Mindig sejtettem, hogy volt köztük valami. Már házasok voltunk, amikor úgy 25 éve oda vette maga mellé azt a nőt. Együtt dolgoztak a korábbi munkahelyén és amikor megcsinálta a saját cégét, magával vitte.
Soha nem rendeztem jelenetet, mert azt nagyon nem szerette. És nem akartam magamnak sem fájdalmat okozni. Jól éltünk, kényelmesen, békében. Elfogadtam, hogy egy hosszú házasságban már nem lángol úgy a tűz, ahogy akkor régen, amikor megismerkedtünk. Ha üzleti útra ment, soha nem kérdeztem, kivel megy. Nem kutattam a holmija között. Nem ellenőriztem a telefonját sem. Amikor beteg lettem, nem hagyott cserben, nem cserélt le fiatalabbra. Gondoltam, mit kívánhatnék ennél többet.
Soha nem mentem váratlanul az irodába sem. Talán, mert féltem, hogy olyasmit látnék, amit nem kellene.
De miután meggyógyultam a hosszú betegségből, úgy éreztem, hálával tartozom neki. Meg akartam köszönni a törődését, a figyelmét. Akkor, életemben először megleptem.
Amikor benyitottam az irodába, megláttam őket, félreérthetetlen helyzetben. A nő az íróasztalnak támaszkodva, a férjemnek háttal. A férjem nadrágja letolva. Üvöltve rohantam le a lépcsőn, ordítottam egészen addig, amíg az autómhoz értem. Ki akartam nyitni az ajtaját, de a kulcs kiesett a kezemből, úgy remegtem. A férjem utánam jött, valamit mondott. Nem emlékszem a szavaira, csak az arcára. A megbánást láttam a szemeiben. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Nem akartam, hogy hazajöjjön. Megírtam neki, hogy aludjon, lakjon, ahol akar, csak itthon ne. Nem ellenkezett, annyit kért csak, hogy ha eltelik egy kis idő, beszéljük meg a dolgot, mert még mindig engem szeret és nem akar elveszíteni. Nem tudtam, mit tegyek, vagy, hogy tegyek-e valamit egyáltalán.
Folyton az járt az eszemben, vajon mióta tarthat közöttük ez a dolog.
Egyhangú napok, hetek jöttek. Reggelente sokat sírtam, és gyakran sírtam este is. Egy idő után szokásommá vált, hogy belesírom magam az éjszakába.
A barátnőim hívtak, hogy menjek velük moziba, színházba. Először nem akartam. Aztán valahogy kialakult az új életem. Egyedül, a férjem nélkül, szabadabban, mint korábban, mégsem boldogan. Még mindig hiányzott.
Sokszor hívott telefonon, a legtöbbször nem vettem fel. Ha mégis felvettem, meghallgattam, amit mondott, aztán letettem. Levelet is írt. Megírta, hogy a nő már nem dolgozik vele. Nem könnyebbültem meg, de azt éreztem, hogy talán igazán megbánta, amit tett.
Egy enyhe őszi délutánon elém jött a munkahelyemre. Fáradt volt, kialvatlan és jóképű. Orchideát hozott nekem, mint régen.
Kérte, hogy hadd jöjjön fel valamelyik este, megbeszélni a dolgokat. Nem tudtam ellenállni, akkor már nem.
A péntek estét beszéltük meg. Gondolatban számoltam a napokat. Bolognai spagettit terveztem vacsorára, mert tudtam, hogy nagyon szereti a darált húst.
És addig még lesz időm elintézni dolgokat. No és megbüntetni azt, akit kell.
Amikor eljött a péntek este, már minden kész volt. A lakás ragyogott a tisztaságtól, a férjem meg is dicsérte. És megdicsért engem is. Örültem neki. Éreztem, hogy már soha senki nem állhat közénk. Nagy fazékban főztem meg a szószt. Mindig jó étvágya volt, örömet akartam szerezni neki, ezzel is. Ahogy mertem ki a szószt a tésztára, egyre jobban éreztem a megbocsátást a szívemben. Minket egymásnak teremtettek. Senki sincs, aki mèg egyszer elválaszthat tőle.
Letettem a tányért elé, az asztalra. Mosolygott, ahogy a kezébe vette a kanalat, és mohón nyelte a finom falatokat, egyiket a másik után. Én is mosolyogtam. Földöntúli volt az örömöm. Már majdnem mindent megevett, amikor a szemei hirtelen kidülledtek és az erek ide-oda ugráltak a nyakán, ahogy bámulta a kanalat, benne a maradék szósszal és valami mással. Közelebb mentem hozzá, hogy én is lássam, mi került az ételbe. Egy fog volt. A nő foga.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Ez egy kicsit rágós falat lett volna. De a többi finom volt, igaz?….

(Illusztráció: Ilir Pojani)