Az indulás ideje

(A Nyugati szél szigetén, áprilisban)

 

Különleges íze van minden pillanatnak.
De milyenek az évek, ha a hónapok, napok számolatlanul múlnak?
És persze különleges mind a három gyereked. Csodálatosak, szépek, érdekesek. De rájössz, hogy a saját életüket akarják élni, és csak egy jóindulatú árnyékra van szükségük, aki udvariasan félrevonul, mikor ők a világot akarják felfedezni.
Mert bőven akadnak titkok és rejtélyek ilyen kicsi szigeten is.
Egy annyira apró szigeten, ahol ha felmászol a legmagasabb hegyre, minden irányból láthatod a tengert, és elvágyódhatsz a rettenetes, párás kékségbe. A legmagasabb csúcsról még azon is szörnyüködhetsz, hogy a szemhatáron meggörbül a víz az ég rettenetes súlya alatt. Mintha a föld gömbölyű lenne.
Szerencsére olyan nagy errefelé a köd, hogy ritkán kínoznak elérhetetlen, fénylő horizontok, furcsa kérdések.
És nincs is mindig idő hegycsúcsokon ábrándozni. Mert csak a mesék királynői élnek az emberektől elérhetetlen távolságra. Egy kis szigeten senki és semmi nem elérhetetlen, egy igazi királynő sem: gyere, Riolda, nézd meg ezt az újszülöttet…, gyere, mutasd meg, hova ültessük a szilvafákat…és segíts a kagylókból nyakláncot fűzni a gyerekeknek… És Riolda mindenhol ott volt, mindent megmutatott, mindent megnézett. Ha kellett, segített, ha kellett, igazságot tett, vagy meggyógyította a gyerekeket, és ha nem volt más kéznél, segített elültetni a szilvafákat.
Nem is túlságosan nehéz uralkodni ilyen aprócska szigeten. Adók, címek, rangok nincsenek. Te laksz a királyi palotában, és az angolszász uralkodók téged tisztelnek meg leveleikben a királynői címmel. Ráadásul a te gyerekeid a legszebbek, a legokosabbak, a te férjed a legszerencsésebb és a legügyesebb. Hogy beszélsz több nyelven, hogy írsz-olvasol, hogy szolgáltál már királyi udvarban, hogy te vagy az egyetlen, aki emlékszel a sziget rettenetes éveire – a bezártságra, a tündérekre, az éhség és a nyomorúság hosszú esztendeire –, nem számít. Ezek a szigetlakók szemében mind mesebeli, sőt felesleges dolgok. Hiszen úgy hiszik, velük kezdődött el a történelem. Hallottátok, hogy Goldian összeveszett az anyósával…? És hogy azt álmodta, októberben visszatérnek a heringek…?
Hát persze.
Hiszen mindennap történik valami nagyon érdekes.
Egyre több gyerek, egyre több gyümölcs, egyre több zsákmány a tengeren. Minden egyre szebb, egyre jobb, de a napok annyira hasonlók, hogy már a saját képzeletünk fojtogat.
Riolda reggelente kiáll a palota elé, hogy elmondja, a római naptár hányadik napjában járnak, hogy melyik kelta állatot ünneplik aznap, és hogy jó egészséget, jó kedvet, jó munkát kíván a szigetlakóknak. Mikor egyszer elfelejtette a napot és az idust bemondani, a szigetlakók fellázadtak.
– Nem rabolhatod el az időnket, nem lehetsz ennyire gonosz vagy ostoba – kiáltoztak dühösen.
Riolda nem merte nekik bevallani, hogy ő már réges-rég elvesztette az időt, a „mértéket”, összezavarodott a napokkal, nonákkal, idusokkal, ráadásul itt, az örökös ködben nem is lehet a napokat a csillagok járásához igazítani.
És nem kizárólag a felhők miatt, hanem mert képtelen a napok egyhangúságát elviselni. A szokatlan, csodálatos állatokkal, a szarvasünő, a griff, a teknősbéka napjával a saját alattvalói elől a gyerekkora helyszíneire, a normann udvarba, a breton erdőkbe, a dán királyi palotába, egy valóságosabbnak hitt, és mégis mesebeli időbe menekült.
Pedig minden szokást igyekezett tiszteletben tartani.
Szerencsére kevés idő telt el a sziget újraalapítása óta, és ők kilencvenöten még olyan fiatalok voltak, hogy a  szokásoknak nem volt idejük babonákká merevedni. Ha felszakadt a köd, mind a kilencvenöten úgy bámulták a tengert, mintha kitáruló égbolt alatt a hömpölygő víz is a helyét keresné.
Hiszen nemcsak a hömpölygő víznek, hanem nekik  is meg kellett találni egy sokáig átkozottnak hitt szigeten a helyüket. Bár kicsi volt a sziget, egyik partja mocsaras, a másik sziklás, lakatlan; nem volt könnyű megszervezni, hogy a tavasszal is mindannyian jól lakjanak, vagy hogy a téli tétlenség ne szüljön sértődöttséget vagy gyűlöletet.
Éltek itt ír katonák leszármazottjai, Northumbriából áttelepült szász mesteremberek, szorgok, a sziget őslakóinak rabszolgasorba vetett, most felszabadított utódai és Riolda férje, egy normann harcos törvénytelen fia, Sjön. A cél az volt, hogy egy nyelvet beszéljenek – de melyik lenne az az egyetlen nyelv, amit mindenki örömmel megtanul és a magáénak érez? Egy skandináv, egy szász vagy valamilyen kelta dialektus?
Vagy felejtsék el minden félreértés forrását, a szavakat, és csak hümmögjenek, nyöszörögjenek  és hadonásszanak, mint ahogy Riolda érkezésekor a szorgok társalogtak, akiket a szigetre betelepülő írek arra kényszerítettek, hogy meztelenül és makogva szolgálják ki őket? A jelek csatájában aztán a legutolsó betelepülők dialektusa győzött – az angolszászok hozták a szerszámokat, az első gyümölcsfákat, ők tanítottak meg mindenkit a házépítés és a halászat csínjára-bínjára, ezért övék lettek a névmások és az igeidők is. Lassan a kelták is megbékéltek az ő ragozásukkal.
– Végülis kit érdekel? – kérdezte Sjön. – A szerelem mindenhol ugyanazt a nyelvet beszéli.
