vizeletemben, amíg valaki ide nem ér a családomból és ha csak egy kis szerencsém is van, akkor az anyám lesz az. Ő talán könnyebben túlteszi magát azon, hogy bepisált a középkorú lánya, mint a húgom, az öcsém, vagy a párom, akivel ugyan még nem élünk együtt, de tartok tőle, ha ezt meglátja, nem is fogunk soha. Tehát pár perc… Még egyszer megkísérlem a lehetetlent, de nem tudok megmozdulni, úgy maradok megint, ahogy voltam. Ránézek a mobilomra, ám hiába hívnék bárkit, nem érnének ide ilyen rövid idő alatt. Most akkor kezdjek el kiabálni, hátha valaki az emeleten itthon van? Annyi eszem volt, hogy nem zártam be az ajtót, csak le kell nyomni a kilincset, ha valaki be akar jönni. És ugyan mit kiabáljak? Hogy hahó, itt fekszem műtött derékkal és nem tudok megmozdulni, gyere át, te akárki a házból és segíts eljutnom a mosdóba, mert ha nem, akkor itt pisálom össze magam az ágyamban? Már látom magam előtt a szomszédok undorral vegyes, szánalmat ábrázoló tekintetét, amikor kulcs csörgését hallom. A mellettem lévő másik garzon felől jön a hang. Hurrá! Megmenekültem! – fut át rajtam az örömteli felismerés, amibe beleborzongok. Mégsem fogok bepisálni, mert itt a felmentő sereg, a korombéli nő a szomszédból hazaért. Éppen szóra, vagy inkább üvöltésre nyílik a szám, amikor a kulcs zörgése és az ajtó becsukódása után egy hatalmas csattanást hallok, de akkorát, amibe beleremeg az egész ház. – Az istenit, valaki segítsen, azt hiszem, eltört a lábam, nem tudok megmozdulni! – kiabálja kétségbeesetten a szomszédom, reménybeli megmentőmből nyomorult sorstársammá válva. – Itt vagyok a melletted lévő lakásban – vonyítom –, de nem tudok segíteni, mert az ágyamban fekszem műtött derékkal és nem bírok felkelni, pedig iszonyatosan kell pisálnom! De itt az asztalomon a mobilom, kihívom a mentőket, jó? – ragadom meg azon mód a probléma gyakorlati oldalát. – Az jó lesz, mert nagyon fáj, köszönöm! És sajnálom! – süvölti a sorstársam. – Nagyon kell?
– Nagyon! – vágom rá. És akkor, ott el is indul a történet. Érzem, ahogy a vizeletem végigcsorog a combom belsején és eláztatja a takarómat, a lepedőmet, az egész rohadt ágyamat. És érzem az undort is, saját magam iránt, ugyanakkor meg is könnyebbülök. Legalább túl vagyok rajta. Kisgyerekkorom óta először összepisáltam magam. Lehet szépíteni, a műtétre, meg a fájdalomra fogni, de a tény, hogy ez 41 évesen megtörtént velem, akkor is tény marad. – Már túl vagyok rajta! – jelzem hangosan, és abban a pillanatban rám tör az idétlen röhögés. Röhög a másik is, bár olykor egyet-egyet belejajdul. Végül kihívom a mentőket és igyekszem pontosan vázolni a szitut:
– Tó utca 6-os szám, középső lépcsőház, második emelet, két egymás melletti garzon. Az egyikben egy középkorú nő bepisált, mert a fájdalomtól nem tudott megmozdulni, hogy kimenjen a WC-re, ez vagyok én – hadarom. A másikban egy másik, szintén középkorú nő fekszik a földön, törött lábbal, mert nem tud megmozdulni és lehet, hogy hamarosan ő is be fog pisálni!
-Ez valami rossz vicc, asszonyom? – méltatlankodik a diszpécser.
-Nem! Még véletlenül sem! És kérem, hogy nagyon siessenek, mert ha nem érnek ide időben, még össze is csinálom magam!

 (Illusztráció: mtr)