Fekszem az ágyamon a garzonomban. A kemény ágyamon, amit még a műtét előtt vettem, hogy utána majd jobb legyen, sokkal jobb. Hogy ne fájjon annyira. Két hete műtötték a gerincemet, mert kiszakadt a sérvem. Nem volt mit mérlegelni, kezdett lebénulni a jobb lábam és olyan fájdalmaim voltak, hogy reggelente üvöltve ébredtem. Most más típusú, de szintén nagyon erős fájdalmaim vannak a műtét helyén. Tudom, ennek örülnöm kellene, hiszen ez a gyógyulás jele, no és azért csak felvágtak, kinyitottak, a gerincemnél matattak és kiszedtek valamit belőlem, mégis roppant mód dühít, hogy két-háromóránként tudok felkelni az ágyból, és leginkább azért, hogy kimenjek pisilni. Minden oda van készítve az ágyam előtti kisasztalra, így nem kell nagyon erőlködnöm addig sem, amíg valaki a családból fel nem jön segíteni. Étel, ital, újságok és persze a köldökzsinór, a mobilom. A gyerek az apjánál, most igen nehéz lenne még őt is ellátnom. Annyira sajnálom magam, hogy egy kövér könnycsepp csordul ki a szememből és végigfolyik az arcomon, le a fejem alatti párnára. Eddig hanyatt feküdtem, most megpróbálok oldalra fordulni, de egy éles, hirtelen belém nyilalló fájdalom visszahúz, és, mint egy kitinpáncélú bogár, visszagurulok hanyatt fekvő helyzetbe. Ezen már röhögök kínomban, de érzem, megint pisilnem kell, csak ahhoz valahogy fel kellene tápászkodnom, és elvánszorognom a WC-re. Nincs messze, hisz egy mindössze 27 négyzetméteres garzonban nyomjuk a nagy magyar valóságot a kislányommal, ám a fájdalom miatt most ez a távolság is elérhetetlennek tűnik. Megpróbálok megint oldalra fordulni, de akkorát nyekken a derekam, hogy hangosan felüvöltök. Nem megy. 41 éves vagyok. Egész életemben sportoltam. Van rajtam egy kis súlyfelesleg, ami a szülés után maradt, de ezt azért nem érdemeltem. Miért pont én? – kérdezem magamtól, no meg a halványzöld szobafaltól és próbálok nem gondolni arra az ingerre, ami egyre erősebben tör utat magának bennem, és aligha tudom megállítani. Pillanatok alatt beborít a tudat, hogy ha nem állok föl mégis valahogyan, méghozzá rövid időn belül, akkor be fogok pisálni. Két lehetőségem van: vagy úrrá leszek a fájdalmamon és kivonszolom magam a WC-re, vagy bepisálok és addig fogok itt feküdni a saját vizeletemben, amíg valaki ide nem ér a családomból és ha csak egy kis szerencsém is van, akkor az anyám lesz az. Ő talán könnyebben túlteszi magát azon, hogy bepisált a középkorú lánya, mint a húgom, az öcsém, vagy a párom, akivel ugyan még nem élünk együtt, de tartok tőle, ha ezt meglátja, nem is fogunk soha. Tehát pár perc… Még egyszer megkísérlem a lehetetlent, de nem tudok megmozdulni, úgy maradok megint, ahogy voltam. Ránézek a mobilomra, ám hiába hívnék bárkit, nem érnének ide ilyen rövid idő alatt. Most akkor kezdjek el kiabálni, hátha valaki az emeleten itthon van? Annyi eszem volt, hogy nem zártam be az ajtót, csak le kell nyomni a kilincset, ha valaki be akar jönni. És ugyan mit kiabáljak? Hogy hahó, itt fekszem műtött derékkal és nem tudok megmozdulni, gyere át, te akárki a házból és segíts eljutnom a mosdóba, mert ha nem, akkor itt pisálom össze magam az ágyamban? Már látom magam előtt a szomszédok undorral vegyes, szánalmat ábrázoló tekintetét, amikor kulcs csörgését hallom. A mellettem lévő másik garzon felől jön a hang. Hurrá! Megmenekültem! – fut át rajtam az örömteli felismerés, amibe beleborzongok. Mégsem fogok bepisálni, mert itt a felmentő sereg, a korombéli nő a szomszédból hazaért. Éppen szóra, vagy inkább üvöltésre nyílik a szám, amikor a kulcs zörgése és az ajtó becsukódása után egy hatalmas csattanást hallok, de akkorát, amibe beleremeg az egész ház. – Az istenit, valaki segítsen, azt hiszem, eltört a lábam, nem tudok megmozdulni! – kiabálja kétségbeesetten a szomszédom, reménybeli megmentőmből nyomorult sorstársammá válva. – Itt vagyok a melletted lévő lakásban – vonyítom –, de nem tudok segíteni, mert az ágyamban fekszem műtött derékkal és nem bírok felkelni, pedig iszonyatosan kell pisálnom! De itt az asztalomon a mobilom, kihívom a mentőket, jó? – ragadom meg azon mód a probléma gyakorlati oldalát. – Az jó lesz, mert nagyon fáj, köszönöm! És sajnálom! – süvölti a sorstársam. – Nagyon kell?
– Nagyon! – vágom rá. És akkor, ott el is indul a történet. Érzem, ahogy a vizeletem végigcsorog a combom belsején és eláztatja a takarómat, a lepedőmet, az egész rohadt ágyamat. És érzem az undort is, saját magam iránt, ugyanakkor meg is könnyebbülök. Legalább túl vagyok rajta. Kisgyerekkorom óta először összepisáltam magam. Lehet szépíteni, a műtétre, meg a fájdalomra fogni, de a tény, hogy ez 41 évesen megtörtént velem, akkor is tény marad. – Már túl vagyok rajta! – jelzem hangosan, és abban a pillanatban rám tör az idétlen röhögés. Röhög a másik is, bár olykor egyet-egyet belejajdul. Végül kihívom a mentőket és igyekszem pontosan vázolni a szitut:
– Tó utca 6-os szám, középső lépcsőház, második emelet, két egymás melletti garzon. Az egyikben egy középkorú nő bepisált, mert a fájdalomtól nem tudott megmozdulni, hogy kimenjen a WC-re, ez vagyok én – hadarom. A másikban egy másik, szintén középkorú nő fekszik a földön, törött lábbal, mert nem tud megmozdulni és lehet, hogy hamarosan ő is be fog pisálni!
-Ez valami rossz vicc, asszonyom? – méltatlankodik a diszpécser.
-Nem! Még véletlenül sem! És kérem, hogy nagyon siessenek, mert ha nem érnek ide időben, még össze is csinálom magam!

 (Illusztráció: mtr)