Riolda, aki már gyerekként annyiféle szenvedélyt látott, erről sem volt meggyőződve. Az emberek – ámbár ritkán vallják be – épp a szerelmükkel okozzák a legszörnyűbb sebeket.
De igyekezett az aggodalmait titokban tartani.
Ő maga természetesen pótolhatatlan volt a szigeten, mind a kilencvenöt szigetlakó tisztelte és megbízott benne. Ő képviselte a ködfüggöny mögötti valóságot, a pénzt, a tudományt, a kereskedelmet, a királyokat és a királynőket, azt a világot – ahol a szigetlakók szerint — örökké háborúznak és szíre-szóra agyonütik egymást az emberek. Mikor egy nap Riolda tréfából „bejelentette”, hogy Basiliscus idusának harmadik napját tapossák, ezt a hírt is teljes komolysággal fogadták a szigetlakók, és viszonzásul neki is  nagyon jó egészséget kívántak.
Tisztelni tisztelték Rioldát, de a barátság vagy a szeretet azért egészen más dolog, még akkor is, ha Riolda – egyesek szerint — a sziget őslakóitól, a szorgoktól származott. De az alattvalók mégsem vele, hanem a férjével, Sjönnel szerettek együtt lenni: halászni, kertészkedni, kidobóst játszani, málnabokrokat telepíteni, sört főzni, vagy éppen nem csinálni semmit, csak nyújtózkodni a palota előtti köveken. Emlékszel arra az időre, amikor akkora köd volt, hogy Ham a saját kutyájában elesett…?
Rioldáról a háta mögött azt pusmogták, hogy nemcsak a szorgok, hanem a tündérek gyermeke is. Ezért térhetett haza tizenöt éves korában a ködön túli világból, épen és egészségesen, ezért tanulhatott meg írni és olvasni, ezért szabadulhatott meg ép bőrrel a normann s a dán királyi udvarból.
Riolda nagy fáradsággal megfelelő ábécét szerkesztett, amivel a lehető legpontosabban le lehet jegyezni az ő szász-kelta keveréknyelvüket, de a szigetlakók csak nevettek ezen a nagy igyekezeten a szigetlakók. Ábécé? Ugyan minek? Hiszen mi értelme volna üzengetni? Vagy csak levelezgetni ilyen kicsi szigeten, ahol azt is meghallják, ha a föld alól a halottak kiabálnak nekik!
A múltbeli rémségek feljegyzése helyett nem volna okosabb az állatokat beszélni tanítani?
Ugyan mért érdekelné őket az apjuk vagy a  nagyapjuk, mikor az ő idejük akkor kezdődött el, mikor erre a szép szigetre léptek.
Szép sziget? Még hogy szép sziget!
Riolda még emlékezett a sziget múltjára, az őrült királynőre, aki szelekkel üzent a nővéreinek, a Bandemag királyt sújtó rettenetes átokra, ami miatt a hajdani szigetlakók nem merészkedhettek tengerre és nem szülhettek gyerekeket, ugyanilyen élénken emlékezett a sorscsapásokra, melyek miatt kénytelen volt gyerekként elhagyni a szigetet, de a fiai, Vörös Sjön és Kyd  arra kérték, hogy ezután hihetőbb dolgokról meséljen.
Ha ilyen szörnyűségekkel traktálod őket, intette Sjön, akkor a végén  félni fognak tőled. Ráadásul mire való rémisztgetni az embereket? Hát nem sokkal érdekesebb egy szarvasbogár, egy ügyes vitorlás egy szégyenében elporladt, őrült királynál? Vagy egy elátkozott  udvarnál, ahol tébolyult hangyákként rohangálnak föl-alá az emberek?
Riolda gyerekei, Kyd, Fiona, Vörös Sjön az apjukkal értettek egyet. Hiszen miért aggódnának? Nekik ugyan mitől kéne félniük? A nap is azért kel fel keleten, hogy őket, a Szél szigetének lakóit köszöntse.
De mi lesz, ha egyszer túl sokan leszünk?, kérdezte tőlük Riolda.
Ha járvány tör ki a szigetünkön, ha megtámadnak minket a mórok, az írek, a vikingek? Hiszen a nagyvilágban megállás nélkül háborúznak és vándorolnak az emberek. Hallottatok Brán királyfiről, aki a holtak országába is eljutott? Nincs olyan elképzelhetetlenül távoli sziget, amit az írek vagy vikingek ne találnának meg. Miért lenne a mi szigetünk kivétel?
És ha a köd még meg is védene a hódítóktól, saját magunktól nem óvhat meg. Ha kevés lesz az ennivaló, akkor valaki megint kitalálja, hogy a szorgok nem emberek. Hogy iszonyú hiba volt tizenöt éve felszabadítani őket.
Vörös Sjön, Kyd és a többi gyerek el  sem tudtak képzelni ekkora gonoszságot.
Csak akkor komorodtak el, mikor a felnőttek kútásás közben a sziget északi partján egy rettenetes tömegsírt tártak fel. Összekötözött kezű halottakat, kövekkel mocsárba süllyesztett gyerekeket, összeszabdalt, holtukban is vicsorgó férfiakat.
Talán ők lehettek a szorgok előkelői, gondolta Riolda: azok a családok, akik nem hódoltak be rögtön, hanem fegyverrel ellenálltak az első hódítóknak. A szigetlakók hitték-nem hitték: a döbbenettől kábán bóklásztak a maradványok közt, miközben fintorogva felemeltek egy-egy összetört lábcsontot, szétzúzott koponyát. Emberek ezek?, kérdezgették döbbenten. Végül úgy döntöttek, ha már démonok maradványaival kell együtt élniük, akkor temessék el őket. Máglyán, illendően.
Riolda volt az egyetlen, aki a szétszórt, borzalmas csontokra úgy gondolt, mint saját őseire és egyben borzasztó előjelekre: a sziget múltjára és jövőjére. Az alattvalói persze elképzelni sem tudtak olyan gyűlöletet, hogy valaki a másik karját kitépje, a gerincét eltörje, a szemét kiégesse vagy egyszerűen élve eltemesse. A Szél szigetén még a gyerekek is csak óvatosan verekedtek.
Ráadásul a szívük mélyén megvetették a halottakat. Mivel mind a kilencvenöten fiatalok voltak, senki nem akadt köztük, aki elhitte volna, hogy minden emberi lény végérvényesen halálra rendeltetett.
Aki meghal, az valami borzasztó ostobaságot követett el.

Barátok híján Rioldának sok ideje maradt bóklászni a hajdani Bandemag-palota termeiben. Egy szigeten, ahol senkinek sincs túl nagy rokonsága, egy ilyen hatalmas, zegzugos, romos palota nagy volt a „királyi családnak”. Sokszor fogócskázó gyerekek verték fel az üres fogadótermek csendjét, és az ilyen délutánokon Riolda a falakból hallotta a méltatlankodó sziszegéseket.
A szigetet a szorgoktól meghódító I. Bandemag Írországból érkezett. A gigászi kastélyt nem játszadozó gyerekeknek építette, hanem Anglia és Cornwall nagyurait akarta elbűvölni az irdatlan fogadótermekkel. Ám a birodalmi álmok mind megsemmisültek itt, a szorgok szülőföldjén, a kopár, kis szigeten, ahol csak csenevész fák, birkák és néhány tucat ember él meg.
A könyvtárat még a bújócskázó gyerekek is elkerülték, nem beszélve Sjönről, aki már attól émelygett, hogy meglátta a kódexeket.
– Biztos te is szeretnél csodás ősöket magadnak, Riolda. Sárkányos, kétfejű, háromfejű, bíborban született királyokat és királynőket. De higgy nekem, a béke a felejtéssel kezdődik. A könyvek csak bánatot okoznak. Ne törődj az ilyen limlomokkal, nem érdemlik meg.
Riolda ilyenkor csak megvonta a vállát.
Hiszen ő már megbékélt azzal, hogy anyja és apja úgy halt meg, hogy a titkaikat végérvényesen magukkal vitték abba a másik világba. Bandemag  könyvtárának mintha nem is lett volna köze a szigetlakók múltjához. Mintha a nagy hódító szülőföldjén  a tündérek bedobáltak volna válogatás nélkül néhány furcsa kódexet egy ládába, és elszállítottak volna egy névtelen szigetre, ahol pár év leforgása alatt mindenki elfelejt olvasni.
Ahol nagy becsben tartják a könyveket, de félnek beléjük lapozni.
Hogy is mondogatta mindig II. Bandemag? Őseinket megbecsüljük, hagyományainkra büszkék vagyunk.
No de kinek a hagyományaira?

Riolda a kódexek között talált befejezetlen hóráskönyvet, egy gót királynő, Aldora hányattatásairól írt meséket, egy botrányos életű nagyúr, N. herceg verseit  és mikor újra és újra átrágta magát rajtuk,  és úgy érezte, ha még sokat kutana, ha még kellően sok időt töltene a tengerre néző  könyvtárban, akkor előbb-utóbb rábukkanhatna saját történetére is.
A jövőjére, nem a múltjára.
Nem is csoda: első tanítója,   a véletlenül idevetődött normann krónikás, Illighaen  ebben a könyvtárban szembesült először a múlt és jövő hiábavalóságával, az idő álnokságával.
És a kitűnő történész nem is látott más kiutat, mint hogy megszökjön erről a szigetről és könyvtárból, minél távolabb meneküljön a rejtélyektől. Egy kiszolgált, öreg katonát, Riolda apját választotta útitársául – így kerülhetett ő, Riolda gyerekként Vilmos herceg és Hildi udvarába, Normandiába.
Hány éve is ennek, töprengett Riolda.   És megfogadta, hogy valamelyik kódex szélére lejegyzi a saját utazásait is.
De melyik könyv szélére? A kéziratok egy része furcsa macskakaparással íródott, és még az illusztrációk sem segítették a megértést: vízben lebegő házak, csodás hadigépek, hatalmas szárnyakon levegőbe emelkedő emberek. A bizarr rajzocskákat megmutatta Kydnek, a nagyobbik fiának, de ő ingerülten félrelökte: szerinte ilyen meséket bárki képes kitalálni, aki veszi a fáradságot, hogy az álmait lejegyezze.
De minek jegyezné le?
Hát a valóság nem sokkal érdekesebb?
Ám hol van biztos határ, ami a valóságot elválasztja a rémálmoktól?, kérdezett vissza Riolda. Ám hiába magyarázta el Kydnek, hogy az ő szigetükön tizenöt éve hitvány fenyéren és füvön kívül semmi sem termett, még nem voltak méhek, és talán csak egymás álmaiból táplálkoztak az emberek.
Kyd, az ő drága elsőszülöttje – aki semennyi könyörgésre nem tanult meg írni, olvasni – megint csak a vállát vonogatta. Tizenkét éves volt, neki a tizenöt év mesebeli időnek tetszett.
– Tizenöt év! – szörnyülködött Kyd.
Talán óriások laktak akkor ezen a földön.
De nem kevésbé voltak félelmetesek a Riolda anyanyelvén írt kódexek. Az egyik borjúbőrbe kötött kézirat egy Normandia határán épült nagy templom, Réniens, egy másik pedig egy tenger hullámaira  épült város építését mutatta be. Mennyi-mennyi furcsaság! Riolda gyerekként élt ugyan Normandiában, de nem emlékezett semmilyen nagyszabású építkezésre a normann-breton határvidéken. És ráadásul gyerekkorában – hasonlóan okos és megbízható könyvek – azt jósolták, hogy egy-két év, és vége lesz a kereszténységnek.
Tizenöt év!, sóhajtozott Riolda. Utoljára tizenöt éve beszélt írástudó emberrel. és most majd elemésztette a vágy, hogy megtudja, a föld a keresztények angyalaié, a mesék tündéreié, vagy esetleg a kalifa hadaié lett.
A leghasznosabb vagy, meglehet, egyetlen hasznos kódex a Tökéletes időszámítás, egy ütött-kopott, a kelta „állatnapokat” és a római idusokat, a kelta és a római időszámítást egybevető füzetecske volt. A szerzője szerint egyetlen dolog kell a hatalomhoz, hogy a király időt adjon és elvegyen. Minden más mellékes.  Csak az a fontos, hogy hogy minden napot pontosan megnevezzen.
„Ez biztonságot ad az alattvalóknak, és a király szívét is derűvel tölti el.”
De milyen időről is beszélnek ezek a kódexek?
Meglehet, hogy míg ő tizenkét évet számol össze, kint a világban ezerkétszáz év telt el.
Annyi idő, hogy talán repülni is megtanultak az emberek.
Ám a legmulatságosabb kézirat nem a keresztények ügyes-bajos dolgait, hanem a fényességes kalifa ezermesterének a hadigépeit és találmányait vette sorra. De ez talán csak egy ostoba mesegyűjtemény, nem krónika, gondolta Riolda. . Hiszen hogy lehetne jövőbe vagy távolba látó műszereket szerelni a madarakra? Vagy ütőképes hadsereggé szervezni a hangyákat? És milyen város az, ahol a nőket úgy szaporítják, mint az állatokat? Ha Riolda belemerült az ilyen rémálmokba, ébredés után lelkifurdalást érzett, mikor reggelente az alattvalóinak „kiszabta az idejét”.
Riolda egy kopár szigeten élt, ahol a mindennapokat mindig a tenger szabta meg csodás vagy éppen kibírhatatlan egyhangúsággal. De volt egy igazabb élete. Együtt sírt-nevetett, szörnyülködött és ámuldozott a könyvekkel.

Ha szépen sütött a nap, hajlamos volt igazat adni saját gyerekeinek: egy szarvasbogár, egy szép lepke, egy kődarab vagy akár az az új hajó, amin a férfiak dolgoznak a kikötőben, bármilyen kitalált világnál érdekesebb. Kézbe veheted, megszagolhatod,  a valóságosságában soha nem kételkedhetsz. De ha köd ereszkedett a szigetre, mikor a házak és a kövek is valószerűtlennek tűntek, és mikor maga a sziget is egy megsemmisülés felé zuhanó, óriási madárnak tetszett, Riolda behúzódott a könyvei közé.
De még az örökös menekülés sem tudta megszabadítani az unalom zsibbasztó kínjaitól.
Hát nem szégyen egy fiatal anyának éjjel-nappal a messzeségbe vágyakozni?
Hallottátok, hogy Goldian összeveszett az anyósával…? És hogy azt álmodta, októberben visszajönnek a heringek…?
Egyedül Riolda tudott a szigetén olvasni, ám ez nem jelentette, hogy a könyvtárat csak ő használta. Valakik beóvakodtak ide is a távollétében, összekeverték a lapokat, átrendezték a kódexeket.
No de kicsodák? A palotában bújócskázó gyerekek semmi pénzért nem maradtak volna egyedül a könyvekkel. Netán Sjön? Vagy valaki a szorgok, a sziget őslakói közül? Akik az ő visszatérte előtt már beletörődtek a rabszolga-életbe?
Meglehet, nem is kilencvenöten vannak a szigeten?

Riolda akkor is a titokzatos könyvtárlátogató személyén töprengett, mikor lobogó hajjal berontott hozzá a kislánya, a kilencéves Fiona.
– Miért kuksolsz itt? Hát nem látod, mi történik? Megérkezett az angolszászok hajója!
Fiona táncolva-nevetve kiszaladt, Riolda pedig a kendőjét húzogatva utána. Még épp idejében, hogy lássa a nap meglepetését, a partra szálló angolszász küldöttséget.
A tenger szépsége, a vérpezsdítő izgalom elkápráztatta mindannyiukat . No és a lárma! Mindenhol dobogó lábak, zsibongó, kergetőző gyerekek.
Mért ne ünnepelnének? Amíg nem fordul meg a szél, amíg nem indulhatnak halászni, addig a szigetlakók minden szokatlan eseményt – még egy szokatlan formájú halat is –  megéljeneznek.
A gyerekek pedig – mint mindig – körbetáncolják az angolszászokat, a férje, a hatalmas, megbízható Sjön már mindenkinek sört töltöget a parton.
Egészségedre! Fenékig!
Ám ezek az angolszászok nem a tenger szeszélyéből idesodródott tengerészek vagy valami családias ünnepre vágyódó, jóindulatú birkakereskedők voltak.
Hanem diplomaták, akik hivatalos ügyben érkeztek, és Ethelred király üzenetét hozták.
Riolda a kíváncsi szigetlakók gyűrűjében ünnepélyesen felolvasta a levelet.

Testvéreim!
Szabad királyok és királynők! Észak fejedelmei!

Ha vágytok egy férfias erőpróbára, gyertek el a királyi székhelyünkre, és szemléljétek meg legújabb egyvereinket! Ha nem vagy rest, ha nem vagy rozzant és beteg, ha felemelt fejjel akarsz tanácskozni veled egyenrangú fejedelmekkel, ha méltó akarsz lenni az őseidhez, akkor eljössz Bamburgba, a székhelyünkre.

Mi több, ezt el is várjuk tőled. 

                              Testvéri szeretettel és öleléssel: Northumbria ura, Ethelred.

Riolda jót nevetett a levélen.
Ő maga – bár nem volt rest sem öreg — nem vágyott „férfias erőpróbára”, ráadásul egy kis sziget úrnőjeként nem is tartotta magát egyenrangúnak „más fejedelmekkel”, ám majd szétvetette a kíváncsiság,hogy megtudja, mi történt a világban.
Hány év telt el…? Hány éve nem beszélt írástudó emberrel…?
És még  nem is találkozott Northumbria új királyával, az ifjabb Ethelreddel.
Mi lehet ez a halaszthatatlan tanácskozás?
Másnap reggel, mielőtt a palota előtti téren, a felszakadozó ködben az időt készült „kiszabni”, megint felolvasta a levelet a szigetlakóknak. A szóvirágok, a dicsekvő fogalmazás újra megtette hatását: az „alattvalók” tátott szájjal, hüledezve hallgattak.
Szabad világ! Tanácskozás! Csodafegyverek!
A szigeten nem létezett más idő, csak amit Riolda kiszabott. Úgyhogy senki sem értette, mit jelent, a „méltónak lenni a saját őseinkhez”. Pedig a legtöbb szigetlakó tudott valamennyit az apjáról-anyjáról – no de mit számít ez?
A tenger gyermekei voltak valamennyien.
Riolda odasandított Sjönre, aki fintorogva, karba tett kézzel sóhajtozott, mert a hagymázas terveknél a világon semmit sem tartott hiábavalónak. De se kőszívű, se hajthatatlan ember nem volt.Ránézett Rioldára, és megsajnálta.
– Csak egy év. Egyetlen év, nem több. Jegyezd meg, Riolda!
De hogyan tartják majd számon az időt, ha Riolda idegenben, ők meg a szigeten élnek?
Fiona, aki ha olvasni nem is, de rajzolni nagyon szeretett, egy széndarabbal madárkát rajzold az anyjára csuklójára.
Háromszor ráfújt, aztán letörölte.
– Ha körbeér az év, haza kell hozzám térned – suttogta az anyja fülébe. – Nem maradhatsz tovább, ha látod a csuklódon a jelet. Ha látod a feketerigót a kezeden.
Riolda bólintott.
És a szigetlakók legnagyobb megkönnyebbülésére kijelölte az aznapi időt:
– Április hónapja van, a feketerigó ünnepe.

Vigyázzatok magatokra